"Kiss me, try to fix it,
could you just try to listen"

☆☆☆

☆Nina szemszöge #2☆

-Igen? - kaptam fel a fejemet arra, hogy valaki kopogott az ajtón. 

Egy pillanattal később Steve feje jelent meg.

-Zavarok? - kérdezte.

-Nem. Miben segíthetek? - dőltem hátra a székemben. 

Igyekeztem távolságtartónak lenni amennyire csak lehetséges volt. Képtelen voltam haragudni rá, de nem akartam, hogy ez neki is feltűnjön. 

-Beszélni szeretnék veled. - mondta halkan. 

Egy aprót biccentve intettem neki, hogy foglaljon helyet nyugodtan, de csak megrázta a fejét, így inkább én is felálltam a székemből. 

-Hallgatlak. - vontam meg a vállam.

-Sajnálom. - mondta.

-Tudom, ezt már mondtad. - tettem keresztbe a karjaimat.

-Tényleg. Nem gondoltam komolyan amit mondtam. Nem tehetsz erről. Ha akkor jobban melletted állok, akkor soha nem kellett volna ezen keresztül menned. - mondta halkan.

-Mindegy, most már így alakult. Hamarosan eltakarítom a mocskot amit okoztam. - mondtam semleges arckifejezéssel.

-Tudom, hogy valószínűleg ezután soha többé nem akarsz látni, de tényleg tudnod kell, hogy nagyon sajnálom. - sóhajtott.

-Rendben. Most már tudom. - vontam meg a vállam. 

Szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Ott álltunk egymás előtt csupán méterre, és mindketten a másikat néztük. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit kellene. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem tehettem. Bármit is éreztem az csak egyirányú volt mindig is. És nem tehettem ki magamat ennél több fájdalomnak. Azt kellett tennem ami neki a legjobb volt. Minél hamarabb elfelejteni azt is, hogy valaha létezett. A fejéhez akartam vágni annyi mindent, de egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon. Még utoljára elakartam neki mondani mindent, de nem tehettem. Nem ment. Azt akartam, hogy boldog legyen, és az nem velem volt. Sosem. Ki tudja mióta ott álltunk egymással szemben, és még mindig csak egymást néztük. Mondanom kellett volna valamit. Bármit. De egyszerűen nem ment. Tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem, és több nem lesz. De inkább csendben maradtam, és egy szót sem szóltam. A csend már kezdett szinte kínos lenni, és ezt ő is érezte. 

-A fenébe is ennek nem így kellene lennie! - sziszegte.

-Ezt meg, hogy érted? - kérdeztem halkan. 

Rogers egy pillanatnyi gondolkodás után közelebb lépett, és az egyik kezével magához húzott. A tekintete az ajkaim és a szemeim közt vándoroltak. Egy pillanatig sem gondolkodva álltam lábujjhegyre, hogy megszüntessem a köztünk lévő távolságot. Nem tudom, hogy végül ki csókolt meg kit vagy, hogy egyszerre történt - e, de megtettük. Végül a riasztó hangja, majd egy robbanásé választott szét minket. 

-Francba! - kaptam hirtelen a mellkasomhoz. 

Éreztem, hogy Luna itt van. Nagyon közel. Megtalált minket.

-Jól vagy? - karolt át Steve.

-Itt van. - sziszegtem.

-Meg kell keresnünk a többieket! - mondta, majd a karomnál fogva húzott maga után.

-Steve, nem. Neked kell menned. Luna itt van. - ráztam meg a fejem.

-És te? - kérdezte.

-Valakinek fel kell tartania, amíg ti elmenekültök. - vontam meg a vállam.

-Nem. Biztos, hogy nem. - csóválta meg a fejét.

-Ne csináld ezt. - mondtam.

-Nem foglak még egyszer elveszíteni. - mondta.

-Nem fogsz. Utánatok megyek. Megígérem. - mondtam, majd közelebb lépve gyorsan megcsókoltam, és az ellenkező irányba indultam mint amerre ő.

