"I can't help this awful energy
Goddam right, you should be scared of me
Who is in control?"

☆☆☆

-Szóval akkor jól vagytok? - ültem le végül az íróasztalomra miután meguntam a folyamatos mászkálást.

-Most már minden rendben. Szétszóródtunk és meghúzódunk a háttérben. - mondta Steve.

-Sajnálom, hogy ez történt. Nem számítottam erre. - sóhajtottam.

-Ahogy senki sem. Veled minden rendben? - kérdezte.

-Mondhatni. A biztonság kedvéért rövid és szőke lettem. - mondtam fintorogva. 

Az igazat megvallva nem igazán tetszett az új kinézetem, de nem volt mit tenni.

-Majd visszanő. A lényeg, hogy tényleg ne csinálj most semmi olyat amivel magadra terelnéd a figyelmet. - mondta.

-Na ezzel egy kicsit elkéstél. - horkantam fel.

-Mit csináltál? - kérdezte feszülten. 

Hallottam a hangján, hogy egy kicsit felhúztam. Nem akartam felidegesíteni, azt meg pláne, hogy esetleg segíteni induljon.

-Semmit. Megoldottam már. Ne aggódj, minden rendben. - magyaráztam ki magamat.

-Biztos?

-Persze. Ne aggódj, ha baj lenne mindenképp az első lennél akinek szólnék. - mondtam. 

Ez persze megint csak nem volt igaz, de megakartam nyugtatni. Sejtettem, hogy nem hiszi el, de végül ezt hangosan nem jelentette ki.

-Rendben. Vigyázz magadra. 

-Én mindig. - horkantottam fel. 

Persze ez körülbelül annyira volt igaz, mintha azt mondtam volna, hogy az éjjel piros hó esett. Sosem vigyáztam magamra. Persze sokszor belefutottam ugyanabba a hibába. Hazudtam volna magamnak ha azt mondom, hogy jól elboldogultam. Nem volt igaz. Nagyon nem. Mióta az eszemet tudtam kerestem magam mellé valakit. Egy társat. Akit végül sikerült megtalálnom, majd elveszíteni, és ez megismételte magát. Ezúttal pedig még jobban egyedül éreztem magamat. Ugyan Cass és Max megígérte, hogy mellettem maradnak és segítenek mégsem akartam a terhükre lenni. Hiszen Sean lebukása és elvesztése egy nagy sebet hagyott rajtuk. Nem akartam tönkre tenni senkit, de jobb volt, hogy még idejében lebukott. Sosem tudtam volna megbocsájtani magamnak ha a két lánynak baja esik. Sean túl jól álcázta a titkait, de csak egy ideig. Cass "eltűnése" volt az ok amiért teljesen elkattant nála valami. Észre kellett volna vennem, hogy teljesen a lány megszállottja lett, de pár nap alatt nem tűnt fel. Túl sok minden járt egyszerre a fejemben és nem koncentráltam kellőképpen. Minden energiám arra fordítottam, hogy pontot tegyek egy ügy végére ami valahogy nem sikerült. Valamit nem vettem észre. De, hogy mit? Egyszerűen nem jöttem rá. Én voltam az egyetlen ember aki tudta Nina minden egyes titkát, és mégsem tudtam, hogy melyik fog elvezetni hozzá. Biztos voltam benne, hogy minden ott van a szemem előtt, de egyszerűen nem ment. Nem adhattam fel, hiszen több ezer vagy akár millió ember élete forgott kockán. Nina ereje hatalmas volt, és valaki más birtokolta. Nem tudtam, hogy hogyan működik és, hogy egyáltalán mi az amire képes vele. Ha valamihez hasonlítani tudtam volna az Wanda ereje lett volna. De mégis különbözött valamiben. De miben? Még az övét sem értettük teljesen, akkor egy számomra teljesen idegen és azelőtt sosem tapasztalt erőt, mégis hogyan sikerült volna? Én csupán csak egy ember voltam, akit kiképeztek arra, hogy harcoljon. Ennyi. Nem volt semmilyen képességem. Semmi aminek hasznát vehettem volna. 

-Minden rendben? - éreztem meg hirtelen egy kezet a vállamon. 

-Persze. Max, hogy van? - álltam fel, hogy szembe fordulhassak Cassandra - val.

-Most már jobban. Szerintem kezdi elfogadni, hogy mivel is jár ez a munka. - sóhajtott fel.

-Ha ki akartok szállni megtehetitek. Bármikor. - mondtam.

-Én nem fogok. És Max sem. Ebben biztos lehetsz. - eresztett meg egy halvány mosolyt felém.

-Köszönöm, hálás vagyok érte. - viszonoztam.

-Ami azt illeti szerintem van valami amit látnod kellene. Találtam egy Brooklyni felvételt egy kék hajú lányról. Semmi extrát nem csinál csak felmegy egy házba. - vonta meg a vállát. 

Hirtelen esett le, hogy mennyire egyértelmű is lett volna az egész. Minden megvilágosodott előttem.

