- Bassza meg! - szitkozódtam fájdalmamban, mivel valami nagyon keményen értem földet. Oldalamat szorongatva ültem fel, bár kár volt.

Hirtelen a semmiből minden figyelmeztetes nélkül egy hatalmas lándzsa zúgott el a fejem mellett, hogy néhány centivel mellettem furódjon a földbe. - Mi a franc?!!

- Ne hagyjátok meglógni őket! - hallottam meg egy erős férfi hangot, aki fekete lovának kantárját markolta erősen.

Ijedtemben sikítottam egyet és lábaimat szedve próbáltam menekülni, de egy gusztustalan lény állta az utamat. Elhülve mustráltam a filmekben látott szörny egyedet, ami szintén méregetett, mint húst a piacon. Aprót léptem hátrébb, mire a mocskos dolog fülsértő üvőltéssel célzott meg.

- Tünde!- bömbölte érces hangon a lény és megiramodott felém, visítva futottam a másik irányba, de ott is utamat állta egy hasonló jószág.

A felegekből egy nyíl száguldott el a fejem felet, ami egyenesen a szörnyetegbe fúródott bele, ami azonnal eldőlt, mint egy rönk, felverve maga körül a port.

A társa rám akarta vetni magát, viszont el sem ért egy lovas száguldott el mellettem, felkapva a földről a bestiát, hogy kardját elmerítse a torkában. Fekete vére festette meg a földet, akár csak sár folyt volna ki a sebből nem is karmazsin vörös oxigénnel túl dúsított folyadék. Ekkor eset le nekem hova is kerültem.

Egy csata közepébe.

Lábaimat gyorsan szedve próbáltam meg kijutni a csata gyűrűből, mielőtt felnyársalnak engem is.

Rohanva indultam meg a a harcosok széle felé, de hiába, csöbörből vödörbe estem, itt még hevesebben dúlt az ütközet. Remény vesztetten néztem körül, hogyan menekülhetnék meg, mikor megláttam egy elég magas fát. Felcsillantak a szemeim, lóhalálában futottam a növény felé, amire azonnal mászni kezdtem, hogy onnan figyeljem az eseményeket.

A mező fekete folyadéktól ázott, amiben emberek és szörnyek gázóltak végig. A kardok ütközése fület sértően hatottak számomra, ezért váratlanul ért a hangos kürt szó, a rémek meghalva azt fej vesztve menekülni kezdtek. De hiába az emberek az összeset levadászták. Mészárlás nem tartott sokáig, a szörnyek csak saját írhájukat akarták menteni. Társaik kicsit sem számítottak.

Mikor már úgy gondoltam el múlt a veszély le merészkedtem a fáról, hogy elsompolyogjak és megkeressem azt az isten verte tündét, aki lehet itt bujkál az egyik bokorban és várja, hogy elő ugorjon.

Bár ne másztam volna le arról fáról, egy nagyon rossz döntésnek minősült.

Egy csutakos hajú férfi kiszúrta kicsit se feltűnő lopakodásomat. Megállításomra kardot szegezett a mellkasomnak, mire ösztön szerűen másik irányba akartam menekülni, de mögöttem is álltak ott is kardot rántottak. Körbe zártak! Nincs menekvés!

Riadtan futkostam körbe-körbe, mint egy mérgezett egér. Egyszer csak elhasaltam, a bokáim sajogtak, valami kötelekre erősített kövek fonódtak a lábamra, gaussba kötve engem. Így is próbáltam menekülni négy kéz lábon csúsztam tovább, viszont valaki elkapta a lábam és vissza rántott magához. Rá akartam csapni a támadómra, azonban ahogy át fordított a hátamra rögtön kardot nyomott a torkomnak.

- Segítség! - sikoltoztam rémülten, vadul vergődtem a szorításban. - Segítség! Valaki?! Segítség!

- Ne rikoltoz már! - tartotta jobban a nyakamnak a pengét és a szó bennem maradt. - Ki vagy?

- Fengel erezd el! Had lássuk jobban! - zendült a férfi mögött egy lovas.

A rám nehezedő fel állt, hogy ki sétálhasson a kör szélére, így a többiek állók jobban szemügyre tudtak venni. Össze kuporodtam gombócba, így lestem körbe húsz szempár vagy harminc tapadt rám, nem is tudom, de az biztos, minden mozdulatomat árgus szemmekkel figyelték. A lábamon megpróbáltam meg lazítani a kötelet, hátha szabadulhatok.

- Ne próbálj menekülni! - szólt ismét a mély hang tulajdonosa, ekkor leugrott egy alak a lováról, közelebb sétálva hozzám, nem vette le fehér lószőrrel díszített aranyozott fejvédőt. A kardját kirántva közelített felém, megint hátrálni kezdtem, de a férfi megállított, pengélye élét arcomhoz helyezi, így forgatva a fejemet. Tűzetesen vizsgálta arcomat, de lentebb is felmért, mintha valamit mérlegelne magában.

