Lassan egy hónap telt el a bál óta, és Éjfél azóta is azt emlegeti. Azonban már aznap este is azon gondolkodtam, hogyan is kezdek majd neki a jui őserők Földre hozásának.
Necro pedig folyamatosan vagy a fülemet rágra, hogy tanítsam, vagy Gránátékkal játszott. Gránát atyának öt édes és egy fogadott unokája volt, a legkisebb, Lilith. Egy pici, fürge, ravasz, alakváltó zöldsárkány, legszívesebben Necro vele volt, és tanítgatták egymást. Addig se az én gondom, gondoltam naivan. Nyugodtan dolgozhatok. Hát a fenét. Kellett az Idézetek könyve, hogy megtudjam, hogyan is kéne pontosan megidéznem öt csapdába esett őst, akiknek eddig nem sikerült kijutnia. Mégis mekkora erő kell hozzá, és annyit hogy állítok elő? A válaszokat rejtő könyv jelenleg Velencében volt, a számomra egyik legutálatosabb városban. Szó nélkül összepakoltam, és útnak indultam, amíg még sötét van.
Az indián nyárban a legszebb az alkonyat, állapítottam meg, mikor elindultam. Kár, hogy az árnyerdőben örök sötétség uralkodik, így lemaradtam róla, nagyrészt.
Nagyot sóhajtottam, majd hajnaltájt megérkeztem gyűlöletem első számú tárgyába. Ugyanolyan volt, mint hat éve is, szinte semmi nem változott benne. Felkerestem a könyvtárat, de az Idézetek könyve nem volt sehol. Megkérdeztem a könyvtárost, aki csak a vállát vonogatta.
- Sajnálom, két napja Firenzébe szállították, de ajánlhatok egy másolatot, igaz, elég hiányos.
- Megy oda kocsi? - kérdeztem, nagyot sóhajtva.
- Magánkereskedők biztos járnak arra.
Újabb vállrándítás, amitől szinte idegbajt kaptam, és inkább kiültem az út szélére, a várakozó utasokhoz. Épp hajnalodott, a felkelő Nap vörösre festette az eget. De az alkonyi fények akkor is szebbek, gondoltam.
- De gyönyörű! - szólalt meg mögöttem valaki. - Nézd csak Thy, hajnalodik!
Honnan a fenéből volt olyan ismerős a hölgy hangja? És ki az a Thy? Egyáltalán, miért érdekel annyira?
Hátrasandítottam a vállam fölött, egy hölgy és egy alig hároméves fiúcska ült mögöttem. A hölgy arcát csuklya takarta, ahogy a fiúét is. Csendes volt, a korához képest. Aztán mégis sírni kezdett.
- Sss, csitulj! - mondta a hölgy, de a fiú csak tovább sírt, keservesen, de halkan. - Theseus, csitt!
Theseus. Nem egy szokványos név, görög. De olaszul beszélnek, valószínű szakrális okokból nevezték a fiút Theseusnak. Görög gyökér miatt.
- Anya, nagyon félek. - mondta a kis Theseus, és az anyja szoknyája alá bújt.
Reszketett a félelemtől, annyira, hogy szikrák pattogtak szét a kezén, így sietve elrejtette azt.
- Nem lesz baj. - mondta az anyja, és szorosan átölelte Theseust. A csuklyája csak egy pillanatban csúszott hátra, de láttam, hogy Annabelle di Grecho az. Az arca nyúzott volt, de próbált erőt adni a fiának, aki még mindig reszketett.
- Bírd ki Firenzéig, jó? Egy régi barátom elvisz oda, hogy az inkvizítorok ne vegyenek észre.
- A barátod... Csempész?
- Sima kereskedő, uzsorás mágiával. Családi barát, ne aggódj, minden rendben lesz. Kérsz enni?
- Neked nagyobb szükséged van rá.
- Dehogyis, egyél csak! Felezzünk!
Annabelle egy kis darab kenyeret kettétört, és a kicsivel nagyobb darabot Theseusnak adta. Ő elrágcsálta a száraz kenyérhéjat, de az utolsó morzsákat elszórta a madaraknak. Azok mohón felcsipegették, és nem túl hálásan méregették Theseust, mintha őt is meg akarnák enni. Theseus szája egy pillanatra lefelé görbült, aztán újra semleges. Ez a fiú félelemben él, félig árva, és éhezik. Megesett rajta a szívem, előszedtem egy maroknyit Necro kekszeiből, mindenki más számára láthatatlanná tettem, Theseus elé dobtam, majd sietve elmentem. Nem volt kedvem Annabelle-lel és Saverióval utazni Firenzébe, inkább megyek gyalog...
