Felültem az ágyamon, majd az íróasztalomhoz mentem, egy könyvvel a kezemben. Azt hittem, senkit nem ébreszhetek fel a zöld lángjaim sejtelmes fényénél, de csak láttam, hogy valaki mocorog a takaróm alatt. Gyorsan leszedtem a takarót, Necro bújkált alatta.
- Te meg mit csinálsz itt ilyen későn, Apróárny? - kérdeztem.
- Várom a fogtündért. - mondta Necro ártatlanul.
A francba. Éjfél alszik, Valyr és Derlaq épp távol, muszáj volt rögtönöznöm valamit.
- De a fogtündér nem jön elő, ha ébren vagy. - mondtam.
- De én látni szeretném! - mondta Necro.
- Tudod mit? Meglesheted, de akkor nagyon csöndben kell lenned, jó? Én addig őrködöm az ajtónál, hogy tudjak szólni, ha jön. Rendben, Apróárny?
- Rendben. Akkor most alszok.
Necro kacsintott, bebújt a vackába, és úgy tett, mintha aludna. Kiosontam a szobából, és magamra aggattam gyorsan egy tündérjelmezt, kifestettem magam, aztán előkészítettem a csokit.
- Apa???
- Ne kiabálj Necro, még felkelted anyádat!
- De... Itt van már a fogtündér?
- Nincs. És ha hangoskodsz, tudni fogja, hogy ébren vagy.
- Oké, csendben leszek.
Megvártam, míg Necro elcsendesül, aztán szereztem egy parókát, elrendeztem a fürtjeim, aztán jött velem szembe egy másik fogtündér. Ennek hófehér ruhája volt, és majhogynem valódi szárnyai. Hosszú, vöröses haja egy fonatban lógott a hátára, aztán láttam, hogy jé, ez egy ismerős, a druida vezérem.
- Abyss, te meg mit csinálsz itt az éjszaka közepén?! - kérdeztem suttogva.
- Valakinek kitörtek az első tejfogai. - mondta Abyss. - Mint fogtündér, el kell vinnem őket.
- De az a poszt már foglalt! - mondtam. - Nézz rám, most... Nem azért szenvedtem, hogy kijelentsd, te vagy a fogtündér!
- Szép ruha. - mondta Abyss. - Jól áll neked a sötét tüllruha, uram.
- Kösz. Mióta is vagy fogtündér?
- Csak másodállás, valamiből meg kell éljek, és elég sok varázslathoz kell gyenge csont. És a tejfog pont megfelelő erre a célra.
- Aha. Majd a gyerekeid fogát is lopkodni fogod?
- Csokit kapna érte, amúgy meg...
Csendre intettem Abysst, lépteket hallottunk a folyosó vége felől. A léptek csoszogásszerűek voltak, de határozottan közeledtek felénk. Aztán megpillantottuk a félkómás Éjfélt.
- Azta, de csinos tündér valaki! - motyogta Éjfél, és elmosolyodott. - Már azt hittem, elraboltak.
- Dehogy! Őrködöm, hogyha jön a fogtündér, szólhassak Necrónak.
- Látom, Abyss-szal megoldjátok. Én akkor megyek, alszok tovább.
- Jó, menj csak! - mondtam, és gyors csókot adtam neki.
- Jesszus, ez hány kiló smink rajtad?! Egyetlen nő sem használ ennyit egész életében! Főleg nem szempillára. Jesszus.
- A szempillacucc lesz a kedvencem. - morogtam.
- Látom. - nevetett. - Jó éjt!
Éjfél eltűnt, mi pedig Abyss-szal kint várakoztunk a folyosón. Épp a hajammal babráltam, sehogy se tetszett, aztán nagy nehezen kibogoztam egy nagyobb görcsöt. Hogy az istenbe bírják ezt a nők? Rohadtul melegít.
- Befonhatom a hajad? - kérdezte Abyss váratlanul.
- Eszedbe se jusson! - mondtam, és megfenyegettem a fésűvel. - A hajam tabu, értve vagyok?!
Abyss csalódottan sóhajtott, aztán az óra éjfelet ütött. Árnnyá válva besurrantunk az ablakon, és Abyss elkezdett a fogak után kutatni. Aztán "észrevettem", hogy Necro "ébredezik".
- Nézd csak! - mondtam, elváltoztatott hangon. - Nocsak, valaki felkelt!
- A fogtündér. - mondta Necro ámulva. - Hűha. Meseszép, hölgyem.
"Kösz, fiam..." - gondoltam magamban. - Óh, köszönöm, nagyon kedves vagy.
