Egyik nap Terra csak úgy eltűnt. Szerencsémre már szereztem egy mágikus térképet, amit a modern korban GPS-ként "másolnak" le, így kicsit benéztem a fővárosba. Az üzletek nem kötöttek le, pedig mindenfélét árultak a sétálóutca két oldalán. Keleti árucikkek, gyümölcs, egyedi ékszer, és minden, amit el lehet képzelni. Végül, mivel éhes voltam, vettem egy, a másik világból származó gyümölcsöt. Nagyon édes volt, nem az én ízvilágom. Majdnem el is dobtam a maradékot, kerestem egy félreeső utcát, amikor megláttam egy nagyon fiatal kisfiút egy szeméthalomban turkálni. Kicsit magamra emlékeztetett, sovány volt, koszos és magányos. Megsajnáltam. Amikor a fiúcska feladta a keresést, és csendesen sírdogálni kezdett, ógörögül szidva isteneket és embereket, közelebb léptem hozzá.
- Szervusz. - szóltam hozzá ógörögül. A fiú kicsit hátrébb húzódott, de kíváncsian figyelt engem. Megengedtem magamnak, hogy kicsit belehallgassak a gondolataiba. - Nem akarlak bántani. Most biztosan azt gondolod, mit keres itt ez a bolond idegen, és honnan beszéli a nyelved. Tudod, láttam, hogy élsz itt, és... Hoztam neked egy kis apróságot.
Odanyújtottam a fiúcskának a gyümölcsöt, mire csillogó szemmel nézett vissza rám.
- Az enyém? - kérdezte félénken, majd remegő kézzel elvette a gyümölcsöt. - Köszönöm, uram.
- Szívesen. - mosolyodtam el. - Hány éves vagy?
- Hat.
- Akkor alig kétszer vagyok idősebb nálad. Amúgy... Tudod, mi ez? Mert nekem itt nagyon új minden...
- Ez sárkánylángmag. - mondta a fiú felbátorodva. - Magiszonon terem a lángfákon, gyógyító erejű a leve, ha jó szirupot készítenek belőle, minden csúnya légúti bajt kikúrál. Még a torokgyíkot is.
- Nocsak, tényleg? - kérdeztem, majd rám tört a köhögés. Kezdtem kicsit rosszabbul lenni a forrásvíz nélkül a nyirkos barlangrendszerben. Pedig elég melegen öltöztem.
- A bácsi megfázott? - kérdezte a fiú.
- Elmúlik. - mondtam. - Neked nagyobb szükséged lehet rá.
- Bolond halandó, mind azt hiszi, egyvalami nem osztható. - mondta a fiú latinul, hátha nem értem. De értettem. Csípőre tettem a kezem, és csak mosolyogtam.
- Nem szép a kiejtésed. - feleltem latinul, mire a fiú összerezzent kicsit. - Firenzei vagyok, mit gondoltál, nem tudok latinul? Mon Dieu...
Amikor a fiú rájött, hogy a végén már franciául szóltam, leesett az álla, és már sejthette, hogy nem átlagos jött-ment vagyok.
- Te Rebecca királynő fia vagy, ugye? - kérdezte ismét ógörögül. - Olyan a szemed, mint az övé.
- Ismerted anyámat? - kérdeztem meglepetten.
- Csak a portréját láttam, amíg ott éltem Sirieniában.
- Te jó ég, te is félvér vagy?
- Földszellem-szirén. Rokon. Ha tényleg új vagy itt, esetleg körvevezethetlek, herceg?
- Nem vagyok herceg. - ráztam a fejem, de a kezem nyújtottam a fiúnak. - Vezess! Tényleg el vagyok veszve... A belváros nagyobb, mint egész Firenze!
- Ez már csak ilyen. - vonta meg a vállát a fiú, és egy kis üvegcsét nyújtott felém. - Jobb, ha megiszod, elmúlik a köhögésed.
