"Two birds on a wire,
one says c'mon
and the other says
I'm tired"

☆☆☆

-Hogy vagy? - léptem Max mellé, aki nemrég ébredt fel.
Szegényt rendesen megvis

elte az elmúlt pár nap, de erős volt. Tudtam, hogy rendbe jön hamar.

-Inkább te hogy vagy? Hallottam, hogy mi történt Ninával. - mondta halkan.

-Minden rendben. - erőltettem magamra egy mosolyt.

Nehezemre esett, de nem tehettem mást. Nem láthatta rajtam senki, hogy valójában mennyire a padlóra küldött amit a lány mondott. Szinte egész életemben mellettem volt, és most újra elveszítem. Nem álltam rá készen, de nem tehettem mást mint, hogy megemésztem és elfogadom. Akkor is ha nem akartam. Ez volt az egyetlen egy választási lehetőségem.

-Biztos? - vonta fel a szemöldökét.

-Persze. - bólintottam.

Jó színész voltam, így szerencsére könnyen elhitettem vele. Nem akartam, hogy bárki is aggódjon miattam. Bőven elég volt azon agyalni, hogy Ninát hogyan fogjuk vissza mielőtt újra valami hülyeséget csinálna.

-Van valami fejlemény? - kérdezte.

-Jelenleg nincs, de dolgozunk rajta. Neked csak pihenned kell. - eresztettem meg egy halvány mosolyt felé.

A lány végül nagy hasznunkra vált. Profikat meghazudtoló módon végezte el a neki kiszabott feladatott. Büszke voltam rá.

-Cass - ről hallottál valamit? - köszörülte meg a torkát.

-Nem. Mióta lelépett semmit. - ráztam meg a fejemet.

Tudtam, hogy ezzel csak elkeserítem még jobban, de nem akartam hazudni neki. Elvesztette mindkét embert, akikre számíthatott. Max nem mondott semmit. Átéreztem a fájdalmát. Egy barát elvesztése fájt. Nem kicsit. Főleg ha rövid idő alatt, mindkét fontos ember eltűnik az életéből. Magára maradt. Vagyis nem teljesen hiszen én ott voltam neki, de az mégsem ugyanolyan volt. Hiszen nem ismertük egymást olyan régóta.

-Ha szeretnél beszélni valamiről...akármiről, én itt vagyok. - mondtam.

-Tudom. - mosolyodott el halványan.

Vett egy nagy levegőt, majd megpróbált felülni ami egy kis segítséggel sikerült is neki. Ugyan nem akarta kimutatni, de voltak fájdalmai. A gyógyszerek már kezdtek kiürülni a szervezetéből, de még nem kaphatta meg a következő adagját. Sajnáltam, hiszen miattunk került oda. De nem volt más lehetőségünk, akkor sem ha szerettük volna. Azért, hogy megmentsük a világot mindig is áldozatokat kellett hoznunk.

-Nem sokára megkapod a következő adagot a gyógyszerekből. - mondtam.

-Hát az most már jó lenne. - szisszent fel.

-Tudok segíteni valamiben? - kérdeztem.

-Nem, köszönöm. - legyintett.

-Dove! - hallottam meg a hátam mögül Steve hangját.

Felvont szemöldökkel fordultam hátra. Rogers az ajtóban állt.

-Ráérsz? - kérdezte.

-Persze. Nem sokára visszajövök. - mondtam Max-nek, majd elindultam a férfi után.

Kint állt a folyosó közepén. Zaklatottnak tűnt. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben.

-Tudod, hogy hol van Nina? - kérdezte.

-Nem. Megígérte, hogy nem hagyja el a bázist. - ráztam meg a fejem.

Reméltem, hogy betartotta, mert ha nem akkor mindannyian nagy bajban vagyunk.

-Nem találom sehol. - sóhajtott.

-Nem kellene beszélned vele. - rágtam a számat.

-Tudom. Csak ellenőrizni akartam, hogy itt van - e. Nem szeretnék egy újabb felesleges veszély helyzetet, amíg ki nem találunk valamit. - mondta.

-Biztosan itt van valahol csak nem akarja, hogy megtaláljuk. Jobb is. - vontam meg a vállam.

-Megbántott, ugye? - kérdezte.

