- A tündék. - mondta halkan Éomer, a hang irányába fordult én is követtem a példáját.

Egy szőke tünde lovagolt a kis csapat élén talán harmincan, ha lehettek, minek jöttek ilyen sokan értem?

Elfwine és Déor is kijöttek üdvözölni a dísz menetet. Ahogy egyre közeledett a tündenépség úgy kezdtek az arcok is kirajzolódni és számomra egy nagyon is ismerős arc bukkant fel, ráadásul a sereg élén menetelt, hogy a pofája nem szakad le.

- Legolas! - csikorgattam fogaimat ingerülten.

- Mit mondtál? - hajolt a nyakamhoz Elfwine, lehelete csiklandozta a puha bőr felületet, mire egy kellemes borzongás futott végig rajtam, a gyomrom ugrott egyet.

- Semmit! - vigyorogtam rá pszichopata fejjel. - Ha most megbocsájtotok ki kell tekernem egy szőke tünde nyakát. - iramodtam meg a palota lépcsőjén lefelé, mint egy fújtató bika.

- Rebeka várj! - kiáltott utánam Elfwine próbált követni, viszont sietnie kellett, mert én már szinte futottam.

A tündék leszálltak a lovaikról , amiket kantáron vezettek tovább. Én rögtön Legolas felé vettem az irányt.

A férfi nyugodtan beszélgetve az istállós sráccal átadta át neki a lova kantárját, így közeledett a kíséretével a csarnokhoz.

Engem hajtott a düh gyorsan haladtam Legolas felé, aki meglátva egy megkönnyebbült sóhajt engedett el. Ő is gyorsabbra fogta a lépteit, csak ő nem számított arra, hogy én nem is örülök neki személy szerint.

Pár lépés választott már el tőle és ekkor vette észre, hogy nem mosolygok hanem szinte vicsorítok, azonnal megtorpant. Mögöttem ott loholt Elfwine és Déor, már nem értek utol mielőtt valami hatalmas jelenetet, nem kezdtem el produkálni.

- Te szemét! - kezdtem ütni a tündét ahol értem, aki csak megpróbálta lefogni a kezeimet több kevesebb sikerrel, de inkább kevesebb, próbált óvatosan lefogni nehogy bajom essen. Elég sokszor sikerült meglegyintenem Legolast, amikor a fiúk beértek és le rángattak róla. - Eresszetek el, had kaparjam ki a szemét! Bassza meg ereszetek már el, csak egy kicsit akarom megtépni azt az Isten verte szőke Isten átkát! Elfwine engedj!

- Nyugodj meg Rebeka! - suttogta a fülembe Elfwine, de tovább kapálóztam a két fiú fogásában. - Nem hagyom, hogy bántsanak. Ígérem!

- Lothril? - kérdezte tőlem Legolas megigazítva magán a ruháját, amit megtéptem, az álla vonalán két kisebb karmolást lehetett látni, amikből szivárgott a vér. - Mi ütött beléd?

- Átvertél! - fickándoztam a fiúk karjai között, közben Elfwine kedves és nyugtató szavakat duórozsólt a fülembe, amik hatással is voltak rám.

Ellazultam a fiú karjai között, Déor el is engedett, így csak Elfwine karja ölelte a derekamat védelmezően, hozzá simultam, mintha egy párt alkotnánk, bele illettem ölelésébe.

- Üdvözlünk Edorasban Zöldlombfi Legolas! - sétált előrébb Éomer ő is olyan feszülten állt, mint Legolas. - Kérlek fáradjatok bent-eb bizonyára elfáradtatok a hosszú úton.

- Köszönjük, hogy felajánlód a vendég szeretetedet, de indulnunk kell, így is túl nagy veszélynek lett kitéve Lothril. - nézett rám ellágyulva. - Egy kis élelmet és vizet kérünk és már megyünk is. Nem akarjuk az idődet rabolni Lovasvég királya Éomund fia Éomer.

- Engem nem zavartok. - mosolyodott el Éomer. - De te tudod erdő tünde. Mindjárt hozzuk az élelmet és mehetek.

- Köszönjük. -hajolt meg a tünde. - Garaf nyergeld fel Lothril lovát, hogy el tudjunk indulni.

