Terrával már igencsak közel kerültünk egymáshoz, egyik este átmentem hozzá, és bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta. Esetleg megkérni a kezét. Elvégre ő tizenhat éves, én tizennégy és fél. Lehet már ilyesmikről beszélni.
- Min gondolkozol? - kérdezte Terra, egészen közel hajolva az arcomhoz.
- Csak álmodoztam. - mondtam, és elmosolyodtam. - A közös jövőnkön gondolkodtam. Hol élnénk, mit csinálnánk.
- Nem tetszik itt?
- De, csak... Stresszes lenne. És ha az emberek közt élnénk? Messze az elementálok harcaitól?
- Viszonylagos béke van. - vetette ellen Terra, majd sóhajtott. - Jó, tudom. Honvágy?
- Dehogy! Amíg velem tartasz. Te vagy nekem az otthon.
- Akkor, mi a gond?
- Nem is tudom... Mondtál valami olyasmit, hogy az ércek...
- Ha a tűzelementálok szólnak, hogy segítség kell nekik, közbelépünk.
- Tündérek? Energoszok?
- Az sem a mi dolgunk...
- A kristályok? Elég erősnek tűnnek. Ha Baigoune Obszidián kiszabadul, mi lesz? Vagy ha a többi felébred? Mi lesz akkor?
- Nincs arra utaló jel, hogy felébredhetnének. Megijesztesz, Shuan...
- Néhány feljegyzésből olvastam, milyen erősek. Nézd... Bocsáss meg, felejtsd el, amit mondtam. Nem akartalak megijeszteni.
- Nem, semmi, csak... Igazad van, bármi megtörténhet. Csak nagyon félek, mi lett például a szirénekkel is... Semmit nem tudni róluk....
- Ne gondolkozz most ezen! Szép álmokat!
- Neked is, kedvesem! - mondta Terra, hozzám bújt, és el is aludt.
Lassan én is elszenderedtem, aztán egy furcsa álomba csöppentem. Papok kergettek végig Itálián, majd egy barlangban találtam menedéket előlük. Nirrakkot láttam közeledni, figyelmeztetni akart valamire, amikor egy átok eltalálta, és végzett vele. Hirtelen elgyengültem, összecsuklott a lábam, és a földre rogytam Nirrakk mellé.
"Sajnálom." - mondtam.
"Nem te öltél meg." - mondta Nirrakk. - "Légy óvatos! Boldog... Tizenötödiket!"
Sikoltva ébredtem föl, Terra megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. Megnyugtató volt a jelenléte.
- Csak egy rossz álom. - mondta.
- Nem. - ráztam a fejem. - Túl valós volt álomnak.
- Elmondod, mi volt?
- Az öcsémet meg fogják ölni... Alig fél év múlva. Tudom, hogy meg fog történni, már láttam máskor is előre mások halálát, és mindig megtörtént... De... Ő az egyetlen rokonom, nem fogom hagyni. A felszínre kell jutnom. Meg kell találnom, mielőtt késő. Csak tíz éves!
- Nyugi! Megtaláljuk és megvédjük. - mondta Terra.
- Nem, ő... Nagyon démoni, és igazából... Nem a vérbeli testvérem, csak Kharin fia, és... Én testvérként örököltem meg. De amúgy, izé... Furcsa gyerek. Félek, hogy mivel semmi elementalitás nincs benne, nem fogadnák be az elementálok... Szigorúak a szabályok.
- De... Shuan, nem jutsz időben oda! Azt sem tudod, hol van! Hagy segítsek, kérlek!
- Terra, nem akarlak veszélynek kitenni. - mondtam. - Valaki vadászik kettőnkre, rám meg Kharinra. Meg kell állítanom az illetőt. Nem akarom, hogy belekeveredj.
- Shuan, azt hiszem, mondanom kell valamit... Arról lenne szó, hogy egy hete Baigoune... Eltűnt.
- Mi? Hogyan?
- Megtaláltuk az elégett ruháit, meg némi obszidiánt. Lehet, hogy elporladt, de nem leljük nyomát.
- De ő nem tudhat Nirrakkról...
