A délután igen hosszúra sikeredet nekem, a barátom randizni vitt, de Legolas végig a megjegyzéseivel bombázott. Én pedig nem bírtam megállni, hogy ne feleseljek vissza a komisz tündének. Így elég kínosra sikerült a vacsorám Jakel, alig vártam már, hogy vége legyen a napnak.

Fáradtan dőltem bele az ágyamba, a vállam elviselhetetlenül lüktetett és éget, elő kerestem a szekrényemből a sérülésre való krémet, hogy enyhíthessem a fájdalmamat. Gyorsan lezuhanyoztam és bekentem sajgó vállamat és elterültem a széles puha párnákon.

Nagyon kimerített a mai nap. Legolas feltünése kicsit sem várt helyzet volt számomra, amit nem tudtam hogyan kellene kezelnem. Nyílván egy idegenről van szó, aki azt állítja tudja ki vagyok és nem is azaz igazi életem, amit most élek. Teljesen összezavar, nem tudom higgyek neki vagy sem, esetleg egy őrült, aki most szabadult a diliházból.

Vegyes gondolataim vannak Legolas ötlete felé, hogy menjek vele. Tetszett a hely, amit leírt nekem, kíváncsivá tett az ő világa. Milyen ott élni?

Lehet igaza van és oda tartozom. Sose volt sok barátom, mindig kívülállónak kezeltek, nem tudom Taylor hogyan lett a barátnőm és Jakel is hogyan alakítottam kapcsolatot. Sok kérdés vesztegel bennem, de nem tudok velük mit kezdeni. Vele kellene mennem?

- Még, hogy nem fáj a vállad? - szakít ki a tünde hangja gondolataimból.

- Hagy már fáradt vagyok. - fordultam a másik oldalamra, de arra nem számítottam, hogy szembe kerülök Legolassal, aki a földön ült török ülésben. - Nem tudnál csak úgy felszívódni? És hús eltűnni?

- Nem tehetem. - húzta pimasz mosolyra a száját. - Szigorú parancsot kaptam arra, hogy vissza vigyelek.

- Mégis minek?

- Nem ebbe a világba tartozol és sürget engem az idő. - komorodott el.

- Ezt, hogy érted?

- Egy hetet kaptam és már alig négy napom maradt, túl hosszú ideig figyeltelek. - szegte le a fejét. - De mára már elég lesz. - állt fel. - Jó éjt!

- Hova mész?

- Nem megyek messzire. - mosolyodott el a tünde.

A szemeim lassan kezdtek le ragadni és az utolsó emlékem, ahogy a szőke tünde fentebb húzza rajtam a paplant.

- Beka ébredj! - kiáltott fel anya rikácsolva. Fáradtan fordultam át a másik oldalamra, hogy meg egy két percig húzhassam a ló bőrt, erre valaki nem is mondom, hogy ki elkezdte bökdösni a hátam közepét.

- Még öt percet!

- Elkésel az iskolából. - kuncogott jó kedvűen mellettem, bár a mondat megtette a hatását riadtan ugrottam ki az ágyból, de a lábaim bele gabalyodtak a lepedőbe, így elterültem a padlón. - Ennyire azért nem kell sietni.

- Hogy a jó édes......

- Na, na, na nem beszélünk csúnyán. - vigyorgott szemtelenül a tünde.

Mérgesen pattantam fel a földről össze szedve ruháimat bevonultam a fürdőbe. Rutinom van már a gyors készülésben, sokszor aludtam el, mivel az ébresztőt kinyomom azt vissza fekszem. Hamar felöltöztem és sietve mentem a konyhába, ahol anya várt a reggelivel.

- Jó reggelt! - köszöntem ásítva.

- Oh, kincsem sajnálom, hogy felkeltettelek elfelejtettem, hogy neked felmentésed van egész hétre a vállad miatt. - simogatta meg az arcomat.

- Oh tényleg.

- Akkor én megyek is. - puszilta meg a fejemet. - Este jövök.

Lassan vissza ballagtam a szobámba, ahol már valaki be ágyazott nekem. Legolast kezdtem keresni a szemeimmel, akit még öt perce hagytam fent és most nyoma sincs.

Nem zavartatva magamat a tünde hiánya miatt, inkább felhívtam Jaket hátha van kedve átjönni hozzám, viszont a srác fel sem vette a telefont. Csalódottan ültem le az asztalomhoz rajzolni, elő vettem a pasztell krétáimat, színeseimet, hogy be tudjam fejezni megkezdett művemet. Elmélyülten húztam egyik vonal után a másikat, nem is figyelve az időre, ami delet akart ütni.

