A kocsi ajtót erőteljesen bevágok magam mögött, nem érdekel az sem, hogy akár szegény, rozoga, öreg kocsi bánhatja indulatomat. Duzzogva állok meg a járműtől pár méterre. Greg szigorúan néz engem a szélvédőn keresztül. Szemében, mintha egy cseppnyi bűntudat villanna. Tudja, hogy nem volt jó ötlet megint előhozakodni egyik a múltam sebeit sértő mondatával.

Az autó felberreg. Minden részében végigfut az elektromosság. Vontatottan tolat ki, ahogy megfordul még egy utolsót biccent a fejével elköszönés képpen, miközben én próbálok vidám arcot vágva integetni neki. Együgyűnek érzem magam ettől. Végig nézem ahogyan elhajt. Ám Greg mondata még mindig kísértetként lebeg körülöttem. Annyira mélyen és fájdalmasan belém vágtak. Holott már megtanulhattam volna a gyötrelmes múltam véka alá rejteni. De Greg nagyon jól tudja, hogyan emlékeztessen újra meg újra a régmúlt idők szellemeire.

Szaporán veszem a levegőt, míg maréknyi idegszálaimat arra fókuszálom, hogy indulatosságom ne törjön utat magának. Elgyötrötten nézek fel az égre. A távolban szürke felhők gyülekeznek. Víz és feszültség örvénylik bennünk. Ha akarnám, akár most rögtön magamhoz hívhatnám. Még csak nem is kellene különösebb megerőltetés, hogy sikerüljön. Viszont ezt nem tehetem meg. Akárhogy is szeretném. Mindössze azt tehetem, hogy tudomásul veszem a lehetőségem.

Potyára az öt perc, még mindig nem tudom kellően összeszedni magam, azonban az iskola udvarán gyülekező népszerű és kevésbé népszerű kis, illetve nagy embercsoportok tagjainak figyelme kezd rám irányulni, úgyhogy kénytelen vagyok összekaparni az a csekély megmaradt józan gondolatomat. Szerencsére ebben már van gyakorlatom.

Ujjaim a bal csuklómon lévő vékony ezüst láncon lógó kis zafírra tévednek. Ez mindig segített eddig megnyugodnom. Még Mike-tól kaptam egy héttel azelőtt, hogy katonai képzését meg nem kezdte volna, az egyetem mellett. Ez a karkötő a búcsú ajándéka volt. Rá sem mertem kérdezni vajon mennyi időt és pénzt áldozott fel, azért, hogy ezt megvehesse nekem. Letolni meg szintén nem akartam, mivel egy igen csak szép gesztus volt a részéről. Így inkább nem gondolok bele abba, mi minden más dolgokra tudtuk volna fordítani mindazt a pénzt, ami ebbe a drága ajándékba fektetett. Csak azt tartom szem előtt, mennyi olyan döntést hoz az érdekemben, amely ezt a láncot és a rajta függő ékkőt is szimbolizál. Áldozatokat hoz egy olyan cél érdekében, mely már a kezdetektől fogva kudarcra van ítélve. Ezért nekem is hasonlóan kell tennem. Figyelmen kívül hagyom a közelgő fellegekben rejlő hívogató erő vonzását.

Mindezért veszek pár mély levegőt, majd amilyen gyorsan csak tudom megpróbálom kifújni, azt képzelve közben, hogy meglévő idegeskedésemet is kilélegezve magam mögött hagyhatom egy időre. Mindezt egy eddig tökéletesen kialakított álarc mögé rejtem. Egy olyan lánynak mutatva magam, aki abszolút normális és, ezért láthatatlanná válhat a többi ember szemében. Hisz itt csak ennyi a feladatom. Előadni mindenkinek, miszerint annyira átlagos vagyok, hogy az már idegőrlően unalmas. Se több, se kevesebb tennivalóm nincs. Pusztán ennek a látszanak a fenntartása őriz meg bennünket a lebukástól. Elvégre ki hinné el egy sablonos, szürke családról, hogy egy olyan személy van közöttük, akinek a létezéséről lényegében senki sem tud. Vagy nem veszi figyelembe, mert nem tartja valós információnak. Azonban azt elfelejtették, miszerint minden hírben – még a hamisakban is – van legalább egy valami, ami igaz. Mindössze eltorzult.

Bár mit is lehet várni az emberek képzelete alakítja a híreket. A vidéki, falusi emberek, pedig nagyon tehetségesek, ha a fantáziájukat kell használni. Még a legegyszerűbb, leglaposabb dolgokat is képesek egy színes, izgalmas eseményként leírni. Pont, ezért nem tartják ezt a környezetet a hiteles tájékoztatás táptalajának. Főleg az elme királyságában nem. Hisz lehet pusztán egy új nemesi ház jelenik meg, aminek ez a képessége. Ezesetben pedig senki sem szeretne magyarázkodni, hogy miért nem ellenőrizték mielőtt terjeszteni kezdték. Ez viszont nem igaz erre a közegre. Az iskolán belül és a falukban hamarabb elkezdik szétkürtölni az információ morzsákat és kiszínezni azokat, minthogy ellenőrizni lehetne. Senki sem tudja mi az igazság, mindössze a maguk valósnak hitt képét adják tovább egymásnak.

