Eltelt fél év, és hirtelen azon kaptam magam, hogy egyetlen kötőrúnát rajzolgatok. Mi a fene. Bementem inkább Khatrinához, de csak rájöttem, mi volt a gond. Chrystal hátrahagyott egy átkot, hogy végezzek a gyermekeimmel. Tudod, mikor, banya...
Az átok egyre erősödött, míg végül könyörögve kértem Kharint, tegyen valamit, mert ebbe bele fogok bolondulni. Hála az égnek, segített.
Másodjára nem voltam ilyen szerencsés. Éppen az Árnyerdőben sétáltattam Khatrinát, hogy szokja a környezetet. Imádta, főleg, hogy voltak pici árnypillangók, amik körülöttünk repkedtek állandóan. Csakhogy észrevettem rajta korábban, hogy időnként, ha nagyon boldog vagy nagyon szomorú, ijedt, a szeme narancsszínűvé válik, és felfedi a drakónságát. De milyen apa az, aki elrontja a kislánya jó hangulatát, csak mert fél, hogy valaki észreveszi, micsoda?
Csak azt figyeltem, hogy senki és semmi ne kerüljön közel, és épp ekkor jelent meg egy, a látomásaimból ismerős alak. Terriblon, Kharin legidősebb fia, készülő átok energiájával az aurájában. Félrehúztam Khatrinát az átok elől, a pillangó, amit kergetett, szertefoszlott. Ez olyan dolog ugyebár, amiért bömbölni kell. Felvettem Khatrinát, ringattam kicsit, hátha végre megnyugszik, és jött a következő átok. Az épphogy súrolta az oldalam, és egy fába csapódott.
- Állj meg ott! - mondtam, és egy tőrrel a szemközti fához szögeztem. - Ne gyere közelebb!
- Te? - kérdezte Terriblon meglepetten. - A... Apa?
- Ó, a franc. - mondtam, és gyorsan közelebb mentem hozzá. - Te mit keresel itt? Jól rám ijesztettél!
- A... Drakón miatt jöttem. - mondta Terriblon.
- A kislányom tabu. - mondtam. - Ott hagytad magiszont érte?
- Elég sok varázslathoz kell drakón vér, de lemondok róla. - mondta gyorsan Terriblon.
Hófehér, sápadt arc, hullafehér haj, sötét szemek. Igen, nagyon emlékeztet Kharinra. Az összes arcvonása olyan, csak Terriblon sokkal komorabb és idegesebb.
- Hm, tudod, lehet, hogy ahogy kiszögeltelek... - kezdtem.
- Nem, semmi gond. - mondta Terriblon, és elhúzta a száját.
- Nagyon fáj?
- Hát, eléggé. Mégiscsak átkozott.
Egy ideig csendben álltunk egymás mellett, egyre kínosabb volt a helyzet mindkettőnknek. Végül Terriblon szólalt meg előbb.
- Szóval, hogy vagy?
- Megvagyok, egy sárkány és egy drakón gyerekkel.
- Tündéri kislány. Nem lett volna szívem sok vért venni tőle.
- Kis gyengécske, de eleven. Khatrina, nézz ide... Khaty...
Khatrina ásított, majd a nyakamba csimpaszkodott, és elaludt. Terriblon a szabad kezével megsimogatta, majd az egyik ágat kezdte tördelni.
- Árnypenge?
- Az. Lassan átváltoztat, de nem fog fájni.
- Értem, és... Hogy sikerült a reinkarnáció?
- Nekem nincsenek meg a régi emlékeim, előhívhatnám őket, de okozna egy kis kellemetlenséget. Amúgy külön személy vagyok, és tartom apáddal a kapcsolatot. Azt hiszem, ha nem magyarázom ezt ki neki gyorsan...
- Meg fog nyúzni. Sajnálom.
- Meg bizony. Ne kérj elnézést, nem tudhattad előre, szóval...
- Szóval. Örülök, hogy megismertelek. Nem így képzeltem el, de...
Terriblon hirtelen elhallgatott, majd a teste eltűnt, a tőr a földre hullott, majd Terriblon árnya megjelent előttem.
- Hát... Helló. - mondtam. - Ismét.
