Délután gyakoroltunk kicsit, majd levelet kaptam. Levelet. Én. A dózsétól. Ez csak valami rossz vicc lehet.
A levél szerint sokan látták csavarogni a városban a lányom, így azt javasolják, küldjem őt kolostorba, nekem meg felajánlottak egy listányi munkát. Mint kereskedelmi kisegítő, azaz csicska, vagy a bolti kisegítő rakodómunkás, vagy utcaseprő.
- Egy frászt! - mondtam, és majdnem összetéptem a levelet, majd Khatrinára pillantottam. Az asztal mellett ácsorgott, és engem figyelt egy köteg papír mögül.
- Rossz hír? - kérdezte aggódva.
- Igen, de nem vészes. - mondtam gyorsan. - A dózse bácsi úgy döntött, tapasztalatlan vagyok a gyerekfenntartásban.
- És az vagy?
- Nem tudom. Te szenveded meg, ha igen. Én nem érzem, amit te.
- Nekem nem úgy tűnt. A dózse bácsi meg elmehet a jó büdös fenébe.
- Nana, mit nem hallottam, ifjú hölgy?! - kérdeztem, és megcsíptem Khatrina arcát. - Hol tanulsz te ilyeneket?
- Mikor belerúgtál a székbe. Kétszer.
- Ja. Hm. Nézd, apa néha elveszti a fejét, de neked nem áll jól a káromkodás.
- Miért?
- Mert gyerek vagy, és lány. Sajnos... Egyenjogúság még nincs.
Khatrina nagyokat pislogott rám, én csak legyintettem.
- Csak nem illik, és kész.
Khatrina nagyon komolyan bólintott, majd a taláromba csimpaszkodott, és rám mosolygott.
- Megint városnézés? Khatrina... Nincs elég játékod, mi?
- Légyszi, apuci! - pislogott rám, aminek egyszerűen képtelen voltam ellenállni.
- Megadom magam! - mondtam nevetve, felemeltem a kezem, Khatrina pedig ujjongva rohant a kijárat felé. - Azért megvárhatnál. Vén csont vagyok már...
Khatrina nevetett, majd mikor odaértem, felvettem a nyakamba, és megpuszilt.
- Tudod, ki a kedvenc élőlényem.
- A pillangók? - tippelt Khatrina, és elgondolkodva nézett rám, majd pimaszul mosolygott.
- Mintha nem tudnád. - mondtam mosolyogva, és megpusziltam.
Egyszerűen imádtam az egész lényét, mindig megnevettet, vagy épp könnyeket fakaszt, vigaszt nyújt és vár rá, és az elképesztő ragaszkodása, amit más élő formának tiltanék... Egyszerűen csak rám mosolyog, és a világom máris teljes. Őt küljem el magamtól az apácák közé?
Egész estig a főtéri vásárban időztünk, majd mikor a legtöbb árus már szedelőzködött, leültünk az egyik szökőkút szélére.
Alkonyodott, az esti fények megvilágították még utoljára a várost. Khatrina csak nézte, ahogy lemegy a nap, és az útjában minden korábbi kékség narancsba fordult. Csillogó szemmel nézte, míg a nap le nem bukott, és csak a sötét, tiszta, csillagos ég látszott, és a hold.
- Tudod, mitől különleges nap a mai, kis hercegnő? - kérdeztem, és a hátam mögé rejtettem a kezeim.
- Mitől? - kérdezte Khatrina, és a hátam mögé kukucskált. - Mit rejtegetsz?
- Ne less! Elrontod a meglepetést. Válassz kezet!
Khatrina a bal kezemre bökött, de csak az üres kezem mutattam. A jobbat választotta, semmi. Felemeltem a kezeim, Khatrina kicsit duzzogott, majd azonnal átkutatott.
- Tudom, hogy rejtegetsz valamit, apa. - mondta, aztán a zsebemből egy kis rongybabát húzott elő.
- Boldog szülinapot, kincsem! - mondtam, majd ünnepélyesen átadtam neki a babát.
Már napok óta készültem neki ezzel az aprósággal, leporoltam a varrótudásom, és nekiestem. Ugyan lehet szebbet is csinálni, de reméltem, hogy tetszeni fog neki.
