Végre a tanácsterembe értem, kicsit még kótyagosan. Elvégre végigrohantam fél Erthálián, mivel igen, így hívják ezt a helyet. Hogyhogy eddig nem merült föl...?
Terra azonnal elém sietett, és arcon csókolt, én pedig fáradtan a karjaiba dőltem.
- Mi történt, minden rendben? Hol van Tertilius nagyúr? Meglátott valaki? Hol jártál? Te jó rögös termőföld, te vérzel...
- Ó, még mindig? - kérdeztem meglepetten, próbáltam lenyalni egy kis vért, de prüszkölve hagytam fel vele. - Fúj, a vámpírok hogy bírják ezt az ízt? Valami borzasztó keserű...
- Várj, bekötöm! - mondta Terra a fejét csóválva. - Öt perc, csak annyira hagytalak magadra, és te végigvágtad a csuklód. Mit műveltél, ha szabad tudnom?
- Idéztem egy... Azazhogy megetettem a... Mármint nekimentem... Gyakoroltam a vívást. - mondtam.
- Hogy? - kérdezte Terra. - Jaj, te, nem tudsz vigyázni magadra?! Még vérmérgezést kapsz nekem!
- De tudok, de a szellemeim... Szellemek! - vontam meg a vállam, majd meggyógyítottam a sebesült csuklóm, és felitattam a maradék vért egy ronggyal. - Ne aggódj miattam! Kutya bajom! De tényleg... Te jól vagy?
- Igen. Beszéltem a hercegnővel, látni szeretne téged.
- A rojális utasításnak nem mondhatok nemet. - mondtam.
- Én viszont azt mondom, várj még! És mondd, mit gyakoroltál?
- Vívást. - mondtam. - De... Mágiát is, többek közt.
- Például mit? - kíváncsiskodott Terra.
- Azt, tudod, hát... Trükköket. Imádom a bűvésztrükköket, a fényjátékot... És visszagondoltam a zenédre is, sikerült az emlékeimet egy dobozba zárnom. - mondtam büszkén. - Zenedoboznak hívom, terveim szerint több zene is lesz rajta. Az első darabot a legközelebbi születésnapodra akartam adni...
- Egy jóképű, figyelmes, zseni szirénherceg mágus a szeretőm. - bókolt Terra, és a mellkasomra hajtotta a fejét. Éreztem, hogy vigyorog. - Az összes elementál irigykedhet.
- Majd egy nap el is veszlek feleségül. - mondtam. - Néha egy fiúról ábrándozom, az anyja vonásaival, csak tudod, fiúban. Büszke, erős, szellemes. Mint te, kedvesem.
- A szeme lehetne az apjáé. - mondta Terra. - Kár lenne veszni hagyni azokat a gyönyörű, igéző, zöld szemeket. Lehetne egy kishúga is, az apja vonásaival. Sheila lenne a neve.
- Még korai ezen gondolkodni, nem? - kérdeztem összeráncolva a homlokom. - Tíz vagyok, az ég szerelmére!
- Akkor tíz év múlva szeretném, ha elvennél. - mondta Terra. - Addig pedig melegen ajánlom, szépen udvarolj ám nekem, vagy egy életem, egy halálom, kivágom a nyelved és újat teszek a helyére!
- Na, de kegyetlen valaki! - mosolyodtam el. - Talán nem elég szépen beszélek veled most is, kavicslány?
- Te moszatfejű! - mondta Terra vigyorogva, és belebokszolt a vállamba. Sziklaökle volt.
- Jaj, ezt most miért? - kérdeztem a vállam szorongatva. - Így hogy akarod, hogy legyőzzem lord Bájgúnárt?
Terra csak nevetett. Jellemző. A szemem forgattam, és követtem Terrát Gaine hercegnő lakosztálya felé. Gaine hercegnő sokkal uralkodásra termettebb volt, mint az anyja, érettebb is, pedig csak friss húsz éves volt. Első benyomásra szimpatikus.
- Te vagy Shuan, Rebecca és Roberto fia? - kérdezte, felpattanva dísztelen székéből, és kezet rázott velem. - Gaine Tertialis hercegnő, szolgálatodra!