- Indulni? Én nem fogok veletek menni! - szóltam oda Legolasnak, aki meglepetten pislogott rám, én még mindig Elfwine karjai közül kukucskáltam ki. - Itt maradok a rohíroknál!

- Lothril neked nem ez az otthonod és nem ők a családod. A családod Bakacsin erdőben vár rád, a nagyapád a király már türelmetlenül! Szeretné újra karjai között tudni az unokáját. - mosolygott rám szeretett teljesen a férfi, ezzel valamennyire bűntudatom lett, az előbbi erőszakos kirohanásom miatt. - Kérlek Lothril gyere! Tudom, hogy haragszol rám, azért mert egy csata közepébe jutottál miattam és ezt szörnyen sajnálom....

- Mondjad csak hallgatlak? - húztam ki magamat Elfwine ölelésében a fiú elmosolyodott a vissza szólásomon, Legolas oda jött hozzám és beszélni kezdett velem, mire Elfwine elengedett és ott hagyott kettesben a tündével. Nem tetszett, hogy elengedett, a hideg gyorsan vette át a meleg helyét. Nem tudom hogyan tudok ennyire ragaszkodni Elfeinéhez.

Szerelem első látásra?

- Figyelj rám Lothril.....- kezdte a tünde, de félbe szakítottam.

- Rebeka! Rebekának hívnak, nem Lothrilnak! Rebekának! - sziszegtem mérgesen.

- De téged nem, így hívnak ezt a nevet csak azok adták neked, akik felneveltek! Lothril az igazi neved, a neved királyi és hatalmat sugal. - csikorgatta a fogait Legolas.

- Viszont ők sem mondtak igazat, mint te!!! - mordultam rá a fiúra, aki ökölbe szorította a kezét. - Nem megyek veled!

- Ezt nem te döntöd el! - kapta el a kezemet és össze kötötte. - Sajnálom, de kénytelen vagyok!

- Ismét csak kínzol...- leheltem magam elé ismét a síró görcs kerülgetett, szememmel Elfwinet kerestem, aki szótlanul figyelt.

Engem kicsit megtaszítva lökött a lovam felé Legolas, csípőmnél megfogva felemelt és beleültetett a nyeregbe, kezemet a ló kantárjához erősítette.

- Ez a ló nem fog neked vissza fordulni, úgyhogy nem tudsz megszökni. - paskolta meg a jószág nyakát és ott hagyott, hogy még beszéljen Éomerrel.

Elfwine oda jött hozzám, megsimította a kézfejemet, a mérgem csillapodott, ahogy hozzám ért szemében sajnálat és féltés tükröződött.

- Rebeka? - szólított a nevemen, leemelt a lóról, riadtan dőltem a fiú vállára. - Nyugi nem ejtelek le.

- Abban biztos vagyok. - mosolyogtam rá, ahogy talajt értem. - Elfwine?

- Igen? - simogatta az arcomat gyengéden, érdes kezébe szinte bele simult az arcom.

- Nem akarok elmenni. - remegett a hangom, ahogy kérlelésbe kezdtem. - Itt akarok maradni, nem akarok elmenni a tündékkel. Itt akarok maradni veled! Kérlek oldoz el és én elbújok valahol! Azt mondod megszöktem, amikor nem figyeltél. Kérlek segíts nekem!

- Nem tehetem! - mosolygott rám keserűen. - Megtenném, ha tudnád mennyire megtenném. - kihúzott egy tőrt a csizmája szárából és elvágta a kötelet a csuklómon, fellélegezve ugrottam a fiú nyakába.

- Köszönöm! - öleltem Elfwinét. - Hogyan hálálhatom meg?

- Búj el és majd találkozunk. - bólintottam egyet menni akartam, de még nem eresztett magához húzott átölelte a derekamat, óvatosan megemelte a fejemet és mélyen a szemembe nézett magával ragadott a pillantása.

Lágyan az ajkaimra nyomta sajátjait, szenvedélyesen csókolt egyre közelebb húzott magához beletúrt a hajamba, csípőmet erősen tartottam, csak levegő hiány miatt váltunk el.

- Siess! - suttogta nekem, bólintottam egyet és indultam, alig fordultam meg, hogy eliszkoljak egyenesen Legolasba futottam bele.

- Hova, hova? - fogott meg, hogy menekülni ne tudjak.