- Nirrakknak hívják az öcséd?!
- Igazából az előző énem fia, de... Igen. Mi a gond? Valami probléma van vele?
- Milyen Nirrakk? Hogy hívják?
- Fogalmam sincs, mi az eredeti családneve, Solo a nagybátyám után, mit tudom én!
- Azt mondtad, az ősöd magiszo-latin. Őt hogy hívják?
- Kharinnak.
- Milyen Kharin? A Kharin minek a becézése?
- Pff, passz, Khathorin, vagy tudja a fene! Nem tudom! Miért fontos ez hirtelen?
- Volt egy mágusúr Magiszonon, akit mindenki gyűlölt és félt, sötétség járt a nyomában. Kharinnausz Kháószidusz Drák volt a neve, és az Obszidián család Magiszonra tévedt ágát csaknem kiírtotta... Jaj, remélem, nem lettél Kharinnausz ellenségének ellensége! Baigoune anyai ágon magiszoni. Az az Obszidián-ág magiszoni volt.
- Nem hiszem, hogy Kharin Kharinnausz. Ahhoz túl kedves, nem?
- Lehetséges... Véletlenül sem tudlak maradásra késztetni, ugye?
- Nem, sajnos. De ígérem, visszajövök, előbb-utóbb. Addig is... ég veled!
A szobámba rohantam, minden holmim összecsomagoltam, és a Velencébe bezető lezárt kapuhoz rohantam. Ki kellett jutnom. Zöld lángot idéztem a kezembe, robbanó port kavartam közé, a falra irányítottam, majd útjára indítottam a lángtengert. Minden erőmet beleadtam, és sikerült. Szabad utam volt a felszínre. Hajnal lévén még könnyen az árnyakba tudtam olvadni, és délelőtt már Velence utcáit jártam, egyszerű vándornak álcázva magam. Aztán kiszúrtam, hogy néhány pap egy fiút rángat ki egy sikátorból, a fiú ellenállt egy ideig. Mágus volt. A papok egy kihalt területre vitték a fiút, máglyát gyújtottak, de ekkor zölddé változtattam a lángokat, és azok kialudtak. A fiú és a két pap erre felkapta a fejét.

- Ott! - mutatott rám az egyik. "De régen hallottam már az olasz nyelvet!" - gondoltam. - "De utálom a velencei tájszólást." - Ott a pogány!
Zöld lángot idéztem a kezembe, és elégettem a fiú mágiablokkoló köteleit. A fiú ekkor futni kezdett, én pedig feltartottam a két papot.
- Na de kérem, nem is csináltam semmit! - mondtam ártatlanul. - Eddig.
- Varázsló! Kapd el! - mondta egyik pap a másiknak.
- Bármi bizonyíték? Nem láttátok? Ó, de kár! Akkor tartok egy kis bemutatót. Ígérem, fájni fog.
Előszedtem Necrót, az átkos árnypengét, zöld lánggal borítottam be, majd kettőt suhintottam, és a két papnak nyekkenésnyi ideje sem volt, árnyaikat azonnal magamhoz vettem, majd eltüntettem őket, és folytattam utam Velencében. Egy fogadóban megszálltam éjszakára, és kimerülten dőltem le az ágyra.
- Meg fog halni. - ismételgettem magamnak. - Nincs vesztegetni való időm. Firenzébe megyek, amint lehet.
Egyszer csak Kharin jelent meg mellettem, szórakozottan dobolva az ajtófélfán. Igen kicsi szobám volt, állapítottam meg.
- Mit keresel itt? - kérdezte Kharin. - Ertháliában kéne tanulnod nálam, és boldogan élni Terrával. Előfordulhat, hogy tévedek? 
- Nirrakk meg fog halni, de ezt igyekszem megakadályozni. Mi az igazi neved?
- Miért érdekel? Edig megvoltál enélkül az információ nélkül. Nem bízol bennem?
- Tudnom kell, ki vagyok. Szóval? Mi a valódi, teljes neved, mester?
