Új ház, új szabályok. Néném szigorú volt velem szemben, tiltotta a mágiahasználatot, a hangos nevetést, a grimaszolást, bárminemű szórakozást, és muszáj volt mindent megennem. Utáltam az egészet. Az étel rosszabb volt, mint a disznóknak adott moslék, és unatkoztam. Ekkor kezdődtek a konfliktusok.
Jobb minőségű ételt szerettem volna, igazi kenyeret, friss vízzel, nem valami poshadt löttyel. Olyan nagy kérés? Mint láttam, igen. Ekkor megpróbáltam megszerettetni magam velük, bújós lettem, szeretetéhes, néném és bácsikám pedig nyájas, de ki nem állhattak. Egy ideig még hízelegtem, bájologtam, aztán szórakozásból kezdtem direkt bosszantani őket. Belefáradtak a nevelésembe, és egy nap, már anyám szomorú halála után egy "briliáns" ötletük támadt.
Egy közel korombeli fiút fogadtak mellém örökbe. Egy engedelmes, csendes fiúcskát. Hátha őt sikeresebben megnevelik, és ha a közelembe engedik, megismerve őt a mintámmá válik. Hát nem így jött össze.
Ezt a fiút Nirrakk-nak hívták. Sötétbana hajú, ébenszemű, de sápadt, beteges, sovány volt, és mágusjelölt. Csak négy éves, az ég szerelmére! Itt kezdődtek el az újabb problémák. Szerette volna használni a képességeit, de nevelőszüleink nem engedték, hogy védjék őt a keresztény veszélytől. Engem meg egy paphoz küldtek tanulni. Remek, kösz, logikus gondolkodás! Mire egy év után szüleink feladták a taníttatásom, Nirrakk megtört. Ő lett a jófiú, míg én az engedetlen, vad bátyja. Eleget téve és néha mégis cáfolva a szerepem gyakran loptam könyveket különböző teológiai magángyűjteményekből, de néha a kezembe akadt egy-két varázskönyv és legendárium, különböző kultúrák mítoszai. Imádtam őket, ezzel volt tele a szobám, polcokon végig a falon. Amikor olvastam, csendes voltam. Csak magamban tomboltam.
Nirrakkot pedig szintén elkezdte érdekelni ugyanez, és kiderült, milyen álszent. Olyan volt valójában, mint én.
Egy nap bekopogott a szobámba, amikor a nekromanciáról és a reinkarnációról olvastam egy izgalmas könyvet, és a nyíló ajtóhoz vágtam. Nirrakk felkiáltott, erre felpattantam, és mikor már majdnem becsukta az ajtót, kiékeltem a lábammal.
- Nagyon megsérültél? - kérdeztem.
- Hagyd! - mondta Nirrakk, és a kis résen benyújtotta a könyvet. - Ez a tiéd! Jónak tűnik.
- Belelapoztál? - kérdeztem unottan. Igazából meglepődtem. Miért érdekelné Nirrakkot a nekromancia? Hogyan tud olvasni? Négy éves, de olyan érett, mint én magam. Sajnáltam, hogy hozzávágtam a könyvet. Nem érdemelte ki. - Nem jössz be esetleg? Nagyon egyedül vagyok. Egy kis társaság nagyon hiányzik. Szeretnél játszani?
Ez volt a kifogás-rész. Ki akartam próbálni egy gyógyító kenőcsöt, magamat nem akartam csak azért megsebezni, hogy kipróbáljam, erre itt volt Nirrakk. Addig pedig olvasgathatja a könyvet.
Nirrakk félénken bólintott, én pedig kinyitottam az ajtót, berántottam őt a sötét szobába, majd gondosan becsuktam az ajtót. Kellemes félhomály volt így a szobában.
- Látsz te itt? - kérdezte Nirrakk.
- Hozzászokott a szemem a sötéthez, bár... - mondtam, és elvigyorodtam. Kár, hogy nem látta.
Kettőt tapsoltam, mire zöld kristálylámpásokban tűz gyulladt, elég fényesen ahhoz, hogy olvasni lehessen. Nirrakk ámulva nézett körbe a faltól falig polc szobában, és lopva rám pillantott.
- Tetszik? - kérdeztem.
- Igen. - mondta Nirrakk ámulva, és cinkos félmosolyra húzta a száját. - Nem értem, a szüleink hogy lehettek olyan bolondok, hogy azt hitték, olyan rossz itt neked.
- Most be fogsz árulni, mi? - kérdeztem, és felvontam a fél szemöldököm. - Anyja kedvenckéje.
- Dehogy! - tiltakozott Nirrakk. - Miért tenném? Te... Komolyan azt hiszed, olyan vagyok, mint az a némber nevelőanyám?! Kháószidusz vagyok, és nem hagyom cserben a vérem! Testvérek sem adják fel egymást, Shuan! Tudd meg, a vér szava erősebb a hírnévnél és az imidzsnél!