- Nem megyek veled! - kapálóztam, de hiába vissza vezetett a lovamhoz, viszont nem csak engem fogtak meg, így hanem Elfwinét is két oldalt közre állták a tündék.

- Mit gondoltatok? - hangzott fel Éomer mély öblös hangja, Elfwine és én lehajtott fejjel vártuk a folytatást. - Megszökni? Ezt hogyan gondoltátok, nem jutottatok volna messze.

- Atyám... - kezdte Elfwine, de apja belé fojtotta a szót.

- Hallgass fiam, nem kellenek a kifogások és Lothril többet várok a menyemtől egy ilyen alantas csínyél. - nézet rám a rohír.

- Micsoda? - kaptuk egyszerre a fejünket Elfwinerrel az apjára.

- Ezt előbb utóbb úgyis meg kellett volna tudnotok. - rakott vissza a lóra Legolas, de erre én megrúgtam a kezét. - Akár hogyan ellenkezel is mennünk kell! És nem tehetsz semmit!

- Azt még meglátjuk és én akkor sem megyek! - kezdtem elforgolódni, így elintéztem, hogy lefordultam a lóról, csak visítani tudtam. Vártam mikor érek földet, de ez nem következett be, Legolas elkapott.

- Te aztán kitartó vagy! - rázta a fejét rosszallóan a tünde.

- Legalább ezt az erényemet jól tudom használni! - fickándoztam a kezei között.

- Itt látszik, hogy igazi királyi véred van! - örvendezett Legolas.

-Azt persze, meg a jó édes a.....- ekkor bekötötték a számat és eszeveszettül tombolni kezdtem.

- Garaf kérlek pakolj el a kocsiról Lothril ott fog utazni, addig amíg nem tud hölgyhöz méltóan viselkedni. - adott át a tünde lovagnak, aki nem ölbe vett hanem felkapott a vállára és kicsit sem foglalkozott azzal mennyit visítozok, rugdosódok csak vitt.

- Ezt nem teheted! - tört ki Elfwine dühösen, így a tündéknek még jobban le kellett fogni, a fiú erősen küzdött a szorításban. - Nincs jogod elvinni! Nem gyerek már!

- De igen az! - csattant fel kimérten Legolas. - És én tartózok érte felelősséggel!

- Most pedig bűntudatod van, mert.....- a fiúba fojtották a szót.

- Hallgass Elfwine! - csattant fel Éomer. - Vigyétek a szobájába a fiamat és addig ne engedjétek ki, amíg a tündék el nem hagyták a város falait! - a rohírok át vették a tündéktől a fiút, hogy elvihessék, Elfwine nem hagyta magát küzdött azért, hogy oda jöhessen hozzám és megállás nélkül kiabált.

- Nem! Engedj el! Rebeka! Rebeka! Eresszetek már! Rebeka!- ordibálta Elfwine a nevemet én is kiabálni próbáltam, de a számat be kötötték és Elfwine száját is ruhával fedték, hogy ne tudjon hozzám szólni.

Ez az egész annyira szíven ütött, hogy a könnyeim kibuggyantak, nem tudom, de nem is értem Elfwinét két napja se ismerem, de szeretem, bízok benne és ez össze zavar. Szeretném megismerni, tudni mit gondol, érez. Megcsókolt, ezért talán érez irántam valamit és én is iránta.

Ezt megakarom neki mondani, de nem tudom elvisznek, többet nem láthatom, talán csak az esküvőn. Istenem hova kerültem???

~Legolas szemszöge~

- Éomer beszélhetnék veled? - fordultam a rohír felé, aki bólintott egyet, a csarnok felé fordultunk, ahogy bementünk leültünk egy asztalhoz.

- Mond Legolas mit szeretnél? - nézett rám Éomer, vettem egy mély lélegzetet és belekezdtem.

- Elfwine tudja ki-e vagyok Lothrilnak?

- Igen. - bólintott a rohír.

- És elmondta Lothrilnak esetleg, vagy most csak engem akart hergelni? - meredtem a férfira.

- Tudtommal nem mondta el, de....

- De? - néztem rá kérdőn.

- ...de rengeteg időt töltöttek egymással, amióta megtaláltuk a pusztán. Viszont hogyan került oda? - vont kérdőre Éomer.