- Na igen. - mondta Terriblon. - Találkozunk egy másik életben.
- Ne hagyj egyedül ezzel az őrülttel, kérlek! - könyörögtem, de Terriblon eltűnt, és szinte azonnal megjelent helyette Kharin, és nagyot nyeltem. - Mesterem...?
- Itt meg mi történt? - kérdezte sziszegésszerű hangon, és lassan, fenyegetően közelített felém. Hátráltam pár lépést, míg egy fának nem ütköztem, és lecsúsztam az avarba. Még sosem láttam ilyen dühösnek Kharint.
- Én... Én... Mester, esküszöm, megmagyarázom... - dadogtam ijedten. Kharin felhúzott a földről, és az arcomat fürkészte egy ideig. Én rá se mertem nézni.
- Beszélj! - rivallt rám. - Hol van Terriblon?!
- Én... Baleset volt, jött Terriblon, átokkal készült, én meg bepánikoltam, és a vállába dobtam a tőrt... Én nem akartam megölni, csak lefegyverezni...
Kharin élesen beszívta a levegőt, és lélekben készült rá, hogy megfojtson, majd egy hideg kéz érintését éreztem, pedig a kéz Kharin vállát érte.
- Apa, jól vagyok. - mondta Terriblon. - Már lerendeztük Shuannal.
Kharin elengedett, majd szorosan átölelte Terriblont, én pedig igyekeztem eloldalogni. Khatrina felsírt, mire Kharin és Terriblon is felfigyelt, így lassan visszafordultam hozzájuk.
- Azt hiszem, Khatrina idegei sincsenek kötélből. - mondtam.
- Nagyon aranyos. Gratulálok. - mondta Terriblon búcsúzóul, majd eltűnt Kharinnal együtt.
- Mit gondolsz picim, menjünk haza? - kérdeztem Khatrinától, akinek a figyelmét egy újabb, gyönyörű árnypillangó kötötte le. - El szoktál te fáradni, gyermek?

Lassan teltek a hetek, hónapok, és Khatrina egyre csak nőtt. Már megvan egy éves, és szalad, mint a nyúl. Már latinul is egész szépen beszél.
Épp egy hivatalos levelet írtam, mikor valaki a talárom alját rángatta. Letettem a tollat, majd a pöttöm vörös kislányra pillantottam.
- Szia, Kispillangó! - mondtam, és felültettem az ölembe. - Hát te mit keresel itt?
- Csak hiányoztál. - mondta Khatrina, és a mellkasomnak dőlt, lila szemeivel engem fürkészett. - Apa?
- Igen, kicsim?
- Mikor játszunk?
- Egy pillanat, és jövök. Még van egy kis dolgom.
- Jó. Nem maradhatnék addig itt?
- Rendben. Mit szólnál, ha addig ezt a szép könyvet nézegetnéd? - kérdeztem, és odaadtam neki egy pillangós könyvet.
Khatrina elvette a könyvet, majd lefeküdt az ágyra, úgy nézegette a szebbnél szebb lepkéket. Egyszer sikerült rávennem Valyrt és Derlaqot, hogy pillangóvá váljanak, Khatrina pedig megkergette őket. Khatrina azóta kapható volt az ilyen játékokra, és Necro is beszállt időnként. Legtöbb idejét mégis Lilith-szel töltötte, de volt, hogy a két gyerek egész nap együtt játszott. Khatrina leginkább lovagolni szeretett még. Néha csak azt vettem észre, hogy Necro, a hátán Khatrinával körberepül, és Khatrina rám kacag, nekem pedig minden egyes alkalommal mosolyra húzódik a szám, de felvonom a fél szemöldököm.
- De vicces az arcod! - nevet Khatrina ilyenkor, majd leszedem Necróról, és megpuszilom. Ilyenkor csak a nyakamba csimpaszkodik, és el is alszik rögtön.
Gyorsan befejeztem a levelet, mielőtt teljesen elkalandoznak a gondolataim, majd a várakozó Khatrinára pillantottam.
- Na és, mit szeretnél játszani? - kérdeztem, majd felvettem az ölembe, és megpusziltam.
