- Tudni akarom, mi volt közted és az őrülted közt. - mondtam, a szobába lépve. Éjfél erre felkapta a fejét, és kíváncsian fürkészte az arcom.
- Csak nem féltékeny vagy Citernre? - kérdezte, jóízűen nevetve. - Tipikus szirén!
- A kérdésre válaszolj, légy szíves!
- Ha annyira érdekel... Öt éve kezdtünk el randevúzni, aztán Citern egy őrült része tört elő. Elriasztott kissé, aztán a beteges hatalomvágya és uralkodási mániája csaknem engem is az őrületbe kergetett. Három éve kihűlt a kapcsolatunk... Szóval ja. Citernt csak felületesen jó ismerni, beteg alak. Most már megnyugodtál? - kérdezte Éjfél édeskedve, és békítően megcsókolt.
- Meg. - mondtam, majd ledőltem az ágyra, és a plafont bámultam. - Mindig csak baj van az élőkkel, néhány az őrületbe kerget...
- Tudom. - mondta Éjfél, és mindent megpróbált, hogy elterelje a figyelmem a gondjaimról, és neki szenteljem minden figyelmem. - Tudom drágám, mennyire kimerítettek a kötelességek, meg a bolondok...
Mély levegőt vettem, Éjfél pedig az arcom simogatta, és azt az érzést keltette, hogy csak mi ketten vagyunk a világon. Ennek megfelelően megfeledkeztem minden másról, és végre teljesen el tudtam lazulni.
- Minden rendben lesz. - mondta Éjfél. - A dolgok néha magukat oldják meg.
- Biztos. - mondtam. - Pár napig biztos nem fog tudni érdekelni se a főhercegi poszt, se az őserők, se semmi lázongás... Valyr és Derlaq elintézik. Szabad kezet kapnak. Viszont... Van kedved egy kis kísérletezéshez?
- Hogyisne, majd hagyom, hogy megint elkóborolj mindenféle betegesen veszélyes dolgot művelni... Hát persze, hogy van kedvem!
- Akkor, gyere! - mondtam, és már az ajtónál jártam, mikor türelmetlenül intettem neki.
- Most? - kérdezte Éjfél, a fejét csóválva. - Ha ennyire izgatott vagy, biztos valami érdekeset fogunk csinálni.
- De még mennyire!
Elindultam a pincék felé, Éjfél már mellettem szaladt, izgatottan pillantgatva rám. A lelkesedése szívet melengető volt.
Megálltam az egyik teremnél, óvatosan benyitottam, sehol senki. Gyorsan besurrantunk, felvettem egy munkatalárt, aztán egy zsákot dobtam az aszralra, és mindenféle eszközt pakoltam kifelé belőle.
- Ezeket mind használni fogjuk? - kérdezte Éjfél. - Fúziós lombik, energiacsapda, manaszűrő, fiolák... Király cuccok. Honnan vannak ilyenjeid, te jó ég...
- Ha elég időnk lesz rá, igen, használjuk mindet. - mondtam sejtelmesen mosolyogva.
- Mihez?
- Meglepetés.
Éjfél egyelőre annyiban hagyta a dolgot, aztán elővettem az ébenpálcát, azonnal kikapta a kezemből, és vizsgálni kezdte.
- Nem rossz darab. - mondta végül, és óvatosan letette a pálcámat az asztalra. - Kitalálom, még csak nem is magiszoni. Ez külsős démonok munkája. Ereklyeszagú, imádom.
- Örökség. - vontam vállat. - Kell az ősenergia, vagy sem?
- Természetesen.
Nekiláttam, hogy valahogy kivarázsoljam magamból az energiát, aztán csak nem sikerült. Éjfél egy ideig figyelte a próbálkozásom, aztán hozott egy fiolát és egy áldozókést.
- Azzal te most mit akarsz kezdeni? - kérdeztem lassan.
- Egyszerű energiaszűrés a véredből... Nem fog fájni. - hadarta Éjfél, és már a csuklómnál lévő ütőérbe szúrta a kést. Felszisszentem, és kikaptam a kést Éjfél kezéből.