-Mutasd. - mondtam. 

Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán kimondtam - e, hiszen az információ szinte sokként ért. Nem akartam elhinni, hogy igaz. A felvételt meglátva tudtam, hogy hova kell mennem. Nina ezzel akart jelezni nekem. A régi lakására ment. Tudta, hogy látni fogom így nem volt több időm. Cselekednem kellett. 

☆☆☆

Nagyot sóhajtva álltam meg az ajtó előtt. Biztos voltam benne, hogy senki nem látott meg és nem követett. Nem tudtam, hogy mire várok. A szívem hevesen dobogott. Egy kicsit féltem. Nem láttam hónapok óta. Tartottam attól, hogy milyen állapotban találok rá. Nagy levegőt véve nyomtam le a kilincset. Meglepetésemre az ajtó nyitva volt. Erre nem számítottam. Az övemhez nyúlva vettem ki a pisztolyomat. Magam elé tartva indultam meg befelé. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, így mindenek előtt a biztonság volt a legfontosabb, hogyha valami történik ne az utolsó pillanatban reagáljak le. Az ajtón belépve indultam meg egyenesen tovább a nappaliba. Mindenhol állt a por, de a régi bútorok mind a helyükön voltak. A falak egy kissé rossz állapotban voltak. A vakolat potyogott a plafonról, és a penész is szépen elfoglalta a helyet. Hirtelen a kanapé mögül egy egér dugta ki az orrát is rohant el előttem pár centire.

-Fúj! - ugrottam egy kisebbet hátra.

-Bocs, nem volt még időm kitakarítani. - hallottam meg egy ismerősen csengő hangot a hátam mögül. 

Hirtelen fordultam vele szembe a fegyveremet magam előtt tartva. 

-Azért lelőni nem kell. -tette keresztbe a karjait.

-Mondj valamit amiről tudom, hogy te vagy. - mondtam ki ami a legelőször az eszembe jutott.

Nem lehettem elég biztos abban, hogy tényleg ő az. Szinte fel sem ismertem. Az egykori izmos, hosszú szőke hajú lánynak nyoma veszett. A haja már fele olyan hosszú sem volt, mint egykoron. Nagy részét levágatta és kékre festette. Álcaként. Ugyan még mindig izmos volt, de látszott rajta, hogy már nem edzett és sokat fogyott. Biztosan nem a saját akaratából. 

-17 éves korodig egy plüss medvével aludtál. - vigyorodott el.

-Oké, tényleg te vagy az. - raktam el a fegyveremet szemforgatva.

 Olyan furcsa volt újra látni. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem tudtam mit mondani neki. Persze ezer meg egy millió kérdésem lett volna amit a nyakába tudtam volna zúdítani, mégsem tettem. 

-Hogy vagy? - kérdezte.

-Még életben. De ahogy látom téged nem kíméltek. - vettem észre a hegeket, és a zúzódás nyomait mindkét alkarján. 

-Ja, hát valami olyasmi. - vakarta meg a tarkóját. 

Egy apró szomorú mosolyra húztam az ajkaimat. Nem így akartam viszont látni. Láttam rajta, hogy teljesen kimerült, és belefáradt mindenbe. 

-El kell mesélned, hogy mi történt. Mindent. - mondtam.

-Tudom. Ezért is akartam, hogy ide gyere. Ez a hely túl egyszerű ahhoz, hogy bárki is itt keressen. - vonta meg a vállát.

-Mekkora veszélyben vagy? - kérdeztem.

-Nem tudom. De téged megkértelek, hogy hagyj fel a keresésemmel. - mondta.

-Ja, hagytál valami üzenetet erről, de gondolhattad, hogy úgyse fog érdekelni. 

-Sejtettem. De reméltem, hogy egyszer az életben hallgatni fogsz rám. Persze nyilván nem tetted. Hallottam, hogy itt vagy New Yorkban és engem keresel egy ideje. Úgyhogy akkor most mindent elmondok. De tudnod kell, hogy ezzel mekkora felelősséget is vállalsz. Ezzel az életed nagyobb veszélyben lesz, mint az enyém. - mondta.

-Nem érdekelnek a kockázatok. Voltunk már ennél nagyobb szarban is, szóval hallani akarok mindent. - vontam meg a vállamat.

-Rendben. Ám legyen. Emlékszel a bálra ugye? - kérdezte. 

Egy aprót biccentve jeleztem, hogy tudom, hogy miről is beszél. 

-Nos, Fury azért küldött, hogy Brick Jennert megvédjük a Hydrától. Azonban azzal nem számoltunk, hogy végig nekik dolgozott. És pontosan ez volt a tervük, hogy szépen odamenjünk érte. Nem gondoltam volna, hogy csapta lesz. De az volt. Valamiért engem akartak. - sóhajtott fel.

-Mit tett veled az a szemét? - kérdeztem halkan.