- Ki vagy te? - kérdezte tőlem ridegen, de bennem a szó megfagyott. - Nincs most nyelved?

- Nem kell válaszolnom. - vágtam vissza flegmán, megtalálva a hangom. Nem árulhatom el ki vagyok, mert a végén elnyiszantják a torkom.

- Te tudod, de akkor a torkodat vágom el. - nyomta nekem a pengét, mire kiserkent a vérem. - Válaszolsz?

- Rebeka Black. - szó szerint oda köptem neki a nevemet. Meg kell tartanom a büszkeségem. Nem tiporhatnak el. Nem mutathatom magamat gyengének, bár legszívesebben elsülyednék a föld alá, hátha ott nyugtom lenne.

- Ilyen név nincs! - kiabált egy lovas felbőszülten.

- Ne hazudj! Vagy a nyakadtól az ágyékodig felváglak! - szúrta meg újra a bőrömet.

- Nem hazudok! - ekkor beugrott az a szó, amit Legolas mondogatott nekem mindig. - Lothril.

- Mit mondtál? - feszúlt meg egész testében, akár csak serege.

- Lothril! - bátorodtam fel, a férfi elképedve nézett rám, elemelve rólam a fegyvert.

- Az nem lehet! - a szeme össze szőkült, úgy vizslatott tovább.

- Legolast kérdezd erről a névről. Ha a kezeim közé kerítem azt a tündét megnyúzom! - a férfin láttam igazán apró rémületet. Baj van?

- Walda, Aldor van elég élelmetek és vizetek? - fordult két fekete hajú fiatal fiú felé.

- Igen.

- Akkor csomagoljatok! Máris indultok a Bakacsin erdőbe. - az eddig halkan morgolódó tömegen a teljes csend lett úrrá.

- Igen Uram! - vették a feladott a fiúk.

- A déli határnál közelítsétek meg az erdőt és ha elétek jönnek azt mondjátok, hogy sürgős hírt hoztatok az Erdő mély-i királynak Lovasvég urától Eumund fiától Eomertől. Csak a királynak adhatjátok át a hírt senki másnak vagy a hercegnek! - adta az utasításokat a katonáknak.

- És mi az üzenet?

- Lothril a Lovasvég urának társaságában indul Edorasba az Arany csarnokba, oda várjuk a Bakacsin Erdő küldöttségét. - mondta el az üzenetet. - Induljatok! Vigyázatok magatokra a sötét árnyak ismét munkálkodnak.

- Holnap alkonyatra vissza térünk! - lovaiknak megrántották kantárját és pár pillanaton belül már messze jártak.

- Atyám szerintem mi is induljunk ne itt a csata téren érjen minket az éj. - szólt a nálam egy kicsit idősebnek tűnő ifjú, elégé helyes.

Szőke haja össze van fogva, karjai izmosnak tűnnek, a ruhák szemet gyönyörködtetően feszültek rajta. Barna majdnem fekete íriszei engem vizslattak nagy beleéléssél, mire egy picikét zavarba jöttem. Bőre nap barnított, teste formás igazi görög adonisz.

Apró bizsergést éreztem mellkasomban, ahogy tekintetünk összeakadt. Ismerős meleg érzés járta át minden porcikámat, mintha találkoztunk volna már.

- Igazad van fiam. Te! - nézet rám és lehajolt, hogy kioldja a bokám, amint szabad lettem felvettem a nyúl cipőt, de még fel állni sem tudtam azonnal elkapta a bokámat én meg elterültem mint az Alföld. Beverve így is fájós vállamat, felsikkantottam fájdalmasan.

- Bassza meg! - fordultam át a hátamra.

- Így jár, aki szökni akar. - Eomer felrángatott a földről, kezeimet hátra kötözte és felültetett egy lóra.

- És össze kötözött kézzel, hogyan lovagoljak? - hánytam a szemére meggondolatlanságát.

- Majd előre dőlsz. - mosolyodott el gonoszul.

- Klasz! - forgattam szemeimet.

- Vágta! - adta az utasítást Eomer a lovasoknak, akik hátasukat megsarkantyúzva követték a vezérüket. Az én lovam is megindult, igaz kis híján hátra vágódtam ezért amilyen gyorsan csak tudtam előre dőltem, így hátha nem esek le, az én jószágomat kötélen vezette az előttem haladó férfi.

Nem tudom mióta megyünk, de már nagyon szomjas vagyok és éhes. Nem rég lassítottunk le, mivel meredek emelkedőn kaptatunk felfele, úgy gondoltam ki egyenesedek egy kicsit, ekkor megbökte az oldalamat valami.