- Nos? - kérdeztem. - Jár egy nagy ölelés apának?
Khatrina szorosan átölelt, közben a babát is szorongatva, majd nagy nehezen elengedett.
- Ez a legklasszabb ajándék, amit valaha kaptam! - mondta mosolyogva. - De ugye engem is megtanítasz varrni?
- Meg, persze. Gyere, menjünk, későre jár. Nehogy megegyen a kukamanó!
- Apa, a kukamanó csak városi legenda!
- Azt hiszed? Szerinted miért tiszták az utcák?
- Hát...
- Kukamanó éjszakánként kijár, hogy megtisztítsa a várost, és megesz mindent, amit az emberek eldobtak. Kukamanó nem valami válogatós.
Khatrina nevetett, majd hazaszökdécselt, és egy ideig még a babával játszott. Éjfélkor egyszer csak felébresztett. Az ágyam mellett állt, és mereven bámult.
- Mi az, rossz álom? - kérdeztem álmosan.
- Nem tudok aludni. - mondta Khatrina. - Hozzád bújhatok?
- Persze, gyere! - mondtam, és helyet szorítottam magam mellett Khatrinának.
- Olvasol nekem mesét?
- Igen, van egy nagyon kedves kis történetem. Egyszer volt, hol nem volt egy kis tündérlány. Szeretett segíteni az embereknek, de azok egy idő után féltek a varázslataitól. A tündér nem értette, miért akarják levadászni, így aztán a gyerekek álmát figyelte, és történt egyszer, hogy egy kislánynak kiesett a foga, és a párnája alá tette, hogy a szülei ne lássák meg. Tündérünk tehát fogta magát, besurrant a párna alá, kivette a szép kis fogacskát, majd egy kis édességet hagyott hátra maga után. De ugyan mit kezdjen egy foggal? Szépen megmosta, majd egy mozsárban összetörte, és tündérport csinált belőle. Azóta a tündér minden kiesett fogért édességet ad a gyerekeknek.
- Ez nagyon szép mese volt. - mondta Khatrina, majd rám mosolygott. A foga épp közénk esett ki. - A fogam!
- Ha szépen megmosod, a fogtündér eljön érte. De pszt! Nem szabad, hogy észrevegye, hogy ébren vagy!
- Van ötleted, hogy láthatnám a fogtündért?
Elmosolyodtam, aztán elmondtam ugyanazt a tervet, amivel Necro "fogtündérét" láttuk.
- Szokott kopogni, majd az ajtónál őrködöm, te legyél nagyon csöndben! - mondtam.
- Jó.
Khatrina lefeküdt, lehunyta a szemét, és várt. Várt, várt, türelmesen, míg én valami tündérszerűt csináltam magamból a baba maradékanyagaiból. Hát, nem a legszebb...
Épp felmentem volna, mikor zajt hallottam, majd Khatrina örömsikkantását.
- Fogtündér!
- Abyss? - kérdeztem, de ez a fogtündér tényleg nő volt.
- Szervusz, rosszcsont! - mondta a "fogtündér" mosolyogva, majd Khatrinához fordult. - Nahát, micsoda nagylány vagy már, Khatrina!
- Tudod a nevem?
- Éjfél... - ismertem föl. - Akarom mondani, éjjeli fogtündér, mindig éjfélkor jön... Persze, hogy tudja, ki vagy, hisz mindentudó.
- Pontosan. - mondta Éjfél, majd megpuszilta Khatrinát. - Kérem a fogacskád! Nagyon álmosnak tűnsz, kicsim.
- Pedig nem vagyok az. - mondta Khatrina, és átadta a fogát.
- Ó, dehogynem. Majd' leragad a szemed.
Éjfél lefektette Khatrinát, az arcát simogatta, majd Khatrina lassan elaludt. Én csak figyeltem őket, a tündérszárnyammal játszottam, majd Éjfél felém fordult, és rám mosolygott.