-Nem tudom. Arra a fél évre amit ott töltöttem csak apró részletekre emlékszem. Valamilyen kísérlet alá vetettek. Biztos vagyok benne, hogy ott szereztem ezt az erőt. Valahogy sikerült meglépnem. Biztosan nem egyedül. Egy ideig teljesen jól elvoltam. Persze bujkáltam, és folyamatosan változtattam a személyazonosságom, és a lakhelyeim de egy nap megtaláltak. Nem tudom, hogyan de rendesen helyben hagytak. Egy mutánst küldtek utánam. Ahogy a közelbe ért teljesen elvesztettem az uralmamat az erő felett amit még én magam sem értettem rendesen. Ezt itt tőle kaptam. - húzta fel a pólóját. 

A jobb oldalán egy szúrt seb nyomai látszottak. Rengeteg heget szerzett az évek során, de ez volt az egyik legcsúnyább.

-Felszúrt a falra. Mire kiszabadítottam volna magamat valahogy, elém lépett és a homlokomhoz ért. Valamit mondott nem értettem, hogy mit. Valamilyen számomra ismeretlen nyelvet beszélt, és mintha kiszívta volna belőlem az életet. Meghaltam. Ebben biztos vagyok. - mondta.

-Szóval azt hitte, hogy megölt. - mondtam.

-Valószínűleg igen, mert ott hagyott. Magához vette az erőmet. Érzem, hogy egy kis része még bennem van hallom ahogy hív, figyelmeztet és azt akarja, hogy érte menjek. De képtelen vagyok tisztán gondolkodni vagy, hogy tegyek bármit is. Egyre erősebb lesz, és ahogy teljesen az uralma alá veszi megfog tudni ölni. - hunyta le a szemeit.

-Engem nem tud bántani. - mondtam.

-Ezt, hogy érted? - kapta fel a fejét.

-Úgy ahogy mondtam. Nem engedi neki. Azt mondta, hogy teljesen nem tudja irányítani amíg te életben vagy. Érted fog jönni. Csak idő kérdése. - ráztam meg a fejem.

-Tudom. Valahogy meg kell állítani. Bárcsak tudnám, hogy hogyan. - roskadt le a fal mellé. 

-Majd együtt kitaláljuk. - guggoltam le mellé. 

Hirtelen a szemei sárgán kezdtek világítani.

-Itt van. - mondta halkan, és fájdalmasan görnyedt össze. 

Tudtam, hogy miről beszél, vagyis inkább kiről.

-Mennünk kell. - pattantam fel, és a keze után nyúltam. 

Azonban késő volt. Abban a pillanatban berobbant az ablak, és az üvegek mindenfelé szállni kezdtek.

-Picsába! - sziszegtem miután az egyik végig karcolta az arcomat.

-Menj Dove. Megoldom. - hallottam a hátam mögül egy gyenge hangot.

-Meg a francokat! - morogtam, és a fegyverem magam elé kapva vártam, hogy az ellenség végre bejöjjön. 

Fél pillanattal később meg is történt. A szőke lány az ablak helyén repült be. A sárga fény körülvette és fenyegetően méregetett minket.

-Nocsak, nocsak. Gondoltam, hogy itt foglak találni. Rád viszont nem számítottam. - nézett rám megvetően. 

-Hát, akkor itt az ideje, hogy keresztül húzzam a számításaid. - eresztettem meg felé egy félmosolyt.

-Ugyan, kérlek! Mit akarsz te? - nevetett fel. 

Jobb kezét felemelve egyet intett az ujjaival, és a fegyverem kirepült a kezemből, egyenesen az övébe. Egy lesajnáló tekintettel nézett végig rajtam, majd a fegyveremmel, majd egyszerűen csak kidobta az ablakon. Rezzenéstelen arccal bámultam rá. Nem ijesztett meg. Egy pillanatra sem. 

-Most félnem kéne vagy mizu? - tettem keresztbe a karjaimat. 

-Fogsz ne aggódj. De nem miattad vagyok itt, úgyhogy mi lenne ha inkább csak elhúznál az útból? - forgatta a szemeit.

-Jaaa, az asszem nem fog sikerülni, bocs. - mondtam.

-Dove... Menj! - tápászkodott fel mögöttem Nina.

-Nem hallottad? Tűnés innen! - hajított felém egy széket. 

Kitértem előle, de arra nem számítottam, hogy Nina még mindig mögöttem volt, így őt érte a találat. Egészen a konyháig repült, ahol a bútorok fogták meg. Nagyot nyekkenve csapódott beléjük. Ijedten néztem hátra. Nina a térdére esve kezdett el köhögni. Jobban megnézve láttam, hogy vért köpött.

-Nem húzza már sokáig ne aggódj. - mondta, majd kihasználva, hogy elterelte a figyelmemet az egyik fotelt dobta felém.

 A hátamon egy óriásit csattant, és egy óriásit estem. Nyögve próbáltam meg feltápászkodni, csakhogy mire sikerült volna valami nehezet éreztem a hátamon. Hátra pillantva láttam, hogy rám dobta a fotelt. 