- Ezt nem fordítva szokás mondani? - kérdeztem. - Én a te szolgálatodra, mármint... fogalmam sincs, én Firenzében nőttem föl, ott nincs király vagy királynő, szóval ez az egész nekem nagyon új.
- Nem is elmeháborodott. - mondta halkan Gaine, és egy kis csintalan mosoly bujkált a szája sarkában. - Határozottan tetszik.
- Ki mondta, hogy őrült vagyok? - kérdeztem. Ó, csak én, jutott eszembe. - Nem fontos. Miért hívatott?
- Terra sokat mesélt már rólad, ifjú mágusmester, és szerettelek volna a saját szememmel látni, felmérni a képességeid, a hűséged, ecetera.
- Képes vagyok sok mindenre, például csizmát kötni magamnak. - mondtam. - Vannak olyan hatalmasságok, akik képtelenek rá. Pedig nem nagy trükk.
- Vigyázz vele Gaine, kicsit csípős a nyelve. - mondta Terra. - És sokat viccel. Udvari bolond ez, nem mágusmester.
- Kikérem magamnak, felsőszintű varázslatokat is végzek, játszi könnyedséggel haladókat, és kezdőeket tanítok! - mondtam.
- Kinek? - kérdezte Gaine. Hoppá, elszóltam magam. Ennyit az én nagy meglepetésemről.
- Az árnyseregemnek. - mondtam nagyot nyelve. - Még... Nincsenek sokan. Csak páran.
- Mennyien? - kérdezte Gaine. - Pontosan hányan?
- Ezerkétszáznégyen. Se több, se kevesebb. Ezekből négy vezér, nyolc alvezér, ezen belül négy háromszáz fős sereg, amit a vezérek irányítanak. Egy alvezér vezet százötven főt, ötven támadó, ötven védő, huszonöt segítő és huszonöt gyógyító. Komplett seregem van. - mondtam a kezem tördelve, és Terrára pillantottam, majd Gaine hercegnőre. - Van még bármi kérdése, felség?
- Mikor volt a seregszervezésre időd? - kérdezte Gaine és Terra egyszerre.
- Igazándiból... Egész életemben követtek, de... Az utóbbi egy hétben képeztem ki őket ezzé a szervezett sereggé, a mostani állapotukba. - mondtam egy kissé megszeppenve, majd a kezem nyújtottam neki. - Hercegnő, tisztelettek felajánlom a szolgálataimat önnek, mind a seregem, mind a képességeim terén.
- Váratlan fordulat. - mondta Gaine. - Én az árulóról szeretnék tárgyalni veled, Shuan herceg. Információkra van szükségem.
- Ugye mondtad neki, hogy nem besúgó vagyok? - kérdeztem Terrától.
- A mániád ez a besúgás. - forgatta a szemét Terra. - Beszélj!
Elmondtam mindent Gainének lord Baigoune Obszidiánról, amit csak tudtam, Gaine figyelmesen hallgatott, időnként bólintva.
- Eleget hallottam már. - mondta Gaine, felpattant, út közben felöltve egy harci páncélzatot. - Terra, azonnal add ki az elfogatóparancsot Baigoune ellen! Shuan, te és én megyünk, meggyőzzük anyámat és a tanácsot, hogy Baigoune gonosz.
- Igenis, hercegnő! - mondtam Terrával egyszerre, és követtük Gainét a tanácsterembe. Úgy rohant, mint egy nyúl.
- Várj... Egy kicsit! - mondtam. - Idehozom az őserőt... Ő meg tudja győzni a tanácsot... Jaj, csak hagyj időt rá, nem vagyok... Kronosz!
- Vissza tudod hozni? - kérdezte Gaine tágra nyílt szemmel.