- Nagyon jól le tudtad rajzolni a palotát, bár itt ez a torony kicsit magasabb. - szólalt meg, mellettem Legolas, mire meglepetten rezzentem össze és kieset a kezemből a kréta.

- Legolas! - mordultam fel.

- Igen? - vigyorodott el pimaszul a tünde.

- Mi a bánatért kell ijesztgetned? – lövetem mérges pillantásokat a fiú felé.

- Mert jól szórakozok. - vigyorodott el ördögien. - Amúgy szépen rajzolsz. - vette a kezébe az egyik rajzomat, amin ő szerepelt.

- Köszönöm. - pirultam el kínosan, Legolas több rajzot is kézbe vett és leült az ágy szélére, elmerülve nézte a műveket. Órák teltek el a tünde szótlanul figyelt engem, ahogy egyik rajz után kezdtem a másikat.

- Nincs kedved ki menni a kertbe? - állt fel a helyéről Legolas, kivéve a kezemből a ceruzát.

- Minek? - kaptam az eszköz után.

- Kell neked egy kis mozgás egész nap bent ülsz. - fogta meg a kezemet és felhúzott a székből, vezetett a hátsó teraszhoz. A kertben egy nagy tölgyfa nőtt, aminek az aljában egy pad terpeszkedett, kezemet elengedve Legolas felugrott a fa egyik ágára.

- Legolas gyere le! Le fogsz esni! - teremtettem le a tündét, aki jó ízűen kacagott rajtam és a tudatlanságomon.

- Gyere már! - rikkantott egyet a hegyes fülű.

- Hova?

- Fel a fára. - nyújtotta felém a kezét, tiltakozóan hátráltam. - Csak nem félsz?

- Én soha! - ennyi kellett nekem, a fiú keze után kaptam, hogy felsegítsen a fára. Erősen kapaszkodtam az ágakba, remegő lábakkal követtem a tündét a lombkoronába.

- Olyan lassú vagy. - lógott le hozzám Legolas az egyik ágról.

- Ez nem igaz! Igen is gyors vagyok! - másztam gyorsabban a lombok között, pár pillanat múlva utol értem a tündét. - Ez nagyon jó!

- Tudtam, hogy tetszeni fog! Na, gyere még magasabbra! - ügyesen raktam a lábamat az egyik ágról a másikra. Egyszer csak egy hangos reccsenést hallottam lentről és már ki is csúszott a talpam alól a föld vagyis az ág.

- Legolas! - ennyit nyögtem ki nehezen, riadtan szorítottam össze a szemeim, vártam a földre érést a kegyetlen fájdalmat, de valaki megragadta a kezemet, így a semmibe lógtam.

- Nem kell félned én vigyázok rád. - mosolygott rám.

- Akkor kérlek tegyél le a földre. - a tünde óvatosan lehelyezett engem a padra, ekkor csörrent meg  a telefonom a zsebemben. A nevet meg se nézve emeltem a fülemhez. - Halló? Igen... értem .....jól van..... oké..... Szia!

- Mi a baj? - ült le mellém Legolas a padra.

- Jake nem ér rá vagyis rám, bár mostanság sose megyünk sehova. - keseregtem a fiúnak.

- Van kedved sétálni? - pattant fel a padról.

- Nincs kedvem. - terültem el az ülő alkalmatosságon.

- Ugyan ne kéresd magad, mutasd meg nekem a városodat. - unszolt, gyorsan végig gondoltam hova is mehetnénk Legolassal.

- Jól van menjünk és már tudom is, hogy hova. - tápászkodtam fel én is. Gyorsan beszaladtam a házba, hogy össze pakoljak pár cuccot, a táskámba raktam egy üveg vizet, egy tábla csokit, az esernyőm is a kezembe akadt, kinéztem az ablakon, de száz ágra sütött nap, így azt otthon hagytam. Vissza mentem a tündéhez, aki a kanapé támlájának támaszkodva forgatta ujjai között a tőrjét.

- Ugye te azt nem akarod magaddal hozni? - mutattam a kis fegyverre.

- Ez mindig nálam van.

- Most nem hozod. - vettem ki a kezéből a tőrt és az asztalra tettem. - Menjünk.

- Hova? - vont kérdőre.

- Meglepetés. - vigyorodtam el.

A házat elhagyva csendben sétáltunk egymás mellett, Legolas feje össze vissza forgolódott, minden apró dolgot jól meg bámult. Egy éppen parkoló autót megtámadott közben azt kiabálta:

- Szauron mocskos lénye véd magad! - és neki eset a vörös kocsinak én alig bírtam onnan elrángatni és megmagyarázni neki, hogy az a dolog nem fogja bántani, a tulajdonos pedig kis híján megölt a nézésével. Amikor át mentünk a zebrán megállt az út közepén és elkezdet beszélni a közlekedési lámpához.

