- Beka gyere már elkésünk! -kiáltott fel az emeletre édesanyám, aki már türelmetlenül várt rám, hogy iskolába vihessen.

- Egy pillanat. - kiáltottam vissza és vállamra kapva a táskámat, így trappoltam lefele az emeletről, ahol anya idegesen toporzékolt a lépcső aljában.

- Végre itt vagy, Apád már rég kiállt a kocsival. - szidott meg.

- Bocsánat csak elaludtam. - szabadkoztam rögtön, bár nem is  hazudtam akkorát, egy igen furcsa és kellemetlen álomból riadtam fel reggel, pedig nem néztem semmilyen filmet, hogy ilyeneket képzeljek. Lehet a suli miatt kezdek becsavarodni.

"Láttam álmomban, hogy egy erdőben sétálok teljesen egyedül, néma csend vett körül, egy lélek sem járt arra, nem értettem a helyzetet. Így a semmi közepéről elkezdtem haladni befele a sűrűbe, hátha találok valakit, aki segít nekem innen kijutni.

Kellemes helynek találtam a sűrű rengeteget, a fenyveseken a napsugarai lágyan átszűrődtek, az avar csendesen ropogott a cipőm alatt. A szél gyengéden ringatta a harmatos fűvet, reptette könnyedén a száraz leveleket pici tornádókat képezve. A nap is sütögetni próbált a lombokon keresztül, de nem nagyon sikerült neki. 

Volt valami hátborzongató ebben a helyben, az erdőn feszült néma csend uralkodott, hiába is a nagy békesség képe. A levegő súlyosan ereszkedett le ezzel, mintha fojtogatnának.

Szótlanul haladtam előre kiélezve az érzékeimet, hátha egy lépést, egy ág reccsenést is meghallhatok. De semmi, mintha egy lakatlan fenyvesben kódorognék.

- Lothril. - jeges fuvallatként ért a férfi hang. Hátra kapva fejemet a hang tulaját megpillantva, de semmi se volt a közelben, mintha csak a fák suttogták volna a fülembe.

- Lothril.- hangzott egyre közelebb hozzám e szó, minek jelentését nem tudtam. Nem értettem.

A torkomban dobogott a szívem, halántékomon lassan folyt le az izzadság. Szemeim vadan cikáztak a rengetegben meglesve, ki bujkálhat a fatörzsek takarásában.

Egy árny. Nem láttam tisztán, de tudom hogy valami tőlem nem messze futott el. Lassan hajoltam le a földhöz, hogy felvegyek egy vastagabb ágat, amivel lesúlythatok támadómra.

Reccsenés. Tisztán hallatszott, mint amikor egy ropit ketté törnek az osztályban óra közben, még az is hallotta aki nem akarta.

Egy újabb roppanás. Erősebben szorítottam rá az ágra, hevesen dobogó szívvel vártam. Tenyerem nedves lett, feszülten vártam a végkimenetel, mi is fog következni.

Egyre közelebbről hallottam a zajokat. Itt az idő! Háromig számoltam magamban, hogy megfordulok és lesúlytok arra, aki mögöttem somfordál. Egy mély lélegzet... most!

Nagy lendületem pördültem meg tengelyem körül, közben lendületből emeltem a kezemben a fegyveremet a lesúlytás pillanatát várva. De ami fogadott picit meglepett, hogy még az ágat is leengedtem a magasból.

Zavartan vizslattam az előttem álló jámbor jószágot. Egy szarvas. Egy állattól ilyedtem meg ennyire? Bár még mindig jobb, mint egy farkas, az darabokra szaggatott volna.

- Hát te meg mit csinálsz itt? - léptem közelebb a hatalmas állathoz, hogy megsimogassam a bundáját. A szarvas békésen követte végig mozdulataimat, úgy vettem észre, hogy még tetszik is neki.

