Ahogy egyre több engedményt adtunk Necrónak, szép lassan mi is ellustultunk, és az ő életmódjához hasonlót követtünk. Evés, alvás, szórakozás. Ez nálunk kimerült abban, hogy megállás nélkül Necrót kényeztettük.
Egy kis idő után a vészcsengő azonban megszólalt a fejemben. Ha lankad a figyelmem, sebezhetővé válok. És jobb, ha így igyekszem nevelni Necrót is.
Jött is egy rémálom, rögtön. Egy mezőn sétálgattam, körülöttem minden leégett, és árnyaim nyugtalankodtak körülöttem. Valami üldözni kezdett, próbáltam kicselezni, de egy vízkéz megragadta a lábam, és lehúzott egy sötét folyóba.
A magiszoni Halálfolyó, a Necroma tartott lent. Hiába ellenálltam, a víz lassan húzott le Nacralis csarnokaiba.
A következő pillanatban lácra verve térdeltem egy sötét, csuklyás alak, egy halálisten előtt. Hátratolta csuklyáját, így láthatóvá vált koponyaarca és a szemüregében égő lila lángok. Engem megpillantva elmosolyodott, és hiába küzdöttem a láncok ellen, azok egyre szorosabbra fogtak.
"Az ellenállásod, Shuan Nirrakk... Nagyon is szórakoztat, de igazán fölösleges. Úgysem szabadulsz Nacralisból, amíg én nem rendelkezem úgy."
"Még dolgom van." - sziszegtem halkan, és megpróbáltam az elméjére kapcsolódni, de az isten, Nacral csak nevetett, és kényszerített rá, hogy közelebb jöjjek hozzá.
"Tévedsz, ifjú Kharinaida. Kelletek nekem, vagy te, vagy a lány. Így állt az alku. Egyikőtök, a hatalmatokat nekem áldozva föl, szolgál az Időtlenségben, vagy átadjátok a sárkányt, élve. Mindig tartom a szavam."
"Nacral, könyörgöm... Ne vedd el a hatalmam! Kérlek! Alázatos szolgád voltam életemben... Követtem a nekromata tanokat, mindent, amit csak átadtál... Könyörgöm, ne fossz meg ettől!"
"Akkor az Obszidiánt akarom, és a sárkány magára marad. Talán ezt akarod? Necro talán jusson árvaságra, a teremtője emberi gyengesége miatt?"
"Nem, nem akarom. Rendelkezz velem, és én szolgállak minden erőmmel! De kérlek, Necrót hagyd."
"Nos, ma jó napom van, szóval teljesítem az utolsó kívánságod. Érezd megtiszteltetésnek!"
Nacral átnyúlt a mellkasomon, összeroppantotta a szívem élő részét, mire kétrét görnyedtem előtte. A szívem halott felével játszott kicsit, majd torz vigyorra húzta a száját.
"Most pedig öld meg nekem az Obszidiánt, és hozd ide elém!" - mondta szenvtelen hangon. - "A feleséged, életed nagy szerelme... Ezt nagyon élvezni fogom."
"Ezt nem teheted velem!" - tiltakoztam, és éreztem, hogy forró könnyek égetik az arcom. - "Kérlek, Nacral, uram, kérj valami mást, akármit, csak ezt ne. Könyörgöm, kegyes Úr..."
"Ez parancs. Lehetséges, hogy az Árnykirály retteg a gyilkolástól? Ölj, szolgám, és utána ígérem, együtt lehettek Éjféllel. Örökké."
Sikoltva ébredtem föl, Necro keservesen sírt, és bújt hozzám, alig bírtuk egymásban tartani a lelket. Éjfél csak felült az ágyon, előremeredt a semmibe, gépiesen suttogott valami mantrát, és sötétség gyűlt körülötte.
- Éjfél... - kezdtem, és megszorítottam a kezét. - Hé, jól vagy? Éjfél... Kedvesem...
Éjfél lassan felém fordult, összepréselte az ajkait, majd a vállamra borult, és zokogott. A sötétség lassan eltűnedezett.
- Nem akarlak elveszteni... Én... Nem tudnám elviselni, ha meg kellene öljelek... - mondta Éjfél. - Nem akarom, nem tudnék úgy a szemedbe nézni többet...
- Sss! Ne a gyerek előtt! - súgtam, és megsimogattam Éjfél arcát. - Ne ess pánikba! Nem hagyom, hogy ilyen alkut kelljen teljesítenünk. Figyelni fogok rá. Megígérem.
Éjfél lassan bólintott, majd együtt próbáltuk megvigasztalni Necrót is. Szegénykém nagyon megijedt a saját víziójától, meg se mertem kérdezni, mi volt az. Éjfél ringatta, amíg én mesét olvastam neki, mert jobb ötletünk nem volt. Necro azonban csak keservesen sírt tovább. Éjfél kérdőn nézett rám, mire én vállat vontam.