Pont ezért fogom és magam mögött hagyva a parkolót indulok meg az iskola irányába. Egy nagyobb lánycsoport tőlem balra néha rám pillantva röhögcsélnek. Biztos valamelyikük frappáns megjegyzésén rólam. Ugyan már hozzá szoktam és teljesen hidegen hagy mit gondolnak rólam. De azt szívesen megnézném mit csinálnak, ha a távoli felhőkből egy tizedmásodperc alatt kisebb vihar kerekedne. Vajon az elkenődött sminkükben és elázott ruhájukban is képesek lennének rajtam gúnyolódni. Apró mosolyra húzódik a száj a gondolat nyomán, hogy megteszem. Bár csak játszom a gondolattal. Nem fogom megtenni. Nem tehetem meg. A látszat számomra a legfőbb. Amit nem dobhatok el egy búcsú kedvéért sem.

Tehát felszegem a fejem és haladok tovább a célomig. Reménykedve abban, hogy senkinek nem szándékozik szóba állni velem. Szerencsére pár méter választ el mindössze, amit már könnyű szerrel megteszek különösebb hátráltató tényezők nélkül.

Ám alighogy átlépem az iskola küszöbét, máris valaki megfogja a vállam megállásra kényszerítve. Vállamon tartva kezét vág elém és mielőtt még alkalmam nyílnak alaposan megfigyelni ki az illető, szorosan magához ölel. Mézszőke tincsek furakodnak élesen a látókörömbe, elárulva viselőjük személyét. Bár tudhattam volna, hogy ő az, aki csak így letámad. Viszont dallamos, lágy hangja végleg felfedi mivoltát.

– Szióka! Reggel nem láttalak a buszon, hogyhogy apud hozott be? – kérdezi kedvesen, ugyan nekem egy kicsit még mindig tolakodónak érződik a kérdés, de számára ez teljesen megszokott. A barátjának tekint, hiába van neki egy tucatnyi másik lány a közelben, akik ezer örömmel fogadnák már, ha pusztán pár szót is válthatnának a népszerű lányok egyikével, azonban én nem tartozom közéjük. Talán ezért is szeret velem annyira beszélgetni Clar. Én nem viselkednek vele mézes-mázosan, sőt néha eléggé nyers is vagyok. Többnyire pedig hideg és távolságtartó.

– Ma be kellett menni egy megbízás miatt, és ha már úgyis erre jött gondolta elhoz engem is – vonom meg a vállam, miközben kikerülöm őt. Lassú tempóban indulok meg a folyosón a szekrényem irányába.

Clar egy fejjel magasabb, lábai hosszabbak az enyémnél, így könnyedén lépést tart velem. Bőre makulátlan réz színű, bár most a télnek köszönhetően neki is kifakította. Szemei, akár két ragyogó zafír, tekintetében vidámság fénye villan, amit a gyerekkorába és a családja helyzetét szem előtt tartva, ezáltal nem várnánk. Csodálom őt, azért hogy még nehéz körülmény között is képes örömöt sugározni.

– Ez rendes tőle, viszont ha legközelebb is adódik ilyen alkalom, akkor engem is behozhatnátok. Úgy is ott lakom pár házzal arrébb simán tudtok szólni és legalább nem kell egyedül utaznom megint – szavai szemrehányásnak hatnak elsőre, azonban hangsúlya másról tanúskodik, ahogy a szemében felcsillanó pajkosság is. Inkább finom javaslat.

– Sosem vagy egyedül – kötök bele, egy nyilvánvaló ténnyel. Elengedi a füle mellett megjegyzésemet és visszavágás helyett témát vált.

– Azt hallottam Tucker Meligan bulit rendez a hétvégén…

– Ne is folytasd! – fojtom belé a szót. Már igazán tudhatná rólam, hogy nem fogok vele tartani semmilyen buliba. Talán az itt töltött öt évem alatt, mindössze hét olyan rendezvényen voltam, ami enyhe, visszafogott változata a tini buliknak. Az pedig születésnapi parti volt. Háromszor Tyler és négyszer Clar szülinapján.

Hiába próbálkoztam távolságtartó lenni ők mégis megtaláltak. Én meg nem ellenkeztem túlzottan, hanem beletörődtem, hogy egy népszerű lány és egy nagyobb hírnévnek örvendő stréber fiú a kegyeibe vettek. Őszintén gyenge voltam és magányos. Akkoriban megviselt az előző már lezártnak számító életem nyomai, minden arra emlékeztetett, amit elrontottam.

