Február 11., hétfő

Fagyos februári napra ébredtem. A szobában sötét honolt. Ez pedig számomra valamilyen különös oknál fogva nagyon megnyugtató érzéssel töltött el. Nyakig betakarozom aztán átfordulok a jobbomra és felhúzva térdemet próbálom minél kisebbre összehúzni magam. Kezeimmel a paplan anyagát markolom. Igyekszem semmire sem gondolni, csak élvezni ahogy a kellemes melegség átjárja minden egyes porcikámat. Olyan békés, olyan idilli ez a pillanat. Viszont a pillanat azt jelenti, hogy nem tart sokáig, így valószínűleg háborítatlan perceimnek hamarosan vége.

Nem is tévedtem. Nemsokára ugyanis megszólalt a telefonom ébresztőjének hangja. Ezzel párhuzamosan az eddigi halvány mosoly is eltűnt az arcomról. Helyét, pedig az unott ábrázat vette át. Lassan tehát kibújtam a takaró alól és kinyomtam a csipogó hang forrását, majd elkezdtem készülődni a suliba. Bár hogy őszinte legyek semmi kedvem sincs hozzá. Azonban a velem egykorúakkal ellentétben nekem nem iskola undorom van, hanem inkább az ott lévő undok, beképzelt emberek vannak rám ilyen hatással.

Engem pedig különösen nem bírnak. Legfőképpen azért, mert nem jártam velük már egészen óvoda, vagy általános iskola óta. Így tehát nem ismernek eléggé ahhoz, hogy bármiféle fogást találjanak rajtam. Még öt év eltelte után sem. Mondjuk gondoskodom is arról, hogy ez továbbra is így maradjon. Mivel mi tagadás megszerettem ezt az életet és nem szeretnék egy másikat tele új hazugságokkal mind magamról, mind a "családomról". Épp elég volt ezeket megszokni oly annyira, hogyha beszélek, akkor már néha én is elhiszem, amit mondok. Nem csak az, akinek mesélek.

Szépen körbe építettem magam ezekkel a védő bástyákkal és talán, ezért is vagyok ennyire megközelíthetetlen. Mert tudom, hogy nagy a tétje mindannak, amit csinálok. Ebből kifolyólag minden egyes mozdulatomnak tökéletesnek kell lennie. Így a bástyák falai sincsenek veszélyben. Ugyanis akár egy aprócska repedés is visszafordíthatatlan folyamatokat idézhet elő, ami ezen erődítmény megsemmisülését is jelentheti. Ezt pedig én semmi képpen sem engedhetem meg. Főleg nem úgy, hogy a vár túlnyomó része már készen van. Mindössze pár létfontosságú téglát kell beilleszteni a helyére, viszont ezek nélkül, akár az egész darabjaira hullhat. De ha mégis a terv szerint alakul minden, az esetben sikeresen a helyükre kerülnek, akkor csupán már az apró simítások hiányoznak. Utána annyi a feladatom, hogy ne engedjek utat a repedéseknek.

Könnyűnek tűnik első ránézésre, azonban egyáltalán nem az. Ez lesz életem talán egyik legnagyobb és legnehezebb kihívása. Én pedig pusztán tizenhét éves vagyok. Ezáltal kevés tapasztalattal rendelkezem, emellett az akaraterőm is meg lehet csekélynek bizonyul. Nincs hibázásra való lehetőség. Kizárólag egyszer van esélyem véghez vinni, amit nem fogok veszni hagyni. Eme gondoltokkal hajtom végre reggeli rutinomat, mely már mindennapjaim elengedhetetlen részévé vált ezidő alatt.

A mai nap is a lehető legátlagosabb szettek egyikét állítottam össze: egy fekete bő kapucnis pulcsit, egy világoskék farmerrel és egy tömeggyártású fekete sportcipővel. Tehát csupa olyan dolog, amit mindenki más is visel, úgyhogy nem igazán lógok ki a tömegből. Az egyetlen, ami kirívó lehet a tengerkék színű hajam, de erre is találtunk megoldást, egy barna parókát. Mivel a festés nem volt hosszútávon megfelelő. Pár napon belül ugyanis elkezdett lenőni és feltűnően látszott eredeti hajszínem. Ez okból emellett döntöttünk.

A fürdőbe lépve rögtön a tükörhöz megyek. Alaposan megnézem a bőröm minden négyzet centijét. Az széles állkapcsomtól, a kicsi pisze orromon és a lágy vonalú, kevésbé ívelt szemöldökömön át, az őzike szememig. Ovális arcomon a járomcsont feltűnően látható hála a napig kétszeri igen csekély mennyiségű étkezésnek. Meglátszik, hogy nem sok pénzből tudunk gazdálkodni.

