Miután mindenki bemutatkozott, majd elmondták, mit tanultak eddig, csak a fejem fogtam az egyre nagyobb sületlenségek hallatán. Hogy az Úr valójában négy. Hogy ő meg a Sátán két külön vallás, és nincs más. Hogy nincs Pokol. És ez csak pár elvetemült példa. A végén komolyan öngyilkos akartam lenni.
- Felejtsétek el ezeket a baromságokat! - mondtam, majd felálltam az asztaltól, és fel-alá sétáltam a katedrán. - Ez nem lehet igaz. Elvileg ma még nem kéne tanítanom nektek semmit, de... Ez nem állapot.
- Sejtettük, hogy valami baj van az előző professzor fejében. - mondta Enrique. Ő egy vízmágus gyógyító. Elképesztően erős.
- Hát van. Urunk, Krisztus nem négy. A Szentháromság egy alaptétele a keresztény tanoknak, Atya, Fiú, Szentlélek. - mondtam, kihangsúlyozva a "három" szót. - Meg amúgy is, hogy hangzik az, hogy "Szentnégyesség". Zsigerből elutasítja az ember.
- Meg a vámpír. - mondta Santiago. Ő meg Vala állandóan egymást piszkálják, Santiago alakváltó.
Nagyot sóhajtottam, majd felírtam egy tábla közepére, hogy "Általános alany", és néhány példát köré, ellenpéldát, majd Santiagóra pillantottam.
- Általános alany, nem feltétlen fajmegnevezés. - mondtam, és letöröltem a táblát.
- Hűha. - mondta Enrique. - Ti... Láttátok, milyen gyors?
- Lenyűgöztelek, Enrique? - kérdeztem, és mosolyogva hátrafordultam. - Sok mindent nem tudtok még rólam... Többek közt azt, hogy kitűnő a hallásom és a memóriám.
- Mennyire? - kérdezte Gerda. Ő természetmágus, mindenre kíváncsi, főleg minden újra.
- A hallásom, mint egy denevéré, és már három éves koromból is vannak emlékeim. Tiszta, mintha csak most történt volna.
- Professzor, milyen mágiaággal foglalkozik? - kérdezte Enrique.
- Mindenfélével. Mindenkinek fogok tudni segíteni.
- De mi az alapterülete? - kérdezte Gerda.
- Vala tudja, igaz? - kérdeztem mosolyogva, mire Vala teljesen lefagyott. - Minimum sejted.
- N... Nem, professzor. - mondta Vala zavartan.
- Nekromancia. Halottidézés, és hasonlók.
- Ők kihaltak, nem? - kérdezte Gerda.
- Nem, de már alig vagyunk...
- Ez sajnálatos.
- Hát, nem annyira. Sokan felelőtlenül használják ezt a mágiaágat, pedig nagyon érzékeny. Van, aki elbízza magát, van, aki csak zsarnokoskodik, mint Jonakhim bíboros... Oppsz, erről lehet, nem itt kéne beszélnem.
- A boszorkányüldöző... Nekromata? - kérdezte Santiago.
- Igen. Egy ritka fajtájába tartozott, Falánk volt. Képes volt elvenni a halottak összes varázserejét, és a saját hatalmát növelni. Az éhségük csillapíthatatlan, de az emberi felük gyengévé teszik őket.
- De őket csak nekromata ölheti meg, ugye? - kérdezte Gerda.
- Így van... Hát, egy Szent vagy Auralátó is képes lehet Falánkot ölni. De ők se nőnek minden fán.
- Akkor... Te intézted el? - kérdezte Vala meglepetten.
- Igen. Úgy nézel rám, mintha valami rosszat tettem volna. Szeretted volna te?
- Tessék? Hát, lehet...
- Lecsúsztál róla, hét éve.
- Ó.
- Ilyen az élet. - vontam vállat.
Vala bólintott, majd a többiek bátorkodtak kérdezni arról, milyen is félig halottnak lenni. Ahogy meséltem, hogy telik néhány hétköznapom a szokásos reggeli "Öljetekmeg!" - gondolattal, meg az időnként fellépő emberiszonyomról is beszéltem, és arról, mikor mások rosszul fogadták a milétem, érdeklődve hallgattak, néhány kalandomon pedig nevettek is.
- Volt egy kísérőárnyam, aki mindig rossz, halottas viccekkel szórakoztatott. - mondtam, és elgondolkodtam picit. - Egy másik mindig csak azért imádkozott, hogy leüthesse végre. De végül mindig megbékéltek, csak... Húzták egymás agyát. Na, most hogy én kitálaltam nektek evilági létem, ti jöttök!
Vala kezdte, aki mindig is magába forduló, elmélkedő típus volt, aki sosem mert igazán élni, aztán szembe jött vele a Nagy Ő, és nemes egyszerűséggel átváltoztatta. És most kezdett el élni.
