Az órák túl gyorsan telnek. A terv pedig nehézkesen kezd körvonalazódni. Mire észbe kapok már túl vagyok az óráim felén. Azonban pozitívum, hogy végre lesz egy órám gondolkodni, mivel az ötödik órám lyukas. Nem kellett sokat elmélkednem rajta, hogy hová menjek agyalni. Az iskola könyvtára tökéletes erre a célra. Csendes, zavartalan és alig jár oda valaki.

Belépve állott por és régi könyvek illata csapja meg orrom. Kellemes félhomály uralkodik. Az ablakon túl már nem sok híja és a szürke felhőkből megered a hideg eső, bár a hőmérsékletet elnézve akár még havazhat is. A hatalmas helyiség falai mentén a padlótól a plafonig széles könyvesszekrények állnak. Roskadásig mag pakolva leginkább régi kötetekkel, de szórványosan néhány újabb darab is található. A bejárat mellett közvetlenül egy ósdi pult áll, mögötte egy ötvenes évei vége felé járó, ősz hajú nővel. Éppen egy megviselt fedelű könyvet olvas. Nem vesz rólam tudomást, még csak fel sem pillant, ahogy elsétálok előtte.

Beljebb még több szekrény áll szabályos sorokba rendelkezve. A fán, vagy a falon fehér papírlapokon, fekete nyomtatott betűkkel írták fel, hogy az adott részen milyen műfajú könyvek találhatóak. Elindulok egy közeli soron, melynek az oldalán lévő lapon az áll: Történelem és politika. Vizslatva slattyogok végig, tekintetem a több évtizedes használt példányokra irányul. A leharcolt gerinceken a megkopott festésű címeket olvasom egymás után. Egyszer csak megakad a tekintettem az egyiken. Mutató ujjam végig simítom rajta. A világ háborúi. A cím egyszerű, mégis lényegre törő. Sokat elárulva tartalmáról. Óvatosan emelem le a viseltes kiadványt a polcról. A rajta lévő szemcsés kosz, ami eddig olyan sokáig nyugalomban fedte, érintésem nyomán sebesen ujjaimra tapad. Régebben zavart ez a különös érzés, miközben a tüdőmbe beáramlik a szemmel alig észrevehető kavargó por. Mára viszont ez a mentsváram. Tudom piszkos és egyesek számára talán undorító hely is emiatt, amit kevesek szeretnek. Főleg itt, a Pithenben lévő aprócska, lepukkant könyvtárat, ahová még azok se járnak igazán szívesen, akik szeretik a könyveket. Ettől függetlenül én a közvéleménnyel ellentétben, tudom szeretni ez a helyet. Talán azért, mert olyan kevesen jönnek ide, hogy igazán az enyémnek tudom mondani.

Kezemben fogva a silány állapotú alkotást indulok meg a helyiség belsejébe, ahol egy hosszú tölgyfa asztal és hozzá illő székek találhatóak. Közvetlenül egy nagyobb ablak alatt helyezkedik el, így még lámpa fény sem szükséges az olvasáshoz. Lerakom a könyvet az asztalra, majd helyet foglalok az ablakkal szemben. Kényelmesbe helyezem magam a kemény fán. A piszkos példány felé hajolok és kinyitom. A mozdulat erőteljesebbre sikeredett, mint szerettem volna és fedelet borító por a levegőbe szállva kering. Meglepetten köhögök fel. A kezemmel csapkodva próbálom elűzni a közelemből az apró szemcséket. Mikor valamennyire eloszlott újra a könyv felé hajolok. Egészen a feléig lapozok, majd a szövegen tartva tekintetem kezdek el agyalni a terven.

Minden intrikus képességemet elő kell szednem, hogy sikerüljön valami használhatóval előállnom. Gregnek nem lehet sok feladata ebben, neki egyedül a bejutásunk és a megbízás eredményes teljesítése a célja. Nekem kéne valahogy találkoznom a herceggel, hogy jó benyomást keltsek. Létfontosságú, hogy őszintének tűnjek a szemében, máskülönben nehéz lesz nála bevágódni. Szükséges manipulálni őt, viszont ezt nem veheti észre. Még gondolnom sem szabad rá. Nagyon ügyesnek kell lennem, ugyanis a közelben lehet Margaret királynő is. Ő pedig különösen veszélyes a számomra. Legendás gondolatolvasó képességeiről ismert a lila királyság egész területén és azon túl. A Lilac-házból mindenki halálosnak tűnik nekem. Ráadásul hála a királynőnek a herceg sem különb. Ám ő kevésbé olyan veszedelmes, mint az anyja.

Gondolataiból a szomszédos székre elvágódó alak szakít ki. Ijedten kapom rá a fejemet. Mire mély megnyugtató hang és egy kedves arc fogad.

– Szia! Gondoltam, hogy itt talállak – mosolyog rám Tyler, miközben előveszi a táskájából a tanulnivalóját. Halkan koppannak a kopott tölgyön.

– Szia! Ennyire kiszámítható volnék? – kérdezem nevetve.

– Hát nem nehéz kitalálni hová rejtőzöl el Clar elől. Ugyanis ide biztos nem jönne be – jelenti ki határozottan, majd egyszerre kuncogunk fel.

