Mikor már csak pár méterre voltunk egymástól hirtelen előkapta a fegyvereit és tüzelni kezdett. Egy golyó súrolta a felkarom, de nem törődtem vele. Akkor még amúgy sem éreztem az adrenalin miatt. Egy gyors mozdulattal kivettem a kardomat a hátamról és felé léptem. Ő sem volt rest és szerzett valahonnan valami csövet amivel hárította a támadásomat. Egyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon.

-Mivan már Blake? - szólt Tony.

-Igyekszem! - morogtam idegesen. Nem bírtam vele, és ő sem velem. Hirtelen behúzott nekem egyet, így kénytelen voltam pár lépést hátrálni. Az orromból el eredt a vér. Fújtatva megtöröltem majd egy gyors mozdulattal elrúgtam a térdét. Hátraesett, de azonnal fel is rúgta magát. Hol egyikünk hol másikunk állt nyerésre. Már egy ideje gyepáltuk egymást amikor hirtelen körül zártak. Az ellenséges ügynökök is becsatlakoztak a harcba. 

-Blake! Mi folyik ott? - kérdezte Clint. Azonban nem tudtam válaszolni, mert valaki hátulról elkapta a hajamat.

-Hé! - mordultam fel, majd vertem állba. Megtántorodott én pedig belé eresztettem egy golyót. Egy több ütést kaptam. Nem voltam formában az, hogy valószínűleg Dove állt előttem lassította a reflexeim és nem tudtam koncentrálni. 

-Túl gyenge vagy! - ragadta meg a nyakamat D ügynök. Nem kapálóztam, nem csináltam semmit. Maszk takarta az arcát, így nem voltam benne biztos, hogy ő az. Mégis ahogy a szemeibe néztem éreztem, hogy megtaláltam. Hogy valahogy túlélte.

-Dove? - krákogtam. Hirtelen ejtett le. Köhögve kapkodtam a levegőt. Összezavarodva nézett rám.

-Nina? - kérdezte halkan. Nem voltam benne biztos, hogy ezt mondta. De mintha...mintha emlékezett volna rám. Hirtelen megrázta a fejét és a fegyverét elővéve kezdett tüzet nyitni rám. Egy golyó a lábamba fúródott, a többi elől valahogy sikerült elugrálnom. Nehezen tudtam tartani magam, de ő sem volt ezzel másképp. Neki elfogyott a tűz ereje, nekem még volt. Így hát minden érzelmemet félretéve lőttem bele a vállába, majd a vádlijába. Nem akartam megölni, hiába ígértem meg. Hirtelen egy helikopter jelent meg a fejünk felett, és engedett le egy kötelet. D ügynök egy ügyes mozdulattal elkapta, és így megmenekült. Köhögve rogytam le a földre. Az adrenalin száguldozott az ereimben, és nehezen kaptam levegőt. 

-Hé! Jól vagy? - érkezett meg elsőnek mellém Clint. A lábaimat átölelve bólintottam. 

-Vérzel. - próbált felsegíteni, de nem engedtem. Kissé sántikálva, de tudtam járni. A találkozási pontnál ahogy végig néztem a többieket ők sem néztek ki sokkal jobban, mint én. Csendben beszálltam az autóba, és a főhadiszállásig visszaérve meg sem szólaltam. Banner és Fury fogadtak minket. Az előbbi azonnal hozzám lépett ahogy meglátott. A ruhám szakadt és jó néhány helyen véres volt. Ott éreztem először, hogy a lábam fájt. A golyó nem fúródott túl mélyre, mégis bent maradt.

-Ezt azonnal ki kell szednünk. - karolt át Banner. Hirtelen még egy ember lépett mellém. Ahogy jobbra pillantottam Steve - t láttam meg magam mellett. 

-Foglak. - mosolygott le rám. Az arcán pár apró heg volt. Szerencsére egyikük sem szerzett nagyobb sérülést, csak pár karcolást. Mindannyian elfáradtak. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ennyien vannak. És mégis. Vártak ránk.

-Sikerült? - fordult felém Fury.

