-Igen? - vettem fel a telefont kómásan. Ahogy körbe néztem feltűnt, hogy a kanapémon aktákkal a kezemben aludtam el. Az órámra pillantva láttam, hogy hajnali hármat mutatott.

-Tetszett a mai műsor? - hallottam meg Sharon hangját. Szemforgatva kászálódtam fel.

-Mit akarsz? - kérdeztem. 

-Add át nekem az ügyet vagy még jobban kiteregetem a szennyest. - mondta. 

-Milyen ügyet akarsz te? Dove egy kisujj mozdulattal intézett el. - nevettem fel. Hallottam a hangján, hogy nem viccelt. Valamiért nagyon akarta őt, én pedig nem engedhettem. Sharon érdekében. 3 másodperc alatt meghalt volna. Egyszerűen kevés volt hozzá.

-Erősebb vagyok mindkettőtöknél. - morogta idegesen. Nem bírtam tovább és hangos nevetésben törtem ki.

-Ugyan Sharon ne áltasd magadat. Gyakorolj még ehhez mondjuk egy 15 évet. Nem viccelek. Ha átengedem neked amit soha nem tennék az első adandó alkalommal meghalnál. - tettem keresztbe a karjaim. Semmi kedvem nem volt a hajnali telefonálgatáshoz, de nem igazán volt más választásom. Vagyis de, ha rányomom a telefont. Nem tettem. Kíváncsi voltam, hogy a beszélgetés milyen irányba is folytatódik.

-Te akartad. Csak nehogy még a végén maga Fury csapjon ki az ügynökségtől. - mondta komolyan.

-Szerinted tehetsz akármit, hogy engem kitegyenek? Nem. Pláne nem magánál Fury - nál. Ha emlékeznél tudnád, hogy ki vagyok és, hogy a szüleim kik voltak. Tudom, hogy folyamatosan az aktáimat böngészed hátha találsz valamit amit felhasználhatsz ellenem. De most először és utoljára elmondom neked, nincs és nem is lesz olyan információd amit fel tudsz használni ellenem. Ha szeretnél alázz meg az egész világ előtt, mi és akik számítanak valamit tudják az igazat, hogy valójában mennyire undorító ahogy viselkedsz. - mondtam el neki a véleményem.

-Te..te félsz tőlem! - hallottam a hangján, hogy elvigyorodott.

-Ugyan kérlek. - nevettem fel.

-De, de te félsz tőlem! - örült meg magának. Sóhajtva kezdtem el masszírozni a homlokomat. Ahhoz a sok hülyeséghez amit Sharon magyarázott túl fáradt voltam. Már épp le akartam oltani amikor meghallottam egy ismerős hangot a telefonból.

-Kivel beszélsz? - kérdezte Steve. Hallani lehetett, hogy akkor kelt fel. Tudtam, hogy kihangosított szóval okosan kellett válaszolnom. Azonban mire válaszoltam volna motoszkálást hallottam a szobám felől.

-Ez meg mi a... - álltam fel. A telefonomat még mindig a fülemhez szorítottam.

-Mondtam, hogy te félsz tőlem. Mi van már szóhoz sem jutsz? - kérdezte.

-Sharon fogd be egy kicsit. - sziszegtem. A lány valamit puffogott, de nem igazán értetem. Nem is érdekelt. Automatikusan az első közelembe lévő használható dologért nyúltam ami a felmosó volt. Halkan lépkedve közeledtem a szoba felé. A telefont útközben leraktam egy szekrényre. Hallottam, hogy Sharon sipítozott valamit. Tudtam, hogy van valaki a szobámban. Az ajtó ugyan zárva volt de hallottam, hogy valaki odabent van. Nem tétováztam rárúgtam az ajtót. 

-Dove? - kérdeztem meglepődve. Az előttem álló lány nem tétovázott és lőtt egyet. Időben eltudtam ugrani előle. A falhoz lapulva próbáltam óvatosan kilesni. 

-Nina? Nina! Mi történik ott? - hallottam meg Steve kiabálását. Hirtelen a mellettem lévő ablak betört és az üveg betört. Szerencsére nem az egész esett rám. Hallottam, hogy Dove közeledik a szobámból felém, közben pedig az ablakban is megjelent néhány ellenséges személy. Hallottam ahogy Steve kiabál nekem valamit, de nem ért el már a tudatomig mert abban a pillanatban minden elsötétült körülöttem. 

☆☆☆

Fejfájásra ébredtem. Automatikusan a fájó ponthoz akartam kapni csakhogy a kezeim szorosan össze voltak kötözve. A lábaim szintén. A biztonság kedvéért a derekamra is tettek egy kötelet amivel egy oszlophoz rögzítettek. Igyekeztem minél pontosabban körülnézni. Bármi használhatót megjegyezni, de ekkor valaki belépett az ajtón. A hirtelen beszűrődő erős fény elvakított és nem láttam, hogy ki az.

-Kényelmes? - kérdezte egy férfi. Rövid idő alatt sikerült megszoknia a szememnek a fényt, így megnézhettem magamnak az előttem álló férfit. Magas, izmos, kopasz alak. Nem válaszoltam neki. 

-Remélem, hogy az ugyanis sok időt fogsz itt eltölteni. - vigyorodott el. Nem tudtam, hogy honnan de biztos voltam benne, hogy valahol azelőtt már láttam. Csak azt nem tudtam, hogy hol. 

-Abban azért én nem lennék biztos. - motyogtam. 

-Óóó csak nem arra vársz, hogy valamelