Miután Chrystal kijelentette, hogy marad, felálltam, és a szobámba viharoztam. Hogy bánnám-e, ha maradna? Persze, hogy bánnám! A gyermekem közelébe nem engedek senkit!
Ledőltem az ágyra, és egy ideig a plafont bámultam, majd egy gyengéd csókot kaptam az arcomra.
- Sajnálom Éjfél, csak kicsit kiborultam. - mondtam, a szám húzva.
- Tiszta stressz vagy az utóbbi időben. - mondta Éjfél, az arcomat cirógatta, és gyengéd csókjaival halmozott el.
- Az úrnő és Chrystal mellett... Nehéz nyugodtnak maradnom. A gyermekünk legalább egészséges.
- Egyelőre. De megteszek mindent, hogy így is maradjon.

- Ezt hogy érted? Érzem, hogy nem mondasz el valamit.

- Mondjuk úgy, van egy kis génhibám.

- Génhiba?

- Igen... A szüleim kicsi korom óta gyémántvérrel oltanak. Lassan... beépült a szervezetembe, de az álomátok tropára tett mindent... Beszéltem Gránáttal, és úgy tűnik, képtelen vagyok nagyobb fizikai terhelést elviselni. És tudod... Egy gyermek világra hozása nem kis munka. Na és mi van, ha örökli ezeket a géneket? Ha... ugyanolyan hibás lesz, mint én?

- Éjfél, te tökéletes vagy, ahogy vagy! - mondtam, és arcon csókoltam. - Teljesen kétségbe ejtesz, ne csináld ezt velem! A kicsivel nem lesz semmi baj. Rendben?

Éjfél bólintott, majd nagyot sóhajtott, és a mellkasomnak dőlt. Kicsivel később Necro is megérkezett, és izgatottan ugrált ide-oda.

- Hát téged meg mi lelt? - kérdeztem.

- Már alig várom, hogy jöjjön a kistesó! - mondta Necro.

- Hát, rá még várhatsz. - mondta Éjfél. - Még sok-sok idő, mire megjön.

- De... megnézhetem addig? Légysziii!!! Nem tudok betelni vele, egyszerűen nem tudok rá várni!

Éjfél vállat vont, Necro pedig a kistestvérét hallgatta, és néha bólogatott. Kérdőn néztem Éjfélre, aki csak vállat vont.

- Makkegészséges. - mondta Necro. - Még mindig.

- Hála az égnek! - mondta Éjfél.

- Mondtam, hogy nem kell aggódnod. - mondtam.

Ezután délelőttönként ellátogattunk Gránáthoz, délután pedig a babaszobát terveztük. Aztán rájöttünk, hogy felesleges tervezni, mert nem tudjuk, mikor jön, milyen nemű, és amúgy is az anyja mellett a helye legalább egy éves koráig.

- Szívás. - mondtam.

- Pedig annyira meg akartam tervezni, legalább foglalkozni vele kicsit... - mondta Éjfél, és lebiggyesztette az alsó ajkát, mire arcon csókoltam. Erre kicsit felderült az arca, és rám mosolygott. - De remélem, elütjük máshogy az időt.

- Egész biztos.

Egyik délelőtt, Gránáttól elfelé menet megrohamozott a tömeg, és letámadtak a kérdéseikkel, és megindult a pletykálkodás. Azok az élőlényekre jellemző dolgok, amin csak mosolygok egyet, majd megyek meggyilkolni valamit.

- Mikor jön a baba? Megint kisfiú, vagy végre kislány? És ha ikrek? Lehet, hogy energosznak születik, ki tudhatja, micsoda gének keverednek... Juj, lehet, lila lesz a haja! De biztos, hogy az apja szemét örökli. Olyan gyönyörű szeme van, kár lenne érte, ha nem azt örökölné. Na meg az anyja makacsságát... Biztos, hogy nem tojásból fog kikelni, és gyíkká válik?

Csettintettem, mire az árnyaim benyomultak a tömeg és mi közénk. Megfogtam Éjfél kezét, és a szobánkba húztam, amíg még lehet. Délután pedig Necróval játszottunk, illetve mikor Éjfél egy pillanatra elment, betanítottam pelenkacserélésre.

- Szóval, veszel egy nagy levegőt, leszeded a kendőt, megfogod a sarkát, aztán spuri a szemetesig! - mondtam. - Aztán fogod az új kendőt, és... Ó, Éjfél, szia!