-Nem akarok erről beszélni. Inkább dolgozzunk ki egy tervet, és legyen végre ennek vége. - tettem keresztbe a karjaimat.

-Dove.. ha nem beszélsz róla csak még rosszabb lesz. - sóhajtott fel.

-Szerintem ne te mond meg, hogy miről kéne beszélnem. - sziszegtem.

-Tessék? - lepődött meg.

-Mindketten tudjuk, hogy mit érzel iránta. Előttem ne is próbáld tagadni. Ennek ellenére mégis ellökted magadtól. - mondtam.

Steve nem válaszolt.

-Na, erről beszélek. Egyikőtök sem tudja ezt előttem eltitkolni. - vontam meg a vállam.

-Miért többes számban beszélsz? - kérdezte.

-Rogers, ne kelljen mindent a szádba adnom. Te is nagyon jól tudod, hogy miért. De most már úgyis teljesen mindegy. - sóhajtottam.

-Örökre elvesztettem, ugye? - kérdezte halkan.

-Nem tudom. Talán nem. De most egy darabig jobb ha békén hagyod. - mondtam.

Mindketten szerencsétlenek voltak. Mondaniuk sem kellett és tudtam, hogy még mindig volt köztük valami, ami anno nem teljesedett be. Ugyanazt érezték mindketten, egyszerűen csak sosem jött el az ideje, hogy bevallják egymásnak. Nem érkezett el a megfelelő alkalom sosem. És mikor végre rendeződtek volna a dolgok újra félresikerült minden. És úgy tűnt, hogy most már végérvényesen. Steve hirtelen felindulásból kimondta azt amit nem kellett volna. Nina is tisztában volt mindig is a hibáival. Vezekelt is értük rengeteget. Nem érdemelte meg. Jó ember volt. Ahogy Rogers is. Összeillettek. De az életnek más tervei voltak velük. Azt akartam, hogy boldogok legyenek. Mindketten. De egyszerűen ez sosem sikerült. Mindig közbejött valami ami miatt valamennyien szenvedtünk. A világot valakinek meg kellett mentenie. Ez a feladat most újra ránk várt, és nem tehettünk mást minthogy a személyes érzelmeket félretettük annak érdekében, hogy megvédjük azokat akik nem tudják magukat. A mi életünkben mindig saját magunk voltunk a legutolsó amire gondoltunk. Hiszen ha kellett szinte mindannyian készek lettünk volna feláldozni az életünket. Ez volt a munkánk. Ha Fury és a S.H.I.E.L.D. nem szervezi meg a Bosszúállókat lehet, hogy már a Föld sem létezett volna. Ugyan vétettek hibákat. Sokat. És voltak így is olyan áldozatok akiknek nem kellett volna meghalniuk, de ha ők nincsenek, akkor sokkal többen haltak volna meg. Ők csak megakarták védeni akit csak lehetett. Mindenkit nem lehet.

-Van már valami terved? - kérdezte hirtelen.

-Nincs. És őszintén fogalmam sincs, hogy mihez kellene kezdenem. Volt egy pillanat amikor Nina kifordult önmagából, és azt mondta, hogy ő a kulcsa mindennek. Nem értem, hogy mit kellene kezdenem ezzel az információval. Az biztos, hogy szükségünk lesz rá. - mondtam.

-Mit tudsz még? - tette keresztbe a karjait.

-Nem sokat. Valahogy megpróbálja visszaszerezni az erejét, de senkinek sincs ötlete, hogy hogyan. - ráztam meg a fejem.

-Mennyi esély van arra, hogy ezt nem éli túl? - kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam meg.

-Őszintén? Nem tudom. - válaszoltam.

Abban biztos voltam, hogy a veszély ami őt fenyegette hatalmas volt, de abba bele se akartam gondolni, hogy esetleg elveszíthetem. Bár ez már így is úgy is megtörtént, de életben akartam tudni. Bármi áron.

-Nem engedhetem, hogy meghaljon. - mondtam.

-Nem fogjuk. Ki kell találnunk valamit még előtte. - sóhajtott.

-Oké, na de mit? Pláne anélkül, hogy ő ne jöjjön rá. - ráztam meg a fejem.

-Többet kellene megtudnunk arról, hogy mégis hogyan és honnan szerezte az erejét. - mondta.