Próbáltam elszigetelni magam az itt lévő emberektől, de nem sikerült. Egy éven át az egyedüllétet és az önmarcangolás rejteke mögé bújtam. Clarissa Gluberg, viszont kitartó volt. Amikor csak kedve szottyant odajött hozzám. Időnként dühített az ottléte a közelemben, így egyszerűen durvábban kezdtem vele viselkedni, hogy lerázzam, amit volt, hogy utána nem sokkal meg is bántam, ám akkoriban ez is jellemző volt rám.

Makacsabb volt, mint hittem. Nem adta fel még a sokadik akadály után sem, amit elé állítottam, hanem könnyedén túljutott rajta. Újra meg újra megpróbálta. Időközben egyre többet tudtam meg róla, ahogy ő is rólam. Még ha nem is mindenről én számoltam be. De ennek köszönhetően közel kerültünk egymáshoz és talán őt mondanám annak az egyik személynek, aki igen csak közel áll ahhoz, hogy barátomnak nevezzem.

– Kérlek, hiszen már úgy is alig van hátra egy kevés időnk, amit együtt töltünk, mielőtt májusban hivatalos leteszed az előrehozott vizsgáidat és elballagsz – próbál hatni rám, ám ez nem működik nálam. Egyik szemöldökömet enyhén felhúzom. Azt üzenve neki, hogy: Ez kevés lesz. – Ugyan már Mia kérlek szépen! – hangja még gyengédebb cseng az előbbinél. Egy pillanatra szívem ellágyul, viszont ez nem tart sokáig, újra megszilárdítom bensőmben alkotott erődöm falait, kérleléssel nem fog hatni rám.

– Nem! – eltökélten hasít a levegő szavam.

– Mi nem? – kérdezi reggeli rekedtes mély hangján Tyler, miközben érdeklődve előbukkan balomon. Gesztenye barna rövid fürtjei kócosan állnak feje tetején. Fáradt palackzöld színű szemével arcomat vizslatja. Arckifejezésemből akar rájönni a saját kérdésének válaszára. Ám én nem Clar vagyok. Én rajtam nem lát át olyan könnyen.

A sok éves tapasztalat kovácsolta maszkom makulátlan. De nem csak én rendelkezem hasonló maszkkal itt. Tyler is ugyan úgy begyakorolta, hogyan mutassa olyannak magát, amilyen igazából nem. Ő Pithen polgármesterének a fia. Bár ennek ellenére mégsem a menő diákok csoportját erősíti, mint Clar. Tylert nem érdekeli a népszerűség, azonban mégis van híre, ami ellen nem tud semmit sem tenni. Mindössze a lehető legkevesebbet teszi meg az apja érdekében.

De ettől függetlenül szeret antiszociálisan viselkedni, ha van rá lehetősége. Emellett még a tanulást is hihetetlenül fontosnak tartja, így eldőlt hogy a stréberek körébe fog tartozni. Mindezzel szemben én kettejük köztes állapota vagyok. A lány, aki kívül áll mindegyik csoporttól. Láthatatlan, mégis látható. Intelligens, de nem annyira, hogy az érdemlegesnek tűnjön. Átlagos, mert ilyennek mutatom magam. Ezáltal mindkét tábor számára érdektelennek tűnők.

Ugyanakkor mégis akadt két olyan ember mindkét oldalról, akik felfigyeltek rám és idejükkel jutalmaztak. Legyen ez bármilyen furcsa is a részemről el kell fogadnom, hogy mindig lesznek olyanok, akik még láthatatlanul is látnak engem.

– Clar azt hiszi elmenjek egy menő haverja bulijába – felelek felháborodva. Tyler jóízűen felnevelt mellettem.

– Azért, hogy együtt tölthessünk egy kevés időt – érvel remélve, miképp legalább Tylert maga mellé tudja állítani, de nagyon jól tudjuk ez nem, így lesz.

– Komolyan azt hitted, Mia belemegy ebbe? – kacag fel ismételten. Az én arcomon is halvány mosoly villan. Mellém áll, mint az várható volt. Hasonló véleményünk van sok dolgot illetően és ebbe beletartozik a bulik iránti nemtetszésünk is. Clar kissé lefagy. Nem tud mit felelni erre. Talán ő maga sem tud jobb érvet felhozni ennél. Így pusztán maga elé mered, fejét enyhén lehajtja és alsó ajkára harapva próbál előhozakodni egy meggyőzőbb indokkal.

– Reménykedtem benne… – suttogja alig hallhatóan, figyelme továbbra is a szürke, koptatott kőpadlóra irányul. Időközben megérkeztünk a Clar és az én szekrényemhez. Tyler pedig megállt mellettünk tekintve, hogy az övé az épület másik végében található.