- Te vagy a fogó! - mondta Khatrina, és már szaladt is elfelé a kastély folyosóin.
- Na, adj egy kis esélyt szegény öreg apádnak! - mondtam nevetve, és Khatrina után siettem.
Khatrina már a nagyteremnél járt, mikor utolértem, és majdhogynem utánacsúsztam. Imádom, mikor korcsolyázni lehet a frissen mosott padlón.
Khatrina épp az asztalnak készült nekirohanni, de az utolsó pillanatban elkaptam a lábát, és visszahúztam. A régi asztal viszont a puszta jelenlétünktől úgy döntött, szétesik, szilánkosra. A nemesek a túlsó teremből felfigyeltek a zajra, gyorsan felálltam, és az ölembe vettem Khatrinát.
- Nem esett bajod, Kispillangó? - kérdeztem aggódva, és megpusziltam az arcát.
- Ez nagyon klassz volt! - lelkendezett Khatrina, és ki is ugrott volna az ölemből, hogy újra csúszkálhasson.
- Hajj, halálra ijesztesz, te lány! - mondtam, és megcsíptem az arcát.
- Apaaa! Csúszkáljunk még! Légyszi apa, ígérem, jó leszek!
- De a bútor marad.
- Igen, igen... - bólogatott hevesen Khatrina, majd kibukfencezett az ölemből, és máris újra csúszkált.
- Felség, egy szóra! - mondta az egyik nemes a túloldalról. Khatrina közben már egy váza felé száguldott.
- Épp nem érek rá. - mondtam, és árnnyá változtattam a vázát a becsapódás előtt.
- Juhúúú! Még egyszer! - mondta Khatrina, és direkt megcélzott egy vázát. - Még egyszer!
- Eszedbe se jusson! - mondtam, és minden bútort árnnyá változtattam, hogy ne tegyenek kárt Khatrinában. Csak azután fordultam vissza a nemeshez. - Most már ráérek.
- Fontos dologról lenne szó... - kezdte a nemes, minden egyes szót túlhúzva, és azonnal rángatózni kezdett egy ideg a szemeben.
- Ki vele, ne rabold az időm! - mondtam ingerülten.
- Jobb, ha megmutatom.
- Ám legyen... Ionas, vigyázz Khatrinára! Egy perc, és itt vagyok. De ha egyetlen karcolás lesz rajta, megtalálom a módját, hogy megnyúzhassalak! Mehetünk?
A nemes zavartan bólintott, majd a laborok egyikébe vezetett.
- Szereti a lányát, felség? - kérdezte a nemes.
- Mindennél jobban. - mondtam. - Annyira hasonlít az anyjára.
- És igaz, hogy fiút várt?
- Vártam, de neki is nagyon örülök. Miért vagyunk itt?
- Tudod, felség, az itteniek közel ötven, száz évesek, és az álomra bocsátásunk, nos... Nem könnyíti meg az utódlást. Néhány szerencsés van, de a kristályok hamarosan kihalhatnak. Citrin főhercegnő, Sofia, Asha, Achirit, Hegyikristály... Éjfél királynő udvarhölgyei, és esetleg az ifjak, Gránát gyermekei képesek egyedül erős utódokat nemzeni.
- Feltételezem, van megoldási ötleted. - mondtam.
- Vagy az őssel kéne beszélni, vagy...
- Vagy?
- Vannak egyéb népszaporítási módszerek, ékkőtenyésztés, és az... Átalakítás.
- Ezekért merültetek álomba. Ismét kockáztatnál, Rózsakvarc?
- Mert, te mit tettél a drakónnal és a sárkánnyal?
- Milyen jogon kérdőjelezed meg a döntéseim? - sziszegtem halkan. - Képes vagyok kontrollálni bizonyos erőket, de nem mehetek szembe az Elemi Egyezménnyel. Nem kristályosíthatunk ártatlan embereket.
- Ártatlanokat. Igen. De a haldoklókról és bűnözőkről nem volt szó az Egyezményben. Gyerünk felség, ne légy gyáva!
- Nem vagyok gyáva. - mondtam, a fejem rázva. - Szóval, élőhalott kristályokat akarsz?