- Nos, ez tanulságos. - mondtam, a szám húzva. - Együtt vagytok még legalább?
- Ó, igen! - mondta Vala vidáman.
Aztán jött Santiago. Ő volt a jin Vala jangjához, folyton kalandokra hívta volna, de nem. Aztán fordult a kocka, és Santiago vonult vissza kicsit.
Enrique következett, neki négy testvére van, az öt elem képességeivel rendelkeznek. Stefan, az univerzum, Rose, a tűz, Fiora, a föld, Enrique, a víz és Alain, a levegő. Mindannyian tipikus elemi karakterek. Volt, hogy egy teljes hétig elemi lényekké váltak, és észre se vették, míg Rose fel nem gyújtotta a vásárt...
Gerda következett, neki volt pár vicces története, amiben állatok támadták meg egy kis eleségért. Sőt, egyszer egy fenyő is.
- Ott kapálózott, míg én medvét etettem...
- Tipikus Fenyő. - mondtam. - Volt egy lélekkel rendelkező fenyőm. Ő folyton kapálózott meg fotoszintetizált, de imádtam. Most átköltözött az Árnyerdőbe.
- De kár. - mondta Gerda.
- Nos igen, kicsit messze van. Következő?
A következő egy ikerpár volt, az angyalok erejével rendelkeztek. De semmi incidens nem történt, azon túl, hogy...
- Egyszer Jonakhim bíboros eljött a házunkhoz, és mindenáron meg akart égetni, de... A tisztítótűz nem tett bennünk kárt, így a városiak körbehordoztak minket... És könyörögve kérték, legyünk papok. - mondta a fiú. - Csakhogy engem az antik, görög-római-germán vallások érdekelnek, a húgomat pedig a keleti vallások.
- És várj, hogy is hívnak titeket?
- Gabriel és Gabriella. - mondta mindenki egyszerre.
- Szerencsétek, hogy mindet ismerem! Bár jómagam halotti kultistának mondom magam, erősen saivista vagyok.
- Hm, nem baj. - mondta Gabriella elgondolkodva. - Mi az a saivizmus?
- Sívát hiszem az Egynek.
Gabriella elhúzta a száját, majd bólintott.
- Mindenkinek szíve joga abban hinni, amiben akar. - mondtam. - Mondjuk, egy ilyen kijelentés azonnali jegy máglyára, de... Elég liberálisan gondolkodom. Miért ne hihetnél abban, amiben akarsz? Miért erőltetik boldog-boldogtalanra a jelenleg legnépszerűbb vallást? És miért üldözik azt, aki más? Elnézést, nagyon elkalandoztam, hol is tartottunk?
Épp ekkor szólalt meg az óra, és a nap végét jelző kis csengő. Sokan rutinosan felpattantak a helyükről, és elindultak kifelé. Én még rendezgettem az asztalt, mert valami iszonyú volt a rajta lévő rendetlenség látványa, majd a kulcsot kerestem.
- Professzor, itt! - mondta Vala, és az ajtó melletti szögről leakasztotta a kulcsot, majd a kezembe dobta.
- És hogyhogy te még itt vagy? - kérdeztem. - Kószadenevér.
- Még... Kérdezni akartam valamit a professzor úrtól.
- Nos, egy kérdésre ráérek. Sőt.
Vala kicsit bizonytalan volt, aztán végül csak a hangjára talált.
- Porfesszor, tudja, csak nemrég változtam át. A szüleim nem is tudtak róla, aztán... Kitagadtak és kidobták az összes vérkészletem. Tud segíteni?
- Ami azt illeti, én is megéheztem. Elviszlek egy helyre, ahol feltöltheted a készleteid. Az állati vért szereted jobban, vagy...
- Professzor, nem fogok embert ölni!
- Ahova mi megyünk, ember be nem teszi a lábát. Én zombivérre gondoltam. Jesszus, miért feltételezi rólam mindenki, hogy szívtelen szörny vagyok?
- Sajnálom, professzor, csak... Ijesztő ez az egész. Bár, már öt éve ebben a cipőben járok, még nem szoktam meg.
- Akkor épp ideje. - mondtam, megfogtam Vala kezét, majd elteleportáltunk.
Vala görcsösen szorította a kezem, hogy már fájt, mire kirántottam a kezem, és metsző pillantást vetettem rá.
- Ennyire nem lehetett rossz. - mondtam.
- Mi a Pokol... - mondta Vala.
Végignézett az eleven, sötét, kopasz fák rengetegén, a megannyi árnyállaton, figyelte az időnként felbukkanó zombihordákat, vámpírklánokat, vérfarkasfalkákat és a magányos ghoulokat, és a szája sarka felfelé görbült, felfedve tűhegyes szemfogait.
- Úgy látom, sikerült megtörnöm a jeget. - mondtam mosolyogva.
