"Welcome to the panic room
Where all you're darkest fears gonne come for you"

☆☆☆

-Hogy találtál meg? - kérdeztem zihálva. 

Nem voltam túl jól. Egyre inkább kezdett a kép összefolyni előttem. Tudtam, hogyha nem teszek valamit azonnal akkor pánikrohamot kapok. És az nagyon nem jött volna jókor.

-Tudod meddig tart lenyomozni egy telefont amíg órákon át trécselsz a barátaiddal? - nevetett fel.

-Igazán meglepő, hogy te ilyenhez is értesz. Talán ezt is Ninától loptad? - sziszegtem. 

Az asztalt egyre jobban szorítottam. Nem ájulhattam el. Meg kellett találnom amiért oda mentem. Minél előbb. Tudtam, hogy van ott valami. A szemem előtt, olyan amit elsőre észre sem vennék. És egy idegen sem.

-Ne felejtsd el, hogy birtoklom az emlékeit. - vigyorodott el gonoszan és pásztázni kezdte a területet. 

Hatalmas nyomást éreztem a mellkasomban. A levegőt továbbra is kapkodtam. Nem akartam elhinni, hogy ennyire felelőtlen lehettem. 

-Szóval bármiért is jöttél ide, azt nekem is észre kellene vennem. - mondta forgolódva.

-Honnan veszed, hogy van itt valami ami kell nekem? - nyögtem ki.

-Ugyanmár. Ok nélkül nem ültél volna azonnal autóba. Megakarod találni, és talán ez a hely lehet a kulcs. Ha itt vagy.... biztosan ez az. - húzta egy félmosolyra a száját.

-El kell, hogy szomorítsalak... itt nincsen semmi. Ha találtam volna már nem itt lennék. - mondtam. 

Az ujjaim már teljesen elfehéredtek. Nem sokon múlt, hogy ne csússzak össze ott előtte, de nem tehettem. Tudtam még tartani magamat.

-Ó igazán? Hogy őszinte legyek kár érted. Azt hittem, hogy nagyobb ellenfél leszel. De hogy pár hulla miatt így összecsússz. Nem is akarod igazán megmenteni a barátodat. Pedig ő mennyi mindent megtett érted. Még azt is hagyta, hogy kis híján megöld. - intett a fejével az oszlop felé.

Még a kötelek is ott voltak amiket levágtam róla. És akkor esett le. A kötelek voltak. De nem leplezhettem le hiszen akkor ő is rájött volna. Csak reméltem, hogy nem esett le neki. 

-Gyáva vagy. Pedig azt hittem, hogy legalább egy tisztességes harcban fogsz meghalni, hogy minden áron megmentsd a barátodat. De még csak meg sem tudod találni. Ennyire sem vagy képes. Hatalmas csalódás vagy te nekem Dove Carson. - mondta, miközben körbe - körbe járkált, hátha meglátja amiért oda mentem. De nem sikerült neki. 

-Vagy talán mégis tévedtem és megpróbáltál átverni azzal, hogy ide hoztál. - morogta. 

A kezeim remegni kezdtek. Már nem tudtam sokáig tartani magamat. Hirtelen felém kapta a fejét és farkasszemet kezdtünk el nézni egymással. Tartottam. Ő pedig egyre közelebb jött hozzám. Míg már előttem állt. Jobb kezébe fogta meg az arcomat és szorítani kezdte. Fájt, de nem adtam neki hangot. Tűrtem. 

-Ne felejtsd el Carson. Mindent tudok rólad. - mondta a szemembe nézve.

-Ahogy te se azt a tényt, hogy okkal voltam a S.H.I.EL.D. egyik legjobb ügynöke. Nem kell sok idő és mindent tudni fogok rólad. - sziszegtem.

-Ugyanmár. Mit tudnál te kideríteni rólam. - nevetett.

-Nem vagy idősebb mint 25, de 20-nál kevesebb sem vagy. Én 23-ra tippelnék. - vigyorodtam el.

Kezdtem egy kicsit jobban érezni magam ahogy elbizonytalanítottam.

