~Elizabeth szemszöge~
- Rebeka? Uram Eru! Rebeka jól vagy? - Haldír rémült hangjára ébredeztem. A hideg a csontomig hatolt, a pilláimat nehezen nyitogattam, szörnyen zsibbadt mindenem a fejemet is nehezen bírtam mozgatni. Haldír oda rohant hozzám és könnyedén felkapott a földről, hogy letegyen az ágyamra.

- Haldír tudok járni, tegyél le! - nyögtem ki kettő fullasztó köhögés között. - Jól vagyok!

- Mást etess ezzel, ne engem! Nem vagy jól! - rakót le az ágyamra és azonnal körém csavarta a pokrócot.

- Na, nem vagyok múmia, hogy bebugyolálj! - kezdtem kibújni a tarkóból, de a tünde nem hagyta.

- Szentséges Eru te tűz forró vagy! Szólnom kell a gyógyítóknak. Itt várj és ne menj sehova! - parancsolt rám a tünde katona, én bólintva jeleztem, hogy értem. Amíg Haldír elment gyorsan besurrantam a gardróbba, mintha ott láttam volna még pokrócot, mivel kezdtem érezni a hidegrázást. A tegnapi ruhámat lecseréltem egy óriási hosszú pulcsira, hosszú nadrágra és térdig érő zoknira, remegve bújtam vissza a párnák közé. Az ágyban nem feküdtem, így rosszul esett a hideg ágynemű. Hatalmas toll párnák közé fekve reszkettem tovább, amíg Haldír be nem rontott a szobába sarkában egy talpig fehérbe öltözött tünde, akinek a kezében különböző dobozok voltak.

- Üdvözlöm Úrnőm a nevem Gilian gyógyító vagyok. - mutatkozott be nekem a férfi. - Ha megengedi megvizsgálnám. - Haldírra pillantottam, aki idegesen bólintott felém.

- Rendben. - egyeztem bele Giliant szavaiba, aki azonnal a munkájához látott. Vizsgálat közben mondta mit csináljak és én követtem, időnként Haldílra néztem, aki árgus szemekkel figyelt. Most máshogy nézett ki, mint szokott, nem volt rajta páncél egy egyszerű szürke ruhát viselt.

- Végeztünk! - állt fel a gyógyító a tünde katona azonnal rá figyelt.

- Mi a baja a hercegnőnek? - kérdezte feszülten a tünde.

- Egy elég csúnya megfázást szedett össze és seb láza van. Azonnal kezelni kell különben a herceg örökös nélkül maradhat. - szinte suttogta a végét.

- Meg fogok halni? - szorult meg a torkom, a szememet meg égették a sós könnyek.

- Ha most elkezdjük a kezelést akkor semmi baj nem lesz. - közölte nyugodt hangon a gyógyító.

- Akkor kezdje el most! - mordult fel Haldír.

- Értem parancsnok, de szerintem szólnia kellene a királynak. Tudnia kéne mi történik az unokájával. - mondta Gilian.

- Rendben. - szólt feszülten a katona. - Rebeka nem sokára vissza jövök.

- De tényleg vissza jössz ugye? - ültem fel az ágyba mielőtt még Gilian le nem nyomott, hogy ne fészkelődjek.

- Igen vissza fogok jönni és azt csinálunk, amit csak akarsz. - ígérte nekem Haldír.

- Oké. - mosolyodtam el, Haldír ezután távozott és a gyógyító kezelésbe vett. Először megitatott egy furcsa löttyel és azt mondta ettől elfogok álmosodni, utána lefejtette rólam a kötést, hogy kitisztítsa a sebet.

- Ez a seb szépen gyógyul, hogy lehetséges? - fordult felém Gilian a lábamon lévő sérülést vizsgálva.

- A rohírok dárdája eltalált, de utána Elfwine ellátott. - meséltem a férfinak.

- Elfwine? A rohír herceg? - nézett rám a fiú.

- Igen. - bólintottam.

- Állítólag a fiatal herceg nagyon szemre való és lovagias. - mosolygott bizalmasan nekem.

- Az, nagyszerű fiú. - kalandoztam el. - Remek srác...

