- Kharin, sürgősen segítségre van szükségem. - mondtam.
- Halljam, mit nem tudsz elintézni nélkülem? - kérdezte Kharin unottan, nekidőlt az egyik fának, és a körmeit élezte a tőrével.
- Üldöz egy bíboros Falánk.
Kharin a mögöttem lévő fába repítette a tőrét, épphogy súrolva az arcom, majd idegesen kezdett fel-alá járkálni.
- Azt hittem, megöltem. - mondta.
- Most kis híján engem öltél meg. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
- Ugyan már, kárt se tudok tenni benned... De az a Falánk igen.
- Honnan... Ismered?
- Magiszoni volt, még gyerek, amikor Terriblon kisiskolás volt. De már akkor azért könyörgött, hogy a legnagyobb mesterek tanítsák. Ha alkalma lett volna rá, kiírtja egész Magiszo-Itália mágusait. Én állítottam meg ott. Itt pedig, most rajtad a sor.
- Hogyan végezzek vele?
- Sehogy. El kell venni az erejét, aztán lesz sebezhető.
- Kösz, hasznos vagy, mint mindig. - morogtam.
- Hát persze. Árnykirály.
Kharin ezzel el is ment volna, de megragadtam a csuklóját. Ő erre iszonyatos gyilkos pillantást vetett rám, megégette a kezem, majd kitépte a csuklóját a kezemből.
- Mit akarsz? - kérdezte ingerülten.
- Én... Én csak... - dadogtam ijedten. - Csak szólni akartam, hogy... Hamarosan átjárót tudnánk nyitni Magiszonra.
- Hogyan? Ki vele!
- A Falánknál van az ékszerek nagy része. Elintézem, és megszerzem mind az ötven ékszert...
- Nagyon helyes. Ha elintézed a Falánkot, és mindezt véghez viszed, nincs erő, ami megállítson. Mégiscsak életben hagylak. Hasznomra vagy, még. Jaj, ne nézz már így rám! Hoztam neked egy kis apróságot. Boldog huszadikat!
Kharin egy hosszúkás, keskeny, fekete dobozt nyújtott át nekem, és bátorítóan mosolygott rám. Az előbb meg arról beszélt, talán megöl, ha nem vagyok hasznára. Bizalmatlan voltam kicsit, de a kíváncsiságom erősebb volt. Kinyitottam a dobozt, és belenyúltam a mély dobozba. Puha bársonyt tapintottam, majd egy simára csiszolt fahengert. Amint ezt kihúztam, a fahenger eltűnt, és egy pálcát tartottam a kezemben. Hosszúkás, végén elvékonyodó volt, a pálca maga ébenfából készült, és faragások díszítették, amiben fémszál volt, és ahányszor varázslathoz készültem, sejtelmes, zöld fénnyel világított. Gyönyörűen, precízen megmunkált, tökéletes volt. Ahogy próbálgattam, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a pálcát rám szabták.
Aztán láttam meg a vastagabb végén egy frissebb díszítést, az Ehnetis-rúnát. Elmosolyodtam, és nem győztem csodálni a pálcát.
- Tetszik? - kérdezte Kharin.
- Mintha rám szabták volna. - mondtam. - Véletlen?
- Még apámé volt először, aki az ő apjától kapta a pálcát a huszadik születésnapjára. Aztán az én huszadik születésnapomon megjelent a párnám alatt. A huszadik születésnapján Terriblonnak adtam, aztán ő a saját elsőszülött fiának, és így tovább, míg az az ág kihalt. A pálca lassan visszaszállt halott fiúról apára, aztán Terriblon visszaadta nekem a pálcát. Igazán sosem volt Terribloné, így az utódaié sem, mindig is hozzám ragaszkodott... Úgyhogy most te kapod meg huszadik születésnapodra.
- Apádnak nem hiányzott a pálca sosem?
- Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Amikor megkapta a pálcát, nem az apám volt. És akkor sem, mikor a pálca hozzám került.
- És... Nagyapád?
- A huszadik születésnapján készítette... A saját ízlése szerint, folyton a hangulatától változott a színe... Apám naplója szerint. Apám imádta az ébenpálcát, így nagyapám úgy döntött, miért ne adja neki? Csakhogy apám eltért a sötét úttól, elhagyta anyámat, de a pálca nála maradt, mint egy kísértő emlék.
- Oké, így kissé bizarr, de... Kösz. Mennyit bír?
- A nagy átkaimat is elviseli. Ez egy élő ébenpálca, Shuan, emergiával telt fémrúnákkal rajta. Megkockáztatom, egy atomháborút is kibír közvetlen közelről.