- Nem élőhalottakat. Ezek az emberek újjászületnek egy fejlettebb fajjá. Tudom, milyen hatalmad van, kharinaida király, ezért is kérem a segítséged.
- Jó, de csak este tizenegy és hajnali egy közt vagyok kapható.
- Megbeszéltük.
Rózsakvarc torz mosolyra húzta a száját, majd eltűnt. Épp felfelé indultam, mikor Necro odarepült hozzám, hátán az alvó Khatrinával, majd ő is elaludt a nyakamban.
- Lefárasztjátok egymást, mi? - kérdeztem, mindkettőjük homlokára adtam egy puszit, majd felvittem őket a szobájukba. Khatrina épp ekkor ébredt föl, és mikor a kiságyába raktam volna, visszacsimpaszkodott a nyakamba.
- Hát te ébren? - kérdeztem. - Jót játszottatok?
- Igen, de azért... Kár, hogy te nem tudtál velünk csúszkálni.
- Egyszer elmondtam már, hogy megy ez. Királyként sok dolgom van, állandóan megrohamoznak. De igyekszem legközelebb veletek is lenni kicsit, jó?
Khatrina lebiggyesztette az alsó ajkát, majd szorosan átölelt. Éreztem, hogy valami baj van. Valami, ami elűzi a vidám mosolyt Khatrina arcáról.
- Minden rendben? - kérdeztem aggódva, és kisimítottam a haját az arca elől. A kis, ámulatba ejtő narancsszín szemei ki voltak sírva.
- Apa, mi vagyok én? - szipogta Khatrina. - Szörny vagyok?
- Az én tündéri kislányom vagy. - mondtam. - Hogy jutott ilyesmi egyáltalán az eszedbe?
- Ionas bácsival játszottunk, amikor láttam más, tőlem alig idősebb gyerekeket, és velük akartam játszani, de azt mondták hogy ne kerüljek a közelükbe. Az egyikük megütött, aztán Ionas bácsi félrehúzott, aztán jöttek a szülők, és azt mondták, minek véd egy magamfajta szörnyet?
- Nem vagy szörny. - mondtam, és megsimogattam az arcát. - Ó, kicsim!
- Aztán Necrót is démonnak nevezték, meg a másik két testvéremet is, engem meg... Engem meg...
- Sss! Khatrina, csitulj! Ebből egy szó se igaz.
- Fattyúnak neveztek. Én meg... Dühös lettem, mikor téged mondtak el mindennek, és csak arra emlékszem, hogy... Halálra sokkoltam egy fiút, éppen vitték el a gyengélkedőre. Apa, mi vagyok én?!
- Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar eljön... - mondtam, nagyot sóhajtva. - Nézd Khatrina, tudod, miket szoktunk játszani. Árnyként kergetlek végig a kastélyban, fekete pillangókat fogunk, Necro pedig zöld lángot idéz, és kályhásat játszotok... Mások nem ezt csinálják, érted? Olyan varázshatalom birtokosai vagyunk, amit ők el se tudnak képzelni. Régen... Folyton piszkáltak engem is, nem könnyű elementálok közt élni félig szirénként, félig emberként. Nem is vagyok kristályvérű, meg is voltak a meccseim emiatt. Te legalább félig az vagy. De... A félvéreket nehezen fogadják, és...
- Én is csak félvér vagyok? Ennyi?! De ez miért ok a gyűlölködésre?!
- Van... Más is. Valahogy, nem tudom, hogy, sárkányvérű lettél. Van néhány ijesztő dolog benne, de vannak csodálatosak is. De ha tudod kontrollálni, nincs mitől félni. Aki pedig bántani mer, az velem húz ujjat, és nagyon csúnyán megjárja.
- Igaz, hogy te sötét mágiát használsz, és te vagy a megtestesült gonosz? Mert én ezt nem tudom elhinni. Te olyan kedves vagy, és vicces, és mindig megóvsz, amikor kell...
- Mondjuk úgy, nem mindenki érdemli meg ezt az oldalam. Ha bántják a családom, gonoszkodni kezdek.
- De hát akkor megérdemlik!
- Ó, meg bizony! Most mondd el szépen, kik voltak a piszkálódók!