- Random halottakat képeztem ki egy személyemhez hű sereggé, egy keresőmágia mit nekem? - kérdeztem mosolyogva, és árnnyá válva elsuhantam egy Szicíliába vezető feljárón a felszínre. Körbenéztem, láthat-e bárki, és amikor teljesen tiszta lett a levegő, a környék kihalt, a halántékomhoz emeltem az egyik kezem, a másikkal a földbe markoltam, és mágikus zavart kerestem. Ázsiában találtam valami furcsát, így azonnal odateleportáltam, a földős egy forgószélben esett csapdába, ezért tudtam könnyebben megtalálni. Elővettem az árnypengém, és elkezdtem levagdosni a láncokat. Aztán elég hamar feladtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy a zöld lángjaimmal elemésszem a forgószelet és a láncokat. Teljesen kimerültem, egy véletlenül megidézett árnyam támogatott. A földős meglepetten pislogott rám, majd tízméteres óriásból az én méretemre zsugorodott, és a szívemre helyezte a kezét.
- Köszönöm. - mondta, és éppen annyi energiáját adta át, hogy ne szédüljek. Többet nem voltam hajlandó befogadni.
- Ne fáraszd le magad, uram! - mondtam lihegve, meghajolva a földős előtt. - Egy obszidián... Van Ertháliában... Mindenki veszélyben van... Gaine hercegnő próbálja meggyőzni a tanácsot... Szükségünk van rád...
Elharaptam a mondat végét és a nyelvem is. Elszégyelltem magam, hogy máris követelőzöm, pedig csak most szabadult föl a földős.
- Sajnálom, nem akartam rád zúdítani mindent, Tertilius nagyúr... - mondtam a kezem tördelve, és rúnákat kapartam a csizmám sarkával a földbe. - Egy élőlényt sem szabadna így pattogtatni, ezt nem érdemli senki...
A földős csendre intett, és megszorította a kezem.
- Köszönöm. - mondta. - Annak ellenére, aki és ami vagy, eljöttél értem. Empátiáról, kitartásról, és önzetlenségről tettél tanúbizonyságot. Nem tudom neked eléggé meghálálni. Tisztellek téged, Árnyékherceg.
- Uram, őszintén szólva, nagyon is önző cél hozott ide. - mondtam elszántan. - Csak a felszínre akartam jutni, bosszút állni a nevelőszüleimen, hogy Ertháliában hagytak. Azaz... Megfordult a fejemben.
- A kérdés csak az, mit akarsz tenni most? - kérdezte a földős.
- Segítek az elementáloknak. Ha segítesz.
- Az én népem, meg kell védenem őket. - mondta, a földbe szúrta a kardját, és zuhanni kezdtünk.
Behunytam a szemem, majdnem belekezdtem egy imába, amikor eszembe jutott az öröklött démonságom. Anubisz balzsamaira, én egyszer megfojtom Kharint és azt is, aki megkeresztelt! Csak jó lenne tudni, ki volt képes rá. Mert legjobb tudomásom szerint meg kellett, hogy kereszteljenek. Hogyhogy nem tett bennem kárt?
Ahogy ezeken gondolkodtam, végre Ertháliába értem, pontosan az Y szektorhoz. Egy kisebb rés tátongott a falban, és kis, fekete kavicsok lüktettek benne. Obszidiánok. Megidéztem az árnypengém, és óvatosan kikapartam a köveket, és egy fiolába söpörtem őket.
Még öt voltam, amikor volt egy furcsán valós rémálmom. Egy alkimista laborban voltam, kísérletezgettem, és végig élet és halál küszöbén lévő furcsa lények figyelték minden mozdulatomat. Aztán sötét csuklyás alakok jelentek meg, majd valami felrobbant. Ekkor invizítorok jöttek, az árnyak eltűntek. Az egyik csuklyás mögém lépett, és lassan végighúzta a körmét, az arcomon.
- Te hoztad ránk őket. - súgta a fülembe.
- Én nem... - mondtam. - Mester, én...
- Erre, Árnykirály! - mondta egy másik, és intett, hogy kövessem.
Azonban a következő percben fehér lángok vettek körbe minket. Azonnal zölddé váltak, elérve engem, majd egy körülbelül húsz éves férfi lépett elém, és megfogta a kezem.
- Mindig szükség van egy fiolára. - mondta, elengedte a kezem, zuhanni kezdtem, és másnap reggel egy fiola várt az asztalomon.
Tíz éjen át ismétlődött meg ugyanez. Most az egyik ilyen üvegcsébe kaparva a kristályport újra felrémlett az emlék, és sikoltva léptem hátra, amíg víz nem vett körül. Felúsztam a felszínre, és rohantam a fővárosba. Még el kellett intéznem Baigoune Obszidiánt.
