"I've been running through the jungles
I've been running through the wolves
To get to you, to get to you"

☆☆☆

-Maradj a tetőn, és ne csapj zajt. - mondta Nina, miközben beindította a kocsit, hogy ha valami történik, akkor maradjon Max közelében, hogy időben tudjon cselekedni. 

-Oké, asszem kiestem a rutinból, de igyekszem. - nyújtottam ki a kezeim, majd villám sebességben kerestem meg azokat a kamerákat amiket keresztül láttam őket.

-Jó lesz ha visszarázódunk. - morogta Nina, miközben idegesen lépett a gázra.

-Nyugi. Nem hiányzik még egy közúti baleset is. - forgattam meg a szemeimet. 

Ugyan nem vallotta volna be de valójában aggódott egy kicsit a lányért. Egy rossz szava sem lehetett rá, hiszen mindent a lehető legjobban oldott meg, és árnyékként követte Lunát.

-Ki gondolta volna, hogy egy újabb étterembe fog bemenni. - dünnyögte Max, miközben szorosan a tetőhöz lapulva figyelte a lányt.

-Oké, én itt megállok nem megyek közelebb. - állt meg egy kicsit félreesőbb helyen Nina.

-Már kereslek is. - motyogtam. 

Szerencsére sikerült egy kamerát találnom, bár nem adott túl közeli képet róla.

-Max rád viszont nem látok rád, és az étteremre sem. - mondtam.

-Vettem. - motyogta.

-Az baj, mert akkor én sem. - sóhajtott fel Nina.

-Várjatok megpróbálok keresni valamit hátha. - mondtam gépelés közben.

 Max közben kényelmesen elhelyezkedett, hogy nyugodtan tudjon figyelni.

-Oké, van egy de ez nem a legjobb minőségű. - sóhajtottam.

-Nem baj, csak legyen valami. - vonta meg a vállát Nina.

-Fárasztóbb ez, mint hittem. - mondta Max.

-Ne aggódj, ez még csak a kezdet. Lesz rosszabb is, de jól csinálod, úgyhogy aggodalomra semmi ok. - legyintett Nina.

-Igazából ez nem nyugtat. - túrt bele a hajába Max.

-Ja, tudom. - röhögött fel.

-Jól szórakozol? - forgattam meg a szemeimet.

-Persze. Tök jó egy autóban kuksolni órák óta. - mondta, miközben kinyújtóztatta a lábait.

-Jobban üldögélnék én ott, khmm. - köszörültem meg a torkomat.

-Hallgassál, te tökéletesen jó helyen vagy ott ahol vagy. - mondta.

-Pisilnem kell. - szólalt meg hirtelen Max. 

Kissé váratlan ért mindkettőnket, így egy apró hatásszünet után nevetésben törtünk ki. Jók voltak ezek a pillanatok, még akkor is ha közben egy fontos bevetést vittünk véghez. Fontosak voltak, hogy egyikünk se veszítse el a józan eszét.

-Jhajj. Menj be az étterembe ott biztosan van. - mondta Nina, miközben a szemeit törölgette. 

-Jó, de szedjétek ti össze magatokat, mert ha közben a fülembe nyerítetek nem fogok tudni koncentrálni. - mondta felröhögve. 

-Oké, mehetsz. - mondtam egy nagy levegőt véve. 

Mi mindig ilyenek voltunk. Bármilyen helyzetből kitudtuk hozni a legjobbat, főleg Nina. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem nélküle.

-És mi lesz amíg én elvégzem a dolgomat? Ha addig meglép? - kérdezte Max.

-Nem fog ne aggódj. Nincsen bent kamera csak kint, de arról egyenlőre nem tud, úgyhogy ne aggódjál csak menj szépen. - mondtam. 

Nina közben valahonnan előhalászott egy zacskót amiből szorgosan pakolta elő a kaját.

-Te meg mit csinálsz? - meresztgettem a szemeimet a monitorra.

-Eszek. - mondta lazán miközben beleharapott a hamburgerébe.

-Honnan szedted? - ráztam meg a fejem értetlenül. 

Az elmúlt pár órában nem szállt ki az autójából nem, hogy valahova bemenjen, hogy vegyen valamit.

-Ugyan kérlek, szerinted eljöttem volna anélkül, hogy raktam volna el magamnak valamit? Nem láttad még, hogy mik vannak a hátsó ülésen. - mondta teli szájjal.

-Fúj, viselkedj már. - fintorogtam.

-Én mindig. - vonta meg a vállát, majd egy újabbat harapott bele.

-Őőő srácok, ugye most nem fogjátok hallani ha elvégzem a dolgomat? - kérdezte Max. 

-Nem bírommm. - nyöszörgött Nina, miközben fuldokolt.

 Igyekeztem nem kinevetni szegény lányt, de elég nehéz volt.

-Van egy gomb a fülesen, pont középen. Nyomd meg 2x és akkor kikapcsol, csak te fogsz hallani minket, majd újra 2x ha beakarod kapcsolni. - mondtam. 

-Oké, köszi. - mondta halkan. 

Valószínűleg egy kicsit kínosan érezhette magát, de ez nem volt meglepő.

-Blake viselkedj már. - mondtam, miközben végig néztem ahogyan szerez magának egy kólát is.

-Jólvan Carson, állíts magadon vissza kettőt, ha ezek az utolsó napjaim legalább valami jó is történjen velem, ha az egész életem egy katasztrófa volt. - válaszolta lazán. 

Olyan volt kívülről, mintha félvállról vette volna az egészet, és nem érdekelte volna semmi, de valójában ez nem így volt. Igenis érdekelte, hogy kiket hagyna hátra, és milyen elvarratlan szálakat. 

-Nem lesznek azok. - csóváltam meg a fejemet. 

-Sosem lehet tudni. Ha mégis akkor remélem tudod, hogy lesz egy pár feladatod. - eresztett meg egy halvány mosolyt.

-Tudom. - mondtam halkan. 

Közben Max visszakapcsolta a fülesét, így újra hallottunk mindent. Ezúttal Luna az ablaktól legtávolabbi helyen foglalt helyet, és már szólásra nyitottam volna a számat, hogy Max - nek jelezzek, hogy olyan helyre üljön amire rálátásunk van, egyszerűen csak helyet foglalt.

-Nézzenek oda, önállósodik. Ez tetszik. - mondta elismerően Nina. 

-Jólvan Max, ez szép volt. - dicsértem meg én is.

A reakcióját nem láthattuk, de reméltem, hogy nagyon vigyáz az arckifejezéseire is. Zavart, hogy nem láthattam, hogy mi történik odabent. De nem nagyon tudtam mit tenni. Ezúttal Luna sokkal jobban vigyázott, és figyelt arra, hogy hova is megy be. Csak reméltem, hogy nem ismer rá Max-re. Az nagy baj lett volna. 

-Ez mindig ilyen idegőrlő volt? - sóhajtottam fel.

-Nem. Sokkal izgalmasabb ha te csinálod, és nem azért idegeskedsz, hogy aki bent van annak baja esik. - mondta Nina.

-Nyugodtabb is lennék, ha nem Max életét tettük volna kockára. - rágtam a szám szélét.

-Mondtam már, hogy most nincs veszélyben. Nem tud ártani neki az ereje nélkül. - vonta meg a vállát lazán.

-Tudom. - mondtam. 

De ez valahogy mégsem nyugtatott. Max fiatal volt, és tapasztalatlan. Ugyanakkor tényleg ügyesen csinálta amit kellett, de engem zavart, hogy nem lehettem ott vele ha valami baj történik mégis. Ugyan Nina ott volt tőle nem messze, és tudtam, hogy ha bármi történik mellette nagyobb biztonságban van, mint mellettem. Nagyjából fél óra elteltével végre fellélegezhettem hiszen Max végre kijött, és elfoglalta a tetőn a megfigyelő helyét.

-Na? Fejlemények? - kérdezte Nina szinte azonnal.

-Eszik. Sokat. - köszörülte meg a torkát Max.

-Nem ismert meg, ugye? - kérdeztem.

-Nem. El van foglalva azzal, hogy a pincéreket ugráltatja. - mondta.

-Ki gondolta volna. - forgatta meg a szemeit Blake.

-Amúgy nem gondolod, hogy feltűnő vagy a számára azzal a kék hajjal? - kérdeztem.

-Megtanulhattad volna rég, hogy néha a feltűnőség a legjobb álca. De ha ez nyugtat, majd vissza térek a szőkéhez ha már a kormány is leszáll rólam. - forgatta meg a szemeit.

-Keresnek? - lepődtem meg. 

-Egy ideje. - vonta meg a vállát. 

Erről az információról valahogy lemaradtam. Tudtam, hogy Rogerséknek ehhez semmi közük, hiszen valahol éppen ők is menekültek.

-Stark? - kérdeztem halkan.

-Nem tudom. Mivel nekik dolgozik lehet, hogy benne van a keze. Fogalmam sincs. - mondta.

-Nem hiszem. Egy ideje már amúgy is visszavonult, és nem igazán jelentkezett csak ha kellett valami, és téged is segített megtalálni. - keltem a védelmére.

-Mindegy. - legyintett egyet hanyagul. 

Tudtam, hogy ő is ebben hisz, de valójában már nem lehetett tudni semmit. Már semmiben sem voltam biztos többé. 

-Semmi mozgás? - kérdeztem Maxtől. 

Ő kicsit jobban belátta a területet, mint mi a kamerákról.

-Egyenlőre semmi. - válaszolta azonnal. 

Az igazat megvallva nem ez volt a kedvenc feladatom. Azelőtt talán még sosem tettek parkolópályára, mindig is terepen dolgoztam. Mindennél jobban ott akartam lenni velük, de Nina nem hagyta volna. 

-Valami történik. - suttogta izgatottan Max.

 A következő pillanatban a kamerán keresztül láttam, hogy az épület oldala egyszerűen csak kirobban. 

-Mi a szar. - hallottam meg Nina hangját.

-Odamegyek! - mondta, majd indította is az autót. 

Idegesen figyeltem, hogy mi is történik.

-Asszem ez a 48 óra nem vált be, Max tűnés onnan! - mondtam.

-Emberek vannak odabent! - mondta.

 Egy pillanatig elgondolkodott, majd egyszerűen csak leugrott a tetőről és futásnak eredt egyenesen az étterem felé.

-Max mi a szart csinálsz? Azonnal gyere el onnan! - mondta Nina idegesen.

-Kihozom őket! - mondta futás közben.