Egy tőr volt az a hüvelyében a nyereghez erősítve, felragyogott a szemem, meg van a menekülésem kulcsa! Addig ügyeskedtem, fészkelődtem, amíg el nem értem a nyelét, óvatosan kirántottam a helyéről és én hülye majdnem el is ejtettem. Megpróbáltam úgy elvágni a kötelet, hogy ne sértsem meg a kezemet, de nincs ilyen szerencsém a csuklómat elégé megvágtam, meg a tenyeremet, viszont a lényeg, hogy elvágtam a kötelet!

Szép lassan előre hajoltam, hogy le válasszam magamat a kötelről, amivel a lovamat vezették, hál Isten elég hátul voltam, hogy a kantárt megragadva a másik irányba kezdjek vágtatni.

Viszont ahogy megfordítottam a lovat az hangosan fel nyerített, így észre vették, hogy megléptem.

- Elkapni nem szökhet meg! - kiáltotta Eomer.

A ló szinte száguldott, de még hallottam a mögöttem jövök hangját, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy az állatott beirányítom az egyik fa alá, figyelem elterelésként el engedtem a lovat. Én pedig felkapaszkodok a fára a hátast pedig hagyom tovább nyargalászni.

Amint felugrottam egy fára nemsokára elvágtattak alattam, csendben figyeltem, ahogy tova tűnnek, de nem így volt.

Csendesen lemásztam a fáról és az ellenkező irányba mentem, de valahonnan megéreztem, hogy figyelnek és hátra néztem. A lovasok vissza fordultak.

Bennem megfagyott a vér is, kétségbe esetten kezdtem rohanni, mire elértem egy folyóhoz. Hatalmas kövek kilógtak a zuhogó árból, ennek fejében arra a következtetésre jutottam, hogy a köveken ugrálva átkelek a túlpartra, remélve nem esek bele.

Elzúgott mellettem egy dárda vagyis a lábam mellett fúródott a földbe, végig hasítva jobb lábszáramat, de az idegességtől az fel sem tűnt. Hátra lestem és rémülten állapítottam meg, hogy alig tíz méterre vannak, így neki rugaszkodtam a szikláknak.

A hideg csúszós kövön alig tudtam megmaradni, ugrani akartam a következő kavicsra, de egy kéz fonódott a felsőm nyaka köré, ami vissza rántott a száraz földre. Egyenesen neki vágódtam a füves talajnak, fájdalmasan hemperedtem az oldalamra és azonnal egy kard hidegét éreztem a nyakamnál.

- Ezt, hogy gondoltad át kelni Entséd folyón? Bele haltál volna! - mondta nekem kimérten Éomer.

- Inkább bele fulladok, mint sem egy lépést is tovább menjek! - makacskodtam. Ki tudja hova akaratak vinni, esetleg valami szexrabszólgának.

- Legyen, kötelet a nyakára!

- Mi? Nem, nem, nem akarok meghalni! - kezdtem pánikólin.

- Nyugalom nem akarunk megölni, különben is akkor a mi sorsunk pecsételődne meg Thranduil által. - mosolyodott el cinikusan, mire rögtön három vékonyabb kötelet dobtak a nyakamra és a kezeimre, meg a csípőmre is kötöttek. - Indulunk Edorasba!

- És én végig gyalogólom? - akadtam ki.

- Örülj, hogy nem vágtába megyünk. - vigyorodott el gonoszul. - Gyía!

- Istenem hova kerültem? - tettem fel magamnak a kérdést.

Egyik óra után jött a másik a nap lassan délre állt és nekem eszembe jutott, hogy amikor Legolassal eljöttem akkor már esteledett. Az az álnok tünde átvert, beetetett szép mesékkel, mire születem, mi a rangom és most itt vezetnek kötélen akár egy bűnözőt. Ha legközelebb meglátom behúzok neki egy isteneset.

Rengeteget mehettünk, mert már a lábamon is alig bírtam megállni. Néha majdnem össze rogytam, de a kötelek miatt, amik a nyakamon voltak, nem hagyták, olyankor elkezdtem fulladozni.

Dél is elmúlt jócskán, amikor megálltunk pihenni, ott abban a pillanatban térdre rogytam, szörnyen szomjas és éhes voltam. A testem remegett a fáradságtól, a vállam elviselhetetlenül fájt akár csak a lábaim, sebeim már nem véreztek, de össze piszkoltak.

A lovasok leszálltak jószágaikról ittak és ettek felém sem néztek, hogy mit is kínlódok a földön. Pár percen belül vissza ültek a lovakra és indulni akartak, de én nem tudtam a földről felkeni, minden izmom tiltakozott a tovább menetel ellen.