- Hűha. - mondta Vala ámulva, majd egy denevér a kezébe röppent, és várakozóan nézett rá.
Vala megsimogatta, mire a kis denevér dorombolni kezdett. Itt már gyanús volt, hogy egy kicsi draves-szel van dolgunk. Mert csak azok szoktak dorombolni.
- Neked hol van a mamád? - kérdezte Vala.
- 023. - ismertem föl, mire a denevér fölkapta a fejét, és hozzám repült. - Azt hitted, meglóghatsz anélkül, hogy láthatlak egyszer is ebben az életben. Ráfaragtál, öregem.
- Ismeri ezt a denevért, professzor? - kérdezte Vala meglepetten.
- Igen, és már beszélne is, de nagyon szerény. És nem denevér. Dracovesper.
- Dracovesper? Honnan tudja?
- Annak idején én alkottam meg ezt a fajt. Kaptam is az ősöktől egy fejmosást érte, de ahogy látod...
- Nem nagyon érdekelte.
- Nem bizony. Most mondd meg, nem érte meg?
- De, imádnivalóak, erősnek tűnnek, kicsik, és szemfülesek. Kémkedésre alkalmasak.
- Annak idején én is így gondoltam. Azóta... Visszavonultam, és nincs szükségem rájuk. Az első két egyedet a gyermekeimként szerettem, de muszáj voltam megválni tőlük.
- Sajnálom. Nem lehetett könnyű.
- Nem, nem volt az. Gyere, azt hiszem, elég éhes lehetsz.
- Három nap, két éjjel, vér nélkül. Nincs arra kifejezés, milyen éhes vagyok most.
Csak elmosolyodtam, füttyentettem, majd egy egész csorda árnyszarvas jelent meg, majd minket megpillantva azonnal futásnak eredtek.
- Én ugyan nem megyek azok után... Nem is... Ártatlan állatok!
- Ugyan már, és a hús, amit megeszel nap, mint nap?
- Nem eszem húst.
- Szegénykém! Pont egy ilyet átváltoztatni... Sajnálom azt a dravest, aki muszáj volt hozzád közelíteni.
Vala ökölbe szorította a kezét, mire én nevettem, majd átkulcsoltam a kezét, és komolyan a szemébe néztem.
- Vala, tudom, hogy nehéz. De ha nem tartod kordában a benned élő szörnyet, eluralkodik rajtad. Nem véletlenül nincsenek nekromaták többé. Tapasztalatból mondom. Nincs rosszabb egy éhes élőhalottnál.
- Nem lehet csak megszabadulni ettől?
- Sajnos nincs még ismert "gyógymód" erre a dologra. Ez nem csak átok. Rengeteg új képességet kapsz ebből, fogd fel lehetőségként! Téged egy draves kóstolt meg. Valószínű veléd eresztette a mérgét, ezért lettél naptűrő vámpír. És mellesleg, óriási hatalmat kaptál. Rendkívüli gyorsaság, erő, és felsőszintű alakváltásra való hajlam. Ki ne akarna a te cipődben járni? Őszintén, irigy vagyok rád. Hogy módodban áll ilyesmit eldobni. Hogy fontolóra vehetsz ilyesmit.
Vala elgondolkodott picit, majd ráugrott a legközelebbi árnyszarvasra, és mire odaértem, már csak a csontjai voltak ott.
- Neked aztán van étvágyad. - mondtam. - A fiam egyszer hármat evett meg szőröstül-bőröstül, egyszerre. Aztán kijelentette, hogy még éhes, úgyhogy még megevett egy gyíkot is.
- Fuj! Mi vitte rá szegényt erre?
- Mentségére szóljon, sárkány.
- Sárkány. Attól tartok, jobb nem tudnom, milyen meglepetéseket rejt még, professzor. Őt is... El kellett hagynia?
- Igen. A drakón húga érdekében.
- Most jön az a rész, hogy a felesége istennő. - mondta Vala mosolyogva.
- Gyémántgénmódosított obszidián, aki óriási nekromatikus és szezonálhatalommal rendelkezik. Megüti nálad az "istennő" fogalmat?
- Fogjuk rá. Maga nem semmi, professzor. Ma teljesen... Egy másik világot mutatott meg nekem. - mutatott körbe Vala.
- Őszintén remélem, hogy tudok segíteni. Nekem nem volt olyan tapasztalt mentorom, mint neked. Magamnak kísérleteztem.
Vala bólintott, majd szorosan átölelt, én pedig esetlenül lapogattam a hátát egy ideig. Vala végül elengedett, hálásan mosolygott rám, majd azonnal a talajt kezte el tanulmányozni.
- Bocsánat, professzor, nem akartam letámadni... - mondta zavartan.