 A többiek nem tudom, hogy merre voltak, de úgy éreztem, hogy időt kell nekik szereznem. Úgy éreztem, hogy fel kell mennem az épület tetejére, és így is tettem. És igazam lett. Luna ott volt. Rám várt.

-Egészen vicces, hogy azt hitted, hogy nem foglak megtalálni a kis búvóhelyeden! - nevetett fel.

-Az is, hogy azt hitted, hogy nem foglak várni. - vontam meg a vállaim.

-Ugyan már Blake! Egyedül maradtál. A kis barátaid nem tudnak segíteni! - mosolyodott el gúnyosan.

-Mit csinálták velük? - szorítottam ökölbe a kezemet.

-Ó ne aggódj... élnek. Egyenlőre. - mondta.

-Utoljára kérdezem, hogy mit csináltál velük. - sziszegtem. 

-Mondjuk úgy, hogy elszórakoztam néhányukkal. - nevetett.

-Nagyon megfogod bánni, hogy kikezdtél velünk. - billentettem oldalra a fejemet, mire a szemeim sárgán kezdtek el világítani.

-Ne aggódj, a fejedet, majd elküldöm nekik ajándékba. - mondta. 

Túlságosan biztos volt abban, hogy nyerni fog, és nekem ezt kellett kihasználom. A magabiztossága okozhatja a vesztét. Egyedül maradtam szóval rám hárult a feladat, hogy valahogyan élve megússzam a helyzetet, és megöljem őt mielőtt ő végezne ki engem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de muszáj volt megpróbálnom. 

-Csak nehogy a tied kerüljön oda. - vontam meg a vállam, majd óvatosan a hátam mögé nyúltam és kivettem egy kést amit azonnal felé hajítottam. 

Persze, hogy számított erre és azonnal vissza is küldte. Szerencsére sikerült elhajolnom előle, így a kés szépen leesett az utcára. Fegyverekkel nem tudtam nyerni ellene, hiszen ő sokkal erősebb volt. Ugyan az erőm egy nagyon kis része még mindig velem volt, ez semmire sem volt elég vele szemben. Az egyetlen egy lehetőségem az volt ha valahogy kijátszom, szóval be kellett vetnem mindent amit az évek alatt elsajátítottam. Minden erőmre szükségem volt. 

-Ez egy gyenge próbálkozás volt. - mondta gúnyosan.

-Szerinted nem tudom? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Akkor még is hogyan akarsz nyerni? Mint mondtam nincsen ki segítsen neked ezúttal. Mire én végzek veled már ők is hallottak lesznek akárcsak te. És akkor végre minden az enyém lesz amit csak akarok. -  mondta. 

Igazam volt. Túlságosan bízott a győzelemben. Ez volt az egyetlen kapaszkodom amit kihasználhattam. De hogyan? Okosan kellett ezzel bármit is kezdenem, hiszen ha megérezte, hogy készülök valamire azzal nagyon megszívtam. 

-Bosszúálló vagyok. Sosem tudhatod, hogy mire vagyok képes. Velük vagy nélkülük. - eresztettem meg felé egy félmosolyt.

-Bosszúálló? Te? - nevetett. 

Egyáltalán nem lepődtem meg a reakcióján. Birtokolta az emlékeimet is, így nagyon jól tudta, hogy mi történt köztünk.

-Ezt még te sem hitted el. Mindannyian egy pillanat alatt fordultak ellened, csak mert olyat birtokoltál amivel könnyedén pusztítottad volna el mindannyiukat. Tudod meglepő, hogy pont te a múltaddal végül nem törtél világ uralomra. Csak csendben elbujdostál, mint a gyávák! - sziszegte.

-Én az emberek védelmére esküdtem fel. Nem arra, hogy elpusztítsam őket. - mondtam.

-Na ne nevettess! Ezzel a hatalommal bármikor képes lettél volna a szüleidet is megtalálni mégis inkább azzal voltál elfoglalva, hogy hogyan ne használd. - nevetett.

 Ott egy pillanatra még az ütő is megállt bennem.

-Hogy mondod? - kérdeztem.