-Na, és ezzel itt buktunk el. Ő sem tudja. - tártam szét a karjaim.

-Valahol valamilyen információnak kell lennie. Egy könyv. Bármi. - gondolkodott.

-És mégis milyen könyvre gondoltál? Hogyan szerezz szuper erőt tutorial? - vontam fel a szemöldököm.

-Nem. De ha a Tesseract - ról írtak, akkor bármi megeshet. - vonta meg a vállát.

-Írtak a Tesseract - ról könyvet? - lepődtem meg.

-Aha. - mondta.

-Ezt honnan tudod? - kérdeztem.

-Láttam. - mondta lazán.

-Oké, és akkor mégis hol szeretnéd kezdeni a kutatást? - engedtem el a témát, és inkább arra koncentráltam, hogy megoldjunk egy ennél nagyobb problémát.

-Hát, a S.H.I.E.L.D.-nek voltak könyvtárai. - vonta meg a vállát.

-Oké, akkor menjünk. - kaptam elő a zsebemből a kocsi kulcsot.

-A-a. Egyedül megyek. Neked itt kell kézben tartanod a dolgokat arra az esetre ha valaki saját akcióba kezdene. - mondta.

-Hé! Ez nem ér! - tettem keresztbe a karjaimat.

Untam már, hogy mindig engem szorítanak a háttérbe.

-Sietek vissza! - mondta, majd a válaszomat meg sem várva hátat fordított és egyszerűen csak elsétált.

-Ezt komolyan nem hiszem el.. - morogtam az orrom alatt.

Ennél unalmasabb nem is lehetett volna. Tényleg nem voltam ehhez hozzászokva. Mindig kint dolgoztam. Ahogy egy kicsit beleláttam a dolgokba jobban egyre inkább nem értettem, hogy Fury, hogy bírta szinte mindig bent az irodájában. Nagyot sóhajtva a konyha felé vettem az irányt, hogy legalább egyek valamit, hiszen az elmúlt pár napban nem igazán sikerült. Egy kicsit mérges is voltam Steve - re. Tudtam, hogy miért vállalkozott ennyire erre a feladatra. Nem akart Nina közelében lenni. Ez egyértelmű volt. Reméltem, hogy mire végzünk a küldetéssel lerendezik egymás között és nem fogják ezt folytatni. Mindketten hülyék voltak. Egyik sem engedett a másiknak. Persze részben érthető volt, de gyerekesen viselkedtek. Próbáltam nem bele szólni, de egyre jobban nehezemre esett, hiszen azt akartam, hogy boldogak legyenek.

-Bocs. - került ki Nina, akivel majdnem sikeresen összementünk.

