Verőfényes őszi reggel volt, a Nirak és a di Grecho család együtt reggelizett. Roberto, a legfiatalabb firenzei Nirak és szülei krétai rokonait és a barátokat látogatta, de Robertónak elege lett az egészből. Csöndes, titokzatos ifjú volt, mégis az egyetlen mágiátlan az egész családban. Legalábbis mind így hitték. Barátai, Antonio és Anna di Grecho előző nap rosszul lettek, így nem szórakozhattak együtt, és a lázadó ifjút nem kötötték le az idősebbek bájcsevegése. Nyüzsgésre vágyott, kalandra, valami olyasmire, amit már Firenzében annyira megszokott. Firenze kereskedőváros, emlékeztette magát.
Lement a tengerpartra, és néhány lapos kővel kacsázott. Némelyikbe különböző jeleket karcolt a körmével (anyja mindig ezért pörölt vele), és a víz másképp fodrozódott.
Robertónak lassan melege lett, így elhatározta, hogy úszik egyet a hideg tengerben. Beugrott a vízbe, tempózni kezdett, de a hideg azonnal összehúzta az izmait, és eszméletét vesztve elmerült a habokban.
Mire magához tért, a parton feküdt a homokban, és egy valódi tünemény ápolta.
- Csak hogy felébredt, kedves idegen! - mondta a jelenés mosolyogva. - Hogy érzed magad?
- Fázom. - mondta Roberto. - De... Jól, azt hiszem. Köszönöm...
- Nincs mit. Nem vagy idevalósi, igaz?
- Hát, nem. Firenzei vagyok.
- Ó, Firenze! Mi szél hozott onnan...hogy is hívnak?
- Roberto vagyok. A családom görög eredetű. És te?
- Rebecca vagyok.
- Furcsa, nem láttam még lányt úgy úszni, mint téged.
- Én meg nem láttam még olyan bolond halandót, mint te! - mondta Rebecca. - Az Égei-tenger nagyon hűvös, nem bírtad volna sokáig.
- Még jó, hogy vagy. Te szirén vagy?
Rebecca félénken bólintott, kifésülte nedves haját, és addig barna tincsei sárgászölddé változtak. Elmosolyodott, és remélte, hogy nem ijesztette meg a halandót. Roberto csak mosolygott, majd arcon csókolta Rebeccát, aki elpirult.
- Nem gondoltam volna, hogy így hálálod meg. - mondta Rebecca mosolyogva. - Ó, bár ne királylánynak születtem volna, több időnk lenne egymásra. Sietsz valahová?
- Nem fontos. - mondta Roberto. - A szüleim bizonyára elfoglaltak, mániájuk, hogy menyasszonyt találjanak...
- Értem. - tört le egy kicsit Rebecca, és mintákat rajzolt a homokba. - Tehát házasodsz.
- Még nem. Rebecca, neked... Megkérték már a kezed? Úgy értem, egy szirén úr...
Rebecca a fejét rázta, és elmosolyodott. Kislánykorára gondolt, amikor még nem kellett az uralkodással bajlódnia. Roberto egy kis gyűrűt font hínárból, és Rebecca ujjára húzta.
- Tudom, őrültségnek tűnik, de én első pillantásra beléd szerettem. Tudom, hogy te vagy az igazi. Lennél a feleségem? Hercegnő?
- Igen. - mondta Rebecca, és hasonló gyűrűt font Robertónak. - És nem vagy őrült. Én is szeretlek. Halandó hercegem.

Roberto és Rebecca ezután folyamatosan találkozgattak, még Firenzében is, és akkor is, amikor a Nirak család Velencébe költözött. Első találkozásuknak ekkorra már kétéves évfordulója volt. Egy gyermek születése. Rebeccát azonban a sírás fojtogatta, amikor átadta Robertónak a fiút.
- Kedvesem, mi baj? - kérdezte Roberto.
- Kedvesem, tudod, szigorúak a törvényeink. Nem maradhatok veletek. Annyira... Szerettem volna látni őt felcseperedni. Roberto, kérlek, vigyázz a fiunkra!
- Megígérem, hogy rendszeresen meglátogatunk a kis Shuannal. - mondta Roberto.
Rebecca elmosolyodott, homlokon csókolta a gyermeket, majd elmerült a habokban.
Az ígéretből azonban semmi sem lett. Valamelyik áruló szomszéd boszorkánysággal vádolta Roberto Nirakot. Az édesapámat. Máglyahalált halt, anyám pedig majd' belehalt a fájdalomba. Engem meg az apai nagynéném és a nagybátyám nevelt. Ez pedig végképp a sírba vitte Rebecca (ifjú) királynőt. És itt kezdődik az én kis nyomorult életem.