Kharin a halántékát masszírozta, amúgy rezzenéstelen arccal engem figyelve. Sötét szeme tágra nyílt, elnyelte a szoba összes fényét, majd összeszűkült, pupillája sárkányokéhoz hasonló pengevékonnyá szűkült. Lassan a teljesen valódi alakját vette föl, démoni mosolyával, sápadt bőrén egy-két régi heggel és sötét démonfolttal. Bal keze szénné égett, mégis érzőképesnek tűnt, csuklóján volt a rúnánk. Széttárta a karját, mire ruhaujjából sötét energia folyt szét a levegőben.
- Kharinnausz Kháószidusz Drák vagyok. - mondta. - Magiszon legnagyobb sötétmágusa. Egész falvak, városok elpusztítója, és te vagy a tanítványom. Az a szerencsés fiú, aki átvette a tulajdonságaim. A képességeim, a hatalmam, a démonságom, az ambícióim.
- Te... Hogy voltál képes...?! Több ezer áldozat... Megannyi halott mágus. - megráztam a fejem. Egy gyilkos volnék?
- Te jó ég, ne hisztizz már! - mondta Kharin unottan. - Megérdemelték. A családomat piszkálták.
- Démonok vagytok... - kezdtem, de a mondat végét elharaptam.
- Az előbb öltél meg két papot.
- De... Bántottak egy fiút.
- Na, azért!
- De te... Élvezed a gyilkolást?
- Hm, az attól függ. Démon vagyok, Shuan. Ha régi ellenség, vagy bosszantó személy, igen, élvezem. Mondd, hogy nem a körül járnak a gondolataid, hogy hogyan szenvedtesd ki Baigounét!
- Én... Nem tudom... Talán igen, de... Nekem élve kell. A hatalmát akarom. Én nem pocsékolok.
- Én sem, csak rájuk nem volt szükségem. Minek? Csak gyenge halandók.
- Te tényleg nagyon kegyetlen vagy.
- Mondja, aki elégetett két papot. Szépen égtek, nemde?
- Hagyj magamra! Nem figyeltél? A fiad hamarosan halott.
Kharin egy kis időre elhallgatott, az ablakhoz sétált, és az ujjaival dobolt a párkányon. Nem tudtam, mire gondol, elzárta előlem az elméjét. Csak a lelke háborgását éreztem picikét. Nyugodtnak próbált látszani, aztán tíz perc elteltével ritmusos kopogást halottam. Kharin sírt, én meg tanácstalanul álltam a kis szoba másik felén. Óvatosan közeledtem felé, a jobb vállára tettem a kezem, a balon az államat támasztottam, úgy próbáltam ránézni.
- Mester? Ha nem érnék oda időben, vigyázok az árnyára, jobban, mint a szemem fényére. Számíthatsz rám.
- Alig maradtak életben páran, a francba is! - dühöngött Kharin, és belerúgott az asztalba. Az pedig ripityára tört. - Én megmondtam Terriblonnak, hogy vigyázzon rájuk, az öccseire, de nem, ő fogta magát, próbálta egybefogni a szétesett családját. Khartad meg, sose hallgat rám, az is kinyiffant! Roselin egyedül maradt egy kisfiúval és egy születendő gyermekkel. Na és? Szerinted ez kit hatott meg? Dracon fiam minden erejével azon volt, hogy elüldözze a falusiakat, Obscure meg... Próbálta felnevelni Kharin-Shuant. Roselint, amint Nirrakk megszületett, fehérmágusok vették üldözőbe. A birtokaimból puszta lett. Hogy gondolod, hogy te megvéded az utolsót? Egyedül vagy, az ellenség pedig ki tudja, mekkora.
- Még Kharin-Shuan életben van. Dracon és Obscure is. És igenis megvédem Nirrakkot. Kár az elvesztett hatalmadon és családon keseregned. Még itt vagyok én.
- Remek. Holnap reggel azonnal Firenzébe mész. Nincs vesztegetni való időd.
Kharin eltűnt, én pedig nyugovóra tértem. Még hosszú út állt előttem.
- Utálom ezt a meleget! - morogtam pakolás közben. - Meg fog poshadni a vizem...