-Fogadni merek, hogy nem végezted el a középiskolát méghozzá, mert az egyik szülőd meghalt. Szerintem az anyukád, és így teljesen egyedül maradtál. - mondtam. 

Sok mindenre rá lehetett jönni arról ahogy az ember beszélt, és cselekedett. Vagy, hogy mit akart.

-Fogd be. - szorított rá még jobban az arcomra.

-Az apád elhagyott még kiskorodban. Szerintem még él, és beakarod neki bizonyítani, hogy igenis érsz valamit és nem szemét vagy amit csak ott lehet hagyni az út szélén. - folytattam.

-Mit tudsz te? - nevetett fel hisztérikusan.

-Minél tovább állsz itt előttem, és nézel a szemembe egyre csalódottabban ahogy beszélek annál többet. - mondtam, mire automatikusan elengedett és hátralépett kettőt. 

Éreztem, hogy az arcomon ott maradt a kéz lenyomata de ez volt a legkisebb gondom. 

-Azt hiszed, hogy tudsz rólam bármit is? Dehogy tudsz. - rázta meg a fejét. 

-Ezzel be is bizonyítottad, hogy mindenben igazam van. 

-Szeretnéd ha így lenne, mi? Én nem olyan vagyok, mint azok a kis piti bűnözök meg ki tudja még kik akiket a S.H.I.E.L.D.-nél kergettél. Én mindnél hatalmasabb vagyok, és egy kis rábeszélés nem fog hatni, hogy ne pusztítsalak el mindannyiótokat. - mondta, mire az ökle körül sárga fény kezdett el megjelenni. 

-Szerinted te nagy ellenfélnek számítasz? Dehogyis. A Hydránál naponta gyártottak le olyan szörnyeket, mint te. És tudod mi lett velük ha nem sikerültek? Én végeztem velük. A saját kezemmel. Szóval nehogy azt hidd, hogy veled nem tudnék. Amint teljesen rájövök, hogy ki vagy te és megismerem az erődet neked véged. És már rajta vagyok ne aggódj. Nem fogsz nyerni. Azt garantálhatom. - mondtam magabiztosan. 

Persze nem voltam száz százalékig biztos magamban, de ezt nem mutathattam ki. Neki nem kellett tudnia.

-Kivéve ha most megöllek. - mondta felnevetve.

-Nem tennéd meg. Hajt a kíváncsiság. Tudni akarod, hogy mit fogok még kideríteni rólad. - mondtam. 

Ebben pedig teljesen biztos voltam. Mind tudni akarják. Nem volt kivétel.

-És ha nem akarom? - kérdezte.

-Dehogynem. Különben most nem beszélgetnénk itt. - vontam meg a vállam.

-Mint mondtam neked az egyetlen egy szerencséd, hogy amíg Blake él az erő nem engedelmeskedik nekem teljesen. De hamarosan megtalálom és amint neki vége te leszel a következő. Ezt vedd ígéretnek. - mondta, majd egyet csettintve eltűnt. 

Nagyot sóhajtva huppantam le a földre. Szinte el sem hittem, hogy csak úgy lelépett. Nem ülhettem sokáig a földön tétlenül. Megráztam a fejemet és igyekeztem összekapni magamat. Ahogy felálltam gyorsan leporoltam magamat, és azonnal az oszlophoz mentem. A kötelek ott hevertek. De nem olyan helyzetben ahogy az emlékeimben szerepeltek. Legalábbis én biztosan nem raktam ki belőlük két betűt.

-Bp. - motyogtam magam elé. 

Gyorsan memorizáltam és szétrúgtam, hogy nehogy más is megtalálja. Szinte azonnal tudtam, hogy mit jelöl. A telefonomat előkapva tárcsáztam Tonyt.

-Szükségem lenne egy gépre. - szóltam bele köszönés nélkül.

-Mostmár nem autózgatsz? - kérdezte.

-Nem. Nincs rá időm. - morogtam feszülten. 

-Találtál valamit? - váltott stílust azonnal. 

Stark képes volt pillanatok alatt felvenni egy kis komolyságot. Persze ezt soha nem vitte túlzásba és nagyon rövid ideig tartott.

-Nem. De akadt egy kicsit nagyobb gondom most. Majd beavatlak. - hadartam. 

Persze nem volt igaz, de ha az a lány lehallgatta a telefonomat nem volt mit tennem. A legegyszerűbb volt amit tehettem az az, hogy hazudtam amíg ki nem találtam valamit.

-Küldöm a gépet. - mondta, majd letette. 

Sóhajtva huppantam le a földre. A lábaim remegni kezdtek és a levegőt kapkodva vettem. Nem tudtam, hogy mi történik, de egy nagyon rossz érzés fogott el. Azt akartam, hogy vége legyen de tudtam, hogy ez még csak mindennek az eleje. Még nagyon sok mindent át kellett vészelnünk. Én vállalkoztam erre. A mindenem volt a S.H.I.E.L.D. és az, hogy segítség illetve megvédjem az embereket. Egészen addig amíg a Hydra magához nem vett. Az agyam károsodott, és tapasztaltam párszor, hogy nincs vele minden rendben. Kimaradtak néha dolgok. Ha Tony nincs az a chip is még mindig a fejemben lett volna. Az volt az egyik eszközük amivel könnyebben tudtak irányítani. Mindent bevetettek amit kellett a céljaik elérésében. Rengeteg embert tettek el láb alól. És ennek én is a része voltam. Nagy mértékben. A célpontok sosem élték túl. Nem tudták, hogy mi vár rájuk és a családjuk sem, hogy valójában mi történt. Profik voltunk. Mindig balesetként állítottuk be, hogy senkinek ne tűnjön fel. Volt, hogy a célszemélyen kívül is haltak meg. Ők voltak a mindent a cél érdekében. Megkellett halniuk, mert egy nagyobb hatalom így akarta. Sokan lettünk az áldozatai. Egyikünknek sem volt választása, tennünk kellet amit mondtak nekünk. A legapróbb ellenkezésnek komoly következménye volt. Sokat szenvedtünk. Főleg egy - egy kevésbé sikeres küldetésen. Mindennek úgy kellett lennie ahogy ők azt megálmodták különben szenvedtünk. Nem keveset. Mivel azt hitték, hogy meghaltam ezért senki sem keresett. Senki nem akart megmenteni. Én pedig nem tudtam segítséget kérni, hiszen nem emlékeztem semmire. Akárhányszor rémálmom volt minden feljött. Láttam azokat az embereket akiket megöltem. Volt, hogy egyszerre mindannyian ott voltak. Rengetegen voltak. Soha nem lett volna szabad megtennem. De az szinte nem is én voltam. Elvették az életem egy részét és a szabad akaratom. Senkinek nem kívántam azt az érzést amivel éltem nap mint nap. Újra és újra átéltem az egészet. Fájt. Pokolian. A Bosszúállók mellettem voltak és segítettek amiben csak tudtak, de nem mondtam el még nekik sem, hogy mit is éreztem. Felesleges lett volna. Segíteni senki sem tudott, ezt egyedül én tudtam megoldani. Sokszor jobban voltam. Volt idő mikor egy kicsit újra önmagam lehettem. Mintha egy kicsit sikerült volna felejtenem. Azonban ezek az idők nem tartottak sokáig. Mindig visszatértek a tetteim következményei. Kezdtem hozzá szokni, hogy soha sem lesz már olyan életem amilyet szerettem volna. Így hát azon voltam, hogy a nem saját akaratomból elkövetett bűneimet helyre hozzam. Muszáj volt. A szüleimet sosem érdekeltem. Jobban mondva, csak az apámat, az anyám meghalt miközben a világra hozott engem. Az apám pedig tönkre tette a gyerekkorom. Nick Fury az egyetlen aki közelebb állt hozzám Ninán kívül. Noha nem beszéltem vele túl sokat miután végre újra önmagam lehettem, hiszen neki is meg volt a saját baja a S.H.I.E.L.D. csúfos kudarcával. Mégis ha arra került volna a sor egy telefonomba került volna, hogy a lelkemet ápolgassa. Sokan nem nézték ki belőle, de neki volt egy ilyen oldala is. Felkarolt amikor