-Picsába! - próbáltam kiszabadítani magamat, de nem sikerült sehogy sem.

 Közben a lány megindult magabiztosan Nina felé, aki még mindig a konyhában volt. Felnézve látta, hogy felé tart. Egy pillanatra rám nézett.

-Sajnálom. - tátogta, majd több figyelmet nem szentelt nekem.

-Rég várok erre a pillanatra! - mondta a lány.

-Nem csak te, Luna. - mondta Nina, miközben fél kezével megtámaszkodott a  szekrényben.

Szóval Luna volt a lány neve. Alaposan végig mérve abszolút nem illett rá a neve.

-Mik lesznek az utolsó szavaid? - kérdezte, miközben az ujjaival egy gömb alakot kezdett el formálni a sárga fényből.

-Nem lesznek olyanok, mert ezek nem utolsók lesznek. - sziszegte. 

Közben én próbáltam magam kiszabadítani de sehogy sem sikerült. Kezdtem feladni, mikor eszembe jutott, hogy nálam nem csak egy fegyver volt. És az egyiket még el is tudtam érni, ha egy kicsit sikerül kicsúsztatnom.

-Igazán? Én nem lennék annyira biztos benne. - mondta vigyorogva, majd a kezét meglendítve vágta hozzá a sárga gömböt.

 Csak, hogy az utolsó pillanatban Nina felemelte a kezét, és megállt előtte. Luna ezt nem vette jó néven és dühösen formált egy újat, és azt is a lányhoz vágta. Csak, hogy akár a másik ez is megállt előtte.

-Te nem tudsz megölni. - húzta Nina egy félmosolyra a száját, és egy mozdulattal visszaküldte őket a másik lányhoz. 

Luna átrepült a nappali túloldalára, és a szoba ajtónak csapódott, ami a nagy lendület miatt kiszakadt, és beesett a szobába. Nem kellett sokat várni azonnal felpattant. Fújtatva indult meg Nina felé, miközben folyamatosan formálta a gömböket, amiket azonnal el is indított a lány felé. Ezúttal mindegyik mellé ment. Az erő megvédte Ninát. Hozzá tartozott, és nem volt hajlandó engedelmeskedni Luna akaratának. Közben én egyre jobban nyújtózkodva próbáltam elérni a fegyveremet, de nem jártam sok sikerrel mivel a fotel teljesen rám szorult. 

-Picsába már! - morogtam.

-Nehogy azt hidd, hogy nem tudlak elpusztítani! - kiabálta Luna.

-Nem hiszem, hanem tudom. Nem vagy te olyan erős. - rázta meg a fejét Nina. 

Nem volt teljesen a helyzet magaslatán, de mégis készen állt arra, hogy harcoljon. Bárkivel és bármivel. Egy igazi harcos volt mindig is. 

-Ne aggódj, ez még csak a bemelegítés volt. - húzta egy fél mosolyra a száját.

-Mutasd mit tudsz. - tárta szét a karjait Nina. 

Több sem kellett neki, és felemelte a jobb kezét és egy kicsit megfordította. Fél pillanattal később a Nina mögötti szekrény leszakadt, majdnem a lány fejére, aki még szerencsére időben észlelte és arrébb ugrott. Az ereje nélkül nem sokat tudott tenni, hiába birtokolt még belőle egy keveset. Az pont annyira volt elég, hogy megvédje magát a támadásoktól. Semmi többre. Az egyedül esélye a közelharc volt, hiszen abban mindig is verhetetlen volt.

-Ennyit? - nevetett fel gúnyosan.

Luna ökölbe szorította a kezét és a lány felé nyújtotta, majd a tenyerét kinyújtva a sárga fény szinte ömleni kezdett felé. Ahogy elindult felé, Nina látta, hogy ezt nem tudja, majd kivédeni így csak magatehetetlenül várta, hogy eltalálja. Abban a pillanatban sikerült végre megszereznem a fegyverem, és gondolkodás nélkül lőttem. Nem rám koncentrált, így nem érezhette, hogy mire is készülök. Nagyot ordítva fordult felém, miközben eltalálta a golyó, és a mellkasához kapva esett össze. Nina közben óriásit csapódott a falba. Nem tudta teljesen megvédeni magát, hiszen annyi ereje már nem volt. Hirtelen valahogy végre sikerült kiszabadítanom magam, és felpattanva rohantam Ninához. Az egyik kezét átvéve a vállamon fogtam meg a derekánál és segítettem fel.

-Menjünk. - mondtam a félig magánál lévő lánynak. 

☆☆☆

-Jól vagy? - fertőtlenítette Max az arcomon húzódó sebet.

-Ja, pár bordám bánta az egészet. - legyintettem.

-Pihenned kellene. - mondta, miután leugrottam az asztalról indulásra készen.

-Most arra nem érek rá. - mondtam komoran.

-Pedig lehet, hogy nagyobb bajod is van. Had vizsgáljunk meg legalább. - sóhajtott.

-Ja, ja persze, majd. - indultam el a vállam megvonva.

