Kikászálódtam a vízből, és mire odaértem, a füstkvarcból csak egy öklömnyi kődarab maradt. Lucianra és Abyssra meredtem, ők összenéztek, majd a ciánkék és sötétbarna szempárok ijedten viszonozták a pillantásom.
- Mi a fészkes fenét műveltek ti ketten?! - kérdeztem, sziszegésbe átmenő hanggal. Ionas ijedten hátrált pár lépést.
- Uram, nem mi... - sípolta Abyss koloratúr szopránban, és segélykérőn Lucianra pillantott.
- Én... Mi... - dadogta Lucian zavartan, és lesütötte a szemét.
- Szedjétek már össze magatokat, a démonok verjenek meg titeket! - dühöngtem. - Árnyak vagytok vagy patkányok?!
- Uram, nem az ő hibájuk volt a kristály. - mondta Claudius, nagyot nyelve. - Uram, kérem, hallgasson végig...
Gyilkos pillantást lövelltem négy vezéremre, majd a vízbe rúgtam a füstkvarcot, közben folyamatosan szitkozódtam, amilyen nyelven csak tudtam. Mire végre lecsillapodtam, fordultam vissza négy vezéremhez. A szigorból viszont nem engedtem.
- Beszélj, Ionas! - utasítottam.
- Uram, egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy a fogoly rosszul van. - kezdte Ionas. - Meg akartuk gyógyítani, ekkor csak annyit mondott, hogy... Lejárt a szolgálat... Ekkor szétesett. Nem tehetünk róla, uram... Uram?
Hümmögtem, majd fel-alá sétáltam vezéreim előtt, és egyesével végignéztem rajtuk.
- Előfordul néha az ilyesmi. - mondtam végül szenvtelen hangon. - Feladatom van számotokra. Keressétek meg az öcsém! Nagyjából... Nagyon hasonlít rám, egy tíz éves démonfiúcska. Hozzátok a színem elé! Ha nem találnátok... Éjfélkor mindenképpen térjetek vissza hozzám!
- Igenis, uram! - mondták egyszerre.
- Jól van. Vigyétek magatokkal az alvezéreiteket, az árnylovakat és a draveseket is! Több szem többet lát. Értettétek?
- Igen, urunk! - mondta négy vezérem.
- Ezt már szeretem. Oszolj!
A négy vezér és nyolc alvezér eltűnt, én pedig egy kőre ültem, és olvastam egy kicsit. Nagyon idegesítettek a kristállyal történtek, de az olvasás teljesen kikapcsolt.
Épp ez volt a probléma. Mivel a figyelmem lankadt, könnyű célponttá váltam. Egy nyílvessző süvített el tőlem alig pár méterre, mire felpattantam. A következő nyílvessző a fülemet súrolta, épphogy elhajoltam előle. Megnéztem, mérgezett volt. Elővettem Necrót, kivédtem a következő tíz csapást, majd valami hideg, éles szorult a nyakamhoz.
- Ha megnyikkansz, itt helyben vágom el a torkod, herceg. - mondta az, aki a kést szegezte a nyakamnak.
Bólintottam, mire a támadó, egy kristály, mi más, a földre lökött, és az oldalamba nyomta a csizmáját. Levegőért kapkodtam, próbáltam arrébb vonszolni magam, de a kristály még jobban a földhöz szegezett.
- Ne mozdulj! - mondta. - Tudod, a te megölésedet még élvezni is fogom...
Szúrt az oldalam, a fájdalomtól könnyezni kezdtem, és a forró könnyek sem tettek jót a légzésemnek. Ekkor a kristály kiáltását hallottam, és a csizma lekerült rólam. Levegőért kapkodtam, arrébb csúsztam a legközelebbi tóig, és mohón kortyoltam a vízből, majd a víz alá buktam. A fürdés nagyon jól esett, és miután magamhoz tértem, kilestem a partra. Valyr és Derlaq a gránátkristály vérét szívták, majd Ehny a levegőbe lökte a holttestet, és egyben lenyelte.
Hamarosan négy vezérem is megérkezett, kihúztak a vízből, én pedig némán bámultam őket bő tíz percig.
- Uram, minden rendben? - kérdezte Ionas aggódva.
- Hogy lehettem ilyen ostoba? - kérdeztem magamtól. - Hogy a fenébe gondoltam, hogy amíg vadásznak rám, elküldöm az elitemet, hogy bárki egyszerűen megölhessen? Mi a lepra baj van velem, most komolyan?!
Négy vezérem tapintatosan nem szólt semmit. A fejemet fogtam, de legalább Nirrakk halálsikolyai nem visszhangoztak a fejemben. Ha vezéreim most rám néztek volna, egy megtört fiatal fiút látnak, aki királyt játszik. Körülbelül így éreztem magam.