Túlságosan elgondolkodtam, így nem figyeltem, és nem láttam, hogy jön valaki velem szemben. Válaszra sem méltatva kerültem ki, és mentem egyenesen a hűtőhöz. Igazság szerint eléggé megbántott, hiszen tudta, hogy mit is jelent nekem, és mégis ott akart hagyni. Próbáltam megérteni a döntését, de nehezen ment. Igaza volt abban, hogy jobb lenne neki egy kicsit lelépni. Na de, hogy örökre? Ebben nagyon nem értettem egyet vele. Mindkettőnk élete félrecsúszott, és pont ezért nem számítottam arra, hogy külön válunk. Újra. Nem tudtam, hogy hogyan fogom folytatni az életem ha sikerül Lunát megállítani. A Bosszúállók közt már nem volt helyem, hiszen már nem is maradtak. Az egyezményt nem szándékoztam aláírni, így Tony-ra sem számíthattam. A többiek pedig szanaszét voltak. Mindenki igyekezett a legjobb tudása szerint a háttérben maradni miután Steve kihozta őket a börtönből ahova bezárták őket. Nem sokat tudtam róluk, de jobb is volt ez így a biztonság kedvéért. Sosem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban mi történik. Bármikor elkaphatnának, és semmi pénzért sem árulnám el őket. Mindig is tartottam a hátamat értük. Ez semmit nem változott. És nem is fog. Egy csapat voltunk. Akkor is ha jelenleg minden szétcsúszott körülöttünk. Sokat köszönhettem nekik, hiszen ha ők nem lettek volna nekem talán éppen valahol egy cellában ücsörögnék elzárva. Segítettek tisztázni a nevemet, bár ez már nem számított, hiszen már körözött személy lettem. Nem tudtam, hogy Stark - nak van - e ehhez bármi köze, de nagyon reméltem, hogy nincsen. Elvégre barátok voltunk. Vagy mik. Ő segített talán a legtöbben. Főleg abban, hogy megtaláljam Ninát. Az egyetlen volt akiben majdnem teljesen megbíztam. Nem akartam elhinni, hogy pont ő árulna el, de ez nem számított. Bármi megtörténhet, semmit sem lehetett kizártnak tartani. Jobbnak láttam ha inkább tőle is távol tartom magamat, még akkor is ha a barátomnak tartottam. Ezekben az időkben a barátság nem számított. Barátokból nagyon könnyen lehetett ellenséget szerezni. Ezt egy életre megtanultam a S.H.I.E.L.D. bukásakor. Azok az ügynökök akikkel a fél életemet végig dolgoztam, valójában nem is voltak velünk. Az ellenségeink lettek egy pillanat alatt. Vagyis valójában mindvégig azok voltak, csak mi ebből nem észleltünk semmit. Jó munkát végeztek. Belülről emésztették fel a szervezetet, és ha Fury időben nem kezd el rájönni, hogy mi is történik biztosan mindannyiunknak annyi. Mindenkit megakartak ölni akik csak veszélyt jelentettek rá. Nagy szerencsénk volt, az biztos. Ha ez nem sikerült volna, akkor most a Hydra uralkodna, és ki tudja, hogy mi történne a világban. Rengeteg ártatlan életbe került ez majdnem. De Steve és a csapata elhárították a veszélyt, és kicserélték a hordózókat szerencsére. Bár nem sokon múlt, hogy ő közben életét veszítse. Bucky közel járt ahhoz, hogy megölje, de végül ő mentette meg. Hálás voltam neki. És szerettem volna vele minél előbb beszélni, hiszen ugyanazt élte át amit én. Tudtam, hogy szüksége lesz valakire aki megérti. Arról azonban nem tudtam, hogy Wakandában tartózkodott. Erről csak később szereztem tudomást. De nem is lett volna időm felkeresni, hiszen még mindig az a veszély fenyegetett minket, hogy elérkezhet a világ vége ha csak nem találunk ki valamit nagyon hamar. Ugyan akkor még nem hallottunk további áldozatokról, de nagyon jól tudtuk, hogy lesznek. Nem is olyan sokára. Gyanús volt a csend Luna körül. Nina annyit megemlített, hogy összefutottak és, hogy harcolt vele, de semmilyen részletbe nem avatott bele, ami eléggé zavart. Sejtettem, hogy titkol valamit, de mit? Ezer éve ismertem tudtam, hogy készül valamire amit nem mond el. De mi oka lenne rá? Elvégre mi segíteni akartunk neki. Megakartuk védeni az ártatlan civileket. Ahogy mindig is tettük. Valamiért azonban küzdött a segítség ellen. Akkor is ha próbálta nem kimutatni, de előttem már rég nem tudta megjátszani magát. Annál jobban ismertem. Ha másokat át is tudott verni, engem nem. A többieknek nem szóltam, először próbáltam rájönni, hogy mégis mire készül. Nem szándékoztam senkit sem veszélybe sodorni ezzel a döntésemmel, de feleslegesen sem akartam még jobban Nina ellen fordítani Steve - et, és Max - et. Annyira elvoltam foglalva mindennel, hogy már nem is maradt időm a múlton rágódni legnagyobb szerencsémre. Az nem hiányzott még, hogy ezen is agyaljak. Kizártam mindent amit csak lehetett, hogy arra koncentráljak ami akkor jelenleg éppen fontos volt. Az emberek megmentése. Ugyan tervünk még nem volt. Ahogyan időnk sem. Vészesen kezdtünk kifogyni belőle, és senki sem tudta, hogy mikor következik be a tragédia amitől mindannyian tartottunk. Ha Luna teljesen uralni fogja az erejét senki sem fogja tudni megállítani. Szarul álltunk. Igaz, hogy voltunk már ennél rosszabb helyzetben is, de valahogy ez akkor nem nyugtatott. Attól még ugyanúgy veszélyben voltunk mindannyian.