- Kövesd! - szólalt meg újra hang, mire a szarvas a fejével meglökött, hogy haladjak,  furcsállva követtem az állatot befele. Az erdő egyre zordabbra váltott, gyorsabban sétáltam a fehér szarvas mellett és jobban simultam hozzá, picikét belekapaszkodtam szőrébe.

Bukdácsolva haladtam az egyenletlen talajon, ha nem kapaszkodtam erősen nagy vezetőmbe, minden ágban orra estem volna. Szinte vakon mentem előre, teljesen elvesztettem a hely érzékemet, hogy merre is járhatunk. Beljebb és beljebb mentünk, erre már nem tűnt annyira zordnak a környezett. Egyre több állatka, rovar, kis rágcsáló jelent meg és néhány méter után meg is kaptam a választ miért is.

A távolban víz morajló zaja csapott meg, ami egyre erősödött, ahogy haladtunk, nyilván vízesés volt a közelben. Ahol víz ott viszont van élet és segítséget is kaphatok.

Egyszer csak vége szakadt a dermesztő erdőnek, majd egy széles kikövezett útra tértünk. Itt újra világos lett, a fák is színes leveleket bontottak, a madarak daloltak, néhány fészket is láttam a gallyak között. Őzek szökkentek a bokrok levele alatt, ezzel színes pávákat és fácánokat felverve. A díszes madár láttán eltátottam a szám, az ilyen jószágokat nem szokták szabadon hagyni, nehogy a róka elvigye. A páva mellett sok más élén szárnyas is megjelent, amiket idáig soha nem is láthattam.

Élet vett körbe.

Az út végén egy hatalmas híd terpeszkedett előttem, ami egy lenyűgözően óriási palota kapuját tárta elém. A kastély tornyai az égbe nyúltak, de a fák behálózták az épület falait, akárcsak szimbiózisban élnének együtt.

Értetlenül álltam az épület koloszussal szemben, hogy miért ide vezetett az állat, hiszen nincsen itt senki. A fehér jószág felé fordultam, hogy kérdőre vonjam, mintha tudna beszélni, de az szőrén szálán eltűnt.

Így egyedül maradva, bátortalanul rá léptem a  folyót átszelő kő építményre. Lelesve róla elkapott egy szédülő érzés, mintha a folyó le akart volna rántani magával, hogy elmosson, lerántáson megfojtson engem hideg habjaival. A magas zuhatagokon is megállt a tekintetem olyan robusztusan festetek, hogy a gyönyörűség mellett egy fajta félelem is átjárt. Milyen onnan le nézni?

Fejemet megrázva szakadtam ki a látványból, hogy folytassam az utamat, bár még nem tudom hova lukadok ki. A zárt kapuhoz jutva veszem eszre, hogy se őr, se valami portás féle nem fogad, pedig az ember azt hinné ilyen puccos helyen van valamilyen felvigyázás. Nem tűnik szegény helynek. 

Többször is körbe jártam a bejárat környékét, kilincset vagy valamilyen gombot keresve, esetleg egy titkos reteszt, vagy egy zsinórt amin egy kolomp van. Bármit, amivel jelezném, hogy beszeretnék menni.

Elkeseredésemben már torkom szakadtábból kezdtem kiabálni, hátha valaki meghall és meg sajnál, így bejuthassak.

- A rohadt életbe! - dőltem háttal a nagy fa ajtónak, teljesen kifáradtam, az előbb a felmászást is megpróbáltam, de a lábam megakadt és fejjel lefelé lógtam, majd nagyot puffantam a földön.

Kimondottan felszívtam magamat ezen a rohadt kapun. Nem hiszem el, hogy egy nyamvadt kilincs ezen a flancos ajtón. Vagy tettek volna ki egy táblát bocs te hülye zárva vagyunk, ne próbálkozz a bejutással.

Kimerültem dőltem teljes testemmel a vaskos falapnak, mire apró kattanó hang ütötte meg a fülemet. Feleszmélni se volt időm háttal beestem a hatalmas csarnokba.