- Hagy nézzem a fogacskáid! - mondta Abyss, mire Necro a párnája alá nyúlt, és előhúzta a nyolc tejfogát. - Nagyon szépek, úgy látom, alaposan megmostad őket, csak úgy csillog-villog!
- Tényleg? - lepődtem meg. - Mutasd! Azta, ez tényleg hófehér.
- Fogtündér?
- Tessék? - fordultunk egyszerre Necróhoz.
- Mit csinálsz a fogakkal?
- Nos izé... Mit is csinálunk velük, Shu... Sheila? - kérdezte Abyss.
- Nos April testvér, azt neked kéne elmondanod. - mondtam.
- Jaj, persze, majd' elfelejtettem! Tudod, azért gyűjtöm a fogakat, hogy abból csináljak tündérport.
- És az mire kell?
- A tündérek legfőbb külső manaforrása a tündérpor. - mondtam gyorsan. - Mert elég fárasztó varázslatokat csinálunk.
- Megmutatod, hogyan lesz a fogamból tündérpor? Légysziii!!!
Abyss bizonytalanul pillantott rám, majd mindketten bólintottunk. Abyss intett Necrónak, hogy kövessen minket.
Az élet legszebb csalásai a gyerekeknek szóló hazugságok, állapítottam meg. És kicsit sem ártalmatlanok, sőt.
Bementünk egy üres laborba, Abyss elővett egy üstöt, egy pici kalapácsot, és gyógynövényeket. Necro kíváncsian figyelt, én úgyszintén, ugyanis druida kotyvasztást még nem láttam. És az is érdekelt, hogy hogy a fenébe fért el egy hatalmas üst Abyss ruhája redői közt.
Erre az egy kérdésre nem kaptam választ. Abyss elővett egy "April testvér" - feliratú táblácskát, unottan félredobta, aztán a kis kalapáccsal finoman elkezdte ütögetni a fogakat. Amikor mindet végigkocogtatta, egy kis régi "tündérport" szórt a kalapácsra, majd porrá zúzta a fogakat. Ezt gyorsan az üstbe dobta, felaprította a kalapács nyelében lévő késsel, halkan dúdolgatva közben.
Aztán valahonnan szerzett egy fakanalat, és azzal kezdte el kavargatni a porokat, majd adott hozzá egy kis vizet. Az egésznek gyanúsan levesszaga volt.
- Kóstolót? - kérdezte Abyss.
- Én kérek, ha szabad. - mondta Necro. - De, valamit nem értek. Hogy tudtátok kijátszani apa őrségét? Ő a legéberebb.
- Tündérként könnyű. - mondtam.
Abyss csak csendben egy tálkába szedett a levesből, majd Necrónak adta. A lé felét pici fiolákba tette el, a másik felét pedig addig égette, míg a víz el nem párolgott, csillámmal teleszórva a szobát, és összekaparta a kész port.
- Sok varázsszer alapanyaga a tündérpor? - kérdezte Necro.
- Ó, igen, igen. - mondta Abyss.
- És a csillám?
- Az csak szépít. - mondta Abyss, míg én próbáltam kiszedni a műhajamból a csillámot. Ennyit a parókáról.
Necro egy csomót kérdezgetett a fogtündérekről, amíg Abyss elrakta a holmijait, majd váratlanul egy vízköpőhöz hasonló lény rontott be, és terített le.
- A fogaidat! - visította.
- A fognyűvő! - ijedtem meg. - Figyelj csak, nem akarok balhét, de ezek mind maradandóak, és szeretném, ha így is maradna...
- El a kezekkel! - mondta Abyss, és lelökte rólam a manót. - Uram?
- Jól vagyok. - morogtam. - Csak a hajam ment tropára.
- Hagyd békén a fogtündért, te gonosz manó! - visította Necro, ráugrott a manóra, és ott tépte, ahol érte. A manó kitartóan küzdött Necróval, de végül Necro fekete lánggal borította be, majd kimerülten szédelgett kicsit.
- Necro! - szólongattam. - Hékás! Erre gyere, ott... Hamu van.
- Elintéztem. - mondta Necro, majd kidőlt, és elnyúlt a padlón.
Ekkor letéptem magamról a parókát, elégettem, és azokkal a lángokkal próbáltam Necrót melengetni. A feketeláng-átok elvitte az ereje nagy részét.
- Nec, hé, térj magadhoz! Necro...
- Segítek bevinni a vackába. - ajánlotta föl Abyss. - Csak kimerült kicsit, nemsokára jobban lesz.
- Remélem is... Megmentette a fogtündért...
- Uram, azt hiszem, elgurult a gyógyszered.