 Kicsit sem értem rá erre. A legkisebb problémám volt, hogy mennyire ütöttem meg magamat. Tudni akartam, hogy mire kell számítanunk és erre, csak egy embertől kaphattam választ. Az orvosi szobának kinevezett raktárba benyitva egy apró mosolyt megeresztve léptem be. Egy ágy volt középen és pár szekrény. Nina a lábát lógatva ült fent az ágyon, miközben Cass az egyik sebét varrta össze rajta.

-Megmarad? - kérdeztem.

-Amennyiben nem csinál több hülyeséget biztosan. De gondolom ez esélytelen. - mondta, miközben befejezte a lány összevarrását.

-Hát erre nem sok esély látok. - tettem keresztbe a karjaimat.

-Mondod ezt pont te? - nézett rám felvont szemöldökkel.

-Miért is? - kérdeztem.

-Elég nagy hülyeséget csináltál. Meg is halhattál volna. - rázta meg a fejét, miközben leugrott az ágyról és elém lépett.

-Akárcsak te! - néztem fel rá. 

-Engem nem tud megölni. - mondta.

-Ja, mintha mondtál volna olyasmit, hogy az erőd nem fog bántani téged. Ehhez képest akkorát repültél, hogy öröm volt nézni! - mondtam idegesen. 

-Megoldottam, nem? - kérdezte felvont szemöldökkel.

-Én oldottam meg! Én lőttem le. - tettem keresztbe a karjaim.

-Jó nagy idióta voltál. Eddig elbírtam vele, most már egyikünk sem fog. Kétszer olyan erős lesz mint eddig. - fordított nekem hátat.

-Hogy mondod? - kérdeztem.

-Akárhányszor meghal mindig erősebben tér vissza. Halhatatlan. Nem lehet megölni. Most pedig készüljetek fel arra, hogy sok civil fog meghalni. - sóhajtott fel.

-Miért öl civileket? Nem értem. - ráztam meg a fejemet.

-Elszívja az emberek életerejét, de gondolom ezt már te is láttad Varsóban. Ezzel tudja táplálni, hogy még hatalmasabb legyen. Gyanítom ez volt az eredeti képessége. - vonta meg a vállát.

-Szóval nem csak a tiéd van neki, hanem sajátja is? Nagyszerű. - horkantottam fel.

-Szóltam, hogy maradj ki belőle. Ez sokkal mélyebben gyökerezik, mint azt valaha is gondoltuk. Itt már nem csak a Hydráról van szó. Hanem valami teljesen másról is Dove. - szorította ökölbe a kezét. 

Sosem láttam még azelőtt ennyire tehetetlennek. Fogalma sem volt arról, hogy mégis ezúttal hogyan nyerhetnénk. 

-Te sem tetted meg mikor kimosták az agyamat. A minimum, hogy veled tartok. - mondtam.

-Akkor együtt fogunk meghalni. - mondta keresztbe tett karokkal.

-Ám legyen. Egyszer már meghaltam, nem az fog elijeszteni attól, hogy melletted harcoljak. - ráztam meg a fejemet.

-Nem fogom ezt kérni tőled. - billentette oldalra a fejét.

-Nem is kell. Hányszor mentünk már együtt bevetésre, hogy lehet, hogy az utolsó az? Minden alkalommal. Ennél éltünk már át mindketten sokkal rosszabbat is. Úgyhogy ha azt hiszed, hogy majd ez miatt meghátrálok akkor kurva nagyot tévedsz. Mert nem fogok. - hadartam. 

Nina egy apró mosolyt eresztett az irányomba, majd egy nagyot sóhajtva került ki és hagyta el a szobát. Kissé meglepődve néztem utána. Tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Nem ilyen szokott lenni.

-Szóltál nekik arról, hogy megtaláltad? - célzott Cass a Bosszúállókra.

- Nincsen kinek szólnom. A csapat széthullott. - mondtam.

-Megértem ha Starknak nem szólsz, na de Rogers vagy Romanoff? - kérdezte.

-Szerintem ezt a témát ne feszegesd. Nem akarom, hogy meghallja. - húztam a számat.

-Oké, oké értem. Nem rám tartozik. - tette fel a kezét védekezésképpen. 

-Egyszer, majd elméselem. De ez egy kicsit érzékeny téma. Szóval, majd a megfelelő időben visszatérünk rá. - mondtam.

-Rendben, ahogy gondolod. És most, hogyan tovább? - vonta fel a szemöldökét.

-Nem tudom. Még nem mondott el mindent úgyhogy kikérdezem alaposabban, aztán közben, majd csak kitalálunk valamit. Nagyobb szarban leszünk, mint azt előbb gondoltam. Ha kiakartok szállni... - kezdtem bele, de Cass nem hagyta.

-Mondtam már Dove. Nem fogunk. Egyikünk sem. - rázta meg a fejét.

-Amennyiben meggondoljátok magatokat, tényleg nem fogunk kényszeríteni, hogy maradjatok. - mondtam el sokadszor.