- Mikor készítetted el? - kérdeztem ámulva.
- Könnyen elkészítem. Ösztönös gyógyító és bájitalkeverő vagyok. Te mivel foglalkozol?
- Mindenfélével... Még nem határoztam el magam.
Talán kicsit korán mondtam ezt. Éppen áthaladtunk az úton, amikor egy szekér hajtott keresztül rajtunk, port juttatva mindkettőnk tüdejébe. Levegőért kapkodva néztem a szekér felé, amiről látszott, hogy szándékos merényletet akartak végrehajtani vele. Utasa paprikavörös képpel kászálódott le szőke fejét fogva. Tipikus öntelt, nőcsábász képe és alkata volt, megpróbáltam nem megutálni első pillantásra. Először a fiút pillantotta meg, latinul szitkozódott, majd ütésre emelte a kezét.
- Hogy merészelsz átmászni előttem az úton, te nyomorult kis féreg?! - kérdezte, ütött volna, de ledermesztettem a kezét.
- Ne merd bántani azt a szerencsétlen árva gyereket! - sziszegtem, leeresztve a kezét, és kihívóan néztem az idegesítően szép, sötét szempárba.
- Alávaló alattvaló, mit merészelsz?! Ne emeld meg a hangod velem szemben!
- Egyedül te kiabálsz, ha nem vetted volna észre. - mondtam a szemem forgatva. - Ha lehet egy javaslatom, próbálj találni egy hobbit, ami levezeti a felesleges stresszt. Ó, vagy a népgázolás az lett volna?
A bájgúnár egészen közel jött hozzám, hogy az orrunk épphogy nem ért össze.
- Az ilyen tiféle férgeknek meg kell halnia. - sziszegte, mire enyhén lüktetni kezdett a fejem. Hátrébb lépett, és elmúlt. Valami furcsa volt az aurájában.
Intettem a fiúnak, hogy menjen el, ő pedig engedelmesen eltűnt. Ekkor defenzív mágiát olvastam magamra, és a lordra rontottam.
- Aljas szemét társadalomgyűlölő üresfejű bájgúnár! - kiáltottam, egy kihalt kis utcába löktem, mire előhúzta a kardját, és próbált leszedni magáról.
- Eressz, te aljanép halandó! - mondta, majd ógörögre váltott. - Itt a halálod órája. Jobb lett volna, ha nem jössz le az elementálok közé.
- Nem volt választásom. - feleltem ógörögül. - Szeretem ezt a helyet minden lakójával.
A lord lelökött magáról, kihúzta a kardját a hüvelyéből, szemében gyilkos tűz villant. Lassan közeledett felém, én pedig formáztam egy árnypengét, hogy meg tudjam védeni magam. A lord picit hátrapillantott, majd kaján mosollyal fordult vissza felém. Lassan a haja hamvasszőkére, majd fehérré fakult, napbarnított bőre is elszíntelenedett, lassan levetkőzött, de csak mosolygott végig. Aztán lenyúzta a bőrét, mint egy kígyó, mire egy fekete, kicsit áttetsző, csillogó bőrű lény állt előttem egy sötét páncélban, torz, démonias vigyorral az arcán. Nem a bájgúnár lord volt, valami több.
- Obszidián. - mondtam halkan ámulva. - Micsoda metamorfózis!
- Védd magad, nyomorult halandó! - nevetett, és lesújtott.
Az utolsó pillanatban védtem ki a végzetes csapást az árnypengével, és hátrataszítottam a kristályt. Az vicsorgott, én pedig árnyakat idéztem, hogy összezavarják, amíg szólok a királynőnek, vagy bárkinek, hogy itt egy kristály. Félig árnnyá válva suhantam is a palotába, amikor félúton az obszidián visszarántott, rákapcsolódott az elmémre, és teljes árnyalakba kényszerített.