- Kelj már fel! - ordított rám az egyik csak a fejemet ráztam, erre erősen megrántotta a kötelet, amitől előre estem, pedig ültem. Kezemet fuldokolva kaptam nyakamhoz, hogy lazítani tudjak békjómon

- Mi folyik itt miért nem tudunk menni? - vágtatott oda hozzánk Éomer.

- Nem akar felállni ez a kis szuka! - húzott még egyet rajtam,  levegőért kezdtem kapkodni a kötelet markolva, hátha több oxigénhez juthatok.

- Miért nem állsz fel? - intézte felém hűvős kérdés Eomer.

- Nem tudok. - köhögtem torkomat dörzsölve égett a bőrömön a kötél nyoma.

- Ezt, hogy érted, hogy nem tudsz felállni?

- Nem bírok mindenem fáj. - ültem fel.

- Atyám. - ügetett a fiatal srác ide, akit korábban is jól megnéztem magamnak. - Mindjárt itt az este és még nagyon messze vagyunk Edorastól. Ha meg engeded viszem én a lányt.

- Rendben, de te felelsz érte bármit is csinál. - nézett szigorúan fiára.

A fiú leugrott a lóról és oda jött hozzám leoldotta a nyakamról, csípőmről, de a kezemről nem a kötelet.

- Köszönöm. - leheltem fáradtan magam elé, viszont süket fülekre talált köszönetem. Felsegített a földről és az ölébe kapott riadtan fúrtam a fejemet a fiú mellkasába.

- Nem kell félned nem ejtelek le. - kuncogott, a mellkasa egyenletesen emelkedett. - Emeld meg a lábad, hogy feltudjalak rakni a lóra.

- Ha leteszel akkor egyedül is feltudok szállni.

- Nem hiszem. - mosolyodott el pimaszul.

- Öt évig lovagoltam. - vágtam vissza, bár elég gyengén.

- Akkor lássuk. - tett le a földre.

- Akkor eloldozol? - nyújtottam a kezem.

- Jó csel, de nem foglak eloldani. - erre ismét megfogott és felrakott a nyeregbe.

- Hé!!! - kezdtem volna tiltakozni, de már fent is ült mögöttem.

- Haladnunk kell és nem várhat ránk a sereg. - sarkantyúzta meg a lovat.

- Kész vagytok fiam? - lépdelt mellénk Eomer.

- Igen Atyám. - az apja bólintott egyet és már mentünk is, hirtelen indultunk el, így neki ütköztem a fiú mellkasának, aki egy mosolyt eresztett felém. - Ne idegeskedj kedvesem nem hagyom, hogy lees.

- De jó, hogy ezt hallom. - forgattam meg a szememet, majd teljesen neki dőltem, ő átvezette a kezét a karom alatt, így fogott meg nehogy leessek.

A hosszú vágta során elnyomott az álom, furcsa volt mennyire biztonságban éreztem magamat a fiú karjai között, pedig a nevét sem tudom.

"Lágy dallam leng körbe, akár a szellő, egy tisztáson vagyok, a nap sugarai melegen sütnek le rám. Gyerek nevetés csapja meg a fülemet azonnal hátra fordulók és egy szőke nőt pillantok meg, aki egy kisdeddel a karjában sétál a patak felé. A gyerek kacarászva forgolódott anyja kezeibe, aki próbálta úgy tartani a kicsit, hogy le ne ejtse.

A kislánynak hosszú szőke haja a napfényben aránylóan csillant, hatalmas kék szemeivel érdeklődően figyelte a nagy világot. Édesanyja letette a földre a lányt, aki azonnal a patak vizét kezdte paskolni össze vizezve kis fehér ruháját.

- Lothril óvatosan kicsim nehogy bele ess a vízbe, a végén mit mondjak Apádnak hova lettél. - kacagott fel az anya, a nevetése akár a reggeli napsütés megmelegítette a szívemet.

Nem tudom honnan volt olyan ismerős nekem ez a nő, a nevetése, az arca, szőke haja derekán túl lógott, bőre, mint a porcelán, de a szemében felismertem magam, ugyan olyan szeme van mint nekem.

- Riel! Riel merre vagy?! - csengett egy férfi kétségbe esett hangja.

- Itt vagyunk. - kiáltott vissza a nő. A képbe lassan egy férfi alakja úszott be, teljes fegyverzetet viselt, neki is szőke haja volt, aminek a végét fekete vér ragasztotta össze, akár csak a páncélját. - Kedvesem mi történt veled?

- Az nem számít. Riel mit kerestek itt kint, nem jöhettek a falon kívül őrség nélkül. Most is portyáznak az orkok, az előbb is egy csapatott intéztünk el. - taglalta a férfi, akárhogy lépkedtem nem tudtam meglátni az arcát. - Hol van Lothril?