-Picsába már! - ütöttem egyet az asztalra, majd a fejemet megrázva hezitálás nélkül felpattantam a székemről és a slussz kulcsot felkapva indultam meg az autómhoz. 

Gyorsan ellenőriztem a címet, és már indultam is. Úgy éreztem, hogy nem ülhetek ott csak úgy ölbe tett kézzel. Az nem én lettem volna. Akármit is mondott nekem Nina most meg kellett szegnem. Egyszerűen azt éreztem helyesnek, és más nem számított. Legnagyobb szerencsémre hamar odaértem, mondjuk egy pár csekket biztosan kapni fogok érte, de nem igazán érdekelt. A lehető legkevésbé sem. Mikor odaértem  teljes káosz fogadott. A két lány felől percek óta semmit nem hallottam, és már kezdtem aggódni amikor megláttam a füstben két alakot. Az egyik szinte összeroskadva alig állva a lábain próbált kijutni, a másik pedig átkarolva segítette. Azonnal tudtam, hogy ők azok. Futva indultam meg feléjük. 

-Minden rendben? - karoltam át a másik oldalról Max - et, akit ha nem tartanánk biztosan összeesne.

-Mit keresel itt? - kérdezte dühösen Nina.

-Tettem amit jónak láttam. - vontam meg a vállam, miközben elindultunk a kocsim felé. 

-Megszokhattam volna, hogy szarsz arra amit kérek tőled. - dünnyögte az orra alatt. 

Válaszra sem méltatva segítettem a mellettem lévő lányt, aki elég rosszul festett. Szerencsére nem kellett túl sokat sétálnunk, és viszonylag könnyen is sikerült beültetnünk a kocsiba.

-Lásd el, én megyek megnézem, hogy mivan bent. - mondta, majd a válaszom meg sem várva ezt egyszerűen csak lelépett.

-Asszem haragszik. - köhögött Max.

-Majd kiheveri. Hol fáj? - kérdeztem. Max az oldalára mutatott, miközben a másik kezével felhúzta a felsőjét. Egy nem túl szép szúrt seb fogadott. 

-Oké, úgy tűnik nem ért semmilyen létfontosságú szervet. - mondtam, miközben a kesztyűtartóhoz mentem ahonnan kivettem az elsősegély dobozt. 

-Honnan veszed? - kérdezte.

-Feltehetőleg, akkor már nem élnél. - vontam meg a vállam, miközben elővettem a szükséges eszközöket. 

Max csendben, a fogait összeszorítva ült az ülésen.

-Oké, egyenlőre lefertőtlenítem, aztán, majd ha visszaérünk ellátlak rendesen. De ez egy kicsit fájni fog. - mondtam, majd a következő pillanatban már fertőtlenítettem is a sebet. 

-Áú! - sziszegte.

-Bocsi. - mondtam a számat elhúzva. 

Nem akartam neki fájdalmat okozni, de nem tehettem róla. A következő pillanatban egy hatalmas csattanásra kaptam fel a fejemet. Nina egy óriásit csapódott a tőlünk nem messze lévő kukának. Köhögve próbált feltápászkodni. 

-Menjetek! - mondta mikor meglátott minket.

-Mi? - ráztam meg a fejem értetlenül.

-Most! - ismételte meg magát, majd nagy nehezen felállt, és a fejét oldalra billentve a szemei sárgán kezdtek el világítani.

-Oké, mondom mi lesz. Téged most biztonságba helyezlek. - mondtam, majd a hátsó ajtót becsapva ugrottam be a volán mögé és indítottam is az autót. 

Nem értettem, hogy mi történik, de tudtam, hogy Max nem maradhat ott. Megsérült, és amúgy sem állt még készen arra, hogy harcoljon.

-Ne, nem hagyhatjuk itt! - tiltakozott.

-Most az egyszer hallgassatok már rám, és húzzatok el! - morogta Nina a fülesen keresztül. Az adás hirtelen, a semmiből jött vissza.

-Visszajövök érted. - mondtam.

-Ne merészelj! - vágta rá azonnal.

-Mi történt? Luna visszaszerezte az erejét? - kérdezte Max.

-Nagyon úgy tűnik. Az étteremben mindenkiből kiszívta az életet. - morogta, majd pár pillanattal később csak egy hatalmas nyögést hallottunk.

-Megvagy? - kérdeztem.

-Minden fasza. - mondta köhögve. 

-Oké, ez így nem mehet tovább! Segítséget kell kérnünk. - ráztam meg a fejem.

-Nem. - vágta rá azonnal.

-Oké Max, innen már csak két sarok és visszaérsz. Odatalálsz? - kérdeztem.

-Persze. - mondta, majd ki is szállt, és sántikálva elindult vissza a bázisra.

-Nina megvagy? - kérdeztem, de válasz nem érkezett. 

Azt a pár perc utat végig padlógázzal tettem meg. Talán olyan gyorsan, mint akkor sosem vezettem. Mikor odaértem azonnal kiugrottam a kocsiból, szinte még meg sem állt. Csak egy sárga villanó fényt láttam az épület felett, ami egy pillanat alatt el is tűnt. Nina pedig ott feküdt a földön eszméletlenül. Mellette pedig valaki nekem háttal guggolt. Ugyan civilben volt,  szinte azonnal megismertem.

-Steve? - szólítottam meg, mikor már elég közel értem. 

A férfi felállt, majd felém fordult.

-Úgy tűnik valakinek segítségre van szüksége. - mondta.

-Sajnálom, hogy eddig nem szóltam, de minden olyan gyorsan történt. - magyarázkodtam.

-Ezt, majd később megbeszéljük. - legyintett egyet sóhajtva, majd a válla felett hátrapillantott az eszméletlenül fekvő Ninára.

-Dühös lesz ha felébred. - mondtam beharapva a szám szélét.

-Tudom. Sok mindent kell megbeszélnünk. - vonta meg a vállát.

-Lehet, hogy az egy kicsit várat magára. Elég nagy szarba keveredtünk. Főleg ő. - intettem a fejemmel a lány felé.

-Mondj el mindent. - mondta miközben a karjaiba vette Ninát.

"Half love, half regret"

☆☆☆
☆Nina szemszöge ☆

Erős fejfájásra ébredtem. A szemeimet kinyitva a lámpa fénye elvakított, így kellett néhány pillanat amire nyitva tudtam őket tartani. Egy számomra ismeretlen helyen ébredtem. Gyanítottam, hogy a bázison voltunk, de ezen a részén még nem jártam. Egy kissé lepukkant szobában feküdtem ahol egy ágyon és egy széken kívül nem volt semmi. Na meg persze az infúzió ami benne volt a kezemben. Egy gyors mozdulattal szinte kitéptem belőle, és összeszedve magamat keltem fel az ágyból. Ahogy a lábaimra álltam először egy kicsit megszédültem, majd egy nagy levegőt véve indultam meg ki a szobából. Egészen jól haladtam addig a pillanatig, amíg ki nem nyitottam az ajtót, és egy túlságosan ismerős izmos alakba nem botlottam. Rögtön felismertem, elég volt csak az illatát éreznem. Steve Rogers. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni ahogy rám nézett a kék szemeivel. Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját:

-Hogy vagy? - kérdezte.

-Mit keresel itt? - kérdeztem, nem törődve azzal amit kérdezett.

-Éppen Brooklynban intéztem a dolgaimat, amikor megláttam a sárga fényt és a füstöt. - mondta.

-Szóval csak szokásosan hősködni akartál, nem kellett volna ura voltam a helyzetnek. - vontam meg a vállamat. 

A szívem összeszorult akárhányszor csak megszólalt. Tudtam, hogy nem hevertem még ki, és ez nagyon is zavart. De próbáltam elrejteni előle, hiszen nem engedhettem, hogy újra közel engedjem magamhoz.

-Majdnem meghaltál. - mondta halkan.

-Akkor legalább egy problémáddal kevesebb lenne. Most ha megbocsájtasz. - mondtam sziszegve, majd megkerülve próbáltam menekülni a helyzetből, de utánam nyúlt és megragadta a csuklómat. 

-Beszéljünk. - sóhajtotta.

-Most is azt csináljuk, nem? - néztem fel rá. 

Tartotta a szemkontaktust. 

-Nina, kérlek. - mondta.

-Oké, legyen. Szánok rád nagyjából 2 percet, többet biztos, hogy nem. - mondtam semleges arckifejezéssel. 

Steve bólintott, majd egyszerűen csak behúzott abba a kis szobának csúfolt lyukba. Idegesen tördeltem az ujjaimat, amik hangosan ropogtak.

-Abbahagynád? - kérdezte.

-Nem. - válaszoltam egyszerűen.

-Nézd, sajnálom. - nézett rám bűnbánó tekintettel.

-Ezzel egy kicsit elkéstél. - röhögtem fel.

 Nem akartam vele ilyen lenni, mégsem tudtam elrejteni azt a csalódottságot amit éreztem.

-Tudom. De tudnod kell, hogy hogyan érzek. - mondta.

-Hát most már tudom. Még valami? - kérdeztem. 

Szólásra nyitotta a száját, csakhogy az éppen nyíló ajtó belé szorította a szót.

-Hupszi, rosszkor. - jelent meg Dove feje.

-Jókor. - forgattam a szemeimet. 

Carson megállt és felváltva pillantott ránk, majd a szemöldökét megemelve elvigyorodott. Tudtam, hogy mire gondol.

-Gyere már be. -sóhajtottam. Dove még egy kis ideig mérlegelt, majd végül bejött. 

-Jobban vagy? - kérdezte.

-Hát hogyne, nagyon fasza minden. - forgattam meg a szemeimet.

-Nina... -sziszegte.

-Nekem most mennem kell. - dunnyogtam, majd a válaszukat meg sem várva, inkább gyorsan elhagytam a szobát. 

Nekem ez nagyon sok volt. Nem számítottam arra, hogy valaha még újra látom, és minden amit eltemettem magamban újra felerősödött, csupán egyetlen egy pillanat alatt, és ez nekem nagyon nem tetszett. A konyhába érve Max - el találtam szemben magamat aki bánatosan ült az asztalnál. Észre sem vette mikor mellé képtem.

-Minden oké? - kérdeztem. 

Váratlanul érte a jelenlétem és sikerült eléggé megijesztenem.

-Bocs, nem akartalak megijeszteni. - mondtam.

-Semmi gond. - eresztett meg egy halvány mosolyt felém. 

Látszott rajta, hogy bántja valami. 

-Szabad? - biccentettem a fejemmel az egyik üres szék felé.

-Persze. - motyogta.

-Szóval, mesélj mi bánt. - dőltem hátra miközben a lábaimat keresztbe tettem.

-Az a sok ember mind meghalt. - motyogta.

-Meg. - bólintottam. 

Nem volt okom arra, hogy tagadjam azt ami megtörtént és már nem lehet visszafordítani. Ezzel nem tudtunk már mit kezdeni. Viszont tartoztunk a halottaknak azzal, hogy megbosszúljuk őket.

-Miattam történt. - sóhajtott fel.

-Ne beszélj hülyeségeket. Miért történt volna miattad? - ráztam meg a fejem értetlenül.

-Kijöttem.. Talán ha bent maradok, akkor megvédhettem volna őket. - nézett rám üveges tekintettel.

-Nem, Max nem tudtad volna. Ha ott maradsz, akkor most te sem lennél itt. - mondtam.

-Honnan tudod? - kérdezte a száját rágva.

-Nézd Max, megtettél mindent ami tőled telt. A lehető legjobban végezted el a munkát, de ha ott lettél volna azonnal meghalsz. Időd sem lett volna reagálni. Jobb ez így. - mosolyodtam el halványan.

 Igyekeztem felé egy kis megnyugtatást sugározni, bár kétlem, hogy erre én lettem volna a legjobb ember. 

-Egyikünk sem tudta volna ezt megakadályozni. Dove sem. - ráztam meg a fejem.

-Te sem? - kérdezte.

-Ha én ott lettem volna, akkor annak még csúnyább vége lenne. Megszerezte volna amit akart, és én sem itt lennék, ti pedig törhetnétek magatokat, hogy hogyan ne haljatok meg. - mondtam. 

És ez volt az igazság. Mikor először találkoztunk nem számítottam rá, hogy ilyen képességei vannak, és hagytam magamat becsapni. Elvette az erőmet, de befejezni nem tudta amit elkezdett. Valaki közbelépett. Azóta sem tudtam, hogy ki de megmentett. Az erő egy kis része így még nálam maradt. Csupán annyira volt elég, hogy érzékeltem a jelenlétét, és védekezni tudtam ellene ideig-óráig. Sokszor sikerült megmenekülnöm előle, de attól tartottam, hogy a következőnél már nem fog menni. Ezúttal sokkal erősebb volt legutóbb, és ahogy ő erősödött én úgy gyengültem. 

-Meg kell állítanunk. Nem halhat meg több ártatlan. - szorította ökölbe a kezét a lány.

-Megfogjuk. - eresztettem meg egy halvány mosolyt felé.

-Van terved? - kérdezte.

-Hát, most már visszanyerte minden erejét. Gyorsabban, mint azt vártam szóval sokkal erősebb, mint legutoljára. És ezúttal nem hiszem, hogy szerencsém lesz ha találkozunk. Az egyetlen esélyem, ha vissza tudom venni azt ami az enyém. - vontam meg a vállam.

-És azt, hogy tervezed? - tette fel a kérdést ami foglalkoztatott egy ideje engem is. 

A számat elhúzva néztem rá. Ebből mindent értett. Halvány lila fogalmam sem volt. Valahogyan mégis ki kellett találnom valamit, hiszen rengeteg ember élete forgott kockán. Ezek közül számomra az enyém számított legkevésbé. Nem akartam ugyan meghalni, de ha ezen múlott akkor bármikor képes lettem volna feláldozni magamat. Akkor egyenlőre ezt tartottam az utolsó lehetséges opciónak. 

-Ez engem is érdekelne. - hallottam meg egy férfi hangot a hátam mögül.

 Nem volt nehéz kitalálni, hogy kihez tartozott. Kínosan lesütöttem a szemeimet, majd egy nagy levegőt véve felálltam, hogy szembe forduljak vele. A férfi mellett Dove is ott állt, és engem vizslatott. 

-Hát az eredeti terveim szerint, még úgy lett volna körülbelül 35 órám kitalálni. - mondtam.

-És az új szerint? - kérdezte Dove.

-Hát pont ez az. Nincsen új. - tettem keresztbe a karjaimat.

-Nincsen tervetek? - kérdezte meglepődve Steve.

-Ezt mondtam, nem? - mordultam rá. 

Igazság szerint egy kicsit zavart a jelenléte, és ez is hátráltatott a gondolkodásban. Képtelen voltam kitalálni egy működő képes tervet.

-Nina! - szólt rám Dove.

-Carson ne játssz békítő egységet, nagyon nem áll jól. - néztem rá komoran.

-Te meg fejezd be a gyerekeskedést! Emberek vannak veszélyben! - emelte fel a hangját.

-Ó tényleg? Na nem mondod zsenikém. - forgattam meg a szemeimet. 

-Meddig fogod még ezt csinálni? - sóhajtott fel Steve.

-Amíg a 100 kilóméteres körzetemben leszel. - feleltem frappánsan.

-Hát, akkor egy darabig még el kell viselned a közelségemet, mert addig nem megyek sehova amíg meg nem oldjuk ezt az aprócska problémát amit okoztál. - sziszegte.