- Elveszem az emlékeit erről. - mondtam. - Hacsak nincs jobb ötleted.
- Csak csináld! - mondta Éjfél. - Nem érdekel, mit vagy hogyan, csak használjon!
Bólintottam, Necro homloka közepéhez értem, majd zöld fény villant, és elvettem a kezem. Necro, hála a jó égnek, békésen szunyókált tovább.
- Az élet olyan kegyetlen. - mondtam, közben árnyakkal és zöld lángokkal betakargattam Necrót, majd egy kis darab sötétséget égettem el lassan a lángokban. - A halál kegyetlenül véget vet minden örömnek. Addig minden más... Csak ámítás.
A zöld lángok felcsaptak a plafonig, jégbe fojtottam, majd magamba szívtam az energiát, és a kristályasztalon doboltam az ujjaimmal, időnként a körmömmel karcolgatva az asztallapot.
- Az életnek csak úgy van értelme, ha maradandót alkotsz. De minden elpusztul, ha az alkotó vagy az utódok nem gondozzák a gépezetet... Ez hajt tovább az Örök Életig. Vagy az Örök Életet szolgálod, vagy te leszel az, akit szolgálnak. Nacral azt hiszi, azt tesz velem, ami neki tetszik, mert halhatatlan. Azt hiszi, csak egy halandó vagyok a sok közül. De nem tudja, miféle a hatalmam. Nem ismer. És nem győzhet le.
Abbahagytam a dobolást, és lopva Éjfélre pillantottam. Ő csak enyhén oldalra billentette a fejét, elmosolyodott, és átkarolta a vállam.
- Én akarok lenni az első követőd, uram. - mondta, és ujjával az arcomra rajzolta az Ehnetis-rúnát, és elmosolyodott.
- Nem csak az első követőm leszel, Éjfél, hanem a társam. - mondtam, hátrafordultam, átöleltem Éjfél derekát, és megcsókoltam. - Te, és én, nem csak a kristályok urai leszünk, és nem csak a juiké. Jogom van a világot uralni. És a te támogatásoddal képes leszek rá.
- Valóban, megvan hozzá a hatalmad, Földi Kharinnausz. És ha úgy rendelkezel, minden hatalmammal segítelek. Szóval, mit tervezel, uram királyom? Betörsz Nacralisba, letaszítod Nacralt a trónjáról, vagy csak kicsiben kezdjük, és jui úrrá válsz?
- Jól hangzik, még gondolkodom rajta... - mondtam, immár az államon dobolva az ujjaimmal, majd elmosolyodtam, és ledőltem az ágyra. Csettintettem, mire árnyaim gyümölcsöket és bort hoztak be, majd intettem Éjfélnek, hogy jöjjön közelebb. - Most viszont, drága királynőm kiérdemelt egy kis kényeztetést.
- Hogy mondhatnék egy ilyen hívásre nemet? - kérdezte Éjfél, elhelyezkedett mellettem, és falatozott a szőlőből. - Ha a világ ura lennél, hova mennél először?
- Görögországba, Ciprusra, Krétára, vagy csak Szicíliába... Valami mediterrán szigetre. Kettesben lennék veled, kelletnéd magad kicsit, aztán egy kellemes estét töltenénk a szabadban, a csillagos ég alatt.
- Hm, nem is rossz... Benne vagyok. Brilliáns királyom egészségére! - mondta, kitöltött egy kis bort mindkettőnknek, megemelte a poharát, majd felhajtotta az egészet.
- Csodálatos királynőmre! Csirió! - mondtam, és óvatosan kortyolgattam a bort.
A következő pohár borral koccintottunk, aztán, a romantikus éjszaka után reggel Valyr és Derlaq fogadott az étkezőben. Elengedtem kicsit Necrót, hadd szaladjon körbe kicsit, majd összefontam a karom a mellkasom előtt, és az egyik oszlopnak dőltem.
- Jó reggelt, mi fili, mea filia... - kezdtem.
- Jó reggelt, pater! - mondta a két draves egyszerre.
- Mi járatban errefelé, hm? - kérdeztem, közben megindultam az étkező felé.
- Nos, éjjel furcsa rezgéseket érzékeltem az aurádban. - mondta Valyr. - Aggasztott a mostani látomásod. Minden rendben? Mostanában furcsa vagy, megint. Mint Nirrakk halála hírekor.
Összerezzentem, majd megráztam a fejem, előszedtem egy fiolányi zöldláng-esszenciát, és elmosolyodtam.