-Nem meglepő, hogy ennyire nem tudsz semmit. Az erővel amit birtokoltál egy pillanat alatt képes lettél volna őket megtalálni. Pontosan tudom, hogy hol vannak. - mondta. 

Nem tudtam, hogy hihetek - e neki vagy sem. Úgy gondoltam, hogy hazudik. Legalábbis nagyon reméltem, hiszen ha megtalálta őket, akkor az semmi jót nem jelenthetett. 

-Hol vannak? - kérdeztem halkan. 

Szinte abban sem voltam biztos, hogy kimondtam ezeket a szavakat, de mint kiderült ő nagyon is jól hallotta.

-Hogy hol vannak? Szeretnéd te ezt tudni, mi? Segítek. Hamarosan találkozhatsz velük. - mondta gonoszan.

-Mit csináltál velük? - sziszegtem. 

Semmi jót nem sejtettem. És igazam lett.

-Találkoztak a teremtőjükkel. De ne aggódj hamarosan te is velük leszel. - mondta, majd a kezeit kitárva felemelkedett a levegőbe. 

Mindkettőnk szeme sárgán kezdett világítani. 

-Ezt még nagyon megfogod bánni. - mondtam. 

A düh eluralkodott rajtam, és tudtam, hogy innen nem lesz visszaüt. Egyikünknek meg kell halnia. Nem én akartam az lenni, ezért minden tőlem telhetőt bevetettem, hogy ne így alakuljon. Azonban mégis csúnya vége lett a találkozásnak. 

-Alig várom. - nevetett, majd megindította felém a támadását. 

☆☆☆

Egy óriásit csapódtam a falba. Fájdalom futott végig a gerincemen. Négykézláb voltam, miközben próbáltam felköhögni a vért. Minden egyes porcikám fájt, de mégis felálltam. A látásom már kezdett elhomályosodni, de nem engedhettem a csábításnak, hogy ott esek össze. Luna is kapott rendesen, de én sokkal rosszabb állapotban voltam, mint ő. Támadóállásba álltam, és felkészültem arra ami következi. Egy egyszerű csuklómozdulattal vágott újra a falnak. Ezúttal azonban sehogy sem tudtam felállni. Megpróbáltam de egyszerűen nem ment. Úgy éreztem, hogy vége. Ott fogok meghalni. 

-Szánalmas vagy. Azt hittem, hogy becsületesebben fogsz meghalni. - nézett le rám szánakozva.

Nem tudtam válaszolni, mert a vér szinte ömlött a számból. Tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van. Pár belső szervemnek biztosan annyi volt. De abban a pillanatban úgy tűnt, hogy már mindegy. 

-Utolsó szavak? - kérdezte rátérdelve a mellkasomra.

-Neked nincsenek. - sziszegtem, majd láttam magam előtt, ahogy felemeli a kést. 

De sosem sikerült a mellkasomba szúrnia. Túl közel került hozzám. Nem tudom, hogy mi történt, de olyan volt mintha magamhoz szívtam volna. A sárga fény körül vett minket, és egy pillanatra magamhoz tértem. A szemeink sárgán világítottak, majd egy hatalmas robbanás és minden elsötétült. 

"Been trying hard not to get into trouble
But, I've got a war in my mind"

☆☆☆

-Ott van! - láttam meg a fekvő lányt.

 Steve - el a nyomomban futottam az ájultan fekvő Ninához. Ahogy mellé értem azonnal leguggoltam, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Megkönnyebülten  sóhajtottam fel amikor megéreztem.

-Életben van. - mondtam halkan. 

Steve a másik oldalánál guggolt mellette, és végig simított a lány arcán.

-Dove, sehol nem találjuk Lunát. Felszívódott. - hallottam meg Max hangját Steve - el egyszerre.

Azonnal egymásra néztünk. Valami nem volt rendben. 

-Keressétek tovább. Ninát megtaláltuk visszavisszük a bázisra. - mondtam. 

Nem sokkal később vissza is értünk, és azonnal nekiláttam, hogy megvizsgáljam a lányt. Kezdett egy kicsit jobb színben festeni. Olyan volt, mintha meggyógyította volna önmagát.

-Mit gondolsz? - kérdezte Steve.