- Miért nem fagyasztod meg? - kérdezte Kharin csodálkozva. - Azt hittem, megy.
- De vicces valaki! Szétrobban a tömlőm.
- Miért?
- Egyszerű fizika. A jég térfogata megnő a vízéhez képest a fagyasztás során. A tömlő nem bírja ki azt a nyomáskülönbséget, szétrobban, én pedig víz nélkül maradok. Víz nélkül pedig nincs élet.
- Nem úgy értem... Miért nem fakasztasz friss vizet?
- Mert nem akarom, hogy papok üldözzenek Firenzéig. Tudod, ez nem Magiszon.
- Te tudod.
Összepakoltam, egy kis jégdarabot tettem a tömlőmbe, aztán végigkérdeztem néhány kalmárt, Firenzébe megy-e bárki. Csak egy furcsa, velem egyidős férfiú vállalta el a fuvarozásom.
- Tessék, fogadd el ezt! - mondtam, egy kis aranyat nyomva a fiú kezébe.
- Ugyan, nem fogadhatom el. Elvégre csak oda viszlek. Amúgy is, hosszú az út Firenzébe...
"Ó, fogd be!" - gondoltam. - "Csak ne kelljen veled órákig csevegni!"
- Hé, Saverio, várj meg! - kiáltotta egy lány, és majdnem bekeütközött a fiúba. - Jaj! Ugye nem akarsz itt hagyni?
- Dehogy! Gyere, Annabelle! Ha nem bánod, velünk jön ez a fiú is.
Az Annabelle nevezetű jelenés kifújta aranybarna fürtjeit az arcából, és a kezét nyújtotta felém.
- Szia, Annabelle vagyok. - mondta.
- Shuan, nagyon örülök. - mondtam. Valami különlegeset éreztem ebben a furcsa lányban. Megállapítottam, hogy mágus, és elmosolyodtam. Persze, hogy Firenzébe megy. Ott senki nem kérdesősködik annyit, mint itt Velencében.
- Ő pedig a mindig segítőkész és kíváncsi Salvatore Risatti. - mutatott Annabelle a fiúra.
- Szolgálatodra! - mondta Salvatore vidáman. - Kellemes utat kívánok!
- Kösz. - mondtam.
"Összes mélység, mindjárt emberiszonyom lesz." - forgattam a szemem, majd meghúztam a kulacsom.
Felültünk mindhárman a bakra, én ültem bal szélen, Salvatore középen, jobb oldalon Annabelle. Salvatore vezette a kocsit, közben Annabelle-lel beszélgetett, én pedig a nekromanciakönyvemet lapozgattam, egészen délig. Ekkor Salvatore leugrott a bakról, hoztunk egy kis kenyeret és szalonnát, amíg Annabelle egy ponyvát vont fölénk, hogy ne kapjunk napszúrást, aztán, amíg én a szalonnát csíkokra vágtam, Annabelle friss vizet fakasztott egy nagy tömlőbe.
- A vízzel hogy állunk? - kérdezte Salvatore.
- Épp találtam egy forrást. - mondta Annabelle, és sokat sejtetően elmosolyodott.
- Á, vagy úgy!
- Csitt, nem szeretném, ha kitudódna!
Inkább megpörköltem a szalonnát egy kevés zöld lángon, hogy úgy tűnjön, hasznos vagyok. Láttam azonban, hogy Annabelle kiszúrta a színes lángot, azonban nem szólt semmit.
A bakon ülve, csendben fogyasztottuk el a kétszersültet és a szalonnát, és folytattuk utunkat. Az ebéd befejeztével elővettem egy verseskötetet, abból olvasgattam. Salvatore csendben eszegetett, és előrébb ült, Annabelle pedig végig engem figyelt a bronzfényű mogyoróbarna szemeivel. Egy idő után nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Idegesített, hogy engem bámul.
- Mit olvasol? - kérdezte végül Annabelle.
- Verseket. - mondtam, épphogy csak felpillantva rá. - Az antik görögök jókat írtak.
- Biztos most is, mármint nem az, imádom a római költészetet is, és egész jók még a modern itáliaiak is, csak... Antikra vágyom.