-Én okoztam? Én? Véletlenül nem ti voltatok azok akik megkötöztek, és ki tudjak mire lettek volna képesek azért, hogy megszerezzenek olyan információkat amiket én sem tudtam? - ugrottam szinte neki. 

Ez volt az utolsó utáni csepp a pohárban.

-Ha nem lettél volna ennyire gyerekes, és engedted volna, hogy segítsünk nem lenne az egész világ veszélyben! - mondta nyugodt hangon. 

És talán ez volt ami a legjobban fájt. Nem tudtam semmit az ég világon leolvasni az arcáról. Tudtam, hogy engem okol és láttam, hogy hogyan néz rám. Ez éppen elég volt nekem. Fájt. Kimondhatatlanul. Egy pillanat erejéig hagytam, hogy a fájdalom kiüljön az arcomra, majd elvigyorodva bólintottam egyet. Elég volt.

-Akkor megyek és nem zavarlak tovább, játszd csak a hőst tovább Rogers ha neked ez jó. Legyek én az ellenség, nem érdekel. - tártam szét a karjaim, majd a póker arcot felvéve egyszerűen csak megfordultam, és ott hagytam őket.

Nem érdekelt már semmi. Csak elakartam menni minél messzebbre tőlük. A hátam mögül még hallottam ahogy Dove és Max mondanak valamit, de nem hallottam már. Nem akartam meghallani, hiszen nem volt fontos. Hallottam amit hallanom kellett. Steve egy óriási kést döfött a hátamba, még akkor is ha igaza volt. Az én hibám volt minden, ezért nekem kellett szembe néznem Lunával. Tudtam, hogy esélyem sincs. De nem érdekelt. Az sem ha meghalok. Az amit mondott, és ahogyan mondta kimondhatatlanul fájt. Az ajtót dühösen csaptam ki magam előtt, majd hagytam, hogy egy óriásit csapódva záródjon be mögöttem. Céltalanul indultam meg az egyik utcán. Fogalmam sem volt, hogy hova megyek, és az sem érdekelt, hogy az emberek megbámulnak, amiért teljes harci felszerelésben sétálgatok. Páran meg is ijedtek, de volt aki fényképezni kezdett. Nem szóltam nekik egy szót sem csak szigorúan magam elé bámulva sétáltam. Nem tudtam, hogy mennyi ideje vagy, hogy hova tartok csak mentem amerre éppen gondoltam. A hely egy kicsit sem volt ismerős, így biztos voltam benne, hogy azelőtt még sosem jártam arra, de nem érdekelt. A tájékozódási képességeim jók voltak, úgyhogy gond nélkül visszataláltam volna ha akartam. De nem akartam visszamenni. Órákon át céltalanul bolyongtam. A telefonomat már valahol még az elején elhajítottam, miután Steve egymás után 2x megpróbált felhívni. Mit gondolt, hogy majd bocsánatot kér és helyre jön minden? A fenéket. Ide jött azzal, hogy sajnálja, majd a fejemhez vágja életem legnagyobb hibáját. Ez nem volt fer. Nagyon nem. Én magam is tudtam, hogy nagy szerepem van abban ami történik és, hogy sok vér tapad az én kezemhez is. Egyszerűen csak menekülni akartam előle. Minden és mindenki elől. Egy pillanatra végig futott a gondolat a fejemben, hogy gyorsan véget vetek az életemnek, hogy Luna ne tudja befejezni azt amit elkezdett, de aztán amilyen hamar jött, olyan hamar el is hessegetem. Nem tehettem meg ezt velük. Még akkor sem ha megakartam tenni. Akkor sem ha abban a pillanatban haragudtam rájuk. Mindenkire. De a legjobban saját magamra. Olyan érzésem volt, mintha teljesen kicsúszott volna a kezeim közül az elmúlt pár évben. Az életem jóval azelőtt a pillanat előtt félrement. Talán már, akkor mikor a S.H.I.E.L.D. összeomlott, vagy inkább mikor Dove "meghalt". Az évek alatt kevés pozitívumot tudtam felsorolni. Minden ami valaha fontos volt nekem már sehol sem volt. Nem tudtam, hogy ki vagyok. Elvesztem. Az életem áldoztam arra, hogy ügynök akartam lenni. És mikor végre igazán beérett volna a munkám gyümölcse minden egy pillanat alatt tűnt el. Még csak segíteni sem tudtam nekik akkor, hiszen éppen nem voltam magamnál. A szervezetemet jobban megviselték a kínzások, mint azt valaha is gondoltam volna. Csoda, hogy végül felébredtem. Ha tehetném valahogyan biztosan visszamennék, hogy visszacsináljam. Kezdve a szüleimmel, akik rejtélyes módon tűntek el. Sosem került elő a holttestük, így egy ideig kapaszkodhattam abba, hogy életben vannak. Felesleges volt. Nem jöttek többet haza. Ami valaha egy kicsit is számított nekem már sehol nem volt. A barátaim, azok akiket már a családomnak hittem pillanatok alatt árultak el. Visszagondolva talán jogos is volt. Velem kapcsolatban Steve - nek mindenben igaza volt. Az én hibám volt, hogy mindenki veszélybe került. Kikellett találnom valamit minél előbb, hogy mindenkit megmenthessek, de nem volt egyszerű, hiszen nem tudtam, hogy miből is kellene kiindulnom. Már az sem játszott, hogy kimerítem, mert kevesebb, mint 24 óra alatt nyerte vissza minden hatalmát. Nem kockáztathattam, hogy még erősebb lesz. Már abban sem voltam biztos, hogy letudom győzni, hiszen minden alkalommal sokkal de sokkal erősebb lett. 