- Értem...
- Dehogy érted. Olyan energiarészecskék, amik akkora sugárzást bocsátanak ki, hogy szétrobban a légcsöved.
- Te most a tüdőrákra céloztál, vagy csak...
- Rák! Azt a szót kerestem. Szóval, a sugárzástól rákos lehetsz, ha helyben föl nem robbansz, vagy mutálódsz, vagy...
- Elég, elég! Egek, kibír egy Falánk elleni harcot, vagy sem?!
- Egy Falánk rosszabb egy atomháborúnál.
- Azaz...?
- Ha egyetlen apró karcolás is lesz a pálcánkon a vesztes csatád után, én leszek a második, aki végez veled. Bár, a sok töréstől a karcolást már nem is lehet majd látni, szóval nagyapa is meg fog ölni mindkettőnket még egyszer. Ugye nem akarod, hogy nagyapa megkeserítse a létezésemet?
- De önző vagy!
- Te addigra már a nemlétben leszel.
- MI?! Mi a te nagyapád?!
- Sötétségdémon, főgonosz egy harmadik világban... Nem meséltem róla?!
- Egy szóval sem említetted...
- De. Tőle van a démoni vérem. Azért néha gondolkodhatnál. Vajon mitől vagyok akkora sötétmágus démon? Mert van egy a felmenőim közt! Te is azért vagy... Szirén, mert a felmenőd az! És a leendő gyermeked is azért lesz szirén, mert van a felmenői közt egy.
- Bocs, befognád végre? Koncentrálni próbálok. Éreztem egy halott rezgést.
- Csak egyet? Nézz már körül, ez az árnyerdő! Idióta...
- De ez... Kuss már, na! Valami emberszerű van benne...
Kharin csak a szemét forgatta, amíg én az energiarezgést vizsgáltam. Időnként feltűnt, mindig máshol, lehetetlen helyeken. Csak játszik velem.
Energiaelszívó nyilakat készítettem az új pálcámmal, aztán egy íjat és tegezt, majd elindultam az erdő sűrűjébe, és szikrákat lőttem az égbe.
- Shuan, te meg mit művelsz?! - kérdezte Kharin.
- Előcsalom a Falánkot. - mondtam. - Miért, minek tűnik?
- Valóban, egy bohócra mindenki felfigyel.
- Oltáska?
- Oltáska. De amúgy tényleg tetszik a terved. Imádom az udvari bolondokat.
- Gondoltam. - morogtam. - Az önbecsülésem viszont igen hamar a nullára fog zuhanni.
- Ugyan már, a sikerért megéri!
- Utálom, hogy igazad van, ugye tudod?
- Hát persze. Ezért szeretem mindig az orrod alá dörgölni.
A szemem forgattam, majd elindultam az erdő sűrűje felé.
Egyszer csak megrezdült valami a bokorban, felajzottam az íjam, és lőttem.
Pozitívum: futtában kaptam el. Negatívum: egy tűzróka volt. Óvatosan újraélesztettem a lángját, és félrehúzódtam. A róka mérgesen fújt rám, de elvonult, hála az égnek. Ezután mindig benéztem a bokrokba, mielőtt lőttem volna, és egyre több árnyállattal találkoztam. Aztán egyre több volt sebesült, végül egy mesés kis tisztásnál már egyet sem láttam. Pedig az ember azt hinné, egy tisztásnál, legelőnél sokan lesznek.
A halálbűz egyre erősödött, de most nyugtalanított. Halk sikolyokat hallottam, mintha elfojtanák őket.
Az egész hátborzongató volt. Ahányszor ágreccsenést hallottam, és a lábam alá néztem, törött csontok és rongyos, szakadt ruhamaradványok, helyenként egy-egy amulett, kereszt vagy könyv, Szentírás és varázskönyv egyaránt.
Hirtelen hollókárogást hallottam, mire összerezzentem, és lelőttem a madarat. Ez volt a hiba.
- Nocsak, van, aki ilyen későn kódorog az erdőben? - hallottam egy felnőtt férfi hangját.
- Jaj, hát igen. - kezdtem, tettetve az ártatlant. - Muszáj vadásznom, hogy ne haljak éhen.
- Remek, hogy hasonlítunk ebben. Csatlakozhatok?
Na, most mit tenne egy jó itáliai? Avagy mi lenne az ésszerű lépés? Kedvesen meghívná a házába? Vagy lelőné? Az jobban rám vallana.