☆☆☆

-Na találtál valamit? - kérdeztem Steve - től, miután az első csörgésre felkaptam a telefont.

-Egyenlőre semmi olyat ami hasznos lehet. - sóhajtotta.

-Nagyszerű. - dunnyogtam.

Az időnk vészesen fogyott nekünk pedig még mindig nem volt tervünk, és semmivel sem jutottunk előrébb.

-És akkor most? - kérdeztem.

-Nem tudom. Egyenlőre keresek tovább, aztán majdcsak találok valamit. - mondta.

-Ja, jó lenne csakhogy nincsenek éveink erre. - ráztam meg a fejem, bár ő ezt nem láthatta.

-Kitalálunk valamit ne aggódj. Ott minden rendben? - kérdezte.

-Egyenlőre teljes csönd van. Lunáról semmi hír. Mintha felszívódott volna, gondolom ez egy vihar előtti csend. - motyogtam.

-Mit gondolsz mennyi időnk lehet mielőtt teljesen megőrül? - kérdezte, miközben a háttérben valamit nagyon pakolászott.

Nem tudtam, hogy mit csinál de a háttérzajból lekövetkeztettem, hogy éppen a könyveket tanulmányozza át.

-Fogalmam sincs. Órák talán. Nála sosem lehet tudni. - rágtam a számat.

Kikészített ez a folyamatos várakozás. Tenni akartam valamit, nem csak várni a csodára, hogy majd valaki megoldja a problémát helyettem. Nekem ez nem ment. Soha az életben nem csináltam még ilyet. És valamiért mindannyian kihagytak mindenből amiből csak lehetett. Ugyan igaza volt Steve - nek, hogy valakinek a lányokkal kell maradni, de az lehetett volna ő is.

-Hát ez remek. - morogta.

-Nekem mondod? - forgattam meg a szemeimet.

-Valamin el kell indulnunk. - mondta.

-Na, ne tényleg? És min? - fújtattam.

Eddig én is eljutottam magamtól a segítsége nélkül is. A probléma csak azzal volt, hogy fogalmam sem volt, hogy min is kellene.

-Nem tudom. Faggasd egy kicsit Ninát hátha megtudsz valamit. - dobta be az ötletet.

-Tudod, hogy ehhez most mennyire van kedvem. - horkantam fel.

-Tudom. De ha valaki tud valamit, akkor az ő lesz. Szerintem van ötlete, akkor is ha azt mondja, hogy nincs. - mondta.

-Oké, megpróbálom. - adtam be a derekam.

-Rendben. Majd hívj ha van valami.

-Jó. - mondtam, majd letettem a telefont.

Nagyot sóhajtva süllyesztettem bele a derekam és indultam meg Blake szobája felé. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni, bár ez valójában nem is kedv kérdése volt. Haragudtam rá. Még akkor is megértettem az álláspontját. A számat rágva léptem az ajtajához, majd egy nagy levegőt véve bekopogtam. Miután meghallottam bentről a hangját benyitottam. Ahogy beléptem kellett egy kis idő míg a szemem hozzászokott a hirtelen jött sötétséghez. Amikor már végre láttam valamennyire észrevettem pár gyertyát amik a szoba közepén voltak elhelyezve, és meggyújtva. Nina ott ült köztük és a kezében egy könyvet tartott.

-Hát te mit csinálsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Semmit. - csapta be a könyvet azonnal.

-Most szórakozol velem? - kapcsoltam fel idegesen a lámpát.

-Nem. - mondta semlegesen.

Szép lassan felállt, és egy egyszerű mozdulattal leporolta a nadrágját. Nagyon jól tudtam, hogy valamire készül. Meg kellett tudnom, hogy mire.

-Nina, ne csináld ezt. Mit tervezel? - tettem keresztbe a karjaim.

-Semmit. - rázta meg a fejét óvatosan.

-Szerinted ezt elhiszem? Ideje beavatnod vagy egyszerűen csak visszazárlak a celládba. - mondtam.

-Oké, próbálom megtalálni a megfelelő varázslatot ahhoz, hogy visszanyerjem az erőmet. Ennyi. - vonta meg a vállát.

-Varázslat? - horkantam fel.