- Uraaam... - kezdte Abyss, mire felkaptam a fejem, és Abyss meleg, barna szemébe néztem. - Tudd, mi mindig a te érdekeidet nézzük... Igyekszünk, ahogy tudunk, hogy megóvjunk, hacsak az ellenkezőjét nem parancsolod.
- Hah, persze. - mondtam. - Az idézőtöket mindig követnetek kell, ha tetszik, ha nem.
- Nem uram, nem muszáj. - mondta Claudius. - Ha nagyon akarnánk, elhagyhatnánk. De az okozna egy kis kellemetlenséget.
- Ó, ez újdonság. - mondtam.
- Uram, mi többnek érezzük ezt egyszerű szolgálatnál. - mondta Ionas. - Sokakat szolgáltam már, de... Senki nem törődött velem úgy, mint te. Nem kezelt senki egyenrangú félként, nem vettek emberszámba, szóval...
- Mit akartok most ezzel mondani? - kérdeztem.
- Uram, sosem hagyunk cserben. - mondta Lucian. - Veled maradunk, ha tetszik, ha nem. Uram, figyelj rám egy kicsit...
Segélykérőn néztem Lucianra, láttam rajta, hogy elszorul a szíve. Egyesével néztem a többiekre, ugyanaz az ijedtség. Amolyan "hovalettakirályunk" - pillantás.
- Segítsetek! - kértem. - Úgy érzem, semmi keresnivalóm egy sereg élén. Pedig a józan eszemmel tudom, hogy itt a jogos helyem, de... Elvesztettem a motivációm. Ki vagyok én?
- Uram, te Shuan Nirak vagy, az árnyak és a juik királya, Kharinnausz Káoszúr jogos örököse. - mondta Claudius. - Azért vagyunk veled, hogy segítsünk egyesíteni a juikat és az uralkodásodban is segítő kezet nyújtsunk. Téged szolgálunk, uram, akármi történik.
Négy vezérem tisztelgett nekem, mire lassan visszatért az életkedvem. Elmosolyodtam, majd átkaroltam Abyss vállát, és játékosan Lucian vállába öklöztem.
- Na jól van. - mondtam. - Ionas, azt akarom, hogy addig viccelődj, amíg már rég a nevetésünktől hangos az erdő, és már mind megölnénk... Akarom mondani, csak... Legyél önmagad!
- Gyilkospoén kapitány készen áll! - mondta Ionas vidáman, mire Lucian a fülére tapasztotta a kezét.
- Ez az idióta... Visz vissza a sírba! - motyogta maga elé.
Claudius a fejét csóválta, és azt hiszem, első alkalommal elmosolyodott. Abyss arca felragyogott, és ha nem fogom vissza, végigszökdécselt volna az erdőn.
- Hé, druida, itt maradsz! - mondtam nevetve. - Majd eljön az ideje a csavargásnak is.
- Persze, uram. - motyogta Abyss zavartan. - Első a kötelesség.
Lucian kék lángokat idézett meg, mire Loki a hátára lökte őt. Lucian elmosolyodott, és a ló nyakára támaszkodott, fél szemmel engem figyelve. Claudius csendben lépdelt Abyss mellett, amíg Ionas bele nem kezdett a viccelődésbe. Ekkor inkább lóra pattant ő is. Abyss elgondolkodva nézett meg minden virágot, fát és állatot, emiatt sokszor rákényszerítve erre engem is. Szinte már untam a tizedik ibolyát, a hetedik ugyanolyan fát, a harmadik mókuscsaládot, amikor megpillantottam valami egész különlegeset.
- Abyss, az ott micsoda? - kérdeztem a furcsa cserjére mutatva.
- Fenyő! - kiáltotta Lucian boldogan, leszaltózott Lokiról, és kecsesen landolt a fenyőcsemete előtt. - Odin a megmondhatója, mikor láttam utoljára fenyőt... Ez gyönyörű példány.
Fenyő. Legutóbb akkor láttam fenyőt, amikor apámat máglyán égették. Megráztam a fejem, majd megvizsgáltam közelebbről a facsemetét. Élőt még nem láttam. Végigsimítottam a kis fenyő tűlevelein, és képek vetültek elém. Többen voltak itt, de egy nap, amikor pici magként kihullott a földre, a szülőfáját kivágták egy máglyához.
- Te is árva vagy? - kérdeztem halkan a fenyőtől. A csemete ága mintha bólintásszerűen megmoccant volna egy picit, kissé bizonytalanul. - Ha... Érted, amit mondok, emeld fel az egyik ágad!