- És nem sokára Úrnőm férje lesz.- mondta Gilian, ekkor köhögő roham kapott el.

- Hogy micsoda?

- A hitvese lesz Elfwine hercegnek és sok dédunokát fog szülni Thramduil királynak. - ismét fulladozva nyeltem a gyógyteát.

- Az még messze van. - próbáltam rendszerezni légzésemet. Ebben a pillanatban kivágódott a szobám ajtaja, amin Thranduil viharzott be csak emlegetni kellett, őt követte Haldír. A király meglátva minden szín kifutott az arcából és halál félelem jelei mutatkoztak rajta, szinte remegve jött hozzám közelebb.

- Lothril. - suttogta nekem, leült mellém az ágyra és kezét az arcomra fektette, hogy szemembe nézhessen. - Gilian meg fog gyógyulni az unokám?

- Ezt nem tudom megmondani felség. - hajtotta le a fejét keseredetten Gilian. - Most jelenleg az ifjú hölgy nagyon gyenge a láz tombol benne és még nem találtam meg a sebláz okát. A lábán lévő seb szinte begyógyult. - itt összébb húzódtam, hogy a karomat elrejthessem a takar alá. - Ha tudnám még hol van sebe a hercegnőnek, akkor könnyebb lenne minden, de lassan elalszik és utána órákig eszméletlen lesz és ha akkor kezdem mozgatni, a teste reagálni fog és sokkal rosszabbul lehet.

- A karján is van egy kötés. - szólalt meg Thranduil és a kezem után nyúlt, feltűrte rajta a pulcsimat. - Itt van.

- Köszönöm. - hálálkodott a gyógyító és lefejtette az át vérzett kötést. - Uram Eru! - kiáltott fel a gyógyító, mire Thranduil és Haldír egyszerre mozdultak idegesen felém. - Itt a sebláz okozója.

- Így most már megtudja gyógyítani? - tekintett Thranduil a gyógyítóra.

- Igen, felség. - mosolyodott el Gilian.

- Nagyszerű! - nézett rám a király és gyengéden simogatta a fejemet. Thranduil majdnem az egész kezelés alatt ott ült mellettem, amíg Gilian odébb nem küldte, hogy hagyjon pihenni, de ő azért sem ment ki, inkább leült az egyik székre vagy fel alá járkált. Úgy viselkedett, mint egy igazi nagyapa, a pillántásaiban a féltés látszott, minden mozdulatomra ő is mozdult, ha valami miatt fájdalmasan grimmaszoltam nyugtatólag fogta a kezemet és a fejemet cirogatta.

- Haldír! - hívta magához a király a tünde katonát, aki engedelmesen szót fogadott.

- Igen felség?

- El kell menned nyugatra és szólni Legolasnak, hogy siessen vissza. - adta oda az üzenetet Thranduil.

- Értettem Uram! - sietett el a tünde katona.

- Ez borzasztóan néz ki felség, mit művelt vele? - kérdezte tőlem a gyógyító, miközben ki tisztította a sebet.

- Nem tudom...- suttogtam csendesen kezdtek elnyomni a gyógyfőzetek és lassan el aludtam. És újra álmodtam...

"- Gyere! Ügyes vagy Lothril gyere a papához! - ez a gügyögő hang ismerős volt, megfordultam, hogy láthassam mi folyik itt. Thranduil guggolt és karjait kinyújtva integetett egy szőke kislánynak, aki kacagva botladozott nagyapja felé. A távolban halk lépteket lehetett hallani a király a földről azonnal felkapta a kicsit és ringatni kezdte, a pici azonnal el szenderedett és Thranduil leült az asztalához papírokat írogatni.
Egy páncélos tünde katona rontott be az ajtón, a király rá emelte a tekintettét.

- Felség! - hajolt meg méltóság teljesen a katona.

- Mi a jelenteni valója parancsnok? - fordul felé Thranduil közben a kezében szuszogó kislányt lefektette egy fa gyökerekből faragott derékig érő bölcsőbe.

- A nyugati határon orkok tevékenykednek és éjszakon is, vargokkal jönnek, ha át törik a véd vonalat, akkor bejuthatnak a palotába. - mondta feszülten a katona.