 Nem elüldözni akartam őket, de tudniuk kellett, hogy teljesen a saját döntésük az, hogy maradnak - e vagy sem. Én nem álltam az útjába senkinek. Megvolt a szabad akaratuk, és ezt ők is tudták. Úgy éreztem, hogy ezt tudniuk kell. Főleg miután Max volt az aki megmentette az életünket azzal, hogy megölte a barátjukat. Tudtam, hogy bántja a dolog és, hogy nagyon sokáig fogja üldözni. De ezzel már együtt kellett élnie. 

-Biztosítalak arról, hogy amíg ezt az ügyet meg nem oldjuk sehova sem fogok menni. Az utána lévő dolgokkal meg ráérünk foglalkozni. - vonta meg a vállát.

-Azt még mindannyiunknak meg kell érni. - sóhajtottam fel, majd egy apró mosolyt magamra erőltetve hagytam ott Cass-t, hogy csinálja a dolgát. 

A folyosóra kilépve elindultam, hogy ránézzek Max-ra, akit végül  a konyhában találtam meg ahogy éppen maga elé meredve gondolkodott valamin.

-Szia. - szólítottam meg halkan, hogy nehogy megijesszem.

-Szia. - fordult felém.

-Szeretnél beszélni? - kérdeztem leülve egy székre, majd intettem neki is, hogy foglaljon helyet.

-Nincs nagyon miről. - vonta meg a vállát.

-Nézd, nem fogom rád erőltetni, hogy elmond, hogy hogyan is érzel. De ha szeretnéd, akkor elmondhatod nekem. - mondtam.

-Te mit éreztél miután először lelőttél valakit? - kérdezte hirtelen. 

A kérdés kicsit sem lepett meg sejtettem, hogy rá fog kérdezni. Emlékeztem rá. Minden egyes alkalomra amikor kioltottam valakinek az életét. Nem volt jó érzés, de tettem amit tennem kellett.

-Meg fogsz lepődni, de miután ügynök lettem és aktívan elkezdtem bevetésekre járni sokáig egyetlen egyszer sem kellett lelőnöm senkit. - kezdtem bele a mesélésbe. Max hátradőlve a székén hallgatott figyelmesen.

-Egyszer azonban nagyon csúnyán helyben hagytak minket. Kivételesen nem Blake mellé voltam beosztva, mert neki más feladatot szántak azon a küldetésen. Így egy tényleg nagyon profi csapat mellett dolgozhattam. Kezdőként tényleg szinte mindenkinek az álma volt. Fury mindig azt mondta nekem, hogy ha valamire nem állok készen ne tegyem meg. Én ezt az elvet tartottam is csak, hogy ezt egy ilyen munkában, mint ez nem lehetséges. Itt mindig mindenre készen kell állnunk. Szóval én ebben a hitben mentem oda. Fiatal voltam még túlságosan is. Éppen csak a szárnyaim kezdtek el bontogatni és sokan hittek bennünk. Úgy mentünk oda, hogy egyértelmű lesz a győzelmünk csupán megyünk és jövünk. Nem számoltunk azzal, hogy hatalmas lesz a túlerő. A legidősebb közülünk a csapat vezetője, teljesen kiakadt azon, hogy nem lőttem. Nem tudom egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elvegyem valaki életét. Úgy éreztem, hogy ehhez nekem nincs jogom. Azt mondta, hogy csak egy kisgyerek vagyok, és semmi keresnivalóm a S.H.I.E.L.D. - nél. Engem védtek, mert fontos voltam a csapatnak. Mindannyiunk közül nekem ment legjobban a hackelés, csupán ezért voltam ott. Tényleg nagyon fiatal voltam ahhoz, hogy átlássam, hogy valójában mekkora súlya is van annak, hogyha tétovázok. Szóval tettem a dolgom. A parancsnok volt az utolsó védelmi vonalam. Ő bent volt velem végig abban az irodában, amíg dolgoztam az anyagok feltörésén. Arra azonban nem számítottunk, hogy eljutnak hozzánk. Berúgták az ajtót, és neki estek a parancsnoknak. Én gyáva módon elbújtam az asztal mögött így nem láthattak. Hallottam ahogy a parancsnokom nem bír velük és szenved. Tudtam, hogyha nem teszek semmit az én kezemen fog száradni a halála. Az adrenalinnak hála végül erőt vettem magamon, és meghúztam a ravaszt. Mindhárom ellenséges ügynököt lelőttem mielőtt azok észrevettek volna. Soha nem utáltam úgy magam, mint azon a napon. Azért maradt életben a parancsnok, mert tettem amit tennem kellett, hogy megvédjem. - meséltem el az egész történetet.

-Ezt még én sem hallottam soha. - hallottam meg hirtelen a hátam mögül Nina hangját.

-Nem mindig voltam képzett gyilkos. - mondtam hátra pillantva a lányra. 

Blake keresztbe tett karokkal állt a konyhapult mellett és egy félmosolyra húzta a száját, majd egy aprót biccentve jelezte, hogy szép munka volt. Tudta, hogy ezzel segítettem a lánynak.