- Gandalf adott néhány kristályt, mivel haza tudtam hozni, de ő megmozdult és valamiért hozzátok került. - dörzsöltem a nyakamat.

- Igen, pont egy csata kellős közepé be esett bele és elégé rémült volt, ha nem mondja a nevét, akkor ott helyben megöletem volna. - mesélte Éomer. Meg jó, hogy tudta a nevet.

- Sötétedik, a Hold is kezd eltűnni, akkor nem fogunk látni semmit, indulnunk kell, még hosszú út áll előttünk. - álltam fel a helyemről.

- Legolas ugye tudod, hogy szerelmesek egymásba? - nézett rám lehangoltan Éomer.

- Igen. - hajtottam le a fejemet. - Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan egymásra találnak. Legalább majd nem kényszer házasság lesz.

- Ennyivel legalább könnyebb lesz Lothrilnak. - mosolyodott el.

Még váltottunk pár szót az elkövetkezendőkről, majd kimentünk a készülő tünde hadhoz, Lothrilt már felrakták a kocsira az élelmiszer szállítmány mellé.

A lány csendesen térdére támasztva a fejét ült és csak nézett ki a fejéből, már nem hadakozott a kísérettel, nyugodtan várt nem csinált semmit.

- Indulhatunk Uram? - fordult felém az egyik tünde.

- Igen. Lovakra indulunk! - adtam az utasítást és én is felültem a nyeregbe. - Ég veletek rohírok fiai! Téged Éomund fia Éomert és családodat Eru oltalmazón.

- Téged is Zöldlombfi Legolas legyen jó utatok. - emelete fel búcsúzásként a kezét Éomer.

Megrántva a kantárt indultunk utunkra, ahogy kiértünk a városból a kapu becsukódott utánunk még utoljára vissza néztem a rohírok városára mielőtt eltűnik utánunk a sötétben.

Egy fiú állt az őrtoronyban a fáklya fénye megvilágította alakját, Elfwine ácsorgott a tűz mellett és a vonuló seregünket figyelte. Lenéztem a kocsin ülő lányra, aki a fiút nézte, mint aki megbénult úgy figyelte a legényt, a szemeiben sütött a fájdalom és a kín, a szenvedés. A szeme csillogott, ahogy a fiút figyelte, egyszer csak észre vette, hogy nézem és dühösen meredt rám.

- Lothril figyelj rám.....- fordultam felé.

- Hagyjál békén. - fordult át az oldalára, hogy ne lássam az arcát. Kár volt a rongyot kivenni a szájából.

- Lothril sajnálom, hogy el kellett jönnöd, de te nem ide tartózol egyelőre, nem vagy még rohír, erdő tünde vagy. Mind ketten királyi vérből származtok és őseitek nagy emberek voltak. Elfwine nagyszerű fiú és remek férjed lesz a jövőben, te majd szép fiúkat és lányokat fogsz neki szülni, amint nőül vesz. - próbáltam beszélni neki hátha megnyugszik és megbékél a helyzettel, de nem fordult felém.

Így haladtunk órákig, Lothril elaludt a kis kordélyon út közben, dideregve kuporodott össze a vizes és elemózsiás edények között, egyszer csak mellém lovagolt Donnor.

- Uram nem kellene megállni, hogy a lovak pihenjenek? - kérdezte tőlem.

- Amint elérjük Lórien határát ott megállunk, úgy is meg kell várnunk Haldírékat. - bólintott egyet a katona és előre vágtatott szólni, így még gyorsabban haladtunk, pedig már amúgy is közel vagyunk Lórienhez, így nagyjából pár órán belül át keltünk a folyón.

Lothril mindent átaludt, sok volt neki a stresszből ebben az elmúlt két-három napban, túl sok dolog szakadt egyszerre a nyakában össze omlott körülötte az a világ, amit ismert és kiderült számára, hogy akiket szeretett, azok nem is azok akiknek mondják magukat.

- Állj!!! - kiáltom el magamat és a sereg lefékez megérkeztünk Lórien déli határához. - Itt tábort verünk. Donnor, Garaf!

- Igen Uram? - léptek közelebb.

- Induljatok az Arany erdőbe és vigyétek hírül, hogy az erdő tündék itt vannak és csak rájuk várnak. - diktáltam az üzenetemet, ők bólintottak egyet és ellovagoltak az éjszakába, addig a többiek tábort vettek.