A fiola obszidiánnal a zsebemben estem be arra, hogy érkezik Terra és Gaine, a lordot húzva maguk után.
- Eresszetek el! - kiabálta. - Most meg mi van? Eresszetek!!!
- Lord Baigoune, önt árulással vádolják. - mondta Gaine, és a padlóra lökte a lordot.
- Milyen árulás? Ki vádol ezzel?! Mutassátok azt az elmebajost!
Előléptem, mosolyogva integettem, mögöttem a földős ácsorgott. Lord Bájgúnár összeszűkült szemmel nézett rám, majd elnevette magát.
- Ez egy őrült! - mondta. - Van bármi releváns bizonyíték?
- Ha a szavam nem elég, van valami másom. - mondtam mosolyogva, és előhúztam a fiolát. Meglengettem a lord orra előtt, mire sötét szeme megcsillant, és átszellemülten követte a mozdulataimat a tekintetével, majd a fejével is. - Ez itt tiszta, nyers obszidián, az Y szektornál találtam. Fejletlen kristályok, amik azért születtek, hogy ha elementállá érnek, elpusztítsák a kiszeket.
- És mi a konkrét bizonyíték rá, hogy Lord Baigoune is jui? - kérdezte a földsárkány kíváncsian.
Egy pillanatig meglepeten pislogtam, hogy és mikor került ide, aztán sokáig csak elemezgettem a robosztus, lenyűgöző lényt. Aztán gonosz mosolyra húztam a szám, és zöld lángjaimmal lassan elemésztettem a kristályokat. Baigoune felsikoltott, és lehullott az álcája. A valódi obszidiánlord térdepelt előttünk. Dühösen meredt rám, és nekem is ugrott volna azonnal, ha a földős neki nem szegezi a kardját.
- Lord Baigoune Obszidián, ezennel le vagy tartóztatva, és a rám ruházott ítélő joggal örök börtönbüntetésben lesz részed.
- De hát... Rokonok vagyunk! - kiáltotta Baigoune. - Nem teheted ezt velem, nem tettem semmit! Na de... A halandót is intézzétek el, ez így nem fair!
- Csak félig halandó. - sziszegtem halkan.
- Ő megbízható! - mondta Terra, a fogát összeszorítva. - Lehet, hogy ember, de sosem támadna hátba.
Baigoune ekkor alaposabban szemügyre vett. A nekromatákra jellemző láthatatlan árnyakat az aurám körül, az ujjaim közt táncoló zöld lángokat, aztán a gondosan fedett, rúnás csuklómat. Az arcomra tévedt a tekintete, és kissé hátrahőkölt.
- Nem... - suttogta.
- De igen. - mondtam, majd hangosan folytattam. - Intézitek?
- Igen, innen átveszem. - mondta a földős, de Baigoune hirtelen kiverte a kezéből a kardját.
- Krytuichos Archad! - kiáltotta az ősi magiszoni nyelven. - Por Obsic! Lasir fri obiscia!
Automatikusan fordítottam, pedig ebben az életemben soha nem hallottam ezt a nyelvet. A lord megidézte a seregét, és a sötétbe akar taszítani mindenkit.
Sok sikert kívánok neki. Az első, akivel nem teheti meg, személyesen a legnagyobb ellenfele. Én.
Kristályok özönlöttek elő minden sarokból, válaszul rá őrzők, akik felvették a harcot a főként obszidiánokból álló sereggel. Megidéztem az árnyaimat, egy sötét köpenyt kanyarítottam a vállamra, és fejemre tettem egy kővé fagyott zöldlángokkal ékesített vaskoronát. Négy  hadvezérem előre leszögezte, hogy másképp nem indulnak harcba, csak ha "királyukhoz méltó" öltözetben látnak.
- Támadás! - kiáltottam, és én is elindultam megkeresni Baigounét.