– Tévedtél, mivel biztos nem fogok elmenni, se erre, se másik hasonló buliba – közlöm vele nyíltan gondolatomat ezzel kapcsolatban remélve, hogy lezárhatom végre ezt a témát. Ám ekkor kék tekintetét rám emeli, ajka vékony vonallá préselődik, ahogy elmosolyodik. Mire a táskámból kiemelt könyvvel a kezében megdermedek. Nem tetszik ez a mosoly. Semmi jót nem ígér a számomra.

– Mi lenne, ha hárman mennénk el egybe, ami mindannyiunknak megfelel. Lehetőleg egy hónapon belül – arcunkat fürkészi, bármiféle véleményünket leolvasni ötletét illetően. Szeme izgatottan csillan fel. Tylerrel összeakad a tekintetünk, zöld szemét mélyen belefúrja az én kékembe. Látom benne, hogy nem egészen örül ennek az ötletnek, viszont tudja, hogy csak, így tudjuk Clart lerázni, ha belemegyünk.

Élesen beszívom a levegőt. Nem sok kedvem van jelenleg ehhez. Időm meg pláne nincs. Sőt minden egyes percet, amit haszontalan fecsegéssel töltök megfoszt a gondolkodás és tervezés lehetőségétől. Márpedig egy változatosra rugalmas tervvel kell előállnom, méghozzá alig hét órán belül úgy, hogy mellette az órákon is figyelnem kéne. Kvázi egy órányi szövögetésre van időm, ami rémesen kevés egy elfogadhatónak számító részletek kidolgozásához.

– Benne vagyunk, de csak akkor, ha tényleg van közbe szólásunk, és nem pusztán át akarsz minket verni az első adandó alkalommal – szólal meg hangja ugyan komolyan cseng mégis van benne egy kis pajkosság.

– Kár pedig ez volt a tervem – megy bele a játékba Clar, ajkát csalódottan le is biggyeszti a hatás kedvéért. Ám engem ez csöppet sem érdekel, megfogom az első órámra szükséges könyvet meg füzet és egy határozott mozdulattal becsapom a szekrény ajtaját. A fém fájdalmasan csapódik össze egymással.

Csendes elektromos zümmögés, fut végig a falakba húzódó vezetékekben. A fejembe apró fájdalom hasít, minden porcikám belerezeg hangjukba, a mellkasomban érzem lüktetésüket. Szinte incselkednek velem, hogy érintés meg őket. De nem tehetem. A levegőbe élesen terjed szét a csengő hangja. Kifújtom a bent tartott levegőt. Utálom, hogy vissza kell fognom magam mindenben.

– Akármilyen jó is veletek beszélgetni sajnos nekem mennem kell órára – mondom unottan, majd elindulok gyors léptekkel a terem felé.

– Várj én is megyek – siet utánam Clar. Ilyenkor bánom, hogy egy osztályba járunk. Sokkal jobban örülnék, ha Tylerrel lennénk. Vagy esetleg senki olyannal, aki szeretne velem barátkozni. Mert az utóbbi kettő jobban tetszene. Azonban a sors most is, mint általában ellenem van és soha nem az van, amit igazán szeretnék.

– Nem muszáj maradj még nyugodtan csacsogni a barátaiddal – teszek finom utalás, hogy egyedüllétre vágyom. Clart, viszont vagy nem érdekeli, vagy nem vette az adást.

– Te is a barátom vagy és most veled akarok csacsogni – pillant le rám. Szavai egyértelműen azt üzenik: Ne is álmodj róla, hogy ilyen könnyen lerázhatsz. Kissé mérgesen nézek vissza rá, ám őt cseppet sem zavarja. Továbbra is szélesen somolyog.

– De jó nekem – felelem cinikusan erőltetett vigyorral az arcomon.

– Mi a véleményed az ötletemről? Benne vagy? – kérdezi kicsit bizonytalanul.

– Azon csodálkozom, hogy egyáltalán támadt egy értelmesebb gondolatod – válaszolom élesen figyelmen kívül hagyva a kérdést.

– Nagyon vicces – sóhajt fel. – De most komolyan?

– Komolyan mondtam, hogy elcsodálkoztam – ércelődöm vele tovább.

– Benne vagy? Mert te még nem egyeztél bele.

– De beleegyeztem – tagadom.

– Nem Tyler tette a kettőtök nevében, viszont te nem – megfogott. Így már nem tudok kitérni. Muszáj kimondanom, ha még ma szeretnék a terven is gondolkodni, nem pusztán Clar győzködését hallgatni. Lassan sétálunk be a terembe. Beletörődően sóhajtok, amint helyet foglalunk egymás mellett.

– Én is benne vagyok.