Lothrilt is levették a kocsiról, hogy bevigyék az egyik sátorba, hogy ott aludjon tovább, annyira békésnek nézett ki, ahogy elszundított. Nem lehetett az arcán félelmet, haragot látni csak nyugalmat, néha néha össze ráncolta a homlokát és rángatózott nyilván álmodik, bizonyára nem felhőtlenek az álmai. Nem tudom mikor térnek vissza az emlékei, de remélem minél lassabban, nem akarom, hogy megijedjen, így se tud mindent képben tartani.

- Uram? - zökkentett ki egy tünde az elmélkedésből.

- Igen? - fordultam felé, idegesen tördelte a kezét.

- Egy kosza ork csapat közeledik erre, Dol Goldur felé tartanak. - jelentette nekem.

- Küldj előre felderítőket, tudják meg, hogy hol vernek tábort és a hercegnőt ne tájékoztassák erről, csak meg ijedne. - bólintott egyet a katona és már intézkedett is.

Már kezdődik is a macska egér harc, Lothril vissza tért és ezt mások is észre vették a sötétség még mindig nem tűnt el. Az Egy Gyűrű elpusztult, de ez nem állította meg az árnyakat.......

~Rebeka szemszöge~

"- Atyám kiküld a nyugati határra, majdnem fél évre. - hajtotta le szégyellve a fejét, már közel jártak a kapuhoz.

- Thranduil nem is veszi figyelembe, hogy nem rég született meg a lányod, az unokája. - morgolódott Riel.

- Tudod milyen az apám. - mosolyodott el a férj.

- Igen. - össze néztek és elnevették magukat, de amint előre néztek lefagyott a mosoly az arcukról....

- Ti mit kerestek itt kint? - förmedt a párra a palota kapujában álló alak.

- Atyám....- a férfi bele fojtotta a szót a fiúba, akinek az arcát még mindig nem láttam rejtve maradt előttem, pedig már talán másodszor ha vele álmodok. A fiatal nőt Rielnek hívják és a kislányt Lothrilnak szólítják a szülei, ő lehet az anyám? Ez még homályos nekem, majd ha már nem haragszom Legolasra megkérdezem.

- Hallgass fiam! - emelte fel kezét ezek szerint a király, vagyis a nagyapám talán?? - Reméltem ennél felelősség teljesebbek vagytok, hogy nem hozzátok a palota falain kívülre az unokámat! Fiam reméltem, hogy már felnőttél és nem csinálsz ilyen meggondolatlanságokat, azt hittem egy feleség némi felelősség érzettet kelt benned meg, hogy gyereket vállaltatok. - vonta össze szemöldökét mérgesen Thranduil. - Mit kerestetek kint?

- Lothrilt elvittem a patakhoz, tudom, hogy szeret a vizel játszani. - felelte remegve Riel nem nézett a királyra, nyilván félt az apósától. - És....és ...és

- Én kerestem meg őket, mert orkokat vadásztunk Nellosel és Dirionnal. Párat megöltünk a pataktól nem messze, az egyik fáról megpillantottam Rieléket és hozzájuk siettem, hogy vissza jöjjünk a palotába. - felelte a fiú.

A király idegesen hajtotta a fejét a tenyerébe és oda lépet a fiához, hogy a kezéből kivegye a kislányt, aki nevetve mászott nagyapja vállára.

- Készülődjetek nem sokára indultok! - fordult háttal a fiataloknak, hogy vissza mehessenek a palotában, de fia kérdésére megtorpant.

- Ezt, hogy érted? - meredtek rá a fiatalok.

- Riel is veled tart nyugatra, nincs elég parancsnokom a határon. - szigorúan pillantott a lányra, aki tisztelet tudóan hajtotta le a fejét, megalázkodottan.

- Ezt nem teheted! - csattant fel a fia. - Riel nem rég szülte meg az unokádat, itthon kellene maradnia lábadozni és a lányunkra vigyáznia.

- Azt a dajkák is megoldják. - simította végig a kislány hátát, aki lassacskán elaludt nagyapja karjai között.

- Add vissza a lányomat! - csikorgatta a fogait a fiú és nyúlt a lányért, de az apja elhúzódott. - Az én lányom!