- Ott játszik a pataknál. - néz hátra lányára, aki nyakig sárosan kerget körbe-körbe egy pillangót, nem rég kezdhetett eljárni a kicsit, mivel elégé ingatagan lépkedett.

- Hogy van az én kicsikém? - guggolt le a férfi a lánytól nem messze a kicsi, meglátva őt futva indult meg, de többször is hasra esett. Apró könnycseppek gurultak le a piros pozsgás arcán, a férfi a kislányt karjai közé kapta, hogy megvigasztalja.

- Ne sír kis katonám. Tudod ez csak katona dolog. - csikizte meg a kicsi pocakját, aki hangosan nevetni kezdett, össze kenve sárral a fiatal férfit.

- Nagyon jó apa vagy. - suttogta a nő párjának fülébe, hátulról átkarolva.

- Te meg kiváló anya vagy. - nézett feleségére. - Szeretlek!

- Szeretlek! - csókolták meg egymást, ezt az idilli pillanatot a palotában felhangzó harang ütemes hangja zavarta meg.

- Baj van, vissza kell mennünk. - fogta meg jobban kislányát a tünde. - Gyere Riel sietnünk kell.

- De mégis mi történt? - akadékoskodik a feleség. - Kedvesem mit nem mondasz el?

- Atyám kiküld a nyugati határra, majdnem fél évre. - hajtotta le szégyellve a fejét, már közel jártak a kapuhoz.

- Thranduil nem is veszi figyelembe, hogy nem rég született meg a lányod, az unokája. - morgolódott Riel.

- Tudod milyen az apám. - mosolyodott el a férj.

- Igen. - össze néztek és elnevették magukat, de amint előre néztek lefagyott a mosoly az arcukról...."

- Ébresztő! - rázogatta valaki a vállamat, rémülten kezdtem ütni az ismeretlent.- Hé hagyd abba én vagyok csak!

- Eresz! - hadonásztam tovább.

-Nyugalom nincs semmi baj! - fonódott körém két kar, azonnal kipattantak a szemeim és egy meglepett arc fogadott. - Jól vagy?

- Igen, csak rosszat álmodtam. - a fiú mintha fellélegezett volna. - Hol vagyunk?

- Nem messze a fővárosól, de meg kell állnunk éjszakára. Veszélyes lenne tovább menni ezért letáboroztunk. - magyarázta nekem, miközben leemelt a lóról.

- Fiam! - jött oda Éomer. - Az ifjú hölgyet Fengel gondjaira bízzuk.

- Értettem. - bólintott egyet a fiú.

- Oh, Fengel nem kell kesztyűs kézzel bánni vele, ha valamivel próbálkozik szabad kezet adok felette, de ne öld meg! - adta az utasítást Éomer. - Nem lehetünk abban biztosak, hogy az, akinek mondja magát. Szauron óta sok sötét varázslat kering.

Engem kezelésbe vett Fengel a tábortól jó messzire ki kötözött egy fához és leül tőlem tisztes távolságba inni, enni kezdet. Addig amíg én azzal szenvedtem, hogy tudnék úgy ülni, hogy a kötél annyira ne vájjon bele a felkötött csuklómba, a táborba a tűzet is meggyújtották.

Már teljesen be esteledett és én fázni kezdtem, de éhes és szomjas is voltam, egész nap nem fogyasztottam semmit és a fáradság is kezdett úrrá lenni rajtam, pedig a fiú ölében még aludtam is. Az őrzőm próbált etetni, de nem mertem elfogadni semmit féltem attól, hogy mérgezett, akárhányszor megpróbált etetni vagy itatni majdnem annyiszor megharaptam. Ő erre azonnal lekevert nekem egy pofont a szám szélén kiserkent a vér, meg az orromból, fejemet félre tartva köptem ki a vért, ekkor jött oda Éomer és a fia.

- Nos, akkor kérdezni fogok tőled és te válaszolsz! - állt elém a vezér, bólintottam. - Honnan jöttél?

- Washingtonból.

- Ne hazudj olyan hely nincs. - ráncolta össze homlokát a férfi.

- De ahonnan én jöttem ott van! - feszültem neki a fának. - Egy olyan hely ahol nincsenek ilyen barbárok!

- De felvágták a nyelved! - rántotta ki a kardját a hüvelyből és nyakamnak szegezte és szép lassan felvezette a fülemhez, fejemet félre döntötte egy apró szúrással. - Ezt nem hiszem el!

- Uram ez lehetetlen! - tátotta el a száját Fengel. - Csak a halhatatlanok ilyenek. Amikor rá találtunk nem így nézett ki.