- Persze, minden a legnagyobb rendben. - mondtam végül, felhajtottam az esszenciát, és visszacsúsztattam az üres fiolát a köpenyem zsebébe. - Csak tudjátok, Kharin figyelmeztetett, hogy Nacral vadászik rám. Meg aztán Ehny, amikor Necrót teremtettem, most meg ez a rémlátomás... De most már jól vagyok.
- Mater és frater Necro? - kérdezte Derlaq. - Hogy viselik?
- Egyelőre jól. Necro semmit nem tud, Éjfélt pedig keményebb kőből faragták, mint hogy megtörje egy ilyen látomás. Éhesek vagytok?
Valyr és Derlaq szeme felcsillant, azonnal a csuklóimra tapadtak, majd öt perc után leszálltak rólam, és elégedetten cuppogtak.
- Esszenciaaa... - mondta Valyr vidáman. - Jobb, ha megyek, megetetem a piciket...
- Újabbak?
- Kell az utánpótlás. Imádom a kicsiket... Nevelgetni őket, majd csak nézni, ahogy felnőnek.
Derlaq egyetértően bólintott, én pedig elhessentettem őket, hogy akkor mehetnek dolgukra.
A reggeli befejeztével tanácsot ültem négy vezéremmel, és eldöntöttük, hogy reformok szükségesek. Egyrészt felújítani a barlangot.
Másrészt drága Baigoune sógorom lázadásra buzdított néhány hozzá hű nemest. Éjfélnek inkább nem szóltam, egész addig, míg az ebéd után a fegyveres nemesek ránk nem rontottak.
- Itt meg mi a fészkes fene folyik?! - kérdezte Éjfél.
- Nekünk nem parancsolhat holmi halandó, Éjfél úrnő. - mondta a lázadás egyik vezére. - Tudja jól, mi lett a legutóbbiból, aki önjelölte magát a legendás urunknak. Álljon félre, kérem!
- Az istenek verjenek meg titeket, ő a férjem!
- Ezennel a hatalma a tiéd. Te vagy az uralkodónk, nem a jöttment.
Elmosolyodtam, és a rúnám vonalait simogatva töltöttem föl a manámat. Az árnyak egyre sűrűsödtek körülöttem.
- Jöttment? - kérdeztem meglepetten. - Szóval Rebecca Sireneis fia jöttment.
Néhányan aggodalmadan sutyorogni kezdtek, én csak mosolyogtam.
- Jöttment félvér vagy. - mondta egy vezető, mire egyre magasabbra szaladt a szemöldököm. - Csak egy kisfiú, némi emberi hatalommal meg egy koronával. Nem is vagy uralkodó igazán, gyengekezű. Mi vagy te hozzánk képest? Törékeny vagy, mert ember volt az apád. Mikor is ölték meg? A saját fajtája, a népe?
- Ó, talán ezt nem kéne... - kezdte Éjfél, belém csimpaszkodott, hogy megállítson, de leráztam magamról.
- De, kell. - mondtam. - Egy kis bemutatót a halandó hatalomból, kavics?
Megragadtam a kristály csuklóját, és lassan elemészettem a zöld lángokban a testét. A lelki energiáit magamba szívtam, az egóját pedig materializáltam, tükörré változtattam, majd a földhöz vágtam. Az üvegcsörömpölés mellett sikolyt véltem hallani, az ellenállók egy része idegesen toporgott. Ezt már szeretem.
- Olyan törékeny az élet, nem? - kérdeztem, és kicsit játszottam az új, kristály adta hatalommal. A többieket rémisztgettem a legnagyobb félelmeikkel, és vettem el az energiájukat. - Vagy félig halottnak, vagy örökké élőnek érdemes lenni. Nos, én történetesen mindkettő vagyok. Nem hisztek nekem?
Néhányan a fejüket rázták. Aztán megtaláltam valakit, akinek a legnagyobb félelme egy nekromata Kharin volt. Mily édes a győzelem.
Lassan pszichopata vigyorra húztam a szám, feltűrtem a köpenyujjam, így láthatóvá vált balomon az Ehnetis-rúna, jobbomon a Nekromata-pecsét. Egy pici koponyatetoválás, és egy Örök folyó. A kristályok kezdtek félni. De volt egy vakmerő, akire vártam. Egyszer csak nevetni kezdett.
- Ezeket csak magadra festetted. - mondta. - Fogalmad sincs, mit jelent. Nincs semmi hatalmad. Csak egy Idézőtanonc vagy.
- Hm, kivételesen igazad is lehet, kristály. - mondtam mosolyogva, majd megérintettem a rúnám, és elkiáltottam magam. - Kharin mester!
Sokan ekkor futni kezdtek, de árnyakat idéztem, akik összeterelték őket. Aztán, mint egy bosszúálló isten, jelent meg Kharin. Sokan arról sutyorogtak, hogy talán ki kéne törni. Ketten még trükköt hittek az egészben.