Arcot mosok, majd ki fésülöm kék fürtjeimet. Óvatos, megfontolt mozdulatokkal elkezdem egyesével lelapítani tincseim, aztán egy parókasapka alá rejtem. Előveszem a ragasztót. A kezemben lévő tubus nyílását már rutinosan húzom végig a homlokom legfelső részén, a füleim felett és a tarkómnál. Ügyelek arra, nehogy a hajamra nyomjam. Ezután megfogom a csokibarna parókát és lassan felhelyezem. Pár percig a paróka szélén tartom az ujjaim amíg megköt a ragasztó, mikor már elég stabilnak érzem elveszem onnan, aztán néhány hullámcsattal még a biztonság kedvéért rögzítem.

Előveszem a sminkszivacsot és az alapozót, majd vékony rétegben felviszek a szélére egy keveset, ezt követően a bőrömre is, hogy ne térjen el túlzottan. Ráadásként felviszek egy kis szempillaspirált. Amikor végzek alaposan végig vizslatom, amit alkottam. Meg vagyok elégedve az eredménnyel. Most is sikerült elérnem természetesnek tűnő hatást. Kilépek a fürdőszobából és lemegyek a rozoga, csikorgó falépcsőn. Minden egyes lépésnél a deszkák enyhén besüppednek, tetejébe egy jókorát nyikorogva jelzik, hogy már nem sokáig fogják ezt tovább bírni. Leérve a nappalin vágok át a konyhába, ahol Greg fogad.

– Jó reggelt! – köszönt vidáman.

– Neked is! – mosolygok rá fáradtan, miközben a hűtőhöz slattyogok. Előszedek onnan egy epres joghurtot, azután leülök az asztalhoz, hogy csendben elfogyaszam.

– Látom hamar elkészültél – vigyorog az előtte lévő szendvicsre.

– Valóban – felelek szűkszavúan, ezt követően egy újabb kanálnyi joghurtot emelek a számhoz jelezvén, miszerint nincs sok kedvem társalogni. De, mint megszokhattam ő nem hagyja ennyiben.

– Ha már mindketten ilyen gyorsan készen lettünk elviszlek iskolába.

– Igazán nem szükséges fáradnod.

– Egyáltalán nem nagy fáradság, amúgy is útba esik – szabadkozik, azonban nekem valami nem stimmel.

– Esetleg szeretnél nekem mondani valamit?

– Majd út közben kiderül, viszont most szedelődzködj! – utasít higgadtan, ámbár parancsolóan. Megadóan sóhajtok, majd az utolsó falatokat is kikaparom az aprócska dobozból. Végezetül felállok, az üres műanyagot beledobom a szemétbe, aztán felszaladok az ütött-kopott szürke vászon táskámért.
Lent már Greg vár hátán hátizsákkal kezében pedig a slusszkulccsal. Gyorsan felveszem a fekete téli kabátom, azután kibattyogunk az ajtón.

A hideg reggeli levegő hirtelen csap meg, melybe minden részem beleborzong. Ujjaimmal táskám pántjait markolászom és kissé összehúzom magam. A környéket két centis hó borítja, mely még az éjszaka folyamán esett. A benti barátságos fényhez képest itt komor szürke félhomály uralkodik. A keskeny járdán, ami az autóig vezet szépen elseperte valaki a havat. Ebből arra következtetek, hogy Greg már jóval korábban felkelt, mint azt én képzelném. Dideregve baktatunk a régi jármű felé. Sietősen beülök az anyósülésre, közben sofőröm próbálja beindítani a motort. Nehézkesen az ötödik próbálkozásra berreg fel, majd indulunk el végre.

– Hallgatlak – szólalok meg érzelemmentesen, mialatt tekintettem szüntelenül a kopár tájat pásztázom. Félek attól, amit mondani akar főleg, ha az bármit is megváltoztathat a mostani életünkön.

– Az elektronikai cég, ahol dolgozom a tegnapi este folyamán egy rendkívül fontos megbízást kapott – szemem sarkából látom, hogy lopva rám pillant. Valamiféle reakciót vár tőlem, ám ennek hiányában tovább folytatja. – Nos én kaptam azt a feladatot, hogy teljesítsem – értetlenül meredek magam elé. Nem értem erről miért számol be nekem. Ezelőtt szinte soha nem beszélt a munkáról. Az ölemben heverő táska anyagát feszülten gyűrögetem.

– Gratulálok! – hangomban feltűnően érezhető zavarom.

– Ez még nem minden – tart egy rövid hatás szünetet remélve, hogy legalább egy fikarcnyi érdeklődést mutatok a mondanivalójával kapcsolatban. Tekintettemmel egyre csak az ablakon túli egyhangú, kietlen, havas vidéket bámultam, szinte éreztem, ahogy a hideg a csontomig hatol és lehet kissé mazochistán hangzik, de élvezem. Emellett valamiféle párhuzamot fedezek fel a lelkemben lévő fájdalom, illetve ez elém terülő dermesztően fagyos tájjal. Bár ez valószínűleg abszurdum. Mindezen gondolatok közül Greg meglepetést kiváltó szavai hoznak vissza, aminek hála már kizárt volt nem rá néznem. – A palotából jött a megbízás.