- Mely mágikus teremtmény hozta létre ezt a három színű ketyerét? - ekkor mászni kezdet a lámpa oszlopon, hogy majd onnan át ugorjon.

- Legolas meg ne próbáld! - ragadtam karon a tündét és odébb rángattam, aki alig akart elmenni onnan. - Gyere már Legolas, mindjárt ott vagyunk!

- De én meg akarom nézni.... mi az? - hadonászott az út túl oldalán lévő tűzcsapra. Fejemet fogva haladtunk a park felé.

Legolas már sokkal nyugodtabban haladt mellettem, ahogy kiértünk a belvárosból, ebből az útból ítélve nem erre fogunk haza menni. Elértük a park szélét és a tünde felé fordultam, aki nagy szemekkel figyelte az erdő magas fáit.

- Figyelj Legolas nem tudod, megcsinálni, hogy mások is lássanak és engem ne nézzenek bolondnak. - dörzsölgettem zavartam a nyakamat.

- Itt megláthatnak engem és valami nem normálisnak fognak nézni.

- Nem fognak, itt a parkban sokan szoktak ilyen beöltözős játékokat játszani, úgyhogy nyugodtan lehetsz látható. Plusz szerintem még játékosokkal is találkozhatunk, akiket mondtam! Akiket nem szabad bántani, mert csak játszanak, nem fognak bántani. - tettem a vállára a kezemet, erre ő elmosolyodott.

- Jól van.

- Akkor most már látható vagy? - léptem hozzá közelebb.

- Igen. - így végre elindultunk a park felé, a tünde nyugodtan lépkedett, annyira hangtalanul haladt, mellettem, hogy szinte vaddisznónak hatottam.

A tünde egy óriási tölgyfához lépve a kezét rá helyezte a kéregre, szemét lehunyva vett pár mély levegőt. A szél kicsit fel erősödött a levelekből pici örvényeket csinált a földön, aztán felkapta azokat és az ég felé reppentek. Halk suttogásokra lettem figyelmes és mintha valaki figyelne.

- Hallod, ahogy a fák beszélnek? - kérdezte tőlem Legolas még mindig csukott szemmel.

- Igen hallok valamit. - tettem én is a kezemet a fa törzsére és követtem a tünde példáját, mintha az érzékeim ki élesedtek volna. Hallottam a földre hulló ágak zaját, az apró állatok neszezését, a madarak éneke betöltötte az egész erdőt. Minden annyira idillinek hatott. Már túl tökéletesnek.

Egyszer csak egy meleg kezet éreztem ujjaim köré fonódni, ijedten rezzentem össze.

- Nyugalom csak én vagyok. - jelezte meg nekem csendesen Legolas.

Hosszú ideig álltunk így az erdő varázsa magával ragadott, de ez sem tarthatott öröké, számomra egy nagyon ismerős hang ütötte meg a füleimet. Kinyitva szemeimet és a kezemet ki szabadítva Legolaséból elindultam a hang forrása felé.

A tanösvény szélére érve, amit nem is vettem észre, azt főleg nem, hogy le jöttünk volna róla. Halkan lopakodtam előrébb, a hang forrása felé. Az egyik bokor mögött egy padot vettem észre, amin egy pár ült egymásba gabalyodva, a fiú nagyon ismerős volt nekem hátulról.

Egyszer csak elváltak egymástól a nagy nyálcserét befejezve, de ami a szemem elé tárult kik is azok teljesen lefagytam.

Az osztálytársam Nina és Jake.

Kövér könnycseppek csordultak végig pufi arcomon, remegve hátráltam a bokorból, Legolas ott állt az úttól nem messze, aki értetlenül állt velem szembe. Nem értette a helyzetet, hogy miért itatom az egereket, de ez nem is tartozik rá. Ő csak egy idegen.

- Mi történt? - állított meg engem a tünde.

- Hagyjál Legolas, nem kellett volna ide jönnünk!

-Várj Rebeka! Rebeka! - kiabáltot utánam, ki kerülve a fiút, aki sietve kezdett követni. Folyamatosan kiabált utánam, de rá se hederítettem csak rohantam haza, nem is figyeltem arra, hogy a szőkeség merre lehet.