Khatrina szeme felcsillant, és megígértette velem, hogy velem jöhet, majd elmondott mindent.
A sokkolt fiúhoz mentem, Gránát igencsak meglepődött, majd bejött a többi gyerek, majd a szülők is. Ó igen, ők túl rég óta voltak csöndben.
- Szabadok egy percre? - kérdeztem, és intettem, hogy nincs mese, várom őket a másik, üres szobában.
Mind beléptek, az arcukon gőg és büszkeség. Balhészagú.
- Üljenek le! - mondtam, csettintettem, és székek jöttek elő a semmiből. - Hosszú beszélgetésnek nézünk elébe.
- Inkább állok, semmint leülök ezzel a szörnnyel egy asztalhoz. - mondta az egyik férfi, én pedig kíváncsian pislogtam rá.
- Melyikünkről beszélsz? - kérdeztem, nagyokat pislogva. - Mert az én értékrendem szerint szörnyeteg az, aki tudja jól, hogy erősebb a másiknál, kínozza, bántja, verbálisan vagy fizikailag, és nem titkolja, hogy élvezi. A lányom azt állítja, egy fiú nekiesett. És én vagyok a szörny? Én csak a saját súlycsoportommal küzdök. De az a fiú hat évvel idősebb volt nála!
- De... Megölte, te szemétláda! - mondta egy anyuka. - Megölte a fiamat a fattyad!
- Merd még egyszer fattyúnak nevezni, és Éjfél sírján foglak felszúrni a fejtáblájára!!! Mit képzelsz, királyoddal beszélsz!
- Nem ilyennek hittem a királyom.
- Nézze, semmi kedvem egy lázadáshoz. Meg tudjuk ezt szépen beszélni. Hagyja békén a lányom, a fia is, és meggyógyítom őt.
- Nem kérek belőle.
- Azt hiszem, nem érti. Ki fogom írtani a családját, ha egy ujjal is hozzáérnek az enyémekhez. A feleségem elvesztettem. Magának hogy esne, ha az, akit szeret, meghalna, és még gyászolni sincs ideje, mert a népe, ez a sok, vigaszra váró lélek elvárja, hogy maradj erős. Összeroppantani próbáltok, de nem fog menni.
A szülők ijedten néztek össze, kést rántottak, én csak ciccegtem, és beléjük szúrtam a fegyvereiket.
- Bocs, nekromatát nem ölhet meg élők fegyvere. - mondtam, majd az ajtóban álló Khatrinára siklott a tekintetem. - Sajnálom, hogy ezt látnod kellett.
- Te gyilkolnál, hogy biztoságban legyek? - kérdezte Khatrina, majd laza félmosolyra húzta a száját. - Te vagy a legszuperebb apa a világon. Neked aztán kötélből vannak az idegeid! Te... Te vagy az én kedvenc főgonoszom.
- Igen, az vagyok, ha azt akarod. - mondtam, Khatrina elé guggoltam, majd megpusziltam a holmokát. - De amint kell, a hősöd leszek.
- Pff, a hősök bénák. - mondta Khatrina, majd a hullákhoz lépett, és lelkesen tapsolt. - Talán igazuk van. Örömmel tölt el a bosszú. Mit csinálunk ezekkel?
- Megtanítalak a vérszívásra, én kis hercegnőm. - mondtam mosolyogva, mire ő tapsolni és sikongatni kezdett.
- De jó, de jó, de jóóó! És varázsolunk is, átkozunk?
- Igen picim, ha ez a kívánságod.
Khatrina bólintott, majd boldogan szaladt a bátyjához a hírrel. Csak néztem, ahogy távolodik, majd elmosolyodtam.
- Újabb lázadás? - kérdezte Gránát unottan.
- Oh. Igen, de feltakarítom. - mondtam. - Ígérem.
- Szavadon fogtalak! Mellesleg, megérdemelték.
- Kösz, Gránát. Nem tudom, mi bajuk velem, csak halomra gyilkolom az árulókat, felnevelek két sárkányvérűt...
- Csak az, hogy ember vagy.
- Hah! Ember, vagy egy élőholt szörnyeteg?
Gránát inkább csendben maradt.