-Lám - lám - lám... kit látnak szemeim... egyedül. - hallottam meg egy gúnyos hangot a hátam mögül. 

-Picsába. - suttogtam magam elé, majd magamra varázsolva egy erős, magabiztos tekintetet fordultam meg.

 Luna állt velem szemben. Valami más volt rajta. A haja pár órával azelőtt még sokkal rövidebb volt, és a ruhája is teljesen hétköznapi volt. Most azonban a haja már a derekáig ért és egyenletes hullámokban lógott. A ruhája furcsa volt. Azelőtt még sosem láttam rajta ilyet. A vállain egy köpeny volt, ami a földig leért, alatta pedig egy furcsa lila felső, amit egy fekete szoknyába tűrt bele.

-Legalább nem kell bajlódni a ruháddal a temetéseden. - vontam meg a vállamat vigyorogva.

-Ne aggódj, nem ebben fogok menni a tiedre. Ja, várj hiszen az neked nem is lesz, mert semmi nem fog maradni belőled ha végzek veled. - mosolyodott el gonoszan.

-Meglátjuk ki nevet a végén. - mondtam.

-Te is tudod, hogy nem nyerhetsz. Feleslegesen is próbálkozol. Inkább add meg magad, akkor talán a kis barátaidnak nem lesz olyan kegyetlen halála, mint neked. - kacsintott.

-Ha engem meg is fogsz ölni, őket nem fogod tudni. Megfogunk állítani kerüljön amibe kerül. - mondtam nyugodtan. 

Ezt így is gondoltam. Nem féltem a haláltól. Ugyan nem akartam, hogy meghaljak, hiszen elsődleges célom volt, hogy megállítsam, de ha nem lett volna más megoldás akkor kérdés nélkül megteszem. Bármire képes lennék azért, hogy megvédjem azokat akiket szeretek, és a civileket akik semmiről nem tehetnek csak szeretnék élni a mindennapjaikat nyugodtan. 

-Ne gondold, hogy majd Amerika Kapitánya lesz a nagy ellenfelem aki, majd helyetted elvégzi a piszkos munkát. - nevetett fel.

-Rogers mindenre képes azért, hogy megvédje ezt a bolygót az olyanoktól, mint amilyen te vagy. - mondtam.

-Csak nem érzel még mindig iránta valamit? Ahww ez nagyon édes. Kár, hogy sosem viszonozta. - nevetett fel.

-Attól, hogy birtoklod az emlékeimet is nem azt jelenti, hogy tudsz mindent. - billentettem oldalra a fejemet, mire a szemeim sárgán kezdtek el világítani, ahogyan Lunáé is.

 Tudtam, hogy nem tudom elkerülni a harcot, pedig szerettem volna. Nem álltam még készen arra, hogy legyőzzem, de kikellett tartanom annak érdekében, hogy ne szerezze meg amit akar. Nem engedhettem, hiszen azzal még veszélyesebb lett volna. 

-Add oda ami jár nekem. - mondta dühösen. 

Kezdtem felidegesíteni. Ennek egy kicsit örültem, hiszen akkor kevésbé tudta kontrolálni az erejét.

-Nem fogom. De sosem fogod megszerezni. És tudod miért? Mert gyenge vagy. Egy senki. - vigyorodtam el. 

-Azt hiszed, hogy annyira okos vagy és mindent tudsz? - horkantott fel.

 A kezeit ökölbe szorította és körülöttük megjelent a jól ismert sárga fény. 

-Te is tudod, hogy így van. Hiszen eddig minden alkalommal én nyertem. Hónapok óta üldözöl, és minden egyes találkozásunknál veszítettél. Ez most sem lesz másképp. - mondtam lesajnálóan.

 A következő pillanatban elüvöltötte magát, ami egy kicsit meglepett, de nem ért teljesen váratlanul. Felemelte a kezét és elkezdte felém hajítani a kis sárga gömböket. Ezúttal tényleg sokkal nagyobb befolyása volt már, mint eddig hiszen jónéhány célba talált. Nem volt már elég az a kevés amit én birtokoltam az erőmből. Nagyon gyorsan kikellett valamit találnom. 

-Csak ennyit tudsz? - tártam szét a karjaim, miközben elhajoltam kettő elől. 

A harmadiknál figyelmetlen voltam, és mellkason talált. Nyögve estem hátra, de azonnal fel is ugrottam.

-Annyira aranyos ahogy próbálkozol, de úgysem fogod sokáig bírni. Ez még csak a kezdet. - nevetett fel.

-Állok elébe. - vontam meg a vállam, majd a kezeim magam elé nyújtva állítottam meg az ezúttal felém repülő gömböket. 

Egy csukló mozdulattal visszaküldtem őket a feladónak csak, hogy egyetlen egy csettintéssel elporlasztotta őket, mielőtt elért volna hozzá. 

-Picsába. - sziszegtem. 

Az agyam ezerrel kattogott, és megoldást kerestem a helyzetre, hiszen tényleg igaza volt. Nem bírtam volna túl sokáig így vele szemben. 