- Meglehet... Franc, ég a homloka!
- Belázasodhatott. Fektessük le!
Bólintottam, csendben bevittük Necrót a vackához, és lefektettük. Gyorsan leszedtem magamról a tündércuccot, és Necrót ápoltam.
Végig nyugtalanul aludt, hajnal körül fel is ébredt. A homloka már picivel kevésbé volt forró.
- Mi történt? - kérdezte álmosan.
- Belázasodtál. - mondtam, majd fekvettem, és ringatni kezdtem.
- Rosszat álmodtam. Egy gonosz manóról, meg benne volt két fogtündér...
- Sss! Biztos csak álom volt.
- Hm, pedig voltak jó részei. Sheila testvér például egy csomót mesélt nekem...
- Már megint mivel tömted a fejét? - kérdezte Éjfél halkan, hogy csak én halljam.
- Semmivel! - tiltakoztam. - Jó, beismerem, random tündéres dolgokkal.
- Kérem egy kicsit! A tanács látni akar valamiért.
Odaadtam Necrót Éjfélnek, felvettem a talárom, és már mentem is a tanácsterembe. Straen, Citrin és Gránát kissé nyúzottnak tűnt, és mindannyiuk körül pici lények repkedtek.
- Na, mi a helyzet? - kérdeztem.
- Azt hiszem, nem kell részleteznem. - mondta Gránát, és elhessentette az egyik lényt, mire az megharapta, de beletört a foga.
- Ó. Értem. Hányan vannak?
- Több millióan, és teljesen vegyesen. - mondta Straen. - Egyik napról a másikra bejöttek, és bekuckóztak. Manók, elfek, nem szezonál pixik, koboldok, sőt, néhány óriásgyermek is. És egyre többen jönnek.
- Értem. Tudunk bármit arról, honnan jöttek, és miért?
- Semmi biztosat. - rázta a fejét Citrin.
- Akkor jobb, ha kérdezősködöm kicsit. Gyertek velem!
Intettem, majd mindannyian elindultunk, Straennel az élen. Felmentünk a barlang bejáratához, az őrzők tisztelegtek Straennek, majd meghajoltak előttem.
- Van valami? - kérdezte Straen.
- Nos uram... - kezdte az egyik újonc. - Eddig százharmincnyolc plusz. Szó nélkül bejöttek, és elindultak arrafelé. - mutatott egy kisebb járat felé.
- De az vakvágány, tömör gránitfal... Szent gyémántbánya, az átjáró!
- De... Azt a kamrát rég lezártuk, Straen. - mondta Gránát.
- Márpedig valaki kinyitotta, és most özönlenek odafelé a pixik! Hogy rohadjanak...
- Straen, nyugi! - mondta Citrin. - Megoldjuk. Ha kell, rájuk omlasztom a kincseskamrát.
- Az nem lesz elég.
Épp egy újabb csapat érkezett, akik a laborok felé tartottak. Gyorsan kikaptam egyet közülük, és kihajítottam a barlangból.
- Ez most jól esett. - mondtam, majd megfogtam még kettőt, és azokat is kidobtam. - Nem valami szervezett bagázs. Vagy csak... A célhoz akarnak jutni.
- Milyen cél? Felség!
Már nem figyeltem, csak előrementem, és mielőtt a manók átmentek volna az egyik járaton, elálltam az útjukat. Azok ugyan próbáltak továbbmenni, mire unottan csettintettem, és egy megkülönböztetett manó már a levegőben volt, pont szemmagasságban. Erre a többi megállt, és zúgolódni kezdtek.
- Most szépen elmagyarázzátok, hogy mit kerestek itt. - mondtam a vezérnek, majd kettőt tapsoltam. - Hé, csihadj! Ma nincs kedvem a dobálózáshoz. Hékás! Kezdjem a sapkás öreggel?!
Erre mind elhallgattak, és nagyokat pislogtak rám. Aztán a vezérhez fordultam.
- Szóval, mit kerestek itt?
- Törpék vagyunk. - mondta a vezér. Mintha eddig nem jöttem volna rá. - És a törpék szeretnek utazgatni.
- Igen, utazgatni! - mondták többen is.
- Á, szóval, átutazóban vagytok! Akkor ez itt... Rossz irány. Tudjátok, Harmadszurdok a másik irányban van. Van útleveletek?
A törpék erre nagyot néztek, a vezér csak megrázta a fejét.
- Szeretünk utazni, de kell.
- Arra. - mutogattam ingerülten.
- Nem arra! - csattant föl a törpe. - Az rossz út. Nekünk oda nem kell menni!