Avagy fenntartom az álcát.
- Persze, mon ami, gyere! - mondtam barátságosan. - Rossz az egyedüllét. Nem is értem sokszor azokat, akik önként vonulnak magányba...
- Te mivel foglalkozol? - kérdezte a férfi kíváncsian, de még mindig nem fordultam hátra, hogy ránézzek.
- Ó, lecsúszott kisnemes volnék, Shu... Sukkarából, Robin vagyok Sukkarából, mindegy, biztos nem hallottál rólam, kicsi falu, kicsi ember. Vadászgatok, hogy meglegyen a napi betevőnk. Néha a gyerekek is besegítenek a földművelésben de az, ami a kopár földön terem, annyink nincs. Úgyhogy az erdőket járom, és ha tehetem, próbálom a régi könyveimet eladni.
- Miféle könyvek?
- Kívülről fújom az összeset, és szép könyvtárnyi. Csak senkinek nem kell. Rengeteg Szentírás, fordítások... Magam körmöltem.
- Meg vagy mentve, Robin barátom. Igencsak érdekelnének azok a Bibliafordítások.
- Na, remek. - mondtam kissé unottam.
- Egész eredeti ötlet. Komolyan. Amúgy Jonah vagyok. Honnan jött az ötlet?
- Unatkoztam, kezdves Jonah barátom.
Éppen egy csapdafélével szöszmötöltem, mikor a férfi, Jonah, vagy mi a fene volt a halandó neve, felhúzott a földről. Egyszerű utazóruhát viselt, köpenye csuklyáját az arcába húzta, így nem láttam rendesen a vonásait. De a halálszagot körülötte megéreztem. Lassan legejtettem magamról Jonah bíboros hosszúkás ujjait, és az eget kémleltem.
- Eső lesz hamarosan. - mondtam aggodalmasan. - Olyan zápor, hogy leveri a termést.
Hallottam, hogy Jonah bíboros magában morog kicsit, és világ bolondja olasznak nevez, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
- Klerikánus úr, tud csapdát készíteni? - kérdeztem végül.
- Eddig csak macskát fogtam. Miért?
- Az semmi! - kezdtem, és nekiláttam az újabb idegtépő olaszos gesztikulálásnak és hadarásnak. - Én olyan kutyákat szoktam volt fogni, szeme keresztbe áll, ha látja! Cerberust is fogtam! Olyan ocsmány dögfajtát, tudja.
- Értem, és... Mekkora volt? - kérdezte Jonah bíboros már kevésbé lelkesen.
- Emberméretű. - mondtam komolyan, leeresztettem a kezem, és a szemem fenyegetően megvillant. - Százhetvenkettő és kétharmad centiméter magas, sötét, ébenfekete bundájú, a szeme vérvörös, hullaszagra gerjedt, és naponta több élőlénynek nekiesett. Mert önnön halottságát akarta ellensúlyozni. Egy előző életemből ismertem, alig száz éve. Nagy dög volt.
Jonah bíboros a csuklyája szegélyét szorongatta, majd megnyalta kiszáradt ajkait. Ugrásra készen állt, de habozott.
- Ne félj, nem feltételezem rólad, hogy elkövetsz egy csúnya hibát. A mesterölésért nálunk, a Tanok szerint, jól tudod te is, halál jár vagy csonkítás. A Falánkoknak sincs kibúvó.
- Honnan tudtad? - kérdezte a bíboros, majd hátratolta a csuklyáját. Harmincas éveiben járó férfinak tűnt, hosszú, sötét haja rendezett volt, mint az összes arcvonása, és tökéletes, enyhén napbarnított, olaszos volt a bőre. Előre megrendezett. Először kedvesen mosolygott rám, de a szeme, az először égszínkéknek látszó szem nem mosolygott. Ekkor lassan elsötétült, és a vonásai is úgy tökéletlenedtek. Lassan végighúzta a kezét a halántékától a haja végéig, pislogott kettőt, és éreztem, hogy lassan kiráz a hideg. A Falánk mágiát éreztem meg.
A bíboros-Falánk hófehér haja sápatag, szürkés arcába hullt, de nem takarta el vérvörös, szűk pupillájú hüllőszemét. A mosolya rosszat sejtető volt, és örökös, hideg energiahiány-aura vette körül. Hála az égnek, tényleg nekromata volt, láttam a jelet a kézfején.
- Milyen aurát érzek rajtad? Ó, csak nem... Ez felsőfokú sötét energia? - kérdezte negédesen, és rám villantotta a fogait. - Nos, Robin Sukkarából, eljött a vég.