- De azt ugye tudod, milyen közel vagy a rúnámhoz?! Arrébb.
- Bocs, ösztönösen ütőeret kerestem.
Csak a szemem forgattam, elvettem a kést, és végigkarcoltam a rúnám vonalait, és csak aztán szúrtam meg magam. Egy fiolányi vért levettem, aztán meggyógyítottam magam, mielőtt megsérül a rúna.
- Így, inaktívvá kellett tennem. - mondtam, miközben ösztönösen kötözni kezdtem a csuklóm.
- Egy teljes dobbanásnyit kihagyott a szíved. - mondta Éjfél aggódva. - Nem lesz baj?
- Ez csak egy rövidhibernáció. A nekromaták gyakran csinálnak ilyesmit, hogy a rajtuk lévő jeleket inaktívvá tegyék, és vért adhassanak. Túl sok varázslathoz kell vér, és hát a miénk átkozott.
- Aha. Csinálhatom én?
- Mit? Az energiakivonást?
Éjfél hevesen bólogatott, és könyörgő pillantást vetett rám. Átadtam neki a fiolát, mire ő gyakorlott mozdulatokkal összerakta a fiolaállványt, majd tanácstalanul állt meg az asztaltól jó messzire.
- Hm. Arra már nem emlékszem, innen hova tovább, de csináltam már hasonlót...
- Ha alkímialaborba mész, előzetes tudás vagy mester szükséges. Melyiket választod?
- Nem is értesz az alkímiához!
- Többet tudok, mint hiszed.
- Lássuk, Nirrakk professzor!
Éjfél odébb állt, én viszont közelebb húztam az asztalhoz, és magyarázni kezdtem, mit kéne csinálnia. Éjfél ezután már gyorsan összerakta az eszközöket, aztán vártunk.
A minta először egy mindenféle szennyeződést szűrő rendszeren haladt át, majd lassan átcsepegett egy varázslatszűrő anyagon. A mintát félretettük, és a varázslatok továbbhaladtak egy újabb szűrőn, amin az ősenergia könnyen átcsúszott, a többi fennakadt. Egy pici, fekete gomolygó valami.
- Attól ugye nem kell félnem? - kérdezte Éjfél, az izére mutatva.
- Az az esszenciám. - mondtam. - Ártalmatlan.
- És... Az a kis lombikban ott...
- Az az ősenergia. Kicsit felnagyítjuk, aztán...
Éjfél már nyúlt is a lombik után, de lecsaptam a kezét. Éjfél felszisszent, és morogva arrébb húzódott.
- Jól van, megértettem elsőre is, mivel nagyítjuk?
- Hmmm...
Elgondolkodva doboltam ujjaimmal az asztalon, aztán végül vállat vontam.
- Elvileg képes lehetsz rá. - mondtam, és átadtam neki a lombikot. - Vagy felrobban az egész barlang.
- Biztató. - mondta Éjfél, kezébe vette az energiagömböt, játszott kicsit vele, aztán egy fejnyire növesztette. Elismerően biccentettem, aztán Éjfél elnyelte az energiát. Elgondolkodva sétált fel-alá, aztán elmosolyodott.
- Nem rossz. - mondta. - Sőt.
- Ez a hatalom nem játék. - figyelmeztettem. - Nem véletlenül csak néhányan kapják meg.
- Tisztában vagyok vele, mire képes az ősenergia.
- Tudom, csak féltelek.
- Percig se! Vigyázok magamra. Na, és most, mi legyen?
- Az esszenciát elteszem Necrónak, a vért pedig még későbbre. Aztán gyakorolhatunk az ősenergiával.
Éjfél bólintott, és amíg én összepakoltam, ő egy kicsit próbálgatta az erejét, főleg az alakváltást. Ezt megunva az asztal szélére ült, és figyelte, hogy az utolsó fiolát is a helyére teszem, majd levettem a munkatalárom.
- Ennyire izgalmas műsor vagyok? - kérdeztem.
- Szerintem foltos lett az inged. - mondta Éjfél ábrándozva. - Nem?
- Ennyire mosni akarsz?