- Titeket még mindig nem győztelek meg, mi? - kérdezte Kharin, majd körmével megkarcolta az egyiket, hogy kiserkent a vére. Egy kis csepp méreggel dús vér csillant meg Kharin körme hegyén, lenyalta, a kristály pedig görcsös rángatózásba kezdett, majd amint kimúlt, magamhoz láncoltam az árnyát. Ahogy menekülni próbált, úgy égette a lánc szép lassan.
- Hova sietsz, még bele sem... Melegedtem. - mondtam, és egyre hevítettem a lángokat. A kristály ordított. - Halálsikoly. Zene füleimnek. Érzed ezt, Kharin? A felszabaduló energiát?
Kharin lassan bólintott, és elmosolyodott, kivillantva démonfogait. Az utolsó ellenállók is kissé hátrahőköltek.
- De ez nem lehet... - mondta egyikük megszeppenten. - Nekünk azt mondták, halandó vagy...
- Hát nem. Valaki csúnyán átvert titeket. És mivel kegyes uralkodó vagyok, megszabadítalak a további tévedések lehetséges kockázatától.
Zöld lángot gyújtottam, majd amikor az kialudt, arrébb rugdostam az ellenállókból maradt hamut, csak egy maradt, Baigoune, a sarokban.
- Minden ellenszegülőre ez vár! - kiáltottam. - Még mindig egy gyengekezű, egyszerű halandó bábnak tartotok?! Lépjen elő az a gyáva bájgúnár, aki ilyen szavakat adott a szolgái szájába! Tudom, hogy itt vagy, sógor.
Baigoune meg sem mert moccanni. Lassan körbesétáltam a teremben, majd amikor messze értem Baigounétól, ő futni kezdett. Hirtelen hátrafordultam, egy árnykötelet tekertem Baigoune lábára, és fellógattam a plafonra.
- Imádok bújócskázni. - mondtam vigyorogva. - Tudtad, hogy az öcsém sosem tudott úgy elrejtőzni előlem, hogy ne találtam volna meg? A rekordom eddig tíz másodperc. Most már csak nyolc.
- Engedj el, te nyomorult! - kiáltott le Baigoune. - Nem tudod, mire vagyok képes, még így is!
- Nem akarom tudni, még súlyos nevethetnékem támadna.
Egy átok zúgott el a fejem mellett, az utolsó pillanatban védtem ki. Intettem Kharinnak, hogy vigye biztonságba Éjfélt, amíg ezt lerendezem.
Baigoune újabb átkokkal próbálkozott, egyre veszélyesebbekkel. Amikor a következő csapás jött, elszívtam annak energiáját, és pajzsot vontam magam köré belőle. Újabb támadás jött volna, de felemeltem a kezem, és lefojtottam az átkot.
- Állj! - emeltem föl a kezem, majd leejtettem magam mellé. - Én jövök.
A pajzsból átkot formáltam, és Baigoune átkát is felhasználva ejtettem rajta egy nagyobbacska karcolást. Éppen elláttam a teremtőmagjáig, lenyúltam hozzá, de Baigoune messzire ellökött magától.
- Takarodó, kisfiú! - mondta, és kilépett a testéből. Az asztráltest leszaltózott mellém, ideiglenes achátpáncélt öltött magára, majd amikor feltápászkodtam volna, egy kemény ököllel találtam szembe magam. Hátracsúsztam pár métert, és igyekeztem újratölteni a felhasználható manám. Félig átrajzoltam a rúnámat, amikor is Baigoune fellógatott a magasmennyezetre fejjel lefelé, mint a kötözött sonkát szokás, majd óriási fekete lángokat gyújtott. Ahogy fickándoztam, levertem a mellettem felkötött obszidiántestet. Még figyeltem, ahogy a mindent megsemmisítő tűzben elég, ekkor egy éles sikolyt hallottam, és a kötelékeim elszakadtak. O-ó!
Zuhantam lefelé a tűzbe, amikor hirtelen valami ellökött onnan. Ehny folyami isten képében jelent meg mellettem, majd megrázta magát, és a jól ismert árnyló-alakjában toporgott előttem.
- Kösz, meg is halhattam volna. - mondtam.
"Nem, megszűntél volna." - mondta Ehny. - "Az egyik halálistennek sem használt volna."
- Hogyan? Ne...! KHARIN!!!
Ehny fellökött a hátára, áttaposott Baigounén, majd egy átjárót nyitott, és átugrott rajta.
Láttam, hogy Éjfél rohanni kezd felém, sarkában Kharinnal. Kétségbeesetten néztem Kharinra, aki csak széttárta a karját, és a fejét csóválta.
"Sajnálom, Shuan." - üzente Kharin.

"Rohadj meg!"