- A franc essen bele. - morgolódok a fejemet dörzsölve, amíg nehézkesen felülök. - Ezt nem így képzeltem el...

Nehézkésen négykéz lábra küzdöttem magamat, a fejemet kicsit kótyagosnak éreztem, de próbáltam nem figyelni rá. Bejutottam!

A fakapu nyikorogva kitárult beljebb, ahogy löktem rajta egy erősebbet, egy fényűző csarnok fogadott, amiből folyósok ezrei kanyarogtak szerte szét, lépcsők vezettek egyre magasabbra és magasabbra. Ez tényleg igazi palota.

- Örülök, hogy haza tértél. - víz hangzott a teremben egy lágy hang, tudtam ez nem a fejembe szól! Feszülten forgolódva keresgéltem honnan jön, ugyan ez a hang szólt az erdőben is.

- Ne bujkálj az árnyak között! - szólítottam fel, válasz híján, elindultam az egyik folyóson, amik össze vissza elágaztak, kereszteztek egymást. A sötét járatokban fákják égtek, egyes falakat drága posztók díszítették, mindegyiken alakok voltak.  Tűz, kardok, holtak, szörnyek, vér ez egy háború képe. Hosszan szőhették ezt a falikárpitot rengeteg dolgot ábrázolt, de nem nagyon figyeltem meg. Fény szűrődöttbe, egy újabb csarnokhoz értem, de ennek a végében teljesen más helyezkedett el, mint az eddigiekben. Egy trón.

Szépen munkált fa és arany ötvözete. Az ágak a földből nőve alkottak egy ülőalkalmatoságot, karmazsin vörös levelek is megjelentek rajta. Hosszú lépcső vezetett fel hozzá. Lassan közelítettem meg a nagy aganccsal díszített trónt. Remegő ujjaimat lágyan húztam végig a simára munkált fán. Ismerős érzés ettebe magát a szívembe. Jártam itt.

- Üdvözöllek itthon Felség. - rémülten kaptam fejemet a hang tulajdonosa felé, aki trón aljánál állt, nem csak a semmibe beszélt.

Egy hús és vér ember. Nem csak a képzeletem. A fiatal szőke férfi ott állt fegyverzetbe, amit furcsáltam, ilyen eszközöket soha nem láttam ezelőtt. Itt valami bűzlik...

Az idegen hirtelen megjelenésére ijedten sikkantottam egyet, amit a csarnok falai vissza vertek. Váratlanul tűnt fel nem készültem fel arra, hogy a hang igazi ember.

- Nem kell félned Lothril. Haza értél. - próbál valami nyugtatás félével, de megint oda teszi azt a fura szót a mondat végére. És mi az, hogy haza értem? Nem tudom hol vagyok és azt sem ki ez a férfi velem szemben.

- Ki vagy te? - kérdeztem félénken, de indulatosan lépkedtem lefele, ekvivalens érzések kavarogtak bennem. Az alak szeretetteljesen elmosolyodott. - Mit akarsz tőlem?

Némán közelebb sétált hozzám, mire elkezdtem hátrálni. Féltem. Mit akar tőlem? Azok a jégkék szemek megfagyasztották a vért az ereimben, a légzésem nehézkes lett, mintha a mellkasomra ráültek volna.

Kezét felemelve környékezett meg úgy kerülgetett, mint a hímestojást. Én nem tudtam mit tenni csak hátrálni.

A bokám meg akadt a lépcső fokán a trón előtt, tolatva kezemmel lábammal menekültem, nem bírtam felállni. A remegés a csontjaimba edte magát, képtelenek voltak megtartani. Kúszni tudtam csak.

A férfi ijedten tekintett rám, vagy csak én hallucináltam be. Már a trón lábánál viszont sikerült sarokba szorítania. Kezét csuklómra helyezte majd gyengéden megszorította, pillantása akár a jég lelkemig hatolt, hogy mindent megdermesszen.