- Nem vagyok a testvéred. - mondtam. - Hagyd ezt az álszent sületlenséget.
- Nem, valóban nem vagy a testvérem, egy szóval sem mondtam. Apám.
Egy hosszú pillanatig csendben figyeltem Nirrakkot. Biztos csak megőrült, nem lehetek az apja. Gyerekes ostobaság! A könyvre pillantottam, megráztam a fejem, elővettem a gyógykenőcsömet, és mielőtt Nirrakk tiltakozhatott volna, lekezeltem a sebét, és igyekeztem kipenderíteni az ajtón.
- Menj inkább árulkodni anyucinak! - mondtam, megpróbáltam becsapni az ajtót, de Nirrakk kiékelte a lábával.
- Már pedig meg fogsz hallgatni, Shuan Nirak. Van egy hírem számodra, amiről jobb, ha tudsz. Igencsak aktuális.
- Nirrakk, gyere vacsorázni! - kiáltott le anyánk.
- Egy pillanat anya, csak még megmosakszom! - mondta Nirrakk kisfiús, angyali hangján. Még kis vizet is fakasztott, hogy felhallatszon a csobogás az emeletre. Elkerekedett szemmel figyeltem, hogy utána félig árnyként a szobámba surrant, kényelmesen letelepszik az ágyamra egyik új szerzeményemmel, és rám vigyorog. Démonian hegyes fogai voltak. És rettentően komoly volt. Négy éves, ismételgettem magamnak. De lehet, van démoni felmenője, azok mindig érettebbek az embereknél. Aztán később tűnnek sokkal éretlenebbeknek.
- Nem ülsz le, Shuan? - kérdezte kaján vigyorral az arcán. - Kezdek unatkozni, még fel találok robbantani egy lámpát. Ugye nem akarod, hogy még holnap este új lámpát kelljen varázsolnod? Olyan fárasztó a teremtőmágia, nemde? Ez zöldláng? Rég nem volt ilyen, három éves korod óta kísérletezel vele? Kár lenne tönkretennem ezt a csodás munkát.
- Fogd be! Lesz rá egy egész napom, hogy még ki is tekerhessem azt a vékony kis nyakad!
Nirrakk unott arccal letette a könyvet, az ajtófélfának támaszkodott, én pedig kicsit lecsillapodva leültem az ágyam szélére. Kisgyerek, meg sem ijedt tőlem. Mit is várhattam volna?
- Bocs, nem akartalak megijeszteni, de... Felbosszantottál. - mondtam.
- Én kérek elnézést és köszönöm. - mosolyodott el Nirrakk. - Apám és a bátyám halála óta nem sokan segítettek... Sebet kezelni.
- Ó, izé, sajnálom. Mikor történt?
- Kilenc éve, a halála után öt évvel születtem. A bátyám, Terriblon pedig négy éve halt meg. Mintabáty volt.
- Istenek, te is csak egy nyomorult árva vagy! - mondtam, és finoman közelebb húztam magamhoz az eddig gyűlölt démonfiút. Csak négy, és soha nem is látta az apját.
- De igen. - mondta Nirrakk, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. - Kísértetiesen hasonlítasz rá. A nevelőszüleink rájöttek. Ki akarnak gyomlálni a családból, azt nem tudom, hogyan pontosan, de meg akarnak szabadulni tőled. Utána bizonyára én következem. Nem sokáig titkolhatom a vérem...
- Csitulj, Nirrakk! - mondtam, elengedtem, és mélyen a szemébe néztem. - Nyugodj meg öcskös, jó? Butaságokat beszélsz össze-vissza.
- Nem, és tudod, hogy igazam van. - mondta Nirrakk. - A reinkarnáció valós fogalom. Apám megtette, és most megint itt van... Az összes gesztusod az övé, a vérmérséklete, a tudásvágyad, a karaktered... De én jobban örülök, hogy így ismerlek. Apám nem volt olyan fantasztikus félszirén báty, mint te. Olyan furcsa még nekem ez a világ. De te elkalauzolsz itt, ugye?
- Jaj Nirrakk, egész tegnaptól a megölésedet tervezgettem. Erre kiderül, hogy kedves fiú vagy. Én neveltelek ilyennek?
- Tőled örököltem. - vigyorodott el Nirrakk, majd felsietett vacsorázni. Én pedig megkaptam az aznapi moslékos kenyeremet.
Biztos voltam benne, hogy a kenyeret Nirrakk csempészte hozzá. Jól esett a törődés, amit utoljára szirén édesanyámtól tapasztalhattam meg. Ő vajon tudta-e, hogy valaki reinkarnációja vagyok? Elgondolkodva rágcsáltam a kenyér héját, és a Nirrakk által ott hagyott könyvet bújtam. Egy párhuzamos, mágikus világról volt benne szó. A halálfolyóknál volt nyitva. Érdekes olvasmány.
Egyre inkább érdekelt az a világ, Nirrakk szülőotthona. Talán az enyém is.