A fenyőcsemete ága megmozdult, finoman átöleltem a kis fát. Lucian és Abyss kíváncsian figyelte a jelenetet, Ionasnak leesett az álla, Claudius csak nemtörődöm arccal bámult.
- Látom, nagyon megszerettétek egymást. - mondta Abyss.
- Ami azt illeti... Ez is csak egy egyszerű élőlény. - vontam vállat.
- Tévedsz, uram. - mondta Lucian. - Ennek a fenyőnek lelke van, tehát felemelkedett az átlag növényzet közül. Már az anyanövényének lelke volt, és az ő magvai is lélekenergiával teltek.
- Remekül hangzik... - motyogta Ionas. - Egy erdőnyi falélek.
- Hallom a gondolatait. - mondtam gyermeki áhítattal, és elmosolyodtam. - Imádom. Szerintem megszeretett.
- Egy gyors kérdés. - kezdte Claudius. - Ha lesz egy ilyen lelkes fenyőd, nekünk is szerzel?
- Megtarthatom? - kérdeztem. - Valószínűleg az ő magvaiból lett fenyőket nektek adom. Na?
- A kérdés csak az, uram, hogyan akarod és hova vinni? - kérdezte Lucian.
- Hm, na igen... Valahol itt kell legyen Erthália, Harmadszurdok és a Kristálybánya a talpunk alatt...
Ekkor két kristály ugrott rám, félrelöktem őket, majd négy vezéremmel harcoltak, akik végül elfogták őket. Claudius kérdőn nézett rám, intettem, mire a két kristály darabokra hullott, és összetörtem az árnyaikat. Összeszedtem a kristálydarabkákat, egy ideig eljátszottam a csillagachát és hematit darabokkal, majd ezt meguntam, összemorzsoltam, a port pedig elfújta a hűvös szél.
Ekkor egy kisebb seregnyi kristály lépett elő a fák közül, átkokat szórtak rám, de mindet visszairányítottam rájuk. Egy kristály elmállott, egy másikon elmebaj lett úrrá, a harmadik összezuhant, a negyedik békaemberré vált, és sorban jöttek az egyre veszélyesebb átkok. Valaki megpróbált leszúrni, de nevetve vertem ki a kardot a kezéből, és odébb kergettem. Vezéreim csaknem az egész sereget elintézték.
Ekkor megéreztem Éjfél jelenlétét a közelben. Elmosolyodtam, látni akartam az arcát, amikor megtudja, hogy a seregének annyi.
- Gyere elő, úgyis tudom, hogy itt vagy! - mondtam, időnként ármyakat küldve a fák közé, hogy megkeressék őt. - És hamarosan meg is talállak.
Egyik árnyam sikolya hallatszott, és a fák között egy sötét alakot pillantottam meg. Egyenesen a képembe nevetett. Ökölbe szorult a kezem, és zöld lángot idéztem meg.
- Szánalmas halandó! Ha engem akarsz, előbb el kell kapnod! - mondta, majd nevetett, és eltűnt a fák közt.
Utána lőttem a tűzgolyót, és követtem a fák közé. Mindig pont úgy futott előttem, hogy csak egy kicsi hiányozzon ahhoz, hogy elkapjam, majd folytatódott a hajsza. Egyre sűrűbb, sötétebb erdőrészbe értünk, amikor is Éjfél eltűnt a szemem előtt. Egy tisztás közepén leültem pihenni egy tópartra, és mohón kortyoltam a vizet. Éjfél csak ki akart fárasztani. Ezt sejtettem, de nem fog kifogni rajtam. Éreztem, hogy figyel, így egy átkot lőttem egy random bokorba. Éjfél eltűnt, én pedig igyekeztem minél több energiámat visszatölteni, de nehezen sikerült...
Aztán egy halálos átkot éreztem meg, mögöttem suhant el. Félregurultam, majd a második csapást Necróval védtem ki. Kimerülten próbáltam föltápászkodni, ekkor jött a harmadik átok, ami elől már nem tudtam volna elmenekülni. A szívem hevesen kalapált, a csuklóm úgyszintén, és azért imádkoztam, hogy időben találjak egy születendő di Grechót, hogy ne véletlenszerűen szülessek újjá.
Aztán egyszer csak a szívem kihagyott egy dobbanásnyit, de nem éreztem az átok becsapódását. Kinyitottam a szemem, a szívem újra zakatolni kezdett.
A kezemet egy furcsa, sűrű, vöröses folyadék lepte be. A rúnám abbahagyta a lüktetést, majd éles fájdalom nyilallt belé. Körülöttem egy zöld tűzkör, előttem egy ernyedt test...
- Nirrakk. - suttogtam elcsukló hangon.