- Folyamatosan változik. Remélem a küldötteink már Thranduillal jönnek Edorasba. - mondta Éomer és fiával vissza mentek a tűzhöz, de nem sokkal később a fiú vissza jött.

- Fengel elmehetsz melegedni a tűzhöz, vigyázok én rá. - jött oda hozzánk a fiatal fiú.

- Jól van, de vigyáz vele megakart harapni, szeszélyes a kis szuka. - paskolta meg az arcomat "búcsúzásként".

- Rendben. - ült le a fiú a lábam elé, de sokkal közelebb, mint az előző. Kicsit feszélyezett, így még jobban össze húztam magamat. - Nem vagy éhes esetleg szomjas?

- Nem. - ráztam a fejemet.

- Ne hazudj látom rajtad, hogy szenvedsz. - pakolt ki két csomagot a táskájából és egy kulacsot. - Hogy hívnak?

- Rebeka. - suttogtam a nevemet.

- Nem Lothrilnak hívnak? - mosolyodott el kedvesen.

- Nem tudom. - hajtottam le zavartan a fejemet. - Te még nem árultad el a neved.

- Én Szép Elfwine vagyok. - mutatkozott be.

- Szép? Ez meg micsoda? - értetlenkedtem.

- Vannak akik kapnak a nevük elé egy jelzőt, mint Pörölykezű Helm, Öreg Aldor, Fehér Gandalf és így tovább. - vigyorgott rám, amitől elpirultam, de hál Isten nem láthatta a sötétbe. - Tudod ezeknek van jelentésük, mind egy nagy tett után kapta a nevet.

- Értem. Kérlek levennéd a táskádat a lábamról. - beszélgetés közben tette le a táskát, de véletlen a lábamra.

- Oh, persze bocsánat. - emelte le rólam a szütyőt. - Ez meg mi?

- Micsoda? - hegyeztem füleimet.

- Te vérzel. - fogta meg a lábamat.

- Az nem lehet! - nevettem kínosan.

- Had nézzem meg. - kapta az ölébe a lábam és elkezdte a farmerom szárát feltolni.

- ÁááÚÚúú!!! Ez fáj! - húztam vissza a végtagomat magam alá, hogy ne tudja megfogni, de ő ezzel nem foglalkozott, ragadta meg a lábamat és annyira maga felé rántotta, hogy én éppen csak érintettem a földet a fenekemmel. - Na, ez fáj eresz el!!!

- Nem! Csúnyán megsérült a lábad, ráadásul két helyen is. Bizonyára eltalált egy dárda, had lássam el. - fogta meg a tőrét belőlem meg a szín is kifutott.

- Nem szűkséges, majd meggyógyul. - próbáltam kiszedni lábamat a kezei közül.

- Egy ilyen sérülés nem fog magától meggyógyulni, elfog fertőződni, amibe majd bele halsz. - mondta nekem halál komolyan, engem megrémisztve.

- Jól van. - engedtem magamat, nem feszítettem tovább nyugodtan ültem, Elfwine a tőrével felhasítottam a nadrágom szárát a sérülések körül. - Na, ez volt a kedvenc farmerom!

- Ennek tapasztalatául most már tudod, hogy ne a legjobb ruhádat vedd fel ilyenkor. - kacagott halkan.

- Hidd el ha tudom, hogy ide lyukadok ki akkor nem így öltöztem volna. - szorítottam össze a fogaimat, mivel a fiú elkezdte kitisztítani a sebemet.

- Mit gondoltál hova fogsz kilyukadni? - nézett fel rám, nagy barna szemeiben elvesztem, tekintette rabul ejtett.

- Hát nem egy csata közepébe. - mosolyodtam el. - Azt hittem valami palota félébe fogok menni.

- Az élet sok tréfát eljátszik velünk. Készen is vagyunk! - tette le a lábamat a földre. - Jobb mint új korában.

- Köszönöm.

- Figyelj eloldozlak, ha nem próbálsz megszökni. - hajolt a késért. - Meg egyeztünk?

- Igen, igen és igen csak vágj le már nagyon fáj mindenem. - lelkendeztem és Elfwine le is vágott engem.

Megkönnyebbülve görnyedtem össze aztán egyenesedtem ki. - Köszönöm, nagyon köszönöm!

- Most már kérsz valamit? - emelte fel a zsákjait, erre elő szedtem a saját hátizsákomat, ami eddig mellettem volt. Mikor elfogtak elvették tőlem, de most visszaadták, még át se nézték.

- Igen majd éhen halok! - vettem ki a kezéből egy darab kenyeret és egy szelet húst. - Ez jó!

- Egyél csak kilehetsz éhezve. Bocsánat az apám modora miatt, azóta ilyen amióta anya meghalt.- harapott egyet a kenyerébe. - De az már régen volt, már nem is emlékszem anyám arcára.