szükségem volt rá. Bár mi sosem kerültünk egymáshoz túl közel, mint amennyire Ninával. Neki tényleg olyan volt, mintha az apja lenne. És ő is a lányaként tekintett rá. Főleg miután a szülei eltűntek. Mindenben ott volt nekünk. Stark - on kívül ő volt a másik aki folyamatos értesítést kapott Nina hollétéről. Ők ketten tudták, hogy mikor és hol járt rajtam kívül. De velük nem vette fel a kapcsolatot. Fury próbálta elérni, de ő nem akarta. Akkor vissza akart volna jönni, hiszen úgy érezte, hogy cserben hagyta. Ezért inkább én lettem az az egyetlen személy akivel beszélt. Steve is próbálkozott egy időben. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy mit éreztek egymás iránt bár soha nem mondta ki egyikük sem. Nem is kellett. Minden az arcukra volt írva mikor meglátták egymást. Sajnáltam, hogy végül nem kapták meg azt a boldogságot amit megérdemeltek volna. A jövő mindig is kifürkészhetetlen volt. Én sem ezt az életet képzeltem el magamnak. Nem akartam életem végéig csinálni, de végül elvették a választási lehetőségemet. Megtehettem volna, hogy ott hagyom. Bármikor. De akkor mégis miféle ember lettem volna? Segítek összedönteni egy világot amit magára hagyok? Az nem én lettem volna. Így hát maradtam. Tudtam, hogy semmi nem tart örökké. Minden küldetést nem lehet sértetlenül megúszni. Ha nem is önszántamból ragadtam ezen a "pályán", mégis szerettem csinálni. Az ártatlan emberek nem számíthattak másra csak és kizárólag ránk. Persze voltak akik minket okoltak mindenért. A kormány is kezdett a nyakunkra szállni, bár akkor még nem olyan feltűnően de tudtam, hogy később még komoly gondot is okozhattak. Ez hamar be is bizonyosodott. Csupán napok kérdése volt, hogy a pokol teljesen elszabaduljon és magamra maradjak. Mindig azt hittem, hogy a Bosszúállók erősek, és összetartanak. Úgy gondoltam, hogy örökké együtt maradnak. De be kellett látnom, hogy csúnyán tévedtem. Akkor is. Hiszen pár nappal később a csapat ketté szakadt. Mindezt egy hasonló történet miatt, mint amilyen az enyém volt. Steve talán egy kicsit messzire ment de megtudtam érteni. Hiszen Bucky a legjobb barátja volt. A múltja legutolsó darabja amibe még mindig tudott kapaszkodni. Megmentette volna bármi áron, ahogy engem is megmentett Nina. Ha kellett volna az életét is feláldozta volna, hogy visszakapjon. Ezek után én sem hagyhattam őt magára. Csak reméltem, hogy nem kések el és nem találja meg előttem más. Ugyan nem tudtam, hogy mégis hogyan tudnám megvédeni de mennem kellett. Ezen ráértem később is gondolkodni, hiszen az első az volt, hogy megtaláljam. A többit pedig majd hozzá tettem akkor amikor már a tudatában voltam annak, hogy mégis mi történt vele. Hogy ki tette ezt vele. Az egyetlen amiben még biztos voltam az az, hogy életben van. És ez volt az ami előre hajtott. Tudtam, hogy minél előbb oda kell érnem Budapestre. Nekem kellett először megtalálnom. Nem késhettem el, hiszen az az életébe is került volna. Így hát mindent újra gondoltam. Hogy mégis hova mehetett a magyar fővárosba. És mégis miért pont oda. Aztán bevillant. Az egyik legelső közös küldetésünk.

☆☆☆

"-Mondtam, hogy nem arra! - csattantam fel idegesen.

-Mi lenne ha egyszer az életben tudnál velem kommunikálni és részletesen elmondani, hogy mégis mi a szart akarsz csinálni?! - fújtatott idegesen.

-Én mondjam el? Miért én? Neked is tudnod kellene! - tettem karba a kezeit.