- Milyen csíntevésen töritek a fejetek, fiúk? - kérdezte Éjfél, és leült közénk.

- Apa a peluscserére tanít. - mondta Necro vidáman.

- Eszedbe se jusson! - mondta Éjfél.

- Én? Áh, félrebeszél ez a gyerek...

Éjfél a szemét forgatta, majd arcon csókolt engem is, és Necrónak is adott egy puszit a homlokára.

- A bolondos apád néha kihasznál, tudod? - mondta. - Ne hagyd magad!

- Figyelj, amíg nincs ellenére... - vontam vállat.

- Tipikus szirén! Nem hozzád beszéltem. Hanem ehhez a drága kis aprósághoz... Hajj, de gyorsan felnőnek!

- Láttad volna az első draveseket... Valószínű már szép-szépszülők vagyunk. Egy év, és kirepülnek.

- Jó, de ők mégiscsak denevérek! Jut eszembe, rég óta nem láttam Valyrt és Derlaqot sehol.

- Elfoglaltak mostanában. - vontam vállat. - Találtak egy elhagyott bébidenevért, azt próbálják felnevelni.

- Ó, milyen figyelmes tőlük! 

- Igen, ők Sheilának nevezik, én csak 023-asnak.

Éjfél erre már nem szólt semmit.

Teltek, múltak a hónapok, és egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán egyszer csak az éjszaka közepén arra lettem figyelmes, hogy Necro költöget.

- Mi, ég a ház? - kérdeztem álmosan.

- Dehogy, anyát bevitték Gránát bácsihoz.

- Gránát bá... A baba!

Azonnal fölpattantam, majd Gránát szobájába mentem, és azonnal Éjfél ágya mellé ültem, és megszorítottam Éjfél kezét.

- Minden rendben? - kérdeztem aggódva.

- Persze, nem kell pánikolni! - mondta Éjfél.

- Khm, felség?

- Ó, jó estét, Gránát! - mondtam. - Mi a helyzet?

- Az a nagy helyzet, hogy bármelyik pillanatban jöhet a kicsi. Jobb, ha Éjfél bent marad.

- Igen, remek, esetleg maradhatok vele?

- Biztos vagy ebben?

Gránát és én egyszerre néztünk végig a Necrótól kapott, kekszes pizsamámon és a nyuszis papucsomon, mire vállat vontam.

- Talán nem vagyok épp friss és üde, mint egy virág, de nem vagyok korhadt kóró sem.

- Pedig elég nyúzottnak tűnsz. Jobb, ha pihensz, felség. Meg a kis herceg is.

- Nem vagyok álmos! - mondta Necro, dobbantott az első mancsával, és mérgesen fújt mindenkire, majd Éjfélhez bújt.

Bárki, aki megpróbálta elvinni őt onnan, szerzett egy csúnya karmolást vagy égési sebet, aztán inkább békén hagyták Necrót az anyja mellett őrködni. Leültem Éjfélék mellé, figyeltem, ahogy Necro lassan elalszik, és lassan én is visszaaludtam.

Arra keltem, hogy Necro végighúz a folyosón, majd mikor észrevette, hogy fölkeltem, ijedten ejtett el, és a fejem hangosan koppant a padlón.

- Nec... - kezdtem, de inkább nem mondtam ki, mire gondoltam éppen. - Megtennéd legközelebb, hogy finoman leteszed a fejem a padlóra? Köszönöm.

- Bocs, nem akartalak felkelteni... - mondta Necro, és finoman hozzám dörgölőzött.

- Mégis mi a fenét művelsz?

- Alva jártál, és próbáltalak visszahúzni, de nem sikerült, úgyhogy le kellett üsselek...

- Hm. Szóval, alvajárok. Igen, teliholdkor előfordul... Ha halotthiányom van.

- Én erről miért nem tudtam? - méltatlankodott Necro, és a fülemet kezdte rágcsálni.

- Mert nem szokott gyakran előfordulni. Necro, eressz!

- Kérem a varázsigét!

- Mi? Necro, fáradt vagyok... Nem is emlékszem már rá...

- A varázsigét. Nem mondom többször!

- Jól van, te akartad... - mondtam, mély levegőt vettem, majd fenyegetően hadonászni kezdtem az ujjammal, és megütöttem egy főgonoszos, fenyegető, mély hangszínt. - Eressz, vagy megetetlek a draveseimmel, te élőnek csúfolt csúszómászó!