-Én azt hittem, hogy ti az elejétől kezdve profin kezelitek. - rágta a szája szélét.

-Arra egy élet is kevés lenne, hogy megtanuljuk. Nézd Max, mindig lesznek áruló barátok és választanod kell, hogy te vagy ő. Válaszd mindig magadat, még akkor is ha nem tűnik helyesnek. - mondtam.

-Ez olyan önzőn hangzik. - sóhajtott fel a velem szemben ülő lány.

-Talán valóban az. De gondolnod kell arra is, hogy amíg ő elvesz ártatlan életeket, te megmented őket. - mondta Nina. 

-Nem hiszem, hogy erre én leszek a legalkalmasabb ember. Nem tudom, hogy menni fog - e. - sóhajtott fel Max.

-Ne aggódj, idővel könnyebb lesz. Eltudod, majd fogadni, hogy nem tudsz mit tenni. Helyesen cselekedtél, és hálásak vagyunk érte. - fogtam meg a kezét biztatóan. 

-Lesz ez még szarabb is, nyugi! - kiabálta Nina miközben félig a hütőbe mászott, hogy elérje a legfelső polcon pihenő Jack Daniels-t.

-Te mit csinálsz? - fordultam felé.

-Nem látod? - emelte meg a kezében lévő üveget.

-Erre nem hiszem, hogy ráérünk. - ráztam meg a fejemet.

-Erre nem, de arra igen, hogy a kiscsaj lelkivilágát gyóntasd? - forgatta meg a szemeit, majd ráhúzott az üvegre. 

Max arcán meglepődöttség jelent meg akárcsak az enyémen. Valami nem volt rendben vele. Nina sosem volt ilyen.

-Nina! Mi ütött beléd? - förmedtem rá.

-Nyugi Dove, igaza van. - mondta Max.

-Na látod Carson. Aggodalomra semmi ok, ha meg nem bírja lépjen le. - vonta meg a vállát lazán.

-Vegyél vissza! - emeltem fel a hangomat.

-Mert mi lesz? - billentette oldalra a fejét, mire a szemei hirtelen sárgán kezdtek el világítani, majd 2 másodperc múlva, visszaváltoztak az eredeti kék színükre.

-Te is átestél ezen úgyhogy mi lenne ha egy kis empátiát mutatnál? - kérdeztem ingerülten.

-Nekem soha nem volt ilyen problémám. - nevetett fel gúnyosan.

-Neked más problémáid vannak, igazad van. - szorítottam ökölbe a kezeimet.

-Mint például? Mire gondolsz Carson? - eresztett meg felém egy félmosolyt.

-Arra, hogy elment az eszed. Teljesen. - mondtam.

-Ennyi? Azt hittem legalább valamit ide szúrsz nekem de úgy látszik már te sem vagy a régi. - vonta meg a vállát lazán, majd újra ráhúzott a piára.

-Részeg vagy? - kérdeztem.

-Nem. Csak tisztán látom a dolgokat. Én nem vagyok rád meg a kis csapatodra szorulva. Már ha ezt a szedett vetett társaságot nevezhetném egyáltalán annak. Az egyik siránkozik, mert megölt valakit, ó mekkora tragédia a másik két oldalra játszott, de túl buták voltatok, hogy észrevegyétek, a harmadik sántikál valamiben de, hogy miben azt sem vetted észre pedig illett volna, és te Dove mindközül a legszánalmasabb vagy. - hadarta, miközben a szemei újra világítani kezdtek.

-Mi a fene ütött beléd? - suttogtam magam elé, amit persze meghallott.

-Inkább veled mivan? Már rég megkellett volna találnod a megoldást a problémánkra. A kulcsa én vagyok mindennek. Nem esett még le? - tárta szét a kezeit.

 Egyszerűen nem értettem, hogy mégis mi a fenéről beszél. Olyan volt mintha nem is ő lett volna. Mintha valaki más uralta volna a testét. Hirtelen hallottam ahogy Nina háta mögött eldörrent egy lövés és a következő pillanatban a lány ájultan esett össze.

-Nyugi nem öltem meg. - tette fel Cass a kezeit védekezésképpen.

-Mi ütött belé? - lépett mellém Max.

-Őszintén? Fogalmam sincs. Olyan volt, mintha nem is ő irányította volna a testét. Nina sosem mondott volna ilyet. - ráztam meg a fejem.

-És ha igen? - kérdezte hirtelen Cass.

-Hogy mondod? - vontam meg a szemöldököm.

-Ezer éve nem találkoztatok. Mivan ha megváltozott és már ilyen? Miért vagy benne ennyire biztos? - fintorgott.

-Ha valakivel annyi időt eltöltesz, mint én vele akkor, majd megérted. Addig pedig ő az én felelősségem. Kiderítem, hogy mi történt vele. Sejtem, hogy még a felét sem tudjuk. - indultam meg az ájultan fekvő lányhoz. 