-Ja, tudnom kellene. De ne felejtsd el, hogy ezúttal nem egyedül vagy az isten szerelmére! Ha feltűnt volna mostantól van egy társad. - mondta.

-Nem mintha akartam volna. - fintorogtam.

-Na ide figyelj! Pont nem érdekel, hogy jelenleg mit akarsz. Csináljuk meg amiért ide lettünk küldve, töltsük le azt a szemét anyagot és húzzunk innen, mert nem akarom, hogy elkapjanak. De ha te egész nap itt akarsz állni, és hisztizni hát csak tessék. - tárta szét a karjait. 

Akkoriban nagyon nem voltam csapatjátékos. Mindig is egyedüli ügynök akartam lenni. Mindkettőnknek heves természete volt, és önfejűbbek nem is lehettünk volna. Nick viszont úgy döntött, hogy jó ötlet minket összerakni. Gyerekek voltunk akkoriban. Alig voltunk többek, mint 15 évesek. 

-Csináljuk...protekciós. - szúrtam neki oda, mire egy szemforgatással válaszolt. 

Már akkor szinte tökéletesen képzett ügynökök voltunk. Gyerekkorunk óta erre voltunk készítve. Ekkor már rég bevetésekre jártunk. Persze nem egyedül. A háttérben voltak más ügynökök is akik ott voltak, hogy segítsenek és kimenekítsenek minket baj esetén, de hagytak érvényesülni. Illetve ha Fury úgy ítélte meg, hogy egy adott bevetés túlságosan veszélyes számunkra nem minket küldött.

-Oké. Tiéd az emelet. - tátogta Blake. 

-Vettem. - biccentettem. 

A fegyverem magam előtt tartva indultam meg fel a lépcsőn. A felderítő ügynökök szerint az épület teljesen üres volt, de ebben sosem lehettünk egészen biztosak. Egy hatalmas luxus épületben voltunk. Teljesen le rítt róla, hogy az emberek akik ott laktak szerették a pénzt költeni. Persze mint utólag kiderült Hydra fejesek háza volt és ha beléjük botlunk akkor hatalmas bajba kerülünk de végül nem így történt. Sok szoba volt, és ketten akár órákig is eltartott volna az átkutatása, ha csak nem egy rendkívül tehetséges és szerencsés társam lett volna.

-Megvagyok. - szólalt meg hirtelen. 

Meglepődve nyúltam a fülesemhez és nyomtam meg, hogy hallja amit mondok.

-Szórakozol? - kérdeztem.

-Nem. Mondom, hogy megvagyok. Gyere le. - mondta. 

-Megyek. - mondtam, majd elengedtem a fülest. 

A fejemet megrázva tettem mindent vissza ahol volt és indultam meg le az emeletről. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnem, hiszen a lépcsőtől jobbra az első szobában volt. A többihez képest ez visszafogott volt. Szürke színű falak, és színben passzoló bútorok voltak bent. Egyedül a fehér laptop tűnt ki, ami előtt éppen a társam ült és valamit nagyon gépelt.

-Azt mondtad, hogy megvan már nem? - kérdeztem közelebb lépve.

-Aha. De ha már itt vagyok nehogy azt hidd, hogy rájönnek, hogy tudjuk amit tudnak. - mondta.

-Mit művelsz? - vontam fel a szemöldököm. Igazság szerint semmi kedvem nem volt a hülye trükkjeihez. 

Fury igazán figyelmeztethetett volna, hogy nem fogja meghatni a parancs hanem magán akciókba kezd.

-Semmi extrát. Eltávolítottam róla a hacker rendszerét. - vonta meg a vállát, mintha csak hétköznapi dolgokról lenne szó.

-És ettől mi mivel leszünk előrébb? - sóhajtottam fel. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy újabb vitába bele keveredjünk, de közel álltam hozzá. Kezdtem nyugtalankodni, hiszen az időnk vészesen fogyott.

-Többet nem fognak velünk szórakozni. Enélkül nem, hogy a S.H.I.E.L.D.-től nem lopnak információt, de még egy helyi rendőrségtől sem. - magyarázta, miközben folyamatosan gépelt valamit.