Mindketten jól ismerjük Clart és tudjuk, hogy a tanulás és az olvasás szeretete egyáltalán nem rá vallana. Ahogy az se, hogy egy ilyen lepukkant könyvtárban töltse az idejét. Ezért vált nekem és Tyler számára is egy Clar-biztos menedékké. Habár lehet kicsit gonosz tőlünk, de itt legalább magunk lehetünk Clartől és a népszerű barátaitól távol. Élvezhetjük egymás csendes jelenlétét, vagy épp kellemesen eltársaloghatunk anélkül, hogy megzavarnának minket. Nem muszáj szofisztikált eszmecserékbe bonyolódni. Vagy bugyutaságokat kivesézni, ahogy az Clarrel szoktuk. De jó tudni, hogy itt vagyunk egymásnak és bármiről tudunk beszélni. Még ha nem is mindenben értünk egyet.

– Mi jót olvasol? – hajol előre érdeklődve.

– A világ háborúi – válaszolok készségesen.

– Érdekfeszítően hangzik – arcán a szokásos, rejtélyes félmosolya jelenik meg, amivel már annyi lányt elvarázsolt. Köztük egy cseppet engem is.

Ám Tyler kapcsolatai nem hosszú életűek. Alig tartanak egy-két hónapnál tovább, ami valljuk be nem túl kecsegtető a számomra. Bár azokkal a lányokkal maximum, ha egy hónapig ismerkedtek. Mit is lehetett várni egy ilyen alapokon lévő kapcsolattól? Hát nem sokat. Mi viszont már több, mint három éve barátok vagyunk. Tudjuk milyen a másik, mit szeret, mik az elképzelései, mik a vágyai és elfogadjuk úgy egymást, ahogy van. Mindketten kedveljük a másikat. Kár is tagadni. Viszont akármennyire szeretném, hogy legyen valami több is köztünk ez nem történhet meg. Ebben az életben biztos nem. Nekem más sorsot szánt az Ég. Talán, ha legalább fele annyira is olyan lennék, mint amilyennek próbálom eladni magam, akkor lenne rá esély. De így akármilyen idegőrlő, vagy fájdalmas nem lehet köztünk barátságnál több. Ebbe pedig mindketten kénytelenek vagyunk beletörődni.

– Az is – felelem somolyogva, ami éles kontrasztot alkot a belsőben lévő sóvárgó szenvedéssel. Nem engedem el ezt az érzést, hanem inkább az emlékezetembe vésem.

Egy újabb dolog, amit elvettek tőlem. Ezt pedig nem szabad elfelejtenem! Erre és a sok másik olyan érzelemre fogok hagyatkozni, hogy búcsút álljak. Hiszen nem csak a szerelem lehetőségét vették el tőlem, de ráadásul még a felhőtlen boldog gyerekkort, a lázadó kamaszkort és annak reményét is, hogy egyáltalán lehetőségem legyen bármilyen életre is felnőttként. Annyi mindent elvettek tőlem, ami jogosan járt volna! Aminek a többségével a legtöbb korombeli rendelkezik. Fáj, hogy ebbe még csak beleszólásom sem volt, hogy szeretnék-e valaha, így élni. Mert, ha dönthettem volna egyértelműen az mondom nem akarom ezt! Nem akarok szülőktől megfosztottan szeret nélkül felnőni. Nem akarom az egész életemet tervezgetéssel meg bosszúállással tölteni, miközben rejtőzködnöm és menekülnöm kell. Nem akarom a képességeimet elfolytani, végre szabadon szeretnék élni. Nyugalomban. De minderre nincs kilátásom. Egyenlőre. Ehhez, viszont szükségem van egy tökéletes tervre.

– Valami gond van? – meleg érintése kézfejemen és aggódó hangja ráz vissza. Eddig észre sem vettem, hogy a Tyler melletti ablakon bámultam kifelé és vigyorom is lehangoló ábrázattá vált.

– Nincs pusztán egy cseppet fáradt vagyok – erőltetek gyorsan apró mosolyt az arcomra megnyugtatás képpen. Egy pillanatig összevonja szemöldökét és tekintetével próbál álarcom mögé látni, az igazságot keresve. Ám nem sikerül neki, így elveszi kezét enyémről és lassan hátradől a székében. Egy percre hiányzik tenyerének melege. Nem engedem magam át most felesleges elkalandozásoknak.

– Te tudod – vált át fagyosabb stílusra. – De bármi van nekem elmondhatod – hirtelen fájdalom nyilall a mellkasomba, ami szomorúságot és bűntudatot terjeszt szét. Ó, ha tudnád, hogy mennyire szeretném elmondani! De mégsem tehetem, főleg nem most. Még egy lépéssel közelebb a célhoz. A kísértés elkerülése érdekében, inkább felállok a székemből és kezembe veszem a kopottas könyvet.

– Bocsi, de nekem mennem kell – jelentem ki és még utoljára rá nézek, aztán az ablakon túlra, ahol a szürke felhőkből az imént eredt meg fáradtan az első februári hideg eső. A cseppek halkan koppannak az üvegen. Elkeseredetten áll össze néhány majd meggyötrötten folynak végig.

Hangom egészen elhalkulva szólal fel ismét, ahogy búcsúzok el Tylertől. – Szia! – azzal sarkon fordulok és gyors léptekkel elindulok visszatenni a könyvet a helyére. Még távolról hallom, ahogy utolsó szavamat suttogja utánam. Azonban már a kijárat felé vettem az irányt.

A pultnál ülő nő még mindig a könyvet olvassa. Hiába haladok el ismét előtte, ezúttal sem vesz rólam tudomást. Ugyanúgy távozok, ahogyan bejöttem. Viszont azzal a különbséggel, hogy most egyre arra gondolok. Bárcsak megtehetném! Bárcsak elmondhatnék neki mindent!

De nem lehet.