Leültem egy szökőkúthoz, megmostam az arcom, aztán hirtelen lépteket hallottam, mire gyorsan az arcomba húztam a csuklyám, de csak Theseus volt az. A csuklyája hátra volt tolva, láthatóvá téve komoly, gondterhelt arcát. Mogyoróbarna haja ettől picivel világosabb színű szeme elé hullt kócosan, maga a gyerek sápadt volt és gyengécske. A szemében hála, mégis erő és kíváncsi csillogás. Elmosolyodtam egy pillanatra, majd elővettem egy könyvet, és azt lapozgattam. A kedvenc varázslataim gyűjteménye. Aztán eleredt az eső, így gondosan eltettem a könyvet, és fedél alá próbáltam húzódni. Amikor megállapítottam, hogy olyan nincs, szorosabbra húztam magamon az útiköpenyem. Theseus azonban csak egy vékony len ingben és nadrágban volt, és egy még vékonyabb, rongyos köpeny fedte. Se nem véd, se nem melegít.
Levettem a saját köpenyem, és Theseusra terítettem, mire ő felkapta a fejét. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, de gyorsan lesütötte a szemét, és visszaadta a köpenyt.
- Neked is szükséged van rá. - mondta görögül.
- Dehogy, fogadd el! - mondtam latinul. - Menj, anyád már biztos vár, siess!
Theseus nem mozdult, csak visszavette a köpenyt, és a szökőkút vizét figyelte egy darabig, ahogy az esőcseppekkel keveredik. Aztán hirtelen elmosolyodott, a vízben pedig kék csíkok jelentek meg. Egészen királykék csíkok, amik időnként felfénylettek, majd teljesen eltűntek. Amikor Theseus rájött, mit is csinál, a tekintete hirtelen ijedt lett, a víz pedig egészen mustársárga, aztán majdnem sírva fakadt, de a vonásai ismét kisimultak, és a víz is újra tiszta színű lett. Csak a föld repedt meg picit a talpa alatt.
Erre csak egyetlen magyarázat létezik: Theseus di Grecho egy ifjú elementalista auramágus. Olyan, mint a Falánk vagy a Szent, csak a középúton. És ez is ugyanolyan ritka képesség.
Theseus megpillantotta a nekromanciakönyvet a kezemben, és egyre kíváncsibban mért végig. Úgy tűnt, végre megnyugszik.
- Nem félsz az inkvizíciótól? - kérdezte. - Messziről éreztem az aurádból, hogy Képességtolvaj vagy. Azok is megtudják.
- Az inkvizíció... Neked sem kéne félni tőle. - mondtam. - A vezetőjük, a bíboros egy Falánk volt, ő érzett meg mindenkit. De ő halott, a követői pedig nem vesznek észre semmit, csak papok, akik nem értik a mágiát. Ha nem teszel jelentést, senkit nem égetnek meg, ha melletted állnak sem. Ne aggódj, anyád megvéd. Amíg kitanulod a képességeid.
- Azt hiszem, azzal nincs gond, csak kezelni nem tudom. Mármint, akaratlanul is átszínezem a vizet, vagy a kandallót, néha pedig vihart és földrengést okoz, ha dühös vagyok.
- Mondd csak, miért bízol benne, hogy ezt senkinek nem mondom el? Egy inkvizítornak, mondjuk.
- Miért tennéd? És ha mégis, megérzem a szándékod, föld alá temetlek rögvest.
Theseus ezt nagyon komoly arccal mondta, de a levegő körülötte mintha nevetett volna, úgy remegett. Elfújtam gyorsan az érzését, aztán a kezében lévő utolsó kekszre pillantottam.
- Nem eszed meg? - kérdeztem.
- Valami anyának is kell. Hova tartasz?
- El innen.
- De hová?
- Firenzébe.
- És miért?
- Túl sokat kérdezel. Az én fiam is ilyen... Örök kíváncsi.
- Hát de ha csak most találtam beszélgetőpartnert. - húzta el a száját Theseus, majd vállat vont. - Amúgy szerintem Firenze borzasztó város, csak a nővéreim miatt megyünk oda, elvisszük őket a kolostorból.
- Hány évesek?
- Öt. Ikrek, nagyon kevés mágiával. Illetve van még egy húgom is ott. Eddig egy apáca vigyázott rájuk, nehogy a Falánk végezzen velük.
- Apád?
- Már valószínű halott. A Falánk végzett vele, mert állítólag elárulta őt. Igazából dehogy, feladott volna mindannyiunkat, apám vakon követte Jonakhimot. Végig tudtam, szóltam is anyának jó előre, hogy még megelőzzem a bajt, csak anya szíve tört össze. Szeretett minket, igazándiból, de rabja volt a Falánknak, az ilyen mindent felad a mesteréért.