-Feladod végre? - kérdezte.

-Úgy ismersz? - kérdeztem vissza gondolkodás nélkül.

-Az emlékeid alapján, addig fogsz harcolni amíg meg nem halsz. De legyen. Állok elébe. - eresztett meg felém egy félmosolyt. 

-Bírom én ezt egésznap. - tártam szét a karjaimat. 

-Azt kötve hiszem. - mondta, majd egy autót repített az irányomba. 

Mielőtt eltalált volna, gyorsan átcsúsztam alatta. 

-Csak szerencséd volt. - horkantott fel, majd megindított felém újra pár sárga gömböt.

-Még a végén tényleg csalódni fogok benned, ha ez minden amit ma fel tudsz mutatni. - sziszegtem.

-Blake te olyan vagy, mint egy csótány. Roppant nehéz kinyírni. - morogta, miközben lehunyta a szemeit. 

Tudtam, hogy tervez valamit, és abban a pillanatban meg hallottam a hátam mögött, hogy mit is. Az egyik épületet tervezte rám omlasztani.

-Na meg mit nem! - motyogtam, miközben az övemről leakasztottam a kis áramos pálcám és futásnak eredtem.

 Felpattantam a tőle nem messze lévő autóra, miközben a törmelékek már potyogtak mellém ezerrel. Egy jól irányzott ugrással mellette termettem, ami váratlanul érte, így egy ügyes mozdulattal a hátába állítottam a fegyveremet. Mindketten elestünk, én egy pár métert még gurultam, majd egy bukfenc kíséretében talpra álltam. Luna ott feküdt. Tudtam, hogy most dühítettem fel csak igazán, de szereztem egy kis pillanatnyi előnyt, így a menekülés mellett döntöttem. Nem volt sok időm, maximum 2 percem. Én pedig azt a lehető legjobban használtam ki. Rohantam amilyen gyorsan csak tudtam. Nem tudtam, hogy pontosan hová csak szedtem a lábaimat. Lehetőleg minél messzebbre. Reménykedtem, hogy nem fog utánam jönni, és szerencsére igazam is lett. Mikor már úgy ítéltem meg, hogy biztonságos távolságra érkeztem zihálva csúsztam le az egyik sikátorban a fal mentén. Zihálva öleltem át a térdeim, és próbáltam rendezni a lélegzetemet, de nehezen ment. Azt akartam, hogy végre vége legyen. Csak egy kis nyugalomra vágytam. 

-Végre megvagy! - hallottam meg valahonnan a közelből Dove hangját. 

Egy kicsit sem örültem annak, hogy megtaláltak. 

-Minden rendben? - éreztem meg egy kezet a vállamon. Steve volt az. 

-Persze. - löktem el azonnal. 

-Nézd Nina, sajnálom. - mondta olyan halkan, hogy csak én halljam.

-Nem érdekel! Tartsd meg magadnak a sajnálatod! - pattantam fel.

-Kérlek, ne csináld ezt. - sóhajtott. 

-Mit? Ne próbálj meg úgy csinálni mintha mi sem történt volna. Most már tudom, hogy mit gondolsz rólam, és ez nekem bőven elég. - mondtam.

-Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam. - mondta halkan.

-Én meg úgy gondolom, hogy semmi keresnivalóm a közeledben. Nem akarlak látni többet. - ráztam meg a fejemet. 

Steve lélegzete egy pillanatra elakadt. Szólásra nyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta. Ezzel végleg elvágtam magamat nála, de nem érdekelt.

-Rendben. Amint megoldódik a helyzet megígérem, hogy soha többet nem fogsz látni. - bólintott, majd hátat fordított és elsétált. 

Dove a fejét ingatva lépett oda hozzám.

-Ezt nem kellett volna. - csóválta meg a fejét.

-Ez a helyes döntés. - tettem keresztbe a karjaim.

-De kinek? - kérdezte.

 Válaszra sem méltatva bámultam ki az utcára. Néha jelent meg csak egy - egy ember, vagy pár jármű. Nem volt túl nagy forgalom a város ezen részén. Bár igazából fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültem oda, de ez volt a legkisebb bajom.

-Nina, gondold ezt még át.. - sóhajtotta.

-Nincsen min gondolkodni. Nem akarom látni. - ráztam meg a fejemet.

-Csak nehogy megbánd ezt még. - motyogta.

-Mit? Hallottad, hogy milyen véleménye van rólam. Ennél több nekem nem kell. Ha valóban így gondolja, akkor nincsen semmiféle keresnivalóm a közelében. És amint ennek vége lelépek. Végeztem. - mondtam ki ami a szívemet nyomta.

-Mi? - kérdezte halkan. 

Tudtam, hogy ezzel megbántottam. Nem kicsit. De ott abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki.

-Befejeztem. Belefáradtam, hogy minden egyes nap azért kell harcolnom, hogy megérjem az estét. Nekem ez nem megy tovább. - ráztam meg a fejemet.

-És akkor mi lesz? - kérdezte.

-Visszavonulok végérvényesen. Elmegyek valahova ahol senki nem fog megtalálni, és nem jövök vissza. - mondtam ki az első dolgot ami eszembe jutott.

 Dove beharapta a száját, majd bólintott egyet, és válasz nélkül egyszerűen csak ott hagyott. 

2022.05.17.

☆☆☆