- Akkor hova kell?
- Bányába, hazába, ahol kaja, ágy és munka van.
- Értem, de akkor menjetek oda, ahonnan jöttetek!
- Nem lehet, otthon nincs többé.
- Akkor talán menekültek vagytok? - kérdeztem unottan.
- Igen, igen! - mondta a vezér.
- Innen tovább akkor sem mehettek. Ide senki élő.
- De... Ott vannak kövek... A szép fehér fényű. Tudod, biztos, gyémántnak hívják.
- Ez itt Kristálybánya, mindenhol vannak kövek! - csattantam föl, de a törpék fel se vették. Ezek teljesen hülyének néznek. Hazudnom kellett. - Egy gonosz sárkány lakja az alagsort.
- Elintézzük. Bal-jobb-bal, bal, jobb-jobb...
A törpék átfurakodták maguk rajtam, mire én döbbenten elengedtem a vezért. Gyémánt Diána várhat néhány kellemetlen vendéget, hacsak valami csoda folytán fel nem támad, és ki nem veri őket.
Inkább az átjárós vakvágányhoz mentem, minden lépéssel egyre furcsább érzés kerített hatalmába. Christina Ősúrnő nyers energiája, amit a kis lények megpiszkáltak, majd elvitték a pici köveket.
- Hékás, azt hagyod békén, pöttöm! - kiáltottam, mikor az egyik a kapuból kapargatta ki az ékköveket.
- Enyém, kispajtás! - mondta az.
- Dehogy a tiéd, tedd vissza azonnal, az egy mágikus portál, átkozott kövekkel...
A "kispajtás" nemsokára felrobbant, így gyorsan visszaillesztettem a követ a helyére. A fejem csak úgy zsongott, nem tudtam tisztán gondolkodni.
"Segíts!" - hallottam Christina Úrnő hangját a fejemben.
- Nem tudok. - suttogtam a gránitfalnak. - A kő... Vigyázok rá.
"Tüntesd el a manókat! Véreim gyalázzák, lopják az erőm..."
Fogtam a Kristálykardot, és jobb híján kikergettem mindenkit onnan azzal, majd egy védőburkot vontam a régi ajtó helyére.
- Illetéktelen nem jön be.
"Köszönöm."
Kivonszoltam magam az alagútból, de még mindig kába voltam kicsit. Aztán rájöttem, hogy az egyik dög megharapott.
Már csak annyit kellett tennem, hogy egybeterelem a vendégeket, megpróbáltam szépen megkérni őkez, hogy hagyják el a barlangot, de aztán a létszám elért egy kritikust, és betörtek mindenféle helyekre aludni.
Magamban fortyogtam, főleg, miurán láttam, hohy vagy ötvenen alszanak a szobámban, ebből tíz csak Necro vackát foglalta el.
- Én ezt nem hiszem el! - mondtam. - Na jó, megyek aludni!
- De Felség, reggeliidő van... - mondta az egyik felszolgáló.
- Akkor hozz valami erőset! - rivalltam rá, mire ő is és én is a konyha felé mentünk. Egy pillantás elég volt, hogy nyugtázzam, a három kamra és a rejtett kamra is üres. - A fenébe, mindent kifosztottak! Mindent!
- Felség, tudok hozni még vért is, ha kell... A menekültek meg hadd egyenek, hozok még majd...
- Attól még én most éhes vagyok.
- Csak káposzta maradt, meg egy kicsi hús, és egy szelet kenyér, de csinálhatok hozzá valami szószt, mintha gyros lenne pitával...
- Köszönöm. - mosolyodtam el.
A szolgáló elkészítette a reggelim, nagyon gusztusos volt. Épp azzal egyensúlyoztam, amikor ezt kiszúrta egy manó, összehúzta a szemét, és cuppogott.
- Egy ilyet hozz nekem is, szolga! - vetette oda, és elvonult.
Lecsaptam az asztalra a gyrost, a szolgáló csak a szája elé kapta a kezét, és ijedten pillantott a manó után, majd rám.
- Na de a királyságom nem fogadó! - csattantam föl, és elindultam, hogy megfojtsak valamit. - Betelt a pohár! Nem holmi szolga vagyok, hanem jui király! Vagy én látom rosszul?!
- Felség, a reggeli?
- Tegye félre Necrónak! Megyek, megeszek egyet azok közül, hadd ijedezzenek... Ha egyáltalán felfogják, hogy meghalt.
- Felség, nem hiszem, hogy jó ötlet... Felség!
- Jobb, ha ennek nem szemtanúja, a nekromata bosszú nem szívderítő látvány.
Azzal otthagytam.