Már nem voltam messze otthonról, a kulcsot ki kapartam a táskámból, hogy kinyithassam a bejáratott. Rá helyeztem a kezemet a kilincsre, amire rá nehézkedtem és újra felzokogtam, ekkor az ajtó kinyílt. Meglepetten ugrottam egyet hátra, megfordultam hátha velem van Legolas, de nyomát sem láttam. Ha betörő van itt, akkor meg is támadhat és végezhet velem.

Nem érdekel!

Jake nagy fájdalmat okozott nekem, hátba döfött. Nem tudom mit ronthattam el, hogy titkon mögöttem másnak csapta a szelet, miért kerülgetett engem ha Nina jött be neki.

Ő volt az első barátom, mindenben ő volt az első nekem. De darabokra törte a szívemet, pedig mindenemet neki adtam. Ezt őt nem érdekelte. A szüleim is bírták, nem ellenezték kettőnket, támogattak minket.

Ketyerém lassan dobbant egy nagyot, izzadt tenyérrel löktem bentebb az ajtót. Már nem érdekelt mi lesz velem, a mai napnál már rosszabb nem lehet semmi sem. Bár így lett volna...

Minden csendesnek mutatkozott a lakásban, viszont a konyhából halk beszélgetés szűrődött ki, oda somfordáltam a lépcsőhöz, ahonnan jól lehet hallani és nem látnak meg.

Felismertem szüleim hangját, akik elég heves beszélgetést folytattak egymással.

- El kellene mondanunk neki.

- Nem! Nem tudhatja meg! - csapott az asztalra Apa. - Mit szólna hozzá?

- De a halálunkig sem titkolhatjuk előtte, a végén úgy is rá fog jönni! - taglalta Anyu, miről kellene nekem tudni? - Tudnia kell.

- Drágám nem tudhatja meg, hogy örökbe van fogadva. - levegőt venni is elfelejtettem, ez nem lehet igaz, ez nem lehetséges kezdtem tépni a hajamat. - És ugyan mi okunk lenne elmondani.

- Nem sokára tizennyolc éves lesz. Nagy korú - mondta Anyu.
Zokogásomat vissza fojtva, mentem fel a szobámba már nem figyeltem mit mondtak a "szüleim". Halkan becsuktam az ajtómat és az ágyamra rogytam, némán sírtam össze kuporodva fekvőhelyem közepén. A takarót a fejemre húzva bújtam el a világ elől. Elegem van a mai napból, miért nem tudok köddé válni?

Egy enyhén érdes kezet éreztem az arcomon a takaró alábújva, könnyes szemekkel néztem ki a mellettem ülő tündére, aki óvó tekintettel vizslatott.

- Jól vagy? - kérdezte tőlem érdeklődve.

- Igen fergetegesen vagyok! - a könnyeim megállás nélkül potyogtak, remélem azért lehet érezni a szarkazmust. - A barátom, akit szeretek megcsalt és akikről azt hittem a szüleim, kiderült, hogy nem is a szüleim!

- Attól, hogy nem vér szerintiek, még ugyan úgy szerethetnek. - fogta meg a kezemet Legolas.

- Ha szeretnének akkor elmondták volna! - álltam fel idegesen, de megremegtem.

- Figyelj rám ők neveltek fel és szeretnek. - taglalta nekem. - De neked élnek a vér szerinti szüleid is és várnak haza azért küldtek engem is. Az erdő mély-i palotában. Egy hercegnő vagy és születési jogod az uralkodás. - suttogta ezeket a fülembe feltüzelve bennem az eddig is hatalmas haragot. - Mit szólsz?

- Veled megyek! - néztem elhatározottan a tünde szemébe, aki erre a kijelentésemre elmosolyodott. - Ma este mehetünk?

- Igen ma mehetünk. - válaszolta lelkesen.

Elő szedtem két nagy bőröndöt amibe elrakhattam a ruháimat és egyéb szükséges cuccaimat, furcsa volt nekem, hogy Legolas is segített pakolni, főleg ha jól láttam rajz eszközeimet rakta el. Majdnem két órányi csomagolás után mondhattam azt, hogy kész vagyok, sajnálatomra nem vihettem magammal mindent.

- Kész vagy? - kérdezte tőlem a tünde, aki most kezdte felvenni a fegyvereit, amiket eddig a székemre pakolt le.

- Igen! - tettem el a laptopomat és kedvenc könyvemet a hátizsákomba. - Mehetünk!

- Rendben, menjünk ki a kertbe onnan indulunk. - fogta meg az egyik táskámat és segített le vinni a lépcsőn. - Vigyáz nehogy le ess.

- Ne engem féltsél, hanem magadat. - ekkor csúztam meg az egyik fokon. - Bassza meg!

- Ne beszél csúnyán! - szólt rám.