- Semmi gond, az olasz gén... - mondtam bátorítóan mosolyogva. - Bármikor eljöhetsz ide, ha ki akarsz kapcsolódni.
- Olyan hátborzongató itt... Mégis otthonszerű. Egyszerűen... Vonz.
- Igen. Jobb, ha megyünk. Nem mindig fogadják szívesen az újoncokat.
Vala bólintott, megfogta a kezem, és visszateleportáltunk, egyenesen Mikhael előtt landoltunk. Mikhael összeráncolta a szemöldökét, Vala sietve elhúzta a kezét tőlem.
- Mester, megmagyarázom! - mondta Vala gyorsan.
- Mit akarsz megmagyarázni? - kérdezte Mikhael, és gyengéden megsimogatta Vala arcát. - Nem kell magyarázkodnod.
- Attól függ, tilos-e a teleportálás. - mondtam halkan.
- Jobb, ha hazamész. - mondta Mikhael, figyelmen kívül hagyva engem.
- Igen. - mondta Vala, majd rám mosolygott. - Köszönöm a segítséget, professzor!
Biccentettem a távozó Valának, majd elbúcsúztam Mikhaeltől is, és hazamentem. Khatrina azonnal a nyakamba ugrott, és nem is eresztett egy jó darabig.
- Szervusz, Kispillangó! - mondtam, majd megpörgettem a levegőben, mire ő kacagni kezdett.
Finoman letettem a földre, aztán a napjáról mesélt, pár apáca ugyan piszkálta, de Mariana gondját viselte. Aztán meséltem neki a tanítványaimról. Egy ideig figyelmesen hallgatott, narancs szemével végig az arcom fürkészve, majd felpattant, és egy pici villámlényt idézett meg.
- Apa, nézd, én is tanultam ám! - mondta szélesen mosolyogva.
- Látom, kicsim. - mondtam. - Apa nagyon büszke rád.
Khatrina a párnák közé dőlt, akkor láttam, hogy be van fonva a haja. Khatrina próbálta kibontani, de csak jobban összekócolta a haját, és bosszúsan fújt.
- Ez boszorkányság. - morogta az orra alatt.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Igen, légyszi!
Lassan kibontottam Khatrina haját a fonatból, majd ki is fésültem. Khatrina hálásan mosolygott rám, majd közelebb bújt hozzám, én pedig a gyönyörű, vörös fürtjeivel játszottam.
- Apa, mondasz ma is egy mesét? - kérdezte Khatrina. - De most lepkés legyen!
- Lepkés lesz. - bólintottam. - Hol volt, hol nem volt, volt egy Lenke nevű pillangó. A többiek mind kinézték, mert más volt. Egy rendkívüli, sötét szépség az azúr társai közt.
- De ez olyan, mint a Rút kiskacsa! - méltatlankodott Khatrina.
- Nem... Egészen... - mondtam. - Ebben Lenke nekimegy egy fának, és sárkányként születik újjá.
- És felperzsel több falunyi inkvizítort?
- A számból vetted ki a szót! Jó éjt, kincsem!
- Jó éj... - mondta Khatrina, majd a karomba csimpaszkodva elaludt. Még megsimogattam az arcát, majd én is elaludtam.
Másnap reggel kaptam egy levelet a dózsétól, hogy sürgősen keressek munkát. Úgyhogy korán reggel Mikhaelnél voltam valami munkáltatói igazolásért, amit személyesen bevihettem a dózsénak. Amikor azt hinné az ember, hogy jobb dolga is van Velence urának. Nekem lenne.
- Áh, Nirrakk úr! - mondta a dózse, és széles mosollyal üdvözölt. - Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk.
- Részemről az öröm. - mondtam mosolyogva, kezet ráztunk, majd letettem a papírjaim az asztalra. - Ahogy kérte, egy munkáltatói nyilatkozat Mikhael atyától.
- Hmm... És ezért fizetést is kap, amiből el tudja tartani magát, és a lányát? Aggódom magukért, Nirrakk úr.
- Még csak mától dolgozom hivatalosan, szóval még az anyagiakról nem beszéltünk...
- Csend! Azonnal beajánlom egy éjszakai műszakba. Jól fizető állás, és nem rabolja sokat az idejét.
- Úgy nézek ki, mint egy éjjeli bagoly? - kérdeztem. Nos, tény, hogy a sötétzöld ruházatom nem épp nappalra való, és van egy kis halottas beütésem, de reméltem, hogy nem ilyen nyilvánvaló.
- A tanítás igenis egy lassan kifizetődő feladat, találnunk kell valami jobbat! - csattant föl a dózse.
- Na de erre tényleg nincs szükség...
A dózse végig sem hallgatott, kipenderített az ajtón egy második munkával, és Isten áldását kérte rám. Hát kösz.
Valahogy így esett meg, hogy épp csak a lányomra nem volt időm, egyik munkából a másikba rohantam.