- Akkor erősítsék meg az őrséget a palotában és hívják vissza a fiamat és a feleségét, Galiwort küldjétek! - adta a parancsot a király, a katona egy fejhajtást követően távozott. Thranduil a kicsi bölcsőjéhez sétált és idegesen meredt a kislányra, aki már felébredt gondtalanul nevetgélt. Kezeit nagyapja felé nyújtotta, hogy vegye fel, a király oda tartotta a picinek a kezét, aki azonnal megragadta őfelsége ujjait és lelkesen hadonászott a gyerek. Thranduil csiklandozta unokája pocakját a lányka teli torokból kacagott, a király mosolyogva nézegette a kislányt. A kicsi ismét elszenderedett a bölcsőben, Thranduil, pedig kimerülten rogyott a székébe, az asztala is úgy volt forgatva, hogy folyton ráláthasson unokájára. A király neki látott a papír munkának, a királyság apró cseprő bajait intézni, leveleket írt, amiket viasszal pecsételte le.
Az idő lassan éjfélt ütött és Thranduil úgy gondolta ideje lefeküdni kivette a kislányt a bölcsőből, hogy felvigye magához a hálóba. A pici felébredt nagyapja kezei között és azonnal megtalálta Thranduil hosszú tincseit, amit az ujjai köré csavarva rángatott, a király mosolyogva figyelte unokáját, megdobogtatva régóta keménynek tűnő szívét.

A király hálójában is volt egy bölcső, amin baldachin lógott lefelé, a picit le akarta tenni az ágyba, de az keservesen sírni kezdett.

- Na, mi a baj Lothril? - ölelte magához. - Ne sírj kicsim nincs semmi baj, itt nem bánthat senki! Nem engedem! - simogatta meg a kislány ezüstös fürtjeit, a pici nagyapja ujjait megragadva játszadozott. Thranduil addig dédelgette unokáját, amíg az el nem aludt, a király óvatosan vissza fektette a bölcsőbe. Ő fáradtan vánszorgott a fürdőbe, hogy felfrissítse magát, kezéről lemosta a fekete tintát és a viasz foltokat, amik után vörös foltok maradtak a bőrén, de gyorsan begyógyultak. Thranduil egy bő nadrágot és egy köntöst vett fel, még mielőtt lefeküdt volna rápillantott az unokájára, aki mélyen szundított, egy puszit adott a kicsi homlokára és befeküdt az ágyba. Percekig csak a bölcsőt bámulta, amit a Hold megvilágított és a fehér ágynemű között a kislány ezüst szőke haja csillogott a fényben. A királyt is lassan elnyomta az álom.

- Nyomorult féreg! Hallgass! Nem tévedtünk el! - fröcsögte egy fülsértő hang.

- De igen! - csörgés zavarta meg az éjszaka csendjét, ahogy vértől mocskos kardok verődtek a hófehér márvány padlónak. - Ez a királyi szárny nekünk a hercegnő kell!

- Jó helyen vagyunk! A hercegnő itt van! A király szobájában! - mordult az egyik torz alak.

- Akkor a király is ott van! - visított rémülten a betörő társa.

- Nem lesz bent a király, ezért kellett támadni a palota másik végét, hogy mindenki oda menjen és erről tiszta maradjon a levegő. - horkant fel.

- A Nagy Úrnak még mindig jól fog az agya, ilyen dolog az eszembe se jutott volna! - röhögött gonoszan az ork és benyitottak a királyi hálóba. Lothril bölcsője Thranduil ágyával szemben foglalt helyet, de a szoba másik végében, elég messze a védelmező karoktól.

- Látod ott van! - bökött az ork a kiságy felé, ahogy lerakta a fegyvereit, hogy felvegye a kicsit, hatalmas hangzavart keltett a nagy belterű szobában, amire a kislány sírva riadt fel. Ez Thranduil figyelmét sem kerülte el, szerencséjére az orkok nem vették észre, hogy az ágyában fekszik, mivel a szobának abban a sarkában sötétebb volt, mint máshol ez rejtette el a királyt a behatolók elől. Őfelsége lassan és némán kikelt az ágyból és páncéljához lépet, ahonnan kirántotta a kardját, a penge kéken izzott a sötétben, de az öröm ittas orkoknak nem tűnt fel.