-Nem tudom. Történt valami vele, amit nem értünk. - csóváltam meg a fejem.

-Szerinted megölte? 

-Fogalmam sincs. - vontam meg a vállam. Valamiért azt éreztem, hogy nem. És, mint kiderült igazam is lett. 

-Kell egy kis idő amíg magához tér. - mondtam.

-Addig megyek és beszélek a többiekkel. Szólj ha felkelt. - mondta, majd még utoljára végig simított a lány kezén, és kettesben hagyott minket. 

Nagyot sóhajtva huppantam le a székre ami az ágy mellett volt. Igazság szerint egy kicsit aggódtam érte, hiszen a sérülései eléggé súlyosak voltak, de ahogy telt az idő egyre csak javultak.

-Nem kellett volna megint hősködnöd. Megvárhattál volna minket. De megint csak mentél a saját fejed után. Pedig egyszer az életben igazán hallgathatnál másra is. Aggódtunk érted. Mikor megláttalak ott feküdni azt hittem, hogy nem éled túl. És ahogy elnézlek nem is sokon múlt. De nem mi mentettünk meg. Szóval bármit is tettél, nagyon jól csináltad. Valamiért azt érzem, hogy Luna még él, és nem ölted meg. Remélem, hogy csak tévedek, de attól tartok, hogy nem. - beszéltem neki folyamatosan. 

Úgy éreztem, hogy muszáj, mert különben a gondolataim újra felemésztenek.

-Remélem, hogy tudod, hogy mindannyiunknak nagyon fontos vagy, és senki sem szeretne elveszíteni. Nélküled nem is tudom, hogy ki lennék. Önzőnek hangzik talán, de nem akarom, hogy elmenj. Szükségem van rád, talán most jobban, mint ezelőtt bármikor. Nem tudom, hogy mihez kezdjek. Segíteni szeretnék, de nem tudom, hogy hogyan. - mondtam. Nina továbbra sem volt magánál.

 Csak ott feküdt maga tehetetlenül. Nagyot sóhajtva álltam fel, és hagytam el a szobát. Képtelen voltam tovább egy helyben maradni. Valamit tennem kellett, hogy a katasztrófát megakadályozzam. 

-Találtatok valamit? - léptem be a nappaliba ahol a többiek együtt nézték át a környék kamera felvételeit.

-Egyenlőre semmit. - pillantott fel Wanda.

-Hogy van? - kérdezte Max. Ő sem volt még teljesen jól,  és szerencsére nem is próbálta meg megjátszani. 

-Nincs még magánál. De egyre jobbak a sérülései. - mondtam.

-Mennünk kellene. Ha egyszer itt rajtunk ütött, akkor máskor is megtudja tenni. - mondta Wanda.

-Igazad van. Nem tudom, hogy kik voltak azok akik rajtunk ütöttek de túl sok jót nem jósolok a továbbiaknak. Szedjük össze azt ami a legfontosabb. - bólintottam, mire mindenki ment a maga dolgára. 

-Hova akarsz menni? - lépett elém Steve.

-Egyenlőre nem tudom. Kitalálok valamit. - mondtam, majd én is elindultam a szobám felé, hogy összeszedjem a dolgaimat. 

Szerencsére nem volt túl sok minden. Nagyjából egy óra múlva már mindenki bepakolt az autójába, és útra készen álltunk. Épp hívni akartam Steve - et, amikor az említett megjelent Ninával az oldalán. A lány még nem volt teljesen magánál, de egy kis segítséggel tudott már menni. 

-Szóval hova fogunk menni? - kérdezte Nina miután mellénk értek. 

Steve néha aggódva pillantott oldalra a lányra. Vigyázott rá. Legalábbis igyekezett. Szinte azonnal tudtam, hogy történt valami köztük, de nem adtam ennek hangot.

-Mondjuk úgy, hogy egy régi ismerős helyre. - húztam egy félmosolyra a számat, mire a lány azonnal gyanakodva kezdett el méregetni. 

-Ezt, hogy érted?- kérdezte.