Mikor szembesültem Nina halál komoly tekintetével egy kicsit meglepődtem.

-Várjál ezt most nem értem. - ráztam meg a fejemet.

-Akkor ezzel már ketten vagyunk. - sóhajtott.

-Most akkor te valami boszorkány lennél? - horkantam fel.

-Én nem. De ismerek valakit aki igen. - mondta.

-És mégis ki lenne az? - kérdeztem.

-Ez az az információ amit nem fogok az orrodra kötni. Ha megtudja, hogy elmondtam nem fog segíteni. - köszörülte meg a torkát.

-Ha most megint megpróbálsz átverni.. - csóváltam meg a fejemet.

-Nem. Ez eszembe sem jutott. De kitaláltam már egy tervet. Vagyis nem teljesen én. - magyarázta.

-És? - vontam fel a szemöldököm.

-Kezdésnek ide kell hoznunk Wandát. - mondta.

-Wandát? Minek? - értetlenkedtem.

Valahogy a fejemben nem álltak össze a dolgok.

-Ha valaki akkor ő képes lesz legalább egy kis ideig lekötni Lunát. Nagyobb az ereje, mint ő azt gondolná. Ha megtanulja használni, akkor legyőzhetetlen lesz. De egyenlőre az is elég amit most tud. - mondta.

-Ezt meg, hogy érted? - kérdeztem.

Nina valójában sokkal többet tudott, mint azt elmondta nekünk. Valamiért nem volt hajlandó megosztani velünk dolgokat. Kezdtem azt hinni, hogy az az ember akivel a fél életemet eltöltöttem egyszerűen csak eltűnt. Egyre kevésbé ismertem rá a legjobb barátomra. Sokszor mintha teljesen más ember állt volna előttem.

-Egyenlőre sehogy. Majd megérted. - legyintett.

-Szóval akkor mi a terved? - engedtem el a témát, és inkább rákérdeztem arra ami valójában a fontossági sorrend legtetején állt.

-Nagyon egyszerű. Wanda fogva tartja, én meg megölöm. - vonta meg a vállát, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.

-Eddig azt mondtad, hogy nem tudjuk elkapni. - tettem keresztbe a karjaim.

-Hát így, hogy a Maximoff lányt képbe veszem ez megváltozik. Ő az egyetlen akinek a segítségével nyerhetünk. Nincs más lehetőség. - mondta.

-És mit vársz tőle, hogy mit tegyen? - vontam fel a szemöldököm.

-Mondtam már. Olyan erőt birtokol ami hatalmasabb mindannyiunknál. Sokkal erősebb, mint amilyen Luna valaha is lehetne. Kellett egy kis löket, hogy erre rávilágítsanak. Ha Wanda beszáll a harcba, akkor nyerni fogunk. Csak tudnám, hogy erre miért nem gondoltam előbb. - sóhajtott fel.

-Biztos vagy ebben? - kérdeztem.

-Persze. - mondta.

-Beszélek erről Steve - el. - vakartam meg a tarkómat.

-Az ő véleménye számít a legkevésbé. Nem érdekel, hogy mit mond. Ez a tervem és kész. Az egyetlen amivel nyerhetünk. - mondta semleges arckifejezéssel.

-Mindketten nevetségesen viselkedtek. - forgattam meg a szemeimet, majd a válaszát meg sem várva hagytam ott.

Elvonultam egy viszonylag félreeső helyre, és tárcsáztam Rogers - et. Szerencsére elég hamar fel is vette.

-Minden rendben? - kérdezte.

-Aha. Van egy tervünk. De nem hiszem, hogy örülni fogsz neki. - mondtam a számat rágva.

-Had halljam. - sóhajtott.

-Ide kellene hoznod Wandát. - mondtam.

-Wandát? - kérdezett vissza meglepődve.

-Igen. - bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

-Minek? Mit talált ki? - kérdezte.

-Nem tudok sok mindent, de szerinte Wanda képes lesz megállítani. - mondtam.

-Való igaz, hogy nagy ereje van. De nem hiszem, hogy most ő lesz a legalkalmasabb személy erre. De megpróbálok vele beszélni, ha ez szükséges ahhoz, hogy megállítsuk. - motyogta.

2022.05.09.

☆☆☆