-Nina, mennünk kellene. - húztam a számat.

-Ne aggódj már annyit. .- forgatta meg a szemeit, amikor mindketten a füleshez kaptunk hiszen az egyik kinti ügynök észlelt valamit.

-Carson, Blake azonnal tűnjenek el! - kaptuk az utasítást.

-Mi történt? - kérdeztem.

-3 percük van. Hazaérnek. - mondta idegesen.

-Vettem. - mondtam. 

Nagy lendülettel indultam meg, de ahogy hátra néztem láttam, hogy Nina még mindig nem indult meg.

-Mennünk kell! Gyere már. - morogtam.

-Menj. - intett.

-Ne szórakozz már Blake! Nem ez a feladatunk. Amiért jöttünk az megvan. - fújtattam.

-Oké, akkor vidd! Te teljesítetted a feladatot, hogy eljöttél velem, én viszont nem távozok az enyém nélkül. Kell még kb 2 perc. - pillantott az órájára.

-Nincs annyi időnk. - ráztam meg a fejemet.

-Akkor menj. - vonta meg lazán a vállait, mintha nem valami nagy dologról lenne szó.

-Ja, és majd itt hagylak nem? - rágtam a számat.

-Carson, ha ennyire szarsz akkor tényleg jobb ha lelépsz. - nézett fel rám egy pillanatra.

-Jöjjenek már ki! - szólt kintről az ügynök, de mi nem törődtünk vele. 

Legalábbis Ninát a lehető legkevésbé sem érdekelte. Hátra dőlve várta, hogy a gép elvégezze a dolgát.

-Na mi lesz? Nem mész? - nézett rám vigyorogva.

-Nehogy azt hidd, hogy itt hagylak egyedül. - tettem karba a kezeimet.

-Rögtön gondoltam. Na erről van szó, végre. - zárta le hirtelen a laptop tetejét.

-10 másodpercük van kiérni. - hallottuk a fülesen az utasítást.

-Csak utánad. - intett. 

A szememet forgatva indultam meg fel az emeletre. Futottunk egészen addig amíg meg nem hallottuk a kulcs zörgését a bejárati ajtónál. Onnantól inkább csak lassan és óvatosan lépkedtünk. Szerencsére a lopakodással egyikünknek sem volt semmi problémája, erre már rég kiképeztek minket.

-Fury ki fog minket nyírni. - hallottuk meg kintről az ügynök hangját, amit mindketten egy - egy mosollyal nyugtáztunk. 

Minket nem, csak őt. Hiszen benézték az időpontokat és hamarabb hazaért. Valami történt az őt követő ügynökkel, hiszen nem adott magáról jelet. Amikor felértünk a legfelső emeletre tanácstalanul néztem Ninára.

-És most? - tátogtam. 

-Csak figyelj. - mosolyodott el. 

Tudtam, hogy készül valamire. Hirtelen előkapta a telefonját és a lépcső mellé guggolva hallgatózott. A fa lépcső halkan nyikorogva adta a tudtunkra, hogy a ház tulajdonosa éppen felénk tart. Azonban még mielőtt felért volna Nina valamit sebesen nyomkodni kezdett a telefonján. Nem értettem, hogy mit. Körülbelül 2 másodpercen belül a TV kettőt puffanva tönkre ment.

-Mi a franc? - hallottunk egy erős férfi hangot. 

A lépcső nyikorgása abbamaradt. A másodpercek csak úgy teltek, de a mozgás nem indult el lefelé. Egy pillanatra még a légzésem is abbamaradt. Azt hittem, hogy ott lebukunk, de nem történt meg. A férfi elindult lefelé, mire Nina vigyorogva fordult felém és csak megvonta a vállát, mire én a fejemet rázva elhúztam a torkom előtt az ujjam jelezve, hogy neki vége. Egy pillanatra tényleg megijedtem, hogy nekünk annyi lesz, de szerencsére a terve bevállt. Bármi is volt az. 

-Élnek még? - hallottuk meg az ügynök hangját a fülesben. 