- Had beszéljek úgy ahogy én akarok, hercegnő vagyok, így azt csinálok, amit akarok. -kászálódtam fel a padlóról.

- Még nem is ülsz a trónon már olyan vagy, mint egy uralkodó. - nevetett kijelentésemen.

A kertben álltunk a nagy fa alatt, ahonnan majdnem leestem. A padra is rá tévedt a tekintetem hirtelen beugrott egy régi emlék, amikor még csak öt éves voltam. A szüleimmel kint játszottunk a fa alatt és én elkezdtem a fára mászni, majdnem elértem egy ágat, de Apa levett és azt mondta nekem, hogy én nem vagyok mókus. Ettől kezdve soha se akartam fára mászni, ezen a padon csókolóztam először Jakel. Sok emlék kötött ehhez a helyhez, amióta eszemet tudom azóta itt élek.

- Indulhatunk? - jött oda hozzám Legolas.

- Nem tudom. - bizonytalanodtam el.

- Ezt, hogy érted? - dülledtek ki a szemei a tündének.

- Túl sok minden történt velem itt, nem mehetek el! - hátráltam. - Ez rossz ötlet volt, nem mehetek veled. Sajnálom.

- Lothril kérlek gyere, nincs miért maradnod. - tette szét a kezeit megadóan.

- Rebeka itt vagy? Kicsim? - hallottam meg Anyát, kijött a verandára bizonyára kicsit túl hangosan kiabáltam Legolassal. - Beka ki ez a férfi? - meredt rémülten a mellettem álló tündére. - James gyere gyorsan!

- Mi a baj? - rontott ki Apa a házból és menten kővé vált, ahogy meglátta ő is Legolast. - Te mit keresel itt?

- Eljöttem, mert itt az idő. - lépet elém a tünde, hogy takarjon szüleim elől.

-Nem viheted el a lányunkat, itt van biztonságban! - váltott hisztérikus hangnemre Anya.

- Itt már nincs semmi keresni valója, a népével van helye. - húzta ki magát fölényesen a fiú és ijesztően meredt a házaspárra. - Mondtam 17 éve, hogy ismét eljövök és elviszem, Én hoztam ide és velem távozik! Nincs ezen mit mondani.

- Arról ne is álmodj! - mordult Apa.

- Ebbe te nem szólhatsz bele halandó! - húzta fintorra az arcát Legolas.

- Mi neveltük nem az igazi szülei, ők eldobták maguktól Rebekát! - mondta Anyu.

- Micsoda? - fordultam a tünde felé. - Ez igaz?

- Nem. Nem dobtak el, védeni akartak téged, ezért hoztalak ide. - tette a kezét arcomra a fiú. - De remélem ezért, amit most fogok csinálni megfogsz bocsátani.

- Miről beszélsz? - ráncoltam a homlokomat.

- Ne mozdulj. - fogta le a kezemet, hogy nem menjek el.

- Azonnal enged el! Csak az Apja jöhet érte. A korona hercegnek kell érte jönni! - ordibálta Apa, erre Legolas nevetni kezdett.

- Ostobák. Kapaszkodj! - mondta nekem.

- Eresz el Legolas! - hadonászottam.

A tünde elővett a felsője alól egy arany láncot, amin egy kő lógott és kezében össze szorította, ezüstös szikrák lebbentek fel körülöttünk, amik lassan el akartak minket fedni. - Anya, Apa Segítsetek!

- Kicsim! - kiabálta Anya.

- Segítség! - sikítottam Legolas mellkasához vont kezeivel körbe font, így nem tudtam mozogni csak vergődni a szorításában. - Legolas kérlek engedj el! Kérlek!

- Nem lehet. - nézett le rám. Az ezüst szikrák teljesen elborítottak már nem láttam a szüleimet, a tomboló szikra fellegen kívül. - Ne mozdulj!

- Nem megyek veled! - rá tapostam a férfi lábára és bele könyököltem az oldalába, ahol értem ott ütöttem.

- Rebeka ne mozdulj! - még így is ezt hajtogatta és utánam kapott, riadtan léptem hátra, úgy éreztem zuhanok, valami erősen leránt a szikrák közé. Segítség kérő ám egyben riadt sikoly tört ki belőlem.

- Ne! -kiáltott utánam Legolas.

Ekkor sötétség vett körül, a rántás erősebb lett. A hideg fuvallatok vadabban tépték bőrömet, csontjaimat, mintha reccseni éreztem volna.

A kín végig járta az egész testemet, már magamban a halálért könyörögtem. Hagyja abba a fájdalmat a láthatatlan erő.

Fény csillant a sötét út végén...