A szívem kihagyott egy dobbanásnyit, majd még egyet, egészen addig, amíg nem fogtam föl, hogy Nirrakk nincs többé. A kisöcsém, Kharin fia halott. Feláldozta magát értem. Őt megmenteni már nincs esély. Elkéstem.
A szívem újra verni kezdett, és zokogva borultam Nirrakkra. Kerestem a lelkét, de alig találtam meg, és nem is tudtam azonnal magamhoz venni az árnyát.
Nirrakk ekkor kinyitotta a szemét, és rám mosolygott.
- Szia Shuan... - motyogta halkan. - Örülök, hogy látlak. Még egyszer utoljára.
- Mi filifrater... Tarts ki egy kicsit, meggyógyítalak... - mondtam a sírással küzködve. - Én, én... Sajnálom. Nagyon sajnálom...
- Nem te öltél meg. Én döntöttem úgy, hogy megmentelek. Neked... Élned kell. Ha te meghalsz, nekem senkim sem marad.
- De önző vagy! - mondtam nevetve. - Nirrakk, figyelj, még megmenhetlek... Képes vagyok rá, visszahozlak... Esküszöm, visszahozlak, élni fogsz, hallod?
Nirrakk a fejét csóválta, majd lehunyta a szemét. Ennyi volt, Nirrakk békésen aludt örökké. Én sikítani szerettem volna addig, míg minden élőlény el nem pusztul, és kirángattam Nirrakk árnyát a testéből, a testet pedig megpróbáltam zombivá tenni, és újra összerakni Nirrakkot, de folyton hibába ütköztem, és csak dühöngtem, amíg Ehny meg nem bökte az oldalam.
- Mit keresel itt? - kérdeztem. - Tessék, íme a halál, amit jósoltál. Jó étvágyat hozzá, aztán tűnés!
"Nem akarod eltemetni?" - kérdezte Ehny.
- Mégis hova? Ebbe az erdőbe?! Magiszonon a jogos helye. Elhamvasztom inkább.
Ehny szánakozva nézett végig, amíg elhamvasztottam Nirrakkot, majd oldalba bökött, és a fák közé mutatott. Éjfél Obszidián nagyon dühös volt. Kilépett a fák közül, magára öltötte valódi alakját, talpra rángatott, és gyűlölettel nézett rám.
- Neked halottnak kéne lenned! - kiáltotta. - Az az átok kettőtökkel is végezhetett volna. Miért nem vagy halott, de egyszerű, alsóbbrendű életforma?!
- Talán mert démont öltél, és az elvitte az átok energiájának nagy részét. - sziszegtem. - Eressz el, te kavicsfajzat!
- Különben?! Mit akarsz velem tenni, te gyenge fiú, talán halálra untatsz?
Na jó, Ionas, te akartad... Ezt most a te kedvedért.
- Igenis képes vagyok halálra untatni téged! Mert nekromata vagyok!
Éjfél meglepetten pislogott rám, majd a homlokára csapott, és kínjában nevetett.
- Áúh, ez jobban fájt, mint a Heavy Metal... - szisszent föl. - Jaj, szent gyémánt, miért?!
- Nahát, te érzel fájdalmat? - kérdeztem epésen.
- Sajnos... Miféle lények vagytok ti, hogy ketten majdhogynem túléltetek egy ilyen átkot...? Sza... Szabad, ifjú felség?
- Ifjú felség? - visszhangoztam.
- Ühüm. A pletykák szerint te vagy a népünknek megjósolt törvényes királya, egy árva halandó, a te személyleírásoddal. Attól tartottam, gyengekezű egy árva ember a kristályok vezetésére, így próbáltalak eltenni láb alól, de... Nem tudom, hogy nem sikerült... Amúgy részvétem a szüleidért...
- És a fiamért. - mondtam, és Nirrakkra böktem.
Éjfél elkerekedett szemmel nézett rám, a földre helyezte a fegyvereit, majd meghajolt előttem. Aztán a csuklómon állapodott meg a tekintete, majd az arcomat fürkészte.
- Lehetséges volna, hogy az anyád jui uralkodó volt? És az is, hogy esetleg sikeresen újjászülettél? Fenébe Obszidián, mit álmodozol már megint?!
- Izé... Jól érzed magad? - kérdeztem vonakodva. Fenébe, miért az öcsém gyilkosának hogyléte felől érdeklődöm?!
- Te vagy az, ugye? - kérdezte Éjfél reménykedve. - Shuan Nirrakk, az Árnyak és Kristályok ura. Ugye te vagy az? Mondd, hogy te vagy, kérlek, nem lehet más...
- Azt hisze... Igen.
Éjfél elmosolyodott, majd megragadta a csuklóm, és húzni kezdett maga után. Inkább nem tiltakoztam, nem lett volna hozzá erőm.