- Pff...
Először nem értettem, aztán mikor végre leesett, csak a szemem forgattam. Éjfél kissé csalódottan nézett félre, így megpróbáltam egy csókkal kedveskedni neki.
- Később. - mondtam. - Ígérem. Vagy... Tudod mit? Ha sikerül lefegyverezned, itt és most, akkor eleget teszek a kérésednek. Ha a párbajon én nyerek, akkor még maradunk kicsit.
- Ez a kompromisszum tetszetős. - mondta Éjfél. - Jól van, az ősi erővel?
- Igen. Csak hogy legyen benne egy kis izgalom.
- Rendben. Készülj a vereségre!
- Ugyan, pont én veszítsek?
Éjfél sejtelmesen elmosolyodott, a terem két sarkába álltunk, aztán a párbajozás szabályainak megfelelően meghajoltunk egymás előtt.
Az első két támadásunk egymást súrolva védte ki egymást, kristályport hullatva a padlóra. Amíg Éjfél azon igyekezett, hogy ehhez hozzájusson, mindig csak épphogy súrolva őt próbáltam távol tartani. Éjfél hihehetlen hajlékonyságának köszönhetően mégis megszerezte a friss kristályt, és arra is elég hamar rájött, hogy kell azt formázni. Többek közt a kard és a láncok voltak a kedvenc formái.
Nagy nehezen rájöttem, hogyan kell irányítani a kristály elemet, így a következő kardcsapást könnyedén védtem ki, és szökkenés közben gúzsba kötöttem Éjfélt. Éjfél egy pillanatra összerezzent, aztán épp a karjaimba esett.
- Ez meg mi volt? - kérdezte, és mivel nem hagytam neki, hogy szökjön, csak bosszúsan kifújta a haját az arcából.
- Kristály vagy, így hatalmamban áll minden porcikádat irányítani.
- Ez így nem ér.
- Tudod, nekem nagyon tetszik ez a helyzet. De becsszó, többet nem fogok bábozni rajtad.
- Rendben. Na és most, mi lesz?
Elengedtem Éjfélt, aztán lassan elindultam a szobánk felé. Éjfél szeme felcsillant, és rögtön utol is ért. Megérkezve megcsókoltam, mire ő elégedetten mosolygott.
- Szóval, nem tudsz nekem ellenállni. - mondta, az arcom simogatva.
- Fogjuk rá. - mosolyodtam el. - Végül is, nincs nagyon ellenemre, hogy a délutánt édes kettesben töltsük.
- Szavadon foglak.
Valahogy mégsem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy azt szerettem volna. Épp vacsorázni mentünk volna, mikor is az ajtóban Valyr, Derlaq és Necro állt, kétségbeesett arcot vágva.
- Mi történt már megint? - kérdeztem, nagyot sóhajtva.
- Citrin meghalt, valami farkas tépte szét. - mondta Valyr.
- Elementálnak tűnt. - mondta Derlaq. - Szóval, most nincs férfi örökös.
- Értesítsétek Gránátot és Straent, és kutassátok fel a családfát! - mondtam, és bosszúsan vonultam el. - Nem hiszem el, hogy semmi nem jön össze...
- Shuan! - kiáltott utánam Éjfél, karjai közt Necróval.
- Ne most, kérlek. - mondtam. - El kell intéznem az elementált.
- De Shuan... - kezdte Éjfél, és megragadta a csuklóm.
- NEM érek rá! - csattantam föl, és kitéptem a kezem Éjfél szorításából. Talán meg is égettem.
- Shuan Nirrakk, Rebecca Sireneis és Roberto Nirak fia, követelem, hogy állj meg! Az idéződ parancsa.
- Ne merészeld. - sziszegtem. De a nekromataidézéssel nem ellenkezhettem.
- Nem hagytál választást, végig kell hallgatnod, mert ez fontos.
Bosszúsan kifújtam a hajam az arcomból, és nekidőltem az egyik oszlopnak, jelezve, figyelek.
- Citrinnek van egy húga, holnap lesz tizennyolc. Tudod, Claudius jegyese. Erős lány, és a nemesek is szeretik, Citern után békés váltás lenne.