- Vedd már le azt a vackot! - mondta, közelebb lépett hozzám, és lassan lefejtette rólam a ruhát. Én csak türelmesen vártam, a hajával játszottam, majd megcsókoltam, mire abbahagyta a jelmez lebontását, és csakis kettőnknek szentelte a figyelmét.
- Rég óta kereslek ám. - mondta Éjfél, majd elengedtük egymást, és megcsípte az arcom.
- Aú! Sajnálom, sok minden történt mostanában, az elmúlt három évben. Kirúgtak a bányából, elaltattak mindenkit, én meg... Velencében nevelem Khatrinát.
- Necróval találkoztál?
- Nem sűrűn, de az árnyaim vigyáznak rá. Nem hagyhatom itt Khatrinát.
- Persze. Nagyon hiányzol neki. Éjjelente meg szoktam látogatni, de amint megéreztem, hogy tündérport kensz magadra...
- Nem mondhatod, hogy nem nézek ki jól. De te határozottan szebb fogtündér vagy.
- Még jöttem ezzel, megígértem.
- Meg.
Újabb hosszú, szenvedélyes csókot váltottunk, majd Éjfél adott egy puszit Khatrinának, végül eltűnt, én pedig mentem aludni.
Másnap reggel már a kolostor felé tartottunk Khatrinával, majd megálltunk az ajtó előtt.
- Biztosan ezt akarod? - kérdeztem.
- Biztos. - mondta Khatrina. - Itt tanulhatok általános dolgokat, nem?
- De. - mondtam, nagyot sóhajtva, majd bekopogtam, de semmi válasz. Khatrina is bekopogott, semmi. Ketten kopogtunk, végre lejött egy morcos, fiatal apáca.
- Mi van? - kérdezte.
- Szeretném beadni a kislányt...
- Ez egy kolostor, nem gyerekmegőrző, uram.
- Kérem, a dózsétól jövök...
- Akkor menjen, tájékoztassa a dózsét is!
- Anne testvér! - szólt rá egy idősebb apáca. - Kérem, menjen föl, hagyjon magunkra!
- Igenis, Maria nővér. - mondta Anne, és eltűnt.
- Miben segíthetek? - kérdezte Maria nővér.
- A dózsétól jövök, és azt mondta, adjam be a kislányt ide... Ugye van lehetőség rá, hogy csak tanuljon, és ne legyen belőle apáca? Az őseim azért lenyakaznának, és semmi kedvem hozzá most épp...
Maria nővér jóízűen nevetett, Khatrina pedig értetlenül nézett rám, majd a szemét forgatta.
- Nyugodjon meg, uram, nem faragunk apácát a kislányból. Hogy is hívják?
- Khatrina.
- Magát, kérem!
- Ó, hm, Shuan Nirrakk.
- Szóval, Nirrakk úr. Nem tipikus olasz név, de ha nem ismerném a szülejét, azt hinném, teljesen átlagos fickó, csak hóbortos.
Teljesen lefagytam, hirtelen nem tudtam, mit csináljak, de biztos, ami biztos, félrehúztam Khatrinát, és farkasszemet néztem Maria nővérrel.
- Kérem, ne égessen meg! - mondtam. - Honnan ismeri apámat?
- Sehonnan. Ki mondta, hogy őt? Nem Shuan, anyukád volt jó barátnőm. És mellesleg, én is boszorkány vagyok, szóval azt hiszem, Khatrina mindenképp jó kezekben lesz.
- Hú, alaposan a szívbajt hozta rám, Maria nővér! - mondtam.
- Neked csak Mariana. Ez az igazi nevem. Ugyanolyan félszirén vagyok, mint te. Gondolom, most munkát keresel.
- Remélem, teológus professzorként felvesznek valahova.
- Teológia? Nos, a papneveldében elkellhet a segítség. Az előző teológiatanár nemrég mondott föl, érthető okoból... Neked tökéletes munka lesz, hidd el!
- Remélem, igaza van, Mariana. - mondtam, majd adtam egy puszit Khatrina homlokára. - Légy jó, Kispillangó!
- Szia apa!
És ezzel ott hagytam a lányom egy félszirén apácával, és csak reméltem, hogy minden rendben lesz.