- Nem sokára megtudod."

Ekkor ébredtem fel reggel, ezelőtt sose álmodtam ilyet. Rejtély lappangott a képek között, de nem láttam mögéjük. Nem tudtam ki lehet a szőke, de kimondottam ismerős volt nekem, mintha már láttam volna korábban. De hol?

Elbambulva bámultam ki a kocsi ablakon, a fülemben a fülhallgatón hangosan szólt a zene, így nem hallottam, hogy anya szólít.

A gimnázium előtt megállva, azonnal kipattantam a hátsó ülésről és bágyadtan baktatottam fel a másodikra az osztályomba. Hogy mennyire utálok lépcsőzni!

Az iskola folyosói zengtek a diákok visításától. A tanárok hangja vízhangzott az osztály termekből, sokan a folyóson fogyasztották a reggelijüket. Párocskák váltottak csókot, apró simításokat, könnyed érintéseket.

Felfelé baktatva az egyik fordulóban egy surranó árnyat véltem felfedezni, de nem nagyon izgatott, bizonyára a hajnali álmom miatt képzelődők.

Az egész napom monotonon telt, nem történt semmi érdekes, minden órán elő vettem a rajzfüzetemet, hogy le tudjam rajzolni az álmom jeleneteit, a szőke alakot. Az arca nem hagyott nyugodni, magával ragadott hideg kék szemei, kemény vonásai, hibátlan bőre.

A csengő recsegő hangja zavart meg elmélkedésemben, elpakoltam a cuccaimat, hogy testnevelés órára menjek, gyorsan öltöztem át, hogy jó labdát választhassak. Az órán röplabdáztunk, a kedvenc sportom, de az egyik mozdulatnál megrántottam a vállam fájdalmasan nyögte fel, ezért a tanár át küldött gyengélkedőre megnézetni, nem e valami komoly.

- Szervusz Rebeka! - köszöntött kedvesen a nővér, akit akármikor látok mindig vigyorog, nem tudom hogy csinálja, nekem már megfájdult volna az arcom. - Miben segíthetek?

- A karom meghúzódhatott. - vázoltam fel a helyzetet, mire a nővér figyelmesen megvizsgálta a sérült végtagomat, majd megállapította, hogy ki ficamodott ezért haza kell mennem, mellé még egy hétre felmentést kaptam, hogy feltudjak épülni.

Egész úton furcsa érzések kavarogtak bennem, mintha valaki követne, többször is hátra néztem, hátha megpillantok egy alakot. Borsódzott a hátam, mintha egy tekintett fúródna a hátamba. Lépteimet gyorsítottam, de így is nagyon messze voltam otthonról, félve róttam az üres utcákat, mivel mindenki a munka helyén tevékenykedik vagy az iskolában.

- Lothril. - a hang, mint szél csapott meg. Hátra fordulva az a szőke férfi állt velem szemben, aki álmomban jelent meg.

- Ki vagy te? - szavaim megremegtek akár falevél az ágon, a szőke közelebb sétált hozzám vigyázva, de számomra egy ismeretlen nyelven kezdett beszélni, szemöldök ráncolva hátráltam, a mondatok közül csupán csak a Lothril szót ismertem fel. - Nem értem.

- Lothril. - újra felhangzott az a szó felém emelte a kezét az idegen, ijedten szökkentem hátra, hogy futásnak eredjek.

Hazáig meg sem álltam, ahol nehézkesen kinyitottam a zárat és majd beestem az ajtón, amit nagy hévvel becsaptam magam mögött.

Szúrt a mellkasom fekete pontok ugráltak a szemem előtt, megremegtek a lábaim alattam, térdre zuhantam, kezeimmel megtámaszkodtam a padlón. Ekkor úgy éreztem minden erőm elszállt, kimerülten roskadtam a földre, az utolsó emlékem egy ezüstösen suhanó árny. A sötétség lenget körül és némaság a homály emésztő súlya telepedet rám.