- Az én apám is Falánk volt. De sosem bántott senkit, nem is igazán tudta senki, mi is ő... Őt maga Jonakhim égette meg. Aztán én őt.
- Tényleg vége?
- Tényleg. Jó utat Firenzébe!
- Nem jössz velünk? Úgy unatkoznék egyedül a hosszú kocsiúton. Kérlek!
- Azt sem tudod, ki vagyok.
- Majd megismerlek.
Theseus komolyan a szemembe nézett, mire megadtam magam. Épp ekkor jött meg Annabelle, a köpenye rongyos és szakadt volt, a haja zilált, de mikor végre megpillantotta Theseust, megnyugodva felsóhajtott, és átölelte.
- Gyere Thy, itt a kocsi. - mondta, és megpuszilta az arcát.
- Jövök. - mondta Theseus, majd Annabelle-nek adta a kekszet.
- Ezt honnan szerezted?
- Tőle. - mutatott rám. Mikor Annabelle megpillantott, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
- Van még egy hely nekem is Firenzébe? - kérdeztem.
- Persze. - mondta meglepetten. - De te... Élsz?
- Tudod, ez elég relatív fogalom egy élőhalottra vonatkoztatva. De lényegében, épségben vagyok. És te, veled minden rendben?
- Fogjuk rá. Szóval, velünk tartasz ismét. Velem és Savie-val.
- Theseus hívott meg, különben eszem ágában sem lenne Saverio Risattival utazni.
- Néha tényleg sok belőle, de hát nápolyi olasz, könyörgöm... - mondta Annabelle, majd megsimogatta Theseus arcát. - Mi járatban Firenzében, Shuan?
- Az Idézetek könyvét keresem. Theseus elmondta, ti miért.
- Igen, de nem csak. Ha jól tudom, levadásztad Jonakhimet.
- Ennyire híres tett volt?
- Igen, szinte minden mágus tud róla. A férjem a jobbkeze volt. Firenzében volt utoljára, úgy tudom, azóta eltűnt. Segítesz megkeresni? Kérlek, mást nem is kérnék erre, hiszen benned bízom egyedül...
- Jól van. - adtam meg magam. - Legyen, felkutatom a férjed. Bármi személyes tárgya?
- Volt egy gyűrűje.
- Hol van?
- A Póban. - mondta, mire az idegeim pattanásig feszültek egy pillanat alatt, és éreztem, hogy az arcom is tikkelni kezd. - D... De figyelj, tudom, hogy ott van a mederben, nem vitte el a víz.
- Ajánlom is. - mondtam. - Nem hiányzik az ilyen stressz. Még át kell hoznom öt őserőt, szóval tartalékolnom kell az energiám.
- Persze. - motyogta Annabelle, de valahol teljesen máshol jártak a gondolatai.
Theseus lefeküdt egy kőre, aztán hamarosan el is aludt. Annabelle megsimogatta a karját, majd nagyot sóhajtott. Látszott rajta, hogy ő is hullafáradt.
- Pihenj csak! - mondtam. - Majd felkeltekek, ha itt lesz Saverio.
- Már itt van, csak még kiüríti a kocsit... - mondta Annabelle, aztán a vállamra hajtotta a fejét, és elaludt.
Nem sokkal később megérkezett Saverio is, kicsit beszélgettünk, felszálltunk a kocsira, majd elindultunk Firenze felé. Csak bámultam kifelé az ablakon az esőre, mikor egy apró kéz megérintette az enyémet. A kis Theseus most engem figyelt, majd a kinti esőt.
- Hát te ébren? - kérdeztem.
- Nem tudtam aludni, nagyon rossz előérzetem van. - mondta Theseus, már szinte sírva.
Először nem értettem, mi történhetett, aztán érzékeltem a változást Theseus aurájában.
- Gyerünk, mondd el, mit álmodtál! - mondtam.
- De ugye nem fog valóssá válni? - ijedt meg Theseus.
- Dehogy, sőt, ha elmondod, nagyobb az esély arra, hogy meg tudjuk előzni.
Theseus bólintott, aztán belekezdett. Épp Firenze felé megy a kocsi, amikor is láthatjuk, hogy az egész város lángokban áll. Ahogy tisztul a kép, látjuk, hogy a tűzvész csak a mágikus dolgokat éri, az egész közepén Theseus. Annabelle hozzá siet a nővéreivel, de egy tengeri kígyó elragadja őket. Forgószelek kapják föl a mágusok otthonait, végül a föld elnyel mindent.
A látomás ismerős volt, mikor még Firenzében laktam. Ez volt a bevezetője annak, amiben több sötétmágussal menekülök. És csak most jöttem rá, hogy az egyik mágusnál volt minden okozója, az Idézetek könyve. Ez az álom egy figyelmeztetés volt, de mit keres benne Theseus di Grecho? Avagy, ő miért álmodta meg ugyanazt, mint én?