Árnyaim csata- és "Éljen Shuan királyunk!" - kiáltásai lassan elhaltak mögöttem, mire végre megtaláltam Baigounét. Megidéztem az árnypengém, Necrót, Baigoune pedig megrohamozott. Necro a mellkasába szúrt, ahol a szívének volt a helye, és lerúgtam a pengéről.
- Azt hiszed, egy aprócska vasdarab megölhet engem, az obszidiánok bajnokát? - kérdezte vicsorogva. - Ostoba, egyszerű halandó! Végtelenül naiv!
- Vigyázz, mit mondasz! - mondtam. - Egy, nem egészen vagyok halandó. A, nekromata vagyok, alapértelmezésben félig halott. B, máguscsaládba születtem, Nirak vagyok. C, az anyám Rebecca szirénkirálynő, tehát félig jui vagyok. D, ez a második életem, és igen zokon vesszük a személyes támadást. Kettő, igen sokat olvasok. Még azt is, ami meg se jelent. Na jó, nem tudom, érdekelt-e ez téged, de jövőlátó képességeim vannak néha. Megőrülök tőlük, és ölni támad kedvem. Három, ez nem egy egyszerű vaspenge. Árnyék, és mérgezett. Szóval lassan amit sebzett rajtad, és kivérzel, azzal erősödöm én. Előzőleg démoni ember voltam, és örököltem a mostani képességeim közé, belátom, hasznos a vérmágia. Ha van kérdésed, még öt percig felteheted, és válaszolok. Aztán Tertilius fog faggatni téged.
Baigoune megadóan lehajtotta a fejét, és egy könnycsepp gurult végig az arcán. Először nem tudtam mire vélni. Azt akarja, szánjam meg? Szép próbálkozás.
- Ölj meg, Árnykirály. - mondta. - Ölj meg! Könyörülj rajtam, ne szégyenüljön meg a halálom egy mocskos kisz bárdja által! Ölj meg! Akár... A seregedbe is vehetsz. Inkább szolgálok egy ilyen tehetséges fiatalembert a halálban, minthogy szégyenben éljek egy kisz börtönben.
- Ó, most a hiúságomon próbálsz nyerészkedni, ezt a trükköt jól ismerem. - fanyalodtam el. - Azt hittem, ettől jobbat is tudsz. Gerinctelen.
- Ismertelek, te is ilyen vagy... - mondta Baigoune.
- Kharin és én nem vagyunk ilyenek! - csattantam föl, és dühömben lemetszettem Baigoune jobb kezét. - Hazudsz! Álnokul hazudsz az ősömről, a mesteremről, rólam! Mocskosul alázod, pedig nem is emlékszem rá, hogy ismernélek! Nem is ismered, vaktában vagdalkozol a szavaiddal! Nem tudod, ki vagyok, ne tégy úgy, te kavics!
- Tudod, hogy igaz, különben nem reagálnál így. - ingerelt tovább Baigoune. - Az elevenedre tapintottam, érzem a haragod.
- Ha így folytatod, komolyan megöllek. - mondtam. - Esküszöm, halálodban megkínozlak...
- Tedd csak! Én egyszer élek! Szúrd belém a pengét, és vége lesz. Megmented a csinos leendő menyasszonyod is...
- Szállj le Terráról, te aljadék! - kiáltottam, és lesújtani készültem Necróval.
Alig hajszálnyira Baigoune szívétől álltam meg. A kezem megremegett, és elejtettem a pengét. Baigoune csak nevetett, de én nem vagyok gyilkos. Ellenben lángba borítottam az öklöm, és belebokszoltam Baigoune arcába. Kimerülten dőltem a hideg sziklafalnak, a gyilkos vörös köd lassan felszállt a fejemről. Halványan tudatában voltam annak, hogy megkötözik és elviszik Baigounét, de csak mentem a városba, hogy elintézzem az obszidiánokat. Hol megégettem, hol megvágtam, hol majd' megfullasztottam őket. Csak szenvedtek, amíg el nem gyengültek, és az erejük rám nem szállt. A sikolyaik némiképp észhez térítettek. Visszahívtam az árnyaim, a rácsos ablakú szobám felé vettem az irányt, elhoztam egy könyvet, aztán elmentem lefürödni.
Csak később hallottam a hírt, hogy a földnyakéknek nyoma veszett.