- Óvatosan fogd, ha valami baja esik ennek a kölyöknek, a vargokkal etetnek meg minket! - figyelmeztette társát.

- Jól van már! - vette ki a torka szakadtából üvöltő hercegnőt a bölcsőből. - Hallgass már el te korcs! Merre kell vissza menni? - fordult társához az ork, de hiába abban a pillanatban Thranduil elmetszette a torkát, akár csak a másik rémnek. Mielőtt még az ork térdre tudott volna rogyni Thranduil kikapta a kezéből az unokáját, a kicsi megérezve a biztonságos karok melegét abba hagyta a sírást. A király szívének verése is le lassult, de nem nyugodhatott meg teljesen a folyosóról hangos csörtetés szűrődött be, egyre több ork közeledett, ez a kettő csak felderítő volt. Thranduil magára kapott egy fekete úti köpenyt a kardot és a nyilakat magával vitte, Lothrilt szorosan tartotta mellkasa előtt, takarva a kíváncsi szemek elől. A szobához egy nagy terasz is tartozott, amit egy óriási fa ágai fedték, Thranduil kimászott a fára és a csúcsa felé kapaszkodott, hogy biztonságba tudja helyezni unokáját.

A fa tetején egy odú volt, Thranduil oda tette be a picit, amíg vissza megy harcolni és vezetni a csapatait. A kislány sírni kezdett a király a gyerek kezébe adott egy apró szarvas figurát. A lányka magához ölelte az állat motívumot és csendesen játszadozott vele, a király ezt látva nyugodtabban hagyta a lányt a fa tetején. Visszament az erkélyre, ahonnan látta, hogy az orkok feldúlják a szobát, azonnal a szörnyek közé rontott, egyiket vágta le a másik után. A vér tarkította a köpenyét és a földön óriási fekete vérfolyam hömpölygött, ahogy Thranduil fordult a tócsákból felrúgta a gusztustalan folyadékot.

- Megölni a mocskos tündét! - utasította ormotlan hangon az ork, ekkor felharsogott a távolban egy tünde kürt, a szobában lévő orkok fejvesztve menekültek, de az ajtónál tünde katonák várták őket. Ezt látva másik irányba menekültek, ahol Thranduil állt az egyik ork vakmerően neki ment a királynak. Thranduil így is kimerült volt és az ork erős, meg sebezte a tünde uralkodót. Fájdalomtól térdre rogyott, de a kardot tovább szorongatta, az ork meglendítette hatalmas sarlóját, hogy lecsapja a király fejét. A következő pillanatban az ork esett össze fejtelenül, Thranduil feltekintett, azaz alka állt ott akinek az arca mindig fedve van előttem.

- Atyám! - guggolt le a király mellé, hogy szemügyre vehesse sérülését.

- Túl fogom élni. - lehelte Thranduil. - Az orkok?

- Mindet megöltük. - felelte a tünde idegesen. Pár ápoló jött be a szobába kezelésbe venni a királyt, de a megmentője idegesen futkosott a szobában.

- Hol van Lothril? - fordul ingerülten apja felé a fia, a királyt éppen körbe csavarták gézzel és a sebeit tisztították. - Hol van lányom?

- Kint a fán egy odúban. - mondta Thranduil, a fiú sietve mászott a fára fölfele, minden ág után egyre jobban kiült a félelem az arcára. A csúcstól nem messze a fiú megtalálta az odút, ahol a lány csendesen aludt, a tünde szívéről hatalmas kő eset le. Óvatosan kiemelte a szunyókáló lánykát a helyéről és elkezdett lemászni a fáról.

- Lothril!!! - hallatszott egy riadt női hang.

- Riel te mit keresel itt? Miért nem vagy az óvóhelyen?

- Aggódtam érted és a lányunkért. - szipogta a nő könnyáztatta arccal. - Thranduilnak nem esett baja?

- Megsebezték az orkok, de meg fog gyógyulni. - a kislány ekkor ébredezni kezdett, lassan nyitogatta éj kék szemeit.

- Oh, kicsikém! - ölelte magához lányát Riel.