-Mondjam azt, hogy lehet, hogy behajtottam egy - két régi szívességet, és talán szereztem egy S.H.I.E.L.D.-es quinjetet. - vontam meg a vállamat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.

-Mi? Én azt hittem, hogy azoknak már mindegy annyi. - mondta meglepődve.

-A kedvencem kivéve. - rántottam meg a vállamat. 

-Akarom tudni, hogy honnan sikerült? - vontam fel a szemöldököm.

-Nem, határozottan nem. - legyintettem. 

Mosolyogva megcsóválta a fejét, majd miután még váltottunk pár szót útnak indultunk. Mivel nem akartunk túl nagy feltűnést kelteni, így külön váltunk. Ők a hosszabb úton mentek, míg mi a rövidebben. Én vezettem, Wanda mellettem, Max pedig hátul ült. 

-És akkor most mi a tervünk? Meghúzzuk magunkat vagy mi? - kérdezte Wanda.

-Hát, ezt passzolom. Egyenlőre  biztosan. Ki kell derítenünk mindent pontosan, hogy mi történt Ninával. Semmi jót nem sejtek. - sóhajtottam.

-Nem ártana többet megtudnunk a kis barátairól sem. - mondta Max.

 A visszapillantóba nézve pontosan láttam a lányt. A sebei egyenlőre nem javultak, de ilyen rövid idő alatt nem is lehetett csodát várni. 

-Az biztos. De egyenlőre nincsen ötletem, marad az, hogy figyelünk minden létező biztonsági kamerát. - vontam meg a vállam, majd indexelni kezdtem balra. 

A városból kiérni sem volt már könnyű a forgalom miatt, pláné még odatalálni a helyre is ahol végül hagyták nekem a gépet. Bár a tájékozódással sosem volt gondom valahogy a gondolataim egyfolytában másfelé terelődtek, mint kellett volna. 

-Mikor érünk oda? - kérdezte Wanda.

-Jó kérdés. - köhintettem a GPS - re pillantva. 

Az enyhén másfél órás útból, szinte majdnem a duplája lett. Steve és Nina már rég odaértek, mikor mi még bent kavarogtunk a városban. 

-Nem neked kellett volna vezetni. - vigyorodott el Blake mikor meglátott.

-Ugyan már még mindig jobb vagyok, mint te. - forgattam meg a szemeit.

-Ezt te se hitted el. - nevetett fel.

-Beszélgessünk Hawaii - ról? - kérdeztem keresztbe tett karokkal.

-Hé! Hány éves is voltam? 17? - védekezett azonnal.

-Ja, olyan körül. De ez akkor sem magyarázat rá, csak szólok. - vontam meg a vállam.

-Oké, akkor egyszer tévedtem. De az még mindig nem volt rosszabb, mint amit te csináltál Queens - ben. - vigyorgott.

-Arról nem beszélünk soha többet. - húztam be a nyakam azonnal, és inkább felmentünk mindannyian a fedélzetre. Wanda maradt utoljára aki be is zárta a gépet. 

-Álcázzuk magunkat? - huppant le azonnal Blake a pilóta ülésbe.

-És ki mondta, hogy te vezetsz? - kérdeztem.

-Hát.. Én? Kinek kellene? - kérdezett vissza rám se nézve. 

Rutinosan kezdett el mindent beállítgatni a kedve szerint. Mindig is szeretett repülni, de az utóbbi időben erre sok lehetősét nem kapott. 

-Jogos. - mondtam halkan.

 Én maximum mellette csak segéd pilóta lehettem, hiszen fényévekkel jobb volt benne, mint én. Nem is bántam, hiszen nem voltam túlságosan oda a repülésért. 

-Szerintem neked jobban örülne. - mondtam közelebb lépve Steve - hez.

-Miről beszélsz? - kérdezte. 

Úgy csinált, mintha az ég világon nem történt volna semmi kettejük között, de én sem voltam hülye.

-Jó, ezt majd később megbeszéljük. Tegyünk úgy mintha fogalmam se lenne semmiről, és menj magadtól. - forgattam meg a szemeimet. 