Nehéz szívvel kopogtattam be a papnevelde ajtaján, egy idősödő professzor nyitott ajtót.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Azt hiszem... Mármint, igen. - mondtam. - Úgy hallottam, teológiatanár-hiányuk van.
- Ami azt illeti, nem biztos.
A férfi a háta mögé pillantott, majd mikor rám csukta volna az ajtót, egy másik férfi kiviharzott az épületből.
- Meg kellene égetni mindet! - kiáltotta. - Az álnok kétszínűek képesek elárulni az Egyetlent, aztán visszakönyörgik magukat...
- Várjon, kérem, nem érti a helyzetet... - kezdte az öreg tanító, de a másik férfi, a korábbi teoszmester elviharzott.
- Ennek nagyon csúnya boszorkányüldözés lesz a vége. - mondtam. - Jobb, ha elköltözöm. Azért, köszönöm a lehetőséget.
Lassan elvonultam, az öreg meg csak nézett, majd utánam jött.
- Beszélhetnénk odabent, uram? - kérdezte.
- Ahogy jónak látja... - mondtam.
Az öreg a dolgozószobájába vitt, majd becsukta az ajtót és az ablakokat, majd gyertyát gyújtott, és az arcomat fürkészte.
- Ha maga is benyögi, hogy hasonlítok anyámra, már itt se vagyok. - mondtam.
- Nem, éppenséggel... Csak Eloise Nirakot ismertem közelebbről. A nagynénje?
- Igen, az volt. - mondtam unottan, és nagyot sóhajtottam. - De nem hasonlítok rá.
- Egy kicsit sem. Viszont a bátyjára igen.
- Témánál vagyunk. - mondtam, a szemem forgatva. - A fickó a korábbi teoszmester volt?
- Igen. Radikális mágusűző.
- Jó hír, hogy én nem csinálok ilyesmit.
- Jó hír, magának. Szóval, jártas a teológiában?
- Közel az összes ismert és kevésbé ismert földi kultúrával tisztában vagyok.
- És a magiszoni, Nirrakk úr?
Volt egy olyan érzésem, hogy ki akar szedni belőlem valamit. Értelmetlen lett volna hazudni, marad a kertelés és ködösítés.
- Szinte a véremben van.
- Hány kristályt hoztál magaddal Velencébe?
- Egyet sem.
- És a kislány?
- Mit akar tőlem? - kérdeztem egyre idegesebben.
- Egyelőre semmit. Az ősök figyelnek, ifjú kharinaida. Remélem, a saját érdekedben, hogy semmi meggondolatlant nem teszel, mert az életeddel játszol vele.
- Azt kell higgyem, hogy nem keresztény, vagy földi.
- Talált, süllyedt. Mikhael vagyok, Szent. Azt hiszem, tisztában vagy vele, mi az.
- Hú, nem hiszem, hogy mi jóban leszünk. - mondtam.
- Mert?
- Gyanús, hogy Jonakhim testvére.
- Emlékezhetnél rám, az vagyok. És az a feladatom, hogy megfékezzem az ámokfutását.
- Kicsit elkésett vele...
- Mi történt?
- Ó, csak... Meghalt.
- Képtelenség.
- A nekromata szabály, egymást meg tudják ölni, de őket senki más. Esetleg egy erősebb Szent vagy Auralátó.
- Nem született nekromata már... Huszonnyolc éve.
- Huszonnyolc vagyok. És Képességtolvaj. Még megvan Jonakhim feje, ha érdekel.
- Te nem vagy normális. - nevetett Mikhael. - Mutasd!
Előhúztam a fejet a ruhám zsebéből, Mikhael pedig elismerően bólintott.
- Nahát. Fel vagy véve, ha az idődbe fér, mágiatanra is.
- Imádom a kihívásokat.
- Igen, azt látom. Akkor, ismerd meg a csoportot! Tízen maradtunk, a többiek... Elégtek.
- Ó, tragédia. - mondtam mosolyogva. - Szóval, két tárgyat tanítok... Mikor?
- A beosztást majd megnézzük, mikor lenne jó neked, aztán holnap kezdhetsz is. Most kövess!