Necro hangosan kacagott, szabadon engedte a fülem, majd segített talpra állni. Elmentünk reggelizni, egy percre sem hagyta abba a nevetést, és még akkor is nevetett, mikor Chrystal leült mellénk reggelizni.

- Minden rendben? - kérdezte Chrystal.

- Persze... Necro, görcsöt kaptál megint?

Necro bólogatott, mire végigsimítottam a gerincén, és lassan megnyugodott végre.

- Látod, hogy mindig ez lesz? - dorgáltam meg.

- De ha olyan viccesen elváltoztatod a hangod...! - ellenkezett Necro. - Nem az én hibám, hogy humoristának születtél!

- Nem születtem...

- De igen. - mondta Chrystal mosolyogva. - Imádnivalóak a vicceid.

Gyilkos pillantást vetettem Chrystalra, majd nagyot sóhajtottam, és inkább a reggelimmel foglalkoztam.

Délután kimentem az Elementál-erdőbe sétálni, és végre, mikor teljesen kikapcsolódhattam volna, utánam rohant valaki, pontosabban szólva, belém. Gránát egyik fia, egy kicsit megszeppenten pislogott rám, majd felállt, és meghajolt előttem.

- A formaságokon túleshetnénk végre. - mondtam.

- Éjfél királynő és a kicsi már várnak, felség. - mondta.

- Na végre, valami jó hír! - mondtam, és azonnal Éjfélékhez teleportáltam.

Éjfél az ágyon feküdt, kicsit ki volt merülve, de az érkeztemre azonnal felkapta a fejét, és rám mosolygott. Az egyik asztalon ült Necro, és egy kis, lila pólyát ringatott. Az ajtóból még csak a nagy lilaságot láttam, ami eltakarta a kicsit.

Közelebb léptem, és Necro átadta a kicsit. Egy tündéri kislány, mosolygós, csintalan, és nagyon eleven, mint a bátyja. Göndör, vörös babahaja ide-oda szállt, néha eltakarva elképesztő, ibolyaszín szemét, ami a következő pillanatban lángszínűvé vált.

- Itt az én kis drakón húgicám! - lelkendezett Necro, és megpuszilta a kislány arcát, mire az nevetni kezdett. A kacagása szívet melengető volt.

- Mi legyen a neve, Shuan? - kérdezte Éjfél.

- Nem is tudom... - mondtam elgondolkodva.

- Khatrina. - mondta Necro. - Olyan... Khatrinás.

- Akkor legyen Khatrina. - mondtuk egyszerre Éjféllel, majd mindketten rá mosolyogtunk.

Kicsivel később Khatrina sírni kezdett, jelezve, hogy éhes. Necro kikapta a kezemből Khatrinát, egy puszit adott az arcára, majd odaadta Éjfélnek, és kimentünk.

Odakint Chrystal várt ránk, és érdeklődött a baba iránt. Röviden elmondtam neki, hogy jól van, aztán Necróval visszamentünk a szobánkba.

- Tervezzünk gyerekszobát! - mondta Necro izgatottan. - Lehetne... Lila és zöld, mondjuk. Lehetne Khatrinának egy kiságya, meg egy kis kózeskosara, vagy valami, ne kelljen mindig a takarójára vigyázni...

- Figyelj csak, van emberem mindenre. - mondtam mosolyogva, és közben megidéztem az illetőt.

- Ki?

- Lucian.

- Mi?

- Ugyan már, tök jó lesz! Öt gyermeke volt életében, ezek közül kettő lány, van tapasztalata gyerekszobakreálásban!

- Sürgősen felejtsd el, uram. - mondta Lucian, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. - Nem azért küzdöttem magam a kegyeidbe, hogy utána a lányod gyerekszobáját csináljam meg.

- Lucian, légy szíves, mást nem kérnék ilyen komoly feladatra! - mondtam. - Légy szíves, tedd meg a kedvemért, szépen kérlek, Lucian...

- Heh, szirén elmetrükk és hízelgés. Hozakodj elő valami jobbal!

- Ne mondj nekem ilyet, mert kihívásnak veszem. - mondtam mosolyogva. - Lucas-Yannic Ishjerter, Magijord királya, felszólítalak, hogy hajtsd végre idéződ parancsát! - Lucian egy pillanatra megijedt, majd elhúzta a száját.