- Sajnálom. Nekem ma derült ki, hogy nem is azok a szüleim, mint akik. - értetlenül nézett rám és elmeséltem neki az egész történetet töviről hegyire.

- Egy szóval nem is ismered ezt a világot? - tette fel nekem kérdését.

- Nem. - ráztam a fejemet, most már egymással szemben ülünk törökülésben és ettünk, ittunk ő is kipakolta táskája tartalmát meg én is, megkóstolta Amerika ízeit a csoki az ízlett neki. - Kérdezhetek még párat?

- Persze! - dőlt előre érdeklődve.

- Mik voltak azok a lények, amikkel harcoltatok?

- Orkok, egykor tündék voltak csak a sötét erők megcsonkították őket. - mondta ridegen.

- Oké. Amikor az előbb apáddal voltál itt mire gondolt, hogy folyton változok? - ez motoszkált az agyamba.

- Hát hogyan is mondjam...- kezdte vakargatni a nyakát zavartan. - Amikor megtaláltunk akkor rövid barna volt a hajad most pedig hosszú szőkés, és kicsit dúcibb voltál most vékony és, és, és csinos vagy, meg a.... füled hegyes lett.

- Micsoda!!! - borultam ki és a táskámból kapkodva szedtem ki a tükrömet, hogy megnézzem magamat, ahogy szembesültem arcommal elsikítottam magam. - Ez nem lehet igaz!

- Mi történt Elfwiner? - rontott oda Éomer pár emberrel ezzel is rám hozva a frászt és ismét sikítottam.

- Nincs semmi baj! - nyugtatta le az embereket Elfwiner.

- Akkor miért visítozik a lány. - mutatott felém az egyik katona.

- Meglátta magát a tükörben. - felelte a fiú.

- Ettől kellett ordibálni? - mordult rám a vezér.

- Igen, nem vagyok önmagam, én nem vagyok szőke! - tépem kétségbe esetten a hajamat. - És mióta kék a szemem?

- Kioldozott el? - akadt fel ezen Éomer, nem is foglalkoztak személyes idegösszeroppanásommal.

- Én voltam. - állt fel a fiú.

- Hogyan gondoltad ezt? Veszélyes is lehet ez a lány! - mérgelődött a vezér.

- Szegény azt sem tudja hova került nem jelent ránk veszélyt.

- Megbízol benne fiam?

- Igen. - ez a kijelentése megmelengette a szívemet. - Felelősséget vállalok érte.

- Jól van. Gyertek oda a tűzhöz itt kezd hideg lenni. - invitált minket közelebb.

Halkan beszélgettek az emberek a tábor körül, mi is leültünk a meleg fényhez én már kezdtem átfázni.

Lassacskán az álom is elnyomott a táskámat begyűrtem a fejem alá és így aludtam el. Később elégé vacogni kezdtem, de egy meleg kezet éreztem magam körül, Elfwine feküdt mellém és átölelt.

- Messze van még Edoras? - faggattam az előttem ülő fiút.

- Látod azt a magas dombot? - mutatott a távolba, bólintottam. - Na, annak a tetején van a város.

- Akkor már egész közel vagyunk! - mosolyodtam el.

Elfwine nagyon kedves velem pedig alig ismer, este is mellém feküdt, mert úgy vette észre, hogy fázok, bár Éomer nem nézte olyan jó szemmel.

Az úton is jól elbeszélgettünk elmagyarázott nekem sok dolgot a rohírokról, így kicsit világosabb lett rengeteg dolog. Kiderült számomra, hogy egy Középfölde nevű helyen vagyok és Rohanba kerültem a portálon át.

- Szeretnéd ha vágtatva mennénk be Edorasba? - suttogta a fülembe.

- Ha lehet.

- Akkor kapaszkodj. Gyía!! - sarkantyúzta meg a lovat én erősen kapaszkodtam a fiú derekába, ő meg vidáman nevetett azon mennyire is kapaszkodok bele. - Nyugi nem fogsz leesni, nem hagyom!

- Uh, kösz ez biztató. - kacagtam fel és fejemet a hátának döntöttem, így néztem a tájat.

Egyszer csak mély kürt hangzott a közelben már majdnem a város kapujában voltunk.

- Kaput nyiss itt a sereg! - kiabálta egy erős férfi hang és a nagy fa kapu kitárult, azon Elfwinel mi lovagoltunk be először.

- Hercegem! - csendültek az emberek, mindenki az út szélére állt így figyelték a harcosokat, öröm kiáltások is hangoztak el.