- Ühüm. Miért nem mész el érte egy könyvtárba?
- Alexandriáig biztos nem sétálok el.
Letettem a verseskötetet, és csodálkozva, egyúttal elborzadva néztem Annabelle-re. Alexandria már Róma óta nincs. Barlangban élt ez, vagy mi?!
- Alexandria leégett. - közöltem.
- Tudom, pedig kár érte. Pergamonról mit tudsz?
- El kéne menni megnézni egyszer. Mindenkinek. Bámulatos lehet. Amúgy nem tudom, majdcsak megvan még.
- Még nem jártál ott?
- A születésem napján voltam egyedül Itálián kívül. Akkor is Krétán.
- Tényleg? Hűha. Anyukád krétai?
- Nem egészen.
Annabelle várta a válasz kifejtését, de nem kötöttem az orrára a személyes ügyeim. Félig elfordulva tőlem olvasgatott egy elementalista tekercset, majd negyed óra múlva ismét megszólalt.
- Ismerős vagy valahonnan. - mondta végül. - De biztos nem ismerlek...
- Mit olvasol? - kérdeztem kíváncsian.
- Ó, ez? Antik, tudod...
- Nagyon antik. Első tekercs, vagy csak útravaló? Haladó tűzrúna, ez szép! Azt ott te rajzoltad?
- Semmi közöd hozzá! - csattant föl Annabelle, majd kicsit nyugodtabban folytatta. - Olyan vagy, mint Roberto. Vajon véletlen?
- Miről beszélsz?
- Úgy tudtam! Te Nirak vagy. Éreztem az aurádból. A családjaink össze vannak kötve. Annabelle di Grecho vagyok. Anyukám apukád gyerekkori barátja volt.
- Di Grecho? Az szép! Na és... Az egész családod mágus?
- Igen... De csak titokban varázsolhatunk. A házunkat olyan mágia védi, hogy ha ott varázsolunk, más nem látja kintről. Én csináltam.
- Szóval védelemmel foglalkozol? Vagy álcázással?
- Nem, elementalista vagyok. Energiából csináltam pajzsot a ház köré. Ötödjui mágia. Szívesen elmagyarázom az elemrendeket...
- Nem kell, kösz. Öt évig földelementálok közt éltem, anyám pedig szirénkirálynő.
- Tényleg? De izgalmas! De... Te Rebbacáról beszélsz, ugye? Ő tanított meg jeget idézni... Az árnya, pontosabban... Te jó ég, ha jól számolom, csak öt lehettél...
Annabelle finoman átkarolta a vállam, majd a szekér belsejébe húzott.
- Nagyon sajnálom. - mondta. - Amúgy mivel foglalkozol? Kileshetném az aurádból is, de jobb szeretek kérdezni.
- Sziréni mágiák, foglalkozgatok kultúrával, de a kedvencem a nekromancia. Sokan visszataszító, sötét ágnak tartják, de megvan a maga szépsége és világos ága...
- És árnyakat idézel?
- Azt is. Illetve előre láthatom a közeli halálokat. Ha kicsit megerőltetem magam, a messzieket is. Plusz árnyékká tudok válni. Az egy jó képesség.
- És a zöld láng? És... Milyen vallású vagy?
- Nekromata. A Föld összes halállal, alvilággal kapcsolatos istenségét ismerem.
- Tényleg? Hányat?
- Ott van Hádész, Plútó, a jó öreg Charon, Thanatos, Tartarosz, Cerberus, Loki, Hél, Ozirisz és Anubisz, Síva... Most több nem jut eszembe...
- Síva az ki?
- Hindu isten, a Pusztító. Illetve nála csúcsosodik ki a megvilágosodás, majd az újjászületésben is segít...
"Abban, hogy egy leszármazottadban szülessek majd újjá." - gondoltam. - "Egy di Grecho fiú tökéletes lesz."
Csendben haladtunk tovább Firenze felé, én végig a következő reinkarnációmon gondolkodtam, majd egyszer csak Kharin elégedett igenjét hallottam. Ezek szerint ő sincs ellene a di Grecho-reinkarnáció ötletének.