" Újra köztünk leszel Lothril erdő kis virága, újra elfoglalod méltó helyedet a birodalomban. Te leszel Thranduil legfényesebb csillaga az erdő királyságának csarnokaiban."

Elhalkult a felhangzó dallam, sikítva tértem magához az ágyban, levert a víz, hátamhoz tapasztotta a felsőmet, kezeim remegtek az izgalomtól. Újabb  rémálom, látomás vagy mit tudom én.

- Lothril végre felébredtél. -mosolygott az idegen. Tágra nyílt szemekkel húzódtam távolabb az ágyamon a szőke sráctól. A takarómat fentebb rántva magamon, feszélyezve éreztem személyemet.

- Meg ijesztettél, amikor össze estél... - kezdett a magyarázásba, de illetlenül közbe szóltam.

- K-k-ki vagy te? - kérdeztem félve.- Mit akarsz tőlem?

- A nevem Zöldlomb Legolas és azért jöttem, hogy haza vigyelek a családod már vár. - hajolt meg a férfi tisztelet teljesen.

- Micsoda, nem értem? - szorítottam kezeim közé a fejemet. - Milyen család? Az enyémek itt vannak.

- Ezek, akik itt vannak nem a családod, te nemesebb vérből származol Lothril. Te a Bakacsin erdő hercegnője vagy. - ült le az ágy szélére és megfogta a kezemet, ami nem igazán tetszett. Kételkedve mustráltam az előttem ülő tündét, akinek fagyos szemei figyeltek, az érintésétől megborzongtam. - Engem, azért küldtek, hogy vissza vigyelek a családodhoz, akik már örömmel várnak.

- Én nem megyek sehova.- téptem ki kezem a fiúéból és felálltam az ágyról, az ajtó felé hátrálva.

- Miért? - hökkent meg a férfi.

- Egy idegen vagy számomra, aki betört az otthonomba és alaptalan dolgokat mond a szüleimről. - a férfi csillogó szemekkel fürkészte az arcomat. - Még csak a nevedet tudom és lehet, hogy egy sorozat gyilkos vagy. Nem tudok és nem is akarok megbízni benned. Menj el most! - szólítottam fel ellent mondást nem tűrően Legolast.

- Nem tehetem. - állt fel a helyéről a szőke, arany tincseit vissza igazította füle mögé, megütközve lépettem egyet hátra. - Mi a baj?

- A-a-a a fü-füled. -mutatottam rá, az érzékszervre.

- Igen hegyes jól látod ez a népem különlegessége.

- Milyen nép?

- Tündék. - elhűlve hallgattam a tünde meséjét a halhatatlan népről, ahova állítólag tartozok. Legolas lelkesen ecsetelte Középföldét, bár a fontos dolgokat ki hagyva, mint utólag megtudtam. Bár tudtam volna előbb róluk, sok dolgot kihagyott.

- Szeretném látni ezt a helyet. - vigyorodtam el.

- Akkor gyere velem!

- Nem tehetem nem hagyhatom itt a szüleimet. - gondolkodtam el.

- De ők nem az igaziak. - sötéten villant a tünde szeme, rémülten figyeltem.

- Felejts el. - makacskodtam.

- Eru áldjon meg! - dörzsölte halántékát Legolas és káromkodott saját nyelvén párat. Én halkan ki csusszant az ajtón, sietős léptekkel szedtem a fokokat a föld szintig.

- Hova ilyen sietősen? - támasztotta a bejárat keretét a szőke. Meglepetten vettem tudomásul, hogy milyen gyorsan leért. Hogyan?

- Minél messzebb ettől az őrülettől, ez nem a valóság csak álom, inkább elmegyek edzeni. Az majd ki tisztítja a fejemet és elfelejtelek.