Követtem Mikhaelt, kilépve a szobájából a folyosón rengeteg növendéket láttam. Ahogy megláttak, pusmogni kezdtek, de mikor Mikhael megjelent, és végignézett rajtuk, elhallgattak.
Végigmentünk a folyosón, majd egy nagy csarnokban találtuk magunkat. Egy lépcsősor vezetett fölfelé, egy másik lefelé, és több folyosó ágazott el ezen a szinten.
Mikhael a lenti lépcsők felé vette az irányt, fáklyát gyújtott, majd elindult lefelé.
Lent ugyanolyan csarnok várt, mint odafönt is volt, de csak egy-két folyosó indult onnan. Mikhael a bal oldalira fordult, majd jobbra az első ajtón benyitott, ahol már rengeteg diák várakozott. Azazhogy tíz. Még javában beszélgettek, egyelőre nem vettek észre minket.
- A teoszos osztály? - kérdeztem halkan.
- Igen... Mondjuk úgy. Ők a mágusok.
- Nincs köztük nekromata, hm?
- Lemondhatsz róla, attól tartok.
Mikhael megköszörülte a torkát, majd kettőt tapsolt, mire a teremben világos lett, és a diákok is elhallgattak.
- Üdv, Mikhael mester! - mondták kórusban.
- Köszöntelek titeket! - mondta Mikhael, fellépett a katedrára, és végignézett a diákokon.
Elképesztő tengerkék szeme volt, amivel a lelkedbe lát, hosszú, aranyszőke haja, világos bőre, és nyúlánk volt. Pont, ahogy egy Szentet elképzel az ember, mint egy földre szállt angyal, halványzöld talárja alól kis növények kúsztak ki, amik dacolva a mesterük akaratával elindultak felfedezőútra.
- Sajnálattal kell közöljem, hogy korábbi teológiamesteretek... Nos, felmondott. - mondta. - Na jó, melyikőtök használta előtte a képességeit?
Senki nem jelentkezett először, majd egy fiatal lány lépett elő. Fenyő legyek, ha nem nappali vámpír. Messziről éreztem a halottságát.
- Baleset volt, mester, többet nem fordul elő. - mondta, és a földre szegezte a tekintetét. - Provokált, megijesztett, és macskává változtam.
- Tanuld meg... Nem az érzelmeiddel irányítani a képességeid Vala, rendben? - mondta Mikhael, az orrnyergét masszírozva. - Már annyiszor mondtam.
- Igen, mester.
- Mi lesz, mester? - kérdezte egy fiú aggódva. - Ugye nem lesz üldözés?
- Nem, nem. Nos, volna még valami. Idéntől nem én felügyellek titeket, túlságosan elfoglalt lettem, remélem, megértitek.
- De... Ki lesz az osztákyfőnök? - kérdezte Vala ijedten.
- Az új teológia-és mágiatantanár, Shuan Nirrakk. Shuan?
Kiléptem az árnyékból, majd Mikhael mellé léptem, és szerényen az osztályra mosolyogtam. Vala elkapta a pillantásom, és hátrált két lépést.
- Nagy örömmel elvállalta, remélem, ugyanúgy tisztelni fogjátok, mint engem. - mondta Mikhael.
- Igen, mester. - mondta az osztály.
- Jól van, ismerkedjetek össze, magatokra hagylak titeket.
Mikhael elment, és ott hagyott az új osztályommal. Vala egyelőre tart tőlem, a többiek csak kicsit bizalmatlanok.
- Szóval... Helló. - mondtam bátortalanul.
- Lehet egy kérdésem, Nirrakk professzor? - kérdezte egy fiú.
- Igen, tessék! - mondtam.
- Van bármi tapasztalata a tanításban?
- Van. Voltak már igen tehetséges magántanulóim, akik utána sokra vitték... Itáliától messze. Szóval, van tapasztalatom. Ugyan nem tudom, eddig mit tanultatok teológiából, vagy a mágia alapjaiból, de nem kell feltétlen elfelejtenetek. Tehát, szeretném, ha mindenki bemutatná magát pár szóban.
Ezzel kezdetét vette a tanári karrierem. Hát, hajrá.