- Miért nem ezzel kezdted? - kérdeztem, és épp indultam volna, de az idézés még fogva tartott. - Ha lennél szíves...
- Nem tudom, hogy kell feloldani.
Iszonyatos gyilkos pillantást vetettem Éjfélre, majd rákényszerítettem, hogy oldozzon föl. Ijedten pillantást váltottunk, és mély levegőt vettem. Végre szabadság. Az idézet borzalom.
- Többet ne csináld ezt! - sziszegtem halkan, majd kissé megenyhültem. - Kénytelen leszek így kiszabadítanom magam. Jól vagy, Éjfél?
- Sajnálom. - mondta Éjfél. - El sem tudom képzelni, milyen lehet.
- Hasonló, mint amit veled csináltam. Elveszted az irányítást önmagad fölött, csapdában vagy, a saját testedben. Mellékhatása a mély, depresszív magányérzet.
Éjfél az ujjaival malmozott, aztán szorosan átöleltem.
- Nyugalom, nem haragszom rád, egyetlenem. - mondtam.
- Többet nem fordul elő. - ígérte Éjfél. - Szólok Citrinnek. Te mit csinálsz?
- Nem tudom, de úgy megölnék valamit... Azt a farkast.
- És ha csak trükk? Elég gyanús, hogy csak ki akarnak csalni.
- Márpedig nem fogja megoldani magát a probléma. - mondtam, felvettem a talárom, de egy pillanatra még visszanéztem Éjfélre. - És most nincs rá módod, hogy megállíts.
- Eszembe se jutott... - sóhajtott Éjfél. - Vigyázz magadra, jó?
- Úgy lesz. - mosolyodtam el. - Ó, szólj már a draveseknek, légy szíves! Készítsétek elő Citrin megkoronázását! Ja, Claudiusnak szólj először, mindent leszervez.
- Menj már, Nacral rúgjon beléd...
Elindultam a felszínre, mindenki értetlenül nézett utánam, de nem foglalkoztam velük. Meg kellett találnom azt a farkast.
Először az árnyerdőbe mentem, ahol szinte rögtön nekem esett egy frissen újjászületett vámpír. Épphogy lehámoztam magamról, reszketni és nyüszíteni kezdett, mire csak a szemem forgattam. A földre ejtettem a reszkető ifjút, majd leguggoltam elé, és kedvesen mosolyogtam rá.
- Nahát, egy szirén. - mondtam, a két kezem összecsapva. - Hogy oda ne rohanjak, de aranyos példány vagy! Téged Jonakhim cincált meg. Fél éve, jól sejtem?
- Honnan tudod? - kérdezte az ifjú idegesen.
- Felismerem rajtad a Harapást. A fickó halott, nyugi. De azért... Az a kis karcolás fájt. - mutattam meg felszántott jobb csuklóm, épphogy nem sérült meg a nekromata rúna.
- Sajnálom. - szipogta a vámpír.
- Semmi baj, figyelj csak, épp egy elememtálfarkast keresek. Te fiatalnak tűnsz, gárdista voltál, nyomolvasó, szóval, ha sikerülne felkutatni, netalántán megölni a farkast, fele-fele arányban osztozhatnánk a vérén és egyéb belsőségein.
- Inkább szúrj le. Nem bírom a vért. Nem is akartam ez lenni...
- Tudom, nem te választottad az élőholt létet... Átgondoltad? Egész biztos? Mehet?
Az ifjú bólintott, egy kissé bizonytalanul kezdte, aztán egyre határozottabb lett.
- Én is úgy gondoltam. - mondtam, aztán leszúrtam a szerencsétlent. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját a lelkével együtt, így bátorkodtam megforgatni benne a fegyvert. A szerencsétlennek mindegy, és hátha a vérszagra idejön a farkas.
Így is történt, csak azzal nem számoltam, hogy gyorsabban terít le, minthogy pajzsot vonok magam köré. Tehetetlenül feküdtem a farkas alatt, időnként felé szúrtam, amin csak mosolygott, aztán emberi alakot öltött, és lassan sétálgatott előttem. Az aurájában egyszerre volt természetmágia, elementalizmus és nekromancia. Ezzel meg fog gyűlni a bajom.