- Jól van, jól van, megteszem! - mondta. - Neked aztán vannak trükkjeid a tarsolyodban, uram. Honnan tudtad, mi az eredeti nevem?

- Talán nem kéne Sophie-ra bíznod a naplód. - mondtam mosolyogva. - Őrajta működnek a szirén manipulációim.

- Ügyes. Jól van, oldozz végre föl, és megcsinálom, amit akarsz!

- Jól van. Szóval, csak egy kiságy lenne, meg egy bölcső.

- Abyss önként és dalolva megcsinálja! - fakadt ki Lucian. - De... ne már, uram!

- Abyssnak más dolga van, Khatrina mellett... Claudiusnak kötelezettségei vannak, Ionast meg megbíztam már a falfestéssel.

- Falfestés?! Ez most komoly?!

- Lucian, légy szíves! Nem tudod, milyen nehéz gárnitfalat festeni tökéletesre... és még le is csiszolni.

- Jól van, meglesz, amit kértél... három napon belül. 

- Rendben. Jó munkát, Yannic!

- Soha többet ne ejtsd ki a szádon ezt a nevet! Nem az enyém többé.

- Ahogy kívánod, Lucian. Most jobb, ha megnézem, mit művel Ionas...

Lucian elmosolyodott, majd elvonult. Azért nem ugrált az örömtől, hogy ilyen munkát adtam neki.

- Nem tűnt boldognak. - mondta Necro.

- Nem, de valamikor mindenki büszkeségét le kell törni. - mondtam. - Sokan gondolják úgy, hogy túl nagy szabadságot hagyok Luciannak. Meg általában a vezéreimnek. Most mindenkit próbálok kicsit visszafogni.

- Nem félsz, hogy egy nap elmennek?

- Ugyan már, sosem hagynának cserben! A szerződés is köti őket, meg a lassan tízéves barátságunk. Illetve, Claudius a hűséges alattvalóm, ha csak a többiek meg nem szöktetik, maradnak mind. Ők túlságosan összeszoktak ahhoz, hogy elengedjék egymást.

- Ez jó sok biztosíték.

- Megszenvedtem értük.

Visszamentünk Khatrinához és Éjfélhez, velük voltunk egész késő délutánig, majd én elmentem sétálni az Árnyerdőbe. Már napok óta nyugtalan voltam, és ahányszor Chrystalra gondoltam, borsódzott a hátam. Egy megérzésem azt súgta, baj lesz, mert már túl rég óta nyugalom van, béke és csönd. Ilyenkor jönnek az életemet felforgató katasztrófák.

Épp az egyik nagyobb tónál jártam, megmostam az arcom, majd a vízből hirtelen Alkony lépett ki. Évek óta nem láttam, erre most felbukkan, valószínű egy halálhírrel. Ami csak rosszat jelenthet. Alkony kilépett a szárazföldre, félrerúgott egy ágat, majd szomorúan nézett rám.

- Mi történt? - kérdeztem ijedten. - Neked nem Nacralisban kéne lenned?

"Kéne, ha nem féltenélek túlságosan." - mondta Alkony.

- Félteni engem? Mi a baj?

"Erős halálszagot érzek körülötted, a normálison túl. Valakid meg fog halni, és az nem természetes halál lesz. Merényletet terveznek ellened, Shuan. Valaki, akire a legkevésbé számítasz, kiderül, hogy nem az, aminek beállította magát. De még megakadályozhatod."

- Mennyi időm van?

"Minimum egy-két hét... maximum kilenc. Gyorsan kell cselekedned. Többet sajnos nem segíthetek."

- Köszönöm, Alkony. - mondtam.

"Ja, és még valami! Eszedbe se jusson többet kaput nyitni, mert pikkelnek rád az ősök, és az ő szavuknak elég nagy súlya van Elesezónál... Ki tudja, mikor akarnak likvidáltatni. De én melletted állok. A drakón kislány elég sok vizet kavart."

Bólintottam, majd Alkony eltűnt, én pedig elgondolkodtam azon, amit mondott. Valakiről kiderül, hogy nem az, aminek beállította magát.

Hazateleportáltam, és ki sem jöttem egy jó ideig a szobámból, azon gondolkodtam, ki és mi akar engem holtan látni. Ezekkel a gondterhes gondolatokkal mentem el vacsorázni éjfél körül, majd megpróbáltam aludni kicsit. De nem ment. Csak az járt a fejemben, hogy időben megtaláljam a merénylőt.