Egyszerűen kezdtem egyre jobban összezavarodni. Nem értettem,  hogy mégis mi történik körülöttünk. A Bosszúállók széthulltak, már nem volt kitől segítséget kérni. Teljesen egyedül maradtam. Hogy értette azt, hogy Cass sántikál valamiben? Miért ő a kulcsa mindennek? Mi lehet a megoldás? A fejemben hatalmas káosz uralkodott és egyszerűen nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Nagyon régen éreztem ennyire tehetetlennek, és szerencsétlennek magamat. Fury - ról sem tudtam semmit, és segítséget sem kérhettem tőle, hiszen megvolt a maga baja. Senki sem tudta, hogy mikor épp hol, és kivel van. Megvoltak a kapcsolatai, és a lehetősége akár ahhoz, hogy egy teljesen új ügynökséget hozzon létre bár tudtam, hogy ezt a lehetőséget már rég elvetette a fejében. Pedig ha ez megtörtént volna gondolkodás nélkül siettem volna azonnal a segítségére. Bármiben. És bármikor. Sok idő kellett, hogy elfogadjam, hogy a világ amit olyan régóta ismertem és szolgáltam egyszerűen csak nem volt többé. Villám csapásra tűnt el minden, amiért egész életemben dolgoztam. Mintha csak egy rémálomba tértem volna vissza miután végre magamhoz tértem a Hydra agymosása után. Nem volt jó érzés. Azt kívántam, hogy bárcsak vissza tudtam volna tekerni az időt, hogy mindent visszacsináljak. Egészen odáig, hogy meghaltam. Mert biztos vagyok benne, hogy ott elvesztettem az életemet. A Hydra "mentett" meg. Valahogy visszahoztak a halálból, és bárcsak ne tették volna. Jobb lett volna ha nem teszik. Inkább haltam volna meg, minthogy annyi ártatlan embertől vegyem el az életét. Képtelen voltam megérteni, hogy miért pont engem választottak ki kísérleti alanynak, hogy a tél katonája projektet szolgáljam. Megpróbálták rajtam tovább fejleszteni a szuperkatona szérum nélkül, de nem jártak sikerrel. Nem lettem erősebb, mint a többi tél katonája. Szerencsére. Akkor biztosan nem úsztam volna meg ennyivel. Tudtam, hogy a megmaradt fejesek dühösek. Nagyon is, amiért sikerült meglépnem. De egyszerűen nem érdekelt. A Hydrának nem maradt már olyan ütőképes csapata vagy felszerelése amivel képesek lettek volna elfogni. Rumlow sem volt már képben. Folyamatosan csak vesztették el az embereiket, és nem volt annyi idejük, hogy toborozni tudjanak, hiszen az árnyak közül Steve és kis csapata folytatták amit elkezdtek. Csak meghúzódva és sokkal óvatosabban jártak el. Mostmár nem volt egy ország mögöttük, hogy támogassák őket. Ami azt illeti inkább bűnözőknek számítottak. Számítottunk. Mert, hogy én sem írtam alá az egyezményt. Volt sokkal fontosabb dolgom is, minthogy arra várjak, hogy a kormány mikor enged utamra. Akkor biztosan nem találtam volna meg időben Ninát, és tudtam volna meg ennyi információt. Sőt, talán a kormány meg is ölette volna, hiszen számukra csak veszélyt jelent. Nem bíztam meg bennük. Már senkiben sem tudtam. Minden kezdett szétesni körülöttem, és képtelen voltam elfogadni. Mivan ha érkezett az ideje, hogy tényleg kiszálljak? Még volt miért harcolnom, hiszen a legjobb barátom, a társam, a testvérem veszélyben volt, érte maradtam. Na, de ha ezt túléljük és nem lesz már feladatom, akkor mit kellene tennem? Odakúszni Tony - hoz, hogy bekönyörögjem magamat az egyezménybe? Ahogy meglátnának azonnal lecsuknának nem kellene túl sokat várnom ebben biztos voltam. Stark is már sokkal inkább számított ellenségnek, mintsem bajtársnak így. Soha nem akartam, hogy így legyen. Mint megtudtam az utolsó csepp a pohárban az az volt, hogy Stark számára is világos lett, hogy Barnes ölte meg a szüleit, amiről Rogers tudott. És én is tudtam. Még az egyik józanabb pillanatunkban avatott be ebbe Bucky. Persze utána már nem emlékeztem rá, hiszen kimosták az agyunkat, de ahogy visszatértem önmagamhoz emlékeztem mindenre. Ugyan nem ápoltunk túl szoros kapcsolatot, mégis sokat beszélgettünk. Persze nem akkor, mikor teljesen átmosott aggyal harcoltunk. Voltak napok amikor emlékeztem képekre. Hogy ki vagyok és honnan jöttem. Arcokra. Pontosabban, inkább egyetlen egy arcra. Talán a végén ez segített, hogy visszataláljak önmagamhoz.

2022.05.03.

☆☆☆