A gondolataimból Annabelle hangja zökkentett ki, újra és újra feltéve ugyanazt a kérdést.
- Bocs, nem egészen értem. - mondtam.
- Miből gondolod, hogy itt van az Idézetek könyve? - kérdezte Annabelle. - Valami baj van, Shuan?
- Dehogy. - mondtam.
Hirtelen éles fájdalom nyilallt a rúnáimba, aztán a már oly ismerős sikolyok csendültek fel a fejemben. Ösztönösen a fülemre tapasztottam a kezem, de nem használt. Magzatpózban kuporogtam a földön, aztán végre az őserők elhallgattak. Felálltam, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de egyre kábább lettem. Mire észbe kaptam, a kezem csupa vér. Valószínű szétkarmoltam az arcom és a karom.
Annabelle aggódva pillantott rám, majd leültetett, és elkezdte begyógyítani a sebeim, mire felszisszentem.
- Majd... Én. - mondtam, gyorsan meggyógyítottam magam, majd a rúnáimat vizsgáltam. Még ép.
- Mi történt? - kérdezte Annabelle aggódva. - Tudok segíteni?
- Az őserők. - legyintettem. - Most már jobban vagyok, kösz.
- Mióta jelöltek meg?
- Elég ideje ahhoz, hogy szép csendben, lassan megőrüljek.
- Csak csendes nem lesz. A férjem is hasonlóképp viselkedett, ha Jonakhimnak szüksége volt rá. Néha egészen beleőrült, és sokszor kellett átváltoznia, hogy elviselje.
- A férjed alakváltó?
- Félsárkány. De próbálja elfojtani a képességét. Az emberi családja nevelte, és nem tanulta meg, mire képes egy Nagy Arany. Thy rá ütött, külsőségeiben olyan, mint ő. És olyan félénk is.
- Nagyon tehetséges. - mondtam, és lopva Theseusra pillantottam. - Ígérj meg nekem valamit, jó? Vigyázz rá, és tanítsd! Egy nap nagy mágus lehet belőle, aztán átadja a tudását a gyermekeinek. A di Grecho-vér értékes.
- A Nirak és a Risatti is. - mondta Annabelle sejtelmesen mosolyogva.
- A Risatti? Az a Risatti?
- Három mágiaág, három család. A Risattik ősi fehér természetmágusok. Saverio ugyan nem örökölte, de az öccse igen, valami Camille Carissimihez ment hozzá.
Az Ehnetis-rúnámba azonnal fájdalom hasított, és a vállamon éreztem Kharin hideg kezének érintését.
"A negyedik. Az én választottam Carissimi-Risatti lesz." - mondta.
"Biztos jó ötlet?" - kérdeztem.
"A Carissimik hamarosan a sötét út felé botlanak. Mire te meg a di Grechód meghal, három sötét nemzedék is születik. Mindent elterveztem. Másold le a könyvet, amint odaérsz!"
Kharin eltűnt, és egy medál jelent meg a zsebemben. Egy kis semleges talizmán, ami a viselőjéhez alkalmazkodva védi meg őt.
- Ez a tiéd. - mondtam, és Annabelle kezébe nyomtam a medált.
- Mi ez? - kérdezte Annabelle.
- Talizmán. Szeretném, ha megtartanád. Ki tudja, mi vár még rátok.
- Köszönöm. - motyogta Annabelle, és kicsit játszott a medállal. - De ettől komolyabb indokod van. Tudom, hogy nem én vagyok a szíved csücske, de... Nekem elmondhatsz bármit. A barátomnak tartalak, ha te nem is. Kimentettél az árnyak közül.
- Nos, igen. - mondtam, nagyot sóhajtva. - Tudod, van, amit még nem mondtam el. Ha meghalok, újjá fogok születni, és... Ha minden jól megy, di Grechóként szeretnék, aztán Risattiként. Elég távlati cél, meg furcsán hangzik, de... Én ezekben a családokban bízok, hogy erősek lesznek. Szeretném, ha vigyáznál... Rám. És magadra is. Megkedveltelek, szinte, te flúgos elementalista.
Annabelle ragyogó mosollyal nyugtázta a szavaim, aztán szorosan átölelt.
- Ha megélem, hogy az utódom leszel, sokat piszkállak, de vigyázok rád. - ígérte Annabelle vigyorogva.
Egy pillanat alatt lefagyott az arcomról a mosoly, Annabelle elnevette magát, de biztosított róla, hogy békén hagy, ha kérem.
Az út további része unalmasan telt, és az eső egyre jobban zuhogott. Nem szeretem ezt az időt.