- Ügyes trükk egy tízéves kis takony mágustanonctól, de nem fogsz köpni az elementáloknak. - mondta az oszidián. - Most pedig azt teszed, amit mondok és amikor mondom.
- Eressz, vagy nagyon megjárod! - fenyegetőztem, mire ő csak mosolygott.
- Borulj térdre! - mondta az obszidián. Muszáj voltam engedelmeskedni, de az nem volt kikötés, hogy neki. Miután tiszteletem tettem a falnak, vigyorogva fordultam vissza a lordhoz.
- Kívánságod parancs, főnök! - mondtam.
- Nekem hajts térdet, te idióta! - kiáltotta az obszidián dühösen, és fekete energia szivárgott ki belőle.
- Ó, vagy úgy, bocsánat! Adj kicsit direktebb utasítást, úgy talán meg is értem, mit akarsz!
- Hajts fejet nekem! Most.
Meghajoltam az obszidiánlord előtt, majd megvágta az arcom a körmével, égetve a bőröm.
- Szent Síva és Tartarosz, ez meg mire volt jó?! - kérdeztem már szinte nyüszítve. Gyűlöltem, hogy így megalázott az obszidiánlord.
- Élvezem a szolgáim kínzását. - vigyorodott el az oszidiánlord. - Erősebbé tesz, és kiélhetem a vérszomjamat.
- Menj inkább jobbágynak, még illene is hozzád. Ölj csirkét, az is visong, és kedvedre kergetheted. Élveznéd, ha nem a napi betevődért dolgoznál közben.
- Hallgass el! És erről az egészről is hallgass! Mondd, hát nem én, Lord Baigoune Obszidián vagyok a legjóképűbb földlény az összes közül?
- Ki nem állhatom a rusnya képed. - mondtam.
Az obszidiánlord ütésre emelte a kezét, és csak ettől is kétrét görnyedtem, és hasogatott a fejem.
"Győzd le!" - visította Kharin hangja a fejemben. - "Meg tudod csinálni. Talán én hagynám, hogy más akarat irányítson? Egy nyamvadt másodelementál?!"
- Mi az utolsó szavad? - kérdezte az obszidiánlord, nyakamnak szegezve a kardját.
Egy pillanatig elgondolkodtam, megráztam a fejem. Aztán elmosolyodtam.
- ŐRSÉG! - üvöltöttem teli torokból, lefegyvereztem az obszidiánlordot, ezzel kikerülve a manipulatív mágiája alól, és az árnypengémet a torkához szegeztem. - Azt hiszed, irányíthatsz, mi? Hát tévedsz. Most pedig áruld el, egyedül vagy vagy többen felébredtetek? Hányan vagytok?
- Nem fogok köpni. - tiltakozott az obszidiánlord.
- Beszélj, vagy levágom a hajad, aztán a fejed jön utána, te leprás kavics! - fenyegetőztem. - Hányan vagytok?
- Nem tudom, esküszöm, nem tudom! - mondta az obszidiánlord.
- Én sem. Csak azt tudom, hogy egy társad rám támadt a főhercegnő születésnapja utáni ötödik napon. Ez maradt belőle! - mondtam, felmutatva a törmelékes zsákot. - Ki ez?
- Ez... Egy kísérlet. Megpróbáltuk megalkotni új királynőnket egy jóslat alapján... De félresikerült...
- De még mennyire! Utoljára kérdezem, hányan vagytok?
- Nem tudom, én a római bányákból jöttem... - szipogta az obszidiánlord. - Egyedül én élek ott, esküszöm!
- Neked sem veszem többé sok hasznom. - morogtam, és a porba löktem az obszidiánlordot.
Öt percig lehettünk így, amikor a lord egy utolsó próbálkozásaképp megátkozott, hogy ne ejthessem ki a számon a nevét, sem hogy ő kristály. A többi átkát sikerült leráznom.
- Rohadt kavics! - kiáltottam dühösen, és megvágtam a lord arcát.