- Mi történt itt?

- Még nem tudom, de az orkok sose voltak ilyen bátrak, hogy a kapukon belül jöjjenek. - simogatta meg a lánya fejét a tünde, aki kacagva kapálózott anyja karjában.

- Remélem több ilyen nem lesz! - hajtotta férje vállára a fejét Riel. - Nem tudom mi lett volna, ha Lothrilnak valami baja esik.

- Bele betegedtem volna. - felelte a fiú. - De szerintem ez nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete. Egy sötét erő munkálkodik az árnyak között és most cselekszik. Hallottam, hogy az orkok Lothril keresik el akarták vinni az uruknak.

- Ugye nem Ő tért vissza? - nézett félve párjára Riel.

- Ő elpusztult. Frodó elpusztította az Egyet.

- Akkor ez mégis mi volt ma?

- Egy háború elő szele!"

- Ne!!! - levegőt kapkodva tértem magamhoz a szobámba egyedül voltam, hangosan ziháltam levert a víz, a szívem vadul kalimpált a mellkasomban. A sikolyom felverte a háló csendjét a távolban, futó lépteket hallottam, ekkor az álmom ugrott be az orkokról, hogy ők jönnek. Amennyire csak gyorsan kimásztam az ágyból, de a testem nem nagyon akart nekem engedelmeskedni teljesen elzsibbadtak a végtagjaim. Az ágyból feltápászkodtam, de ahogy talpra álltam, azonnal összecsuklottam, elmozdulni se tudtam onnan, légszomj tört rám köhögő rohammal társítva. A szobám ajtaja nyitva volt és Legolas alakja jelent meg, aki hozzám sietett, óvatosan át karolt, a mellkasomnál fogva fordított maga felé, így a vállára tudtam hajtani a fejemet, ő pedig a hátamat dörzsölgette.

- Szentséges Eru élsz! - ölelt szorosan magához Legolas én mély lélegzeteket próbáltam magamhoz térni.

- Ezt, hogy érted? - húzódtam el tőle, de ő el nem eresztett volna.

- Halott voltál! - nézett rám csillogó szemekkel és a félelem ült bennünk. - Nem lélegeztél, a gyógyító azt mondta meghaltál a seblázad miatt.

- Csak elaludtam! - néztem értetlenül.

- Nem! Mikor ide értem, akkor már vagy egy napja halott lehettél. A lovam majd kidőlt alólam olyan gyorsan vágtattam, hogy időben ideérjek. - hadarta nekem Legolas.

- Mikor jöttél? - kérdeztem, miközben a tünde vissza segített az ágyba.

- Pár perce, ezért hallottam meg, amikor sikoltottál. - magyarázta, kézfejét a homlokomhoz nyomta. - Nem vagy lázas, mutasd a karodat!

- Minek? - tartottam felé a kezemet.

- Az azon lévő seb miatt lázasodtál be! - felhúzta a felsőm ujját, ahol a seb gyógyuló félben volt. - Gyógyul!

- Igen. - bámultam én is ahol a sötét alak tenyérlenyomatának kellene lenni.

- Esetleg nem vagy éhes? - állt fel Legolas.

- Az vagyok és egy fürdőért is ölni tudnék!

- Fürödj meg addig, amíg elmegyek és hozok valamit enni és szólók a gyógyítónak, meg a királynak.

- Minek?

- Hogy élsz! - mondta halál komoly arccal és elsietett. Én átcsoszogtam a fürdőbe, feltűztem a hajamat a fejem tetejére és engedtem magamnak egy jó meleg fürdőt a kádba. A gardróbomból kivettem a habfürdőmet, a fürdő sót, egy törölközött és egy csomó gyertyát is találtam az egyik szekrény aljában, úgyhogy vettem egy gyertyafényes fürdőt. A meleg víz kellemesen csiklandozta a bőrömet, ledörgöltem magamról a napok fájdalmait és a sok vért, ahogy a sötét alak sebét tisztítottam égő érzés hatolt a bőrömbe és fel fénylett a tenyérlenyomat, rémülten emeltem el a kezemet. A fényes nyom lassan elhalványult, abba hagyta az izzást, ekkor jutottam arra, hogy ideje abba hagyni a fürdést. Óvatosan kimásztam a kádból és magam köré csavartam a törölközőmet és felvettem egy köntöst, kiengedtem a hajamat. Letöröltem a tükörről a párát és megfagyott bennem a vér sikítva ejtettem el a hajcsatot.