Vagy mégsem. Épp mikor farkas alakban felém kapott volna, kigurultam alóla, és az isten tudja hogyan, félrelöktem. A fickó volt egy jó mázsás. Annak ellenére gyors, tehát, ismételten a földre lökött, és újra támadott. Egy kevés homokot szórtam a szemébe, amitől megijedt annyira, hogy időm legyen lefegyverezni. Egy árnypengét szorítottam a nyakához, és meglepetten pislogott rám.
- Citrin Jaune, kristály főherceg. Miért ölted meg? - kérdeztem.
- Á, szóval azért jöttél. - mondta a farkasember mosolyogva.
- A kérdésre válaszolj, kutya! - rivalltam rá.
- Szükségem volt az erejére. És, jó csali volt hozzád.
- Hozzám? - kérdeztem meglepetten.
- Igen. A helyzet az, hogy megölted a nevelőmet. Úgyhogy bosszút kell álljak.
- Ha ezt tudom, meg se ölöm Jonakhimet. - forgattam a szemem. - Nem hiányzik a családi dráma.
- Nem dráma. Jogtalanul birtoklod Jonakhim bíboros erejét. Engem illet, ahogy az elementálok fölötti uralom is. - mondta, aztán nevetni kezdett. - Te vagy Kristálybánya új ura?
- Mi olyan vicces ebben?
- Az, hogy a címemet is viseled.
- Most komolyan, te voltál az előző. Ezt higgyem is el?
Mellesleg sejtettem, hogy ha a farkasember Jonakhim fogadott fia, a Bánya előző nemkristály ura is lehetett. De ha sikerül felbosszantanom, hibát ejt, és ezt kihasználhatom.
A farkasember nekem rontott, mire félrerúgtam, neki egy fának. Azonnal átkokat kezdtem szórni rá, amik folyamatosan gyengítették és lassították. Ahogy az ereje belém áramlott, egyre merészebb varázslatokat próbáltam ki. Végül kristállyá változtam, és az ahhoz tartozó őserőt használtam ki.
A farkasember még utoljára megpróbált a tudatomba hatolni, de azonnal lesújtottam rá a Kristálykarddal. Lassan elvettem minden életenergiáját, és visszaváltoztam.
Aztán minden túl gyorsan történt. A farkasember rám rontott, épphogy visszalöktem, amikor a karmait belém mélyesztette. Felszisszentem, és azonnal próbáltam gyógyítani magam, de ekkor hirtelen ledermedtem.
- Shuan Nirrakk, megidézlek, hogy a szolgálatomba állj, és teljesítsd minden parancsom.
- Ne merészeld! - sziszegtem, de azonnal fájdalom hasított a nekromata rúnámba.
- De, merészelem. - mondta, és kihúzta a kezemből a kristálykardot. - De rég óta várok erre a pillanatra! Hogy a Megjövendölttel találkozzam... És végezzek vele. Tudom, félig halott vagy, és nekromatát csak egy másik ölhet meg, és én csak loptam a képességeket. Balszerencsédre.
A farkasember végighúzta a karmát az arcomon, majd lenyalta a kiserkenő vérem, és hátborzongató mosolyt villantott rám. Lassan éreztem, hogy minden porcikámban olyan báb kristállyá válok, mint amiket annak idején emberekből csináltak. És tehetetlen vagyok.
- Élvezd a felemelkedésed, Shuan Nirrakk! - mondta a farkasember kajánul vigyorogva. - De tudod, mit sem ér az istenlét, ha le vagy kötve... Egy mesterhez.
- Mi most ezzel a terved, hm? - kérdeztem. - Mi okod ezt tenni?
- Élvezem. Illetve, lényegében én irányítom Kristálybányát. Ha te vagy a király, és az én bábom.
A farkasember elvonult, ott hagyva engem az erdő közepén az új test és a rabság kínjaival. Egész addig, míg le nem szállt az éj...