- Shuan, te meg mi a meteort művelsz?! - kérdezte Terra mögöttem.
- Én csak, én csak... - kezdtem. "Rohadt jui kavics!" - gondoltam.
- Ez egy eszelős! - mondta a lord. - Rám támadt!
- Méghogy én vagyok eszelős! - mondtam. - Ez az... orbitális idióta majdnem szétkarmolta az arcom!
- Nem igaz! - mondta a lord. - Nézzétek el neki, nem épelméjű... Megbocsátok neked, halandó. Jobb lenne, ha elzárnátok valahová. Akár... Közveszélyes is lehet.
- A te fajtád a közveszélyes. - sziszegtem halkan.
- Jöjjön, Lord Baigoune! - mondta Terra, kézen fogva az én sebeimet viselő lordot. - A palotába kísérem. A halandó meg legyen az én gondom.
- Szeretném vendégül látni, és rendezni vele a dolgokat. - mondta a lord, Terra páncélruhával takart részeit stírölve. "Hm, szép formás, nagyon tetszik, amit látok. Megtartom ágyasnak, és elszórakozom vele kicsit." - gondolta.
"Csak a holttestemen át, hallod?!" - üzentem neki, mire csak mosolygott.
- Ahogy kívánja... - mondta Terra, lopva rám pillantva. - Viselkedj!
- Azzal nem lesz gond, ne aggódjon, főhercegnő! - mondtam.
Beszálltunk a hintóba, Lord Bájgúnár végig Terrát szédítette, a szemem láttára. Nem fogja átverni a legjobb barátomat. Valahogy viszont a lord Terra fejébe láthatott, mert azonnal olyan témákkal hozakodott elő, amik érdekelték őt.
- Amúgy én is gondolkodtam a rockban. - mondta. - De úgy hallottam, mestere lettél a műfajnak. Nagyon szívesen meghallgatnálak.
- Tényleg? Mármint... Eddig senki nem hallgatott meg...
- Á, nem, volt legjobb barátom. - mondtam halkan. - Tudom, az őrült nem számít.
Kinézve az ablakon láttam, hogy a koncertbarlangnál járunk. Megálltunk, kiszálltunk, Terra játszott egy kicsit, Bájgúnár bókolt, Terra olvadozott. Én pedig magamnak gyújtogattam a zöld lángjaimat néhány hajdanvolt kristály árnyán. Bájgúnár egy idő után felfigyelt erre.
- Mit művelsz? - kérdezte.
- Semmit, amihez közöd lenne, lávakavics. - mondtam.
- Shuan, légy tisztelettel a vendégünk iránt! - korholt Terra. - Nézze el neki, Lord Baigoune! Éles a nyelve.
- Semmi gond. Kevesen tudják, csak a régi barátaim, hogy a felmenőim közt van tűzelementál.
- Ismered Shuant? - lepődött meg Terra.
- Igen, régi barátom. Nemde, Shuan? Mindegy is, szeretnél táncolni velem, főhercegnő?
- Bocsásatok meg, szeretnék kicsit magam lenni a gondolataimmal. - mondtam, és a legközelebbi barlangi tóhoz rohantam, bele akartam volna ugrani, de még nem mertem. A parton a fal felé fordulva sikoltottam. Nem fogom hagyni, hogy Terra egy perverz kristály áldozata legyen, vagy ne legyen a nevem Shuan Nirak!
- Örömmel, drága lord. - mondta Terra. - Végtére is, ez hagyomány.
Lassúzni kezdtek, a lord teljesen levette Terrát a lábáról, és még szerelmet is vallott neki. Terra reakciója azonban nem volt egyértelmű. Zavarban volt, de csak egy pillanatra. A lord viszont azt hitte, Terrával már nem lesz gondja. Csak velem nem számolt.
"Le foglak leplezni, Baigoune." - gondoltam. - "Esküszöm ősöm nevére, megteszem."