-Nem. Elmenekült. De most már tudom, hogy ő az. - mondtam halkan. Banner és Steve elkísértek a Bruce által használt laborba. Mindenféle orvosi felszerelés volt neki beszerelve. Ámulva néztem végig. Bár engem az orvostudomány sosem érdekelt, mégis klasszul be volt rendezve a hely.

-Adok neked fájdalomcsillapítót. - mondta Banner. Egy aprót bólintva reagáltam le. 

-Hogy érzed magad? - ültetett fel Steve a középen elhelyezkedő fehér ágyra.

-Éltem már túl ennél rosszabbakat is. Ez semmiség. - legyintettem.

-Jól sejtem, hogy elvonta a figyelmedet? - kérdezte óvatosan. 

-Nem tudom. Az biztos, hogy folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy mi van ha meg kell ölnöm. Először álltunk úgy szembe egymással, hogy tudtam ki ő. Nem lesz könnyű legyőznöm. - mondtam végig a szemébe nézve. 

-Nem szabad hagynod, hogy az érzelmeid irányítsanak. - mondta halkan.

-Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne. - nevettem fel. Ez nem őszinte nevetés volt. Kínomban nevettem, hiszen azt az embert kellett elfognom vagy megölnöm aki már szinte a testvérem volt. És akinek elvileg halottnak kellene lennie.

-Tudom, hogy nem szeretnél csatlakozni hozzánk, de szeretnénk ha maradnál. Itt biztonságosabb és segíthetünk felkészülni a vele való harcra. - mosolyodott el. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult. Nem értettem, hogy mi történik.

-Még átgondolom. - viszonoztam a kedves gesztust. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy a Bosszúállókkal lakjon vagy, hogy akár bevegyék a csapatukba. Én valahogy annyira nem voltam elragadtatva az ötlettől. Számomra Dove volt az egyetlen társ. Azonban nem tartottam rossz ötletnek. Hiszen tényleg segíthettek felkészülni. Fizikailag készen álltam, mentálisan azonban úgy tűnt, hogy mégsem. Azt hittem, hogy képes leszek megtenni ha arra kerül a sor. De valami visszatartott. Talán az emlékek, vagy csak a gondolat, hogyha akkor nem is máskor talán sikerül megmentenem őt. Mégis annyira abszurd volt a helyzet. Banner közben már beadta a fájdalomcsillapítót, így szinte a gondolataimba merülve fel sem tűnt, hogy már nekiállt kiszedni a golyót. Szerencsére nem éreztem semmit. Akkor annyira nem bántam, bár kerültem már sokkal rosszabb helyzetekbe. De sosem voltam annyira egyedül, mint akkor. Talán még Dove halálakor sem. Most azonban, hogy belecsöppentem a Bosszúállók közé teljesen más érzés fogott el. Örülnöm kellett volna, hogy olyan hamar szinte teljesen befogadtak és, hogy a legjobb barátom és társam életben maradt. Valahogy mégsem tudtam. Hiszen ez felbontott mindent amiben hittem. Ilyen volt az is, hogy egy csapatba tartozzak. Sosem akartam. Egyikünk sem. Mi ketten voltunk. Mindig. Vagy hárman ha Nie - t is beleveszem. Végül is ő is közénk tartozott. Sokszor mentett ki minket szorult helyzetből. Ő az én "találmányom" volt. Mint megtudtam Starknak is van egy. Jarvis. Nos, legalább nem egyedül voltam "zseni". Fury szeretett így hívni. Persze szigorúan ha más nem hallotta. Akkor általában maradt a formalitás, noha mindenki tudta, hogy közel állunk egymáshoz. Ő volt a családom, akkor is ha már kezdtünk eltávolodni. Haragudtam rá egy kicsit. Hiszen tudta, hogy Dove életben lehet mégsem szólt egy szót sem. Persze megértettem, hogy miért. Nem akarta, hogy reménykedjek esetlegesen olyan dologban ami talán nincs is. De bekövetkezett az amitől tartott. Dove igenis élt és virult. Kimosott aggyal, de legalább élt. És rám várt a feladat, hogy emlékeztessem arra, hogy valójában ki is ő és mit is kell tennie.

2021.01.25.