- Cselszövő vagy, de iszonyatosan naiv, ez hogy lehet? - mondtam, lassan letekertem a bőrszalagot a csuklóimról, és felemeltem a két kezem, rúnával előre. - Shuan Nirrakk, földi Kharinaida Sireniából. Örültem a találkozásnak, Jonakhim.
Lángba borítottam a kezem, és beleöklöztem Jonakhim bíboros arcába. Ő meglepetten kiáltott fel, én ezalatt hátrébb húzódtam, és egy energiaelszívó nyilat helyeztem az idegre.
Jonakhim erre felkapta a fejét, és rohanni kezdett felém. Az Achilles-ínjára céloztam, összeesett, én pedig egy kis fenyőfáig hátráltam.
- Szia, rég láttalak. - mondtam.
A fenyőcsemete csak megrezgette a leveleit, és az egyik ágával mögém bökött.
- Igen, tudom, elintézem.
Jonakhim iszonyatos sebességgel közeledett felém, ahhoz képest, hogy meglőttem. Árnnyá válva cikázram előtte, időnként kavicsokat, faágakat dobva felé. Még az sem állította meg, hogy egy hatalmas, kidőlt fát és egy sziklát dobtam rá, csak előmászott, és óriáskobraként kezdett üldözni.
- Na de ne már!!! - dühöngtem magamban. - Lapulj már ki, te nyomorult műhüllő!
- Műhüllő? - sziszegte Jonakhim.
Aztán óriási feketesárkányként kezdett el üldözni. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy tudtam, hogy a sárkányok alhasa nagyon puha. Könnyű átlőni...
A nyíl belefúródott a sárkány hasába, fájdalmasan felüvöltött, és Jonakhim lassan visszavette emberibb alakját. Szürke arcán feketés-vöröses foltok és kékeslila erek rajzokódtak ki, a pillantása szinte ölni lett volna képes.
- Azt hiszed, egy nyíl árthat nekem?! - visította.
- Ha akarod, beléd ereszthetek még néhányat ebből. - mondtam.
- Mentsd magad, halandó!
- Miért nem hiszik el sose az igazságot nekem...
Életemben először egy árnyszigonyt idéztem meg, a személyes fegyverem. Jonakhim felém rohant, bele a fegyverbe, de miután nagy nehezen lerugdostam, sorban beleeresztettem az összes nyilamat. Jonakhim összeesett, és halandószerű alakban kúszott felém.
- Na, takarodj innen! - mondtam, és rátapostam a kezére.
- MIT műveltél velem?! - kérdezte visításszerű sziszegésre emlékeztető hangon.
- Kala nyilai, mindent halandóvá és mágiátlanná tesz. - mondtam. - Régi ereklye, de nekem tetszik.
- Semmi jogod hozzá!
- Khariné volt, úgyhogy de. Mester!
Kharin alakja lassan bontakozott ki az árnyakból. Jonakhim ijedten nézett rá, majd rám.
- Lehetetlen!!!
- Ha akarod, a tiéd. - mondtam.
- Téged illet a féregölés joga. - mondta Kharin.
- Ne, ne, ne...
- Nyugalom, szívességet teszek neked! Kerülj pokolra!
Leszúrtam Jonakhimot, majd az árnyát magamhoz láncoltam. Először kicsit duzzogott, majd megpróbált halálra kísérteni.
- Ne csináld ezt, hisz tudod, mit mond a Mesterölés elve... Bár, Nacral barátom biztos szívesen látna a dísztermében. De édes, ahogy bosszút akarsz állni. Csakhogy a te parancsodra meg akarták ölni az anyám.
- Te... Rebecca Sireneis fia vagy?
- De gyorsan kapcsolsz... Csak kétszer mondtam el, és néztem rád. A szemem az, amit megőriztem tőle. És az emléke. Tudod, mit? Itt az ideje, hogy hazakerülj... Majdnem.
Csettintettem, mire Nacralisi színes lángok csaptak föl a földből, és elemésztették Jonakhimet. Amíg szép lassan elégett, a régi, összegyűjtött hatalmát lassacskán összegyűjtöttem, és elvettem.
- Ezzel sem lesz egy ideig gondunk. - mondtam.
- Nagyon remélem... Gyerünk, próbáljuk ki a pálcát!
Követtem Kharint az erdő kevésbé sűrű részére, aztán kicsit próbálgattuk a pálcát. Amilyen gyönyörű volt, olyan tökéletesen működött. Imádtam.