Nem tudtunk neki válaszolni szóval csak reménykedtünk, hogy nem indít meg befelé kimentő akciót.

-Most mi a szart csinálunk? - szólalt meg egy másik ügynök.

-Passz. Ezek ketten tuti, hogy kinyiratták magukat. Várunk még 2 percet ha nem jelennek meg valamelyik ablaknál bemegyünk. - sóhajtott fel idegesen. 

Nina hirtelen felpattant és sietősen az egyik ablakhoz lépett és egyszerűen csak bemutatott. Tudta, hogy a kinti ügynökök figyelik az ablakokat.

-Blake ezért még számolunk. - morogta az idősebb talán Jace - nek hívták.

-Ki tudtok jönni? - kérdezte a fiatalabb, mire Nina mutogatni kezdett valamit amit nem értettem.

-Mivan? - kérdezte az idősebb.

-Blake azt próbálja elmutogatni, hogy nem kell aggódni ura a helyzetnek és felettébb szórakoztatónak találja a helyzetünket. - adott neki gyors magyarázatott a másik.

-Ezt mégis honnan tudta? 

-Nos, Fury ügynök adott egy gyorstalpalót. - sóhajtott fel. 

Nina a fejét megrázva morgott valamit, majd intett, hogy kövessen. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk hiszen a folyósó végéhez értünk lassan és ott csak egyetlen egy ajtó volt. Szólásra nyitottam az ajkaimat, de a fejét megrázva jelezte, hogy meg ne merjek szólalni. A lehető leghalkabban kinyitotta az ajtót, de nem volt segítségére, hogy öreg fa ajtó volt és valószínűleg ezer éve nem nyitották ki.

-Nos, reméljük, hogy ezt nem hallja meg. - tátogta felém, majd a vállával lökött egyet az ajtón.

Szerencsére sokkal halkabb volt, mint vártuk így hamar átjutottunk rajta. Ahogy bezártam magam mögött az ajtót hirtelen korom sötét vett minket körbe. Nem mertem megmozdulni sem, hiszen ki tudja, hogy mik lehettek körülöttünk.

-Lépj kettőt előre. - suttogta Nina.

-Minek? - kérdeztem.

-Csináld már. - morogta. 

Tettem amit kért arra azonban nem számítottam, hogy egy falba ütközök. Hirtelen káromkodni akartam, de nem jött ki hang a számon. 

-Bocs, nem tudtam kihagyni. - kapcsolt be hirtelen egy zseblámpát Nina. 

A szemeimet megforgatva inkább nem mondtam semmit, csak elindultam egyenesen utána. Rendkívül kicsi helyiség volt. Maximum 5 méter lehetett az egész. Egyetlen egy lépcső vezetett felfele. Nem láttam sok mindent, hiszen nálam nem volt zseblámpa így igyekeztem nem összeesni. Szerencsére ez nem történt meg. 

-Na most gyorsan kiütöm a kameráit. - guggolt le amint felértünk. 

Kicsi volt a hely, így csak szorosan vele szemben tudtam elhelyezkedni.

-Kész is. - mondta egy fél mosollyal az arcán.

-Mit csináltál? - vontam fel a szemöldököm.

-Semmit. Na jóó, kicsit megbűvészkedtem a kamerákat. Van nagyjából 5 percünk. -  eresztett meg egy halvány mosolyt.

-Mire? - kérdeztem. 

Azt hittem újabb hülyeséget eszelt ki. 

-Arra, hogy lelépjünk. Na gyere. - lökte ki az ajtót és csak lazán kisétált rajta. 

Így tettem én is. A ház teteje nem arra volt kitalálva, hogy 2 kamasz kezdő S.H.I.E.L.D. ügynök próbáljon elmenekülni, így kissé óvatosnak kellett lennünk, hogy le ne essünk. Hiszen annak nem lett volna túl szép vége. 

-Na most figyelj. Jön a kedvenc részem. - vigyorodott el. 

Mire azonban válaszoltam volna egyszerűen leugrott a tetőről.

-Ez nem normális. - sóhajtottam fel, és felkészültem, hogy utána induljak,"

2022.03.27.

☆☆☆