- Szerintem kezdjetek készülődni egy óra múlva indulnotok kell a csapatokkal. - fordult sarkon a tünde király kezében a fiatal pár gyermekével, aki mélyen szendergett pillanatok alatt.

A tünde nőnek a szeméből kövér könnycseppek gurultak le, ezt férje észre véve azonnal a karjaiba zárta törékenynek tűnő feleségét.

- Semmi baj Riel! Megoldjuk. - suttogta párja fülébe.

- Nincs semmi rendben! - fakadt ki a lány keservesen. - Thranduil egy szörnyeteg, szét szakítja a családunkat, a gyerekünket át akarja formálni.

- Kincsem figyelj rám nem fogom hagyni, hogy az Apám elvegye tőlünk a lányunkat. Az egyetlen fia vagyok és Lothril idáig az egyetlen unokája. - törölgette a tünde felesége könnyeit.

- Rendben. Készülődjünk, minél előbb megyünk annál előbb jöhetünk. - mosolyodott el a lány.

Hirtelen helyszín váltás lett, szürke köd kezdett keringeni körülöttem, ami lassan ellepet, hangok szűrődtek ki a fellegből. Rémült hangok, segítséget kiabáltak és egy gonosz hang méregtől fröccsögőt....."

Sikítva tértem magamhoz, riadtam néztem körbe merre lehetek a sötétben nem láttam semmit, össze vissza tapogattam hátha valami fegyvert találok.

Végre valami hideget tapintottam, de fájdalom hasított a tenyerembe nem foglalkozva vele tapogattam tovább a fémes tárgyat, amíg olyan részt nem fogtam, amitől nem fájt a kezem. Felemeltem a megszerzett fegyvert, remegve vártam hátha valaki jön, nem is kellett sokat rostokolnom, Legolas rontott be, kezében kardal.

- Mi történt mi a baj? - nézett körbe egy lámpással a sátorban és rám emelte tekintetét. - Lothril jól vagy? - térdelt mellém.

- I-iigen. - dadogtam zavartan, Legolas elhajolt tőlem, hogy meggyújtson egy gyertyát, ami megvilágította a sötét helységet.

A tünde lefagyva nézett rám és a kezemhez nyúlt, hogy kivegye belőle a véremtől tocsogó tört, szóval ezt fogtam meg a sötétbe.

- Lothril jól vagy? Lothril? - ismételgette a nevemet Legolas, de nálam se kép se hang. - Rebeka mi történt?

- Rosszat álmodtam és azt hittem valóság...- hebegtem félénken. - És itt ébredtem nem tudtam hol vagyok, hogyan kerültem ide. Hogyan?

- Lórien déli határán vagyunk, itt megálltunk tábort verni. Te pedig aludtál és nem akartalak felébresztetni ezért át hoztunk ide. - mutatott körbe a sátorba. - Biztos, hogy csak rosszat álmodtál?

- Igen biztos. - bólogattam, ő kézbe vette a kezemet, hogy jobban meg tudja nézni.

- Ez, hogy történt? - fogott egy rongyot és elkezdte tisztítani a sebeimet.

- Amikor felébredtem fegyvert kezdtem keresni, hogy ha kell meg tudjam védeni magamat, csak a sötétben nem láttam mit fogok meg. - ahogy meséltem ő ellátta a sebeket.

- Kész vagyunk. - engedte el a kezemet. - Szerintem ideje lefeküdnöd, hosszú út áll előttünk és még több mögöttünk.

- Legolas? - feküdtem el. Egy fa tövében verték le a sátort, így ennek a fának a gyökere egy kis kádat formál, amit a tündék takarókkal béleltek ki, egyet magamra tekerve fészkelődtem.

- Igen? - fordult vissza a sátor szájától.

- Nem fogod hagyni, hogy bántsanak? - néztem rá szomorkásan.

- Figyelj Lothril...- itt megköszörültem a torkomat. - Vagyis Rebeka ha kell akár az életem árán is megvédelek. - közelebb sétált hozzám és megfogta a kezemet. - Soha nem engedem, hogy bárki bántson, meg foglak védeni minden ártó sötét dologtól. Nem hagyom, újra elvigyenek, még a széltől is óvni foglak.

- Biztos? - kaptam a karja után és kérdően méregettem a tündét.

- Igen. - mosolyodott el Legolas és sarkon akart fordulni, hogy kimenjen.