- Üdvözlek Edorasban! - emelt le a lóról a fiú, de az én lábam be akadt a nyereg szíjába Elfwine rántott rajta egyet mire eleresztett a szíj darab, viszont, így hátra eset a fiú magával rántva egyszóval Elfwine+Én+Szíj+esés=kínos helyzet.

Mivel pont úgy estünk, hogy én a srác ölébe lovagló ülésbe, ennél kínosabb nem is lehetett volna. Jól indul az első bemutatkozás, úgy pirosodtam, mint egy paradicsom, de nem csak én hanem Elfwine is, bár ahogy láttam, mintha még élvezné is.

- Ni csak, ni csak Elfwine! Elfwine harcolni mész és erre egy lánnyal jössz vissza. Legközelebb én is elmegyek orkot vadászni! - kacarászott felettünk álló srác.

- Majd meggondolod magad legközelebb, hogy Helm szurdokba menj létszám ellenőrzésre és inkább velem jössz vadászatra. - össze nevettek a fiúk, ez alatt lemásztam Elfwinéről, akit barátja felsegített a földről.

- Ha szabad tudnom ki ez az ifjú hölgy? - vigyorgott rám kajánul.

- Rebeka. - tette kezét a csípőmre Elfwine úgy húzott magához, mintha egy pár lennénk.

- Rebeka? Rebeka. - ízlelgette a nevemet a fiú. - Érdekes név. Had mutatkozzak be a nevem Déor.

- Örvendek. - nyújtattam felé a kezemet, ő furcsállva nézett rám. - Valami rosszat csináltam?

- Nem csak mi nem így szoktuk egymást üdvözölni. - vakargatta tarkóját Déor.

- Akkor hogyan? - tettem csípőre a kezemet.

- Hát így! - lépet felém és megölelt.

Vele is jól össze barátkoztam, egész nap a város kapun kívül járkáltunk és beszélgettünk, mikor már esteledett bementünk a nagy csarnokba.

Ahogy beléptünk egy trón szék fogadott minket és azon Éomer foglalt helyet körülötte katonái, akikkel élénk társalgást folytatott, de amint becsukódott az ajtó szárny mögöttünk, minden szem ránk tapadt. Elfwine karomnál megragadt és behúzott az oszlop sor mögé az egyik asztalhoz ültünk le enni és inni, itt is beszélgettünk, de egy idő után Éomer jött oda az asztalhoz.

- Lothril kérlek kijönnél velem beszélni pár szót? - kérdezte a vezér tőlem.

- Igen. - ott hagytam a fiúkat és követtem Éomert, kivezetett a csarnok elé, elküldte az őröket, így kettesben maradtunk.

- Lothril, ha szólíthatlak, így? - fordult felém a férfi.

- Jobban szeretném ha Rebekának hívna.

- Rendben. - fújta ki a levegőt idegesen. - Most érkezett egy üzenet a Zöld erdőből, Thranduil megerősítette, hogy te az unokája vagy.

- Értem. - bólintottam, pedig halvány gőzöm sem volt arról miről beszél.

- Te és a fiam ilyen rövid idő alatt milyen jól kijöttük. - merengett a távolba.

- Mintha ezer éve ismerném. - mosolyodtam el.

- A fiam nagyon könnyen megbízik mindenkiben, de átlát azokon akik valamit titkolnak, ezt az anyjától örökölte. - mosolyodott el keserűen. - Elfwine elmondta hogyan halt meg az anyja?

- Nem mondta.

- Hasonló este volt mint ez, a hold is fent volt az égen, ugyan itt álltam a feleségemmel, mint most mi. - nézett rám. - Elfwine a szobájában játszott, hirtelen a semmiből égő nyílvesszők zúgtak a városra, abban a pillanatban az orkok betörték a nagy kaput. A katonáimmal kardot ragadtunk, hogy megállítsuk a bestiákat, ez alatt a feleségem beszaladt a fiúnkhoz. A férfiakat lefoglalták az orkok addig amíg meg nem hallottam kedvesem síkolyát, rohanva indultam meg a hálónk felé. A feleségem vérben feküdt a földön egy ork tetem mellett, még életben volt a feleségem. Az utolsó szavaival is Elfwinedre gondolt "Véd meg őt" suttogta nekem, a fiam az ágyunkon ült és nagy szemekkel engem figyelt. Alig volt öt éves.

- Sajnálom. - hajtottam le a fejemet.

- Volt egy alkum egykor a királyokkal és ennek gyermekeink is részesei voltak, azaz ti ketten is. - nézett rám komoran.

- Ezt nem értem. - ráztam a fejem.

- Neked és Elfwinennek majd.....- itt megszakította a mondani valóját, mivel egy kürt szólalt meg. - Megérkeztek.

- Kik? - kérdeztem, ő rám nézett és meg keményedett az arca vonásai.

- A tündék.