Steve megeresztett egy halvány mosolyt, majd szó nélkül leült az ülésbe, hogy segítsen Ninának. Én inkább csak csendben hátra sétáltam a többiekhez, akik már elfoglalták a helyüket, és bekötötték magukat. 

-És most hova? - kérdezte Wanda.

-Sehova. Egyenlőre várunk, csak kipróbálják, hogy minden működik - e rendesen. - mondtam.

Pár órával később mindenki a quinjet hátuljában ült a földön. Senki nem szólt senkihez csak bámultunk magunk elé. Mindannyian azon gondolkodtunk, hogy hogyan tovább. Ez volt az első olyan küldetésünk ahol nem számíthattunk senkire. Eddig mindig közösen voltunk. Egy csapat. A Bosszúállók. Most pedig itt voltunk 5 - en magunkra maradva. Nem volt ez számomra szokatlan, de ennyire egyedül még sosem éreztem magam. Ugyan ott voltak mellettem a többiek, de mégis rossz érzéssel töltött el, hogy csak mi vagyunk. Nem volt már a S.H.I.E.L.D. sem, hogyha esetleg a helyzet reménytelennek tűnik, akkor ők kihúzzanak a bajból. Vagy ha egy sereggel kell szembe néznünk, akkor a Bosszúállók majd mellettünk állnak. Ugyan hivatalosan nem voltunk egymás ellenségei, mégis úgy érződött. Ők a kormány mellett álltak azzal, hogy aláírták a szerződést. Minket pedig köröztek. Ha azt a parancsot kapták volna, hogy kapjanak el minket meg kellett tenniük. Nem volt más választásuk. Tony valószínűleg probléma nélkül indulna Steve ellen, hiszen rendesen összekaptak. Ha ezt még lehet egyáltalán így nevezni. Rhodey egy időre visszavonult, hiszen véletlenül Vízió találatával és a zuhanással lebénult. Csupán ennyit tudtam róla. Rogers említette még, hogy Sam most valahol éppen egy küldetést teljesít. Bucky - ról tudtam még, hogy Wakandában van. Natasha pedig Norvégiában. Ennyi. A többiekről szinte semmit. Nem is akartam erről faggatni a Kapitányt, hiszen tudtam, hogy mennyire fájó pont ez számára. Mindenkinek az volt. Évek óta ott voltunk egymásnak mindenben. Számtalanszor mentették meg a világot. Egy család voltunk, akkor is ha akadtak ellentétek egymás közt. Hibáztunk is. Sokat. De a végén mindig megbocsájtottunk, és kitartottunk. De ennek vége volt. Örökre. Senki sem reménykedett abban, hogy Tony és Steve kibékülnek. Ha azonban mégis attól még a Bosszúállók maradtak volna szétszéledve. Nem írtuk alá az egyezményt, és nem is akartuk. Én tartózkodtam attól, hogy még egyszer valakinek dolgozzak kénye kedve szerint. Nem akartam, hogy újra madzagon rángassanak. Ehhez azonban az kellett, hogy lemondjak a csapatról. Valószínűleg ha Tony - t megkértem volna, hogy vissza térhessek belemenne. Biztos voltam ebben. De ott volt a Szokoviai egyezmény. Ami nekem nagyon nem hiányzott. Jobb volt távol maradni ettől az egésztől. Legalábbis addig biztosan amíg mindenki megnyugodott. Túl friss volt ez az egész. Biztos voltam benne, hogy Stark még mindig dühöngött. Steve - nél sem láttam a pajzsot. Csak egy valamire tudtam gondolni. Nem kérdeztem rá, hiszen nem akartam, hogy még jobban fájjon neki ez az egész. Bűntudata volt, és ez éppen elég volt neki. A legkevesebb amit tehettem az az volt, hogy eltereltem a figyelmét erről az egészről. Így nem arra koncentrált, hogy mit kellett volna másképp csinálnia. Ezzel magamnak is segítettem. Legalább nem a múlton járt az eszem, hanem a jövőre próbáltam koncentrálni. De volt nekem még jövőm? Nem voltam ebben olyan biztos. 

2022.05.27.

☆☆☆