- Az nem fog sikerülni. - nevetett fel kárörvendően a tünde. - Én addig nem megyek el, amíg velem nem jössz!

- Na, azt lesheted.

- Majd meglátjuk. - mosolyodott el sejtelmesen. - Amúgy merre megyünk?

- A sulihoz ott lesz az edzésem. - mondtam nyugodtan, bár belül dühöngtem. Mi jogon akar ő engem el rángatni innen? Ki ő egyáltalán, hogy ilyet meg tehet?

Már jó ideje sétáltunk az utcákon, Legolast elképesztették Washington látványosságai, ezért gyorsítottam lépteimet hátha eltudom hagyni valahol a tömegben a tündét, de semmi esélyem nem volt rá, szorosan a nyomomban haladt, rám tapadt, mint egy rágó esküszöm.

- Hogyan akarsz játszani, ha megsérült a vállad. - akadékoskodott Legolas.

- Nem fáj az annyira. - pörlekedettem vele.

- Akkor miért a bal válladra rakod a táskát, mert te általában jobb oldalon hordod. - jelentette ki diadalmasan.

- Erről most kényelmesebb.

- Persze. - forgatta szemeit a tünde. Engem nagyon idegesített a fiú viselkedése, a csarnokba érve lepattantam az öltözőbe, magára hagyva Legolast, bár utólag végig gondolva lehet nem kellett volna.

Kicsit had meséljek magamról, egy kis kert városban lakók, a szüleimmel együtt. Teljes nevem Rebeka Black tizenhét éves vagyok és pár hónapon belül be töltöm a tizennyolcat, Washington egyik csendes részén élek. Hosszú barna hajam hátam közepéig ér, bőröm olyan fehér akár a frissen mázolt fal elmehetnék hipó reklámnak, kicsit telt karcsú test alakkal rendelkezek, amit kimondottan utálok és nem tudok lefogyni. Kézügyességem kivételes, a tanulás gyorsan ment nekem, általában tökéletesen végeztem a dolgaimat.

- Már megint elrontottad! - horkant fel a tünde a kosárpalánkon ülve. Sajna a fájós vállam miatt nem tudtam rendesen szerválni, csak nem akartam a fiú orrára kötni, hogy fáj nekem, helyette magamban ordítottam. Jó hangosan.

- Fogd már be vagy leverlek a palánkról. - mordultam rá a viháncoló tündére.

- Beka, kihez beszélsz? - szólított meg barátnőm, mivel az üres kosárpalánkhoz beszéltem az edzés eleje óta.

- Nem látod a szőke srácot a palánkon ülni? - mutogattam kétségbeesetten, mint valami félbolond.

- Nem, nincs ott senki. - húzta el a száját Taylor. Értetlenül kapkodtam a fejem barátnőm és Legolas között, a tünde már teli torokból röhögött majd lefordult. - Jól vagy Beka?

- Igen. Csak a vállam fáj.

- Tudtommal ma voltál az iskola nővérnél és haza küldtek, plusz elég erős bogyókat kaptál a fájdalomra. - mosolyodott el ravaszul.

- Igen, így van. - fintorodtam el.

- Felhívom Jaket majd ő kezelésbe vesz. - kacsintott rám Taylor, Legolasra néztem, aki értetlenül felvont szemöldökkel méregetett, erre gonoszul rá vigyorogtam. Annyit elárulok Jakeről, hogy az én örök lovagom és Taylor testvére. Hamar át vettem a utcai ruháimat és kiálltam az iskola elé várni Jaket.

Pár percen belül egy fekete musztáng fordult be a sarkon, ami megállt előttem, le tekert ablakkal, üvöltött bentről a zene.

- Szia Cica! - egy szőke srác ült a volán mögött.

- Szia Baby! - becézett engem, majd egy csókkal.köszöntött.

- Cica? Baby? Uram Eru hova kerültem!? - csapott a homlokára Legolas. - Le ne nyeljétek egymást!