- Fogom még valaha látni Elfwinet....már, mint majd az esküvőn kívül? - tettem fel lehangoltan az agyamban motoszkáló kérdést.

- Fogod még látni, amint felkészültél. - nevetett halkan Legolas. - Jó éjtszakát Rebeka!

- Neked is Legolas! - köszöntem el a tündétől és már el is nyomott az álom.

'' - Lothril, Lothril, Lothril merre vagy? - hangzott egy rekettes kérdés.

- Ki kérdezi? - kiáltottam a sötét űrbe, ekkor megindult a föld a lábam alatt.

Visítva próbáltam valamibe kapaszkodni, de hiába, bár pár pillanat múlva a lábaim újra földet értek.

Már megint egy ismeretlen helyen vagyok, hát ez pompás, most mi legyen???

Körbe fordultam a tengelyem körül, hogy a szemem elé táruljon egy hatalmas romos vár maradványa, amin a vad gazak felkúsztak, elfedve az egykor dicső palota maradékát.

A hang folytatta a sutyorgást, ezzel a kíváncsiságomat piszkálta, így elindultam a rom felé. A suttogás egyre hangosabb lett, a száraz fák közül ki lépve megpillantottam egy nagy kő hidat, ami a vár maradékához vezetett.

Gondolkodás nélkül haladtam tovább, a hídra is felkúsztak a növények, hatalmas kövek hemperegtek a földön.

Végig sétálva a hídon elértem a vár bejáratát, aminek a vaskapuját kiszaggatták és messzire elhajították a helyétől, ekkor kezdtem kicsit félni. Mi történhetett itt??

- Lothril, Lothril merre vagy? - ismétlődött a kérdés.

- Itt vagyok! - kiáltottam el magamat és egyre jobban a vár romos falai közé andalogtam, keresve azt a személyt, aki szólongat.

Egy hideg felleg suhant el mögöttem, össze borzongtam az érzéstől, mintha figyelnének.

- Hát itt vagy! - szólalt meg egy fül sértő hang mögöttem, azonnal oda kaptam a fejemet, egy fekete páncélba burkolózott alak állt ott, nagy fekete palástja megviseltessen lógott válláról, olyan volt mint, amit egy csatában tépáztak meg. Kardja oldalán függött csupaszon, nem hüvelyben volt, mint Legolasé, így láthattam rajta a megszáradt vér foltokat.

A szív verésem is kihagyott rémületemben, hátrálni akartam, de ismét egy hideg gomoly osont el mellettem, hátra lesve ismét egy páncélos férfi állt. A semmiből több fekete füst kezdett kavarogni, félve, rogytam térdre a kezemet a fejem felé tartottam, hogy védjem magamat.

Fel lesve meghűlt bennem a vér, tízen álltak körbe. Egy kilépet a körből és felém kezdett közeledni, majdnem négy kéz láb hátráltam tőle.

- Lothril Zöld Erdő gyermeke. - halk kacagást hallatott. - A Nagy Thranduil unokája, végre találkozhatunk! Ha tudnád mióta várom!

- Ki vagy te? - álltam fel remegve a földről.

- Az a mihaszna tünde nem mondott rólam semmit? - horkant fel gúnyosan.

- Nem mondtak nekem semmit! - néztem rá értetlenül. - Te tudod mi folyik itt? Miért vagyok itt?

- Igen tudom. - lépet közelebb hozzám.

- Akkor kérlek mond el mi folyik itt, mert ebbe bele őrülök! - idegesen közeledtem felé.

- Még nem mondhatok el mindent. - a hangja sötéten festett számomra. - Szeretnél haza menni?

- Igen! - lelkendeztem, a férfi nem törődve azzal, hogy mennyire is félek tőle megragadta a kezemet.

Ijedten akartam elugrani, de mintha a lábam földbe gyökerezett volna. A csuklómon a bőr égni kezdett, el szerettem volna rántani, viszont nem sikerült, a karom már zsibbadt. A fájdalom elviselhetetlen kezdett lenni.

- Találkozunk még Lothril és ne feled, hogy rám bármikor számíthatsz, ha a gaz tündék nem úgy bánnak veled, ahogy megérdemelnéd. Te egy fontos személy vagy számomra! - ekkor már annyira égett a bőröm, hogy elsikítottam magamat..."