- Mi a baj? Mi történt? - rontott be Legolas a fürdőbe.

- A hajam! - húzogattam riadtan.

- Mi van vele? - meredt rám értetlenül a tünde.

- Szőke!

- És? - néz értetlenül.

- Az én hajam barna! - kezdtem keresni a barna hajszálakat az ezüst szőke haj zuhatagban.

- Ez az eredeti hajszíned.

- És a fülem is kihegyesedett!

- Ilyen az eredeti kinézeted. - megy ki a fürdőből Legolas, én gyorsan átvette a pizsamámat és utána mentem, hogy néhány dologgal kapcsolatban kérdőre vonjam. Kilépve megpillantottam a tündét, amint gyertyákat gyújtogatott a szobában, csendesen elbotorkáltam az asztalig, hogy leülhessek. Az asztalon minden fél-e földi jó sorakozott, én azonnal neki láttam az evésnek.

- Ez isteni! - dünnyögtem az orrom alatt, miután már a második tányér kaját fogyasztottam el.

- Nem gondoltam, hogy aki a halálból tér vissza ilyen éhes. - ült le mellém Legolas, egész végig engem figyelt és minden mozdulatomnál rándult egyet. - Hogyan érzed magad?

- Jól, sőt remekül! - bújtam vissza az ágyba Legolas leült mellém az ágyba.

- Holnap hercegnőként kell viselkedned. - vágott a közepébe a tünde. - Mindenki úgy tudja te meghaltál és fel kell vonulnod a palotában, hogy mindenki tudja, hogy semmi bajod. Thranduil lakomát szervezett neked és itt köszönti a küldötteket a többi birodalomból.

- Nem értem még mindig, hogy miért lettem szőke, miért változok folyton és ezt, hogy...én ..én meghaltam. - suttogtam értetlenül és magam elé meredtem.

- Mandos vissza küldött, ő az aki a holtakat várja az örök fényben és neked megkegyelmezett. Az életedért cserébe újra a régi külsődet kell viselned, a rohíroknál a hajad arany szőke volt most ezüst. Amikor születtél akkor is így néztél ki ezüst szőke haj, éj kék szemek teljesen anyádra hasonlítasz. - mosolyodott el keserűen Legolas.

- Te ismerted az anyámat. Ismerted Rielt?

- Honnan tudod a nevét? - kapta rám szigorú kék szemeit a tünde.

- Elfwinétől hallottam. - hazudtam neki, nem akartam elmondani, hogy rémálmok zaklatnak.

- Igen ismertem, de ezt majd máskor beszéljük meg rendben te ki vagy merülve, pihenj. - állt fel és elkezdte a gyertyákat elfújni.

- Legolas?

- Igen?

- Miért téged értesítettek arról, hogy én meghaltam, nem pedig az apámat? - tettem fel eki kérdésemet, a tünde parancsnok megállt mozdulatában és megfeszültek vonásai, szemei fátyolosan vizslattak az előtte fürgén táncoló gyertya lángot, már csak azaz egy láng nyújtott fényt a szobában.

- Én vagyok a herceg jobb keze, ő nem tudott eljönni a határól. Neki kell irányítani a nyugati határt, ha ő eljön, akkor nincs irányítás. - mondta maga elé gépiesen, érzelem mentesen és elfújta a gyertyát. - Jó éjt!

- Jó éjt neked is holnap találkozunk! - dőltem a párnák közé, még láttam a fiú alakját a hold fényben, ahogy kiviharzik. Én magamra maradtam a sötétben a gondolataimmal, az a tény, hogy meghaltam az hihetetlennek tűnt, olyan volt nekem az egész, mintha csak álmodtam volna. Legolas lepett meg a legjobban, az a féltés és aggodalom, amikor rám talált a szobában a köhögéstől fuldokolva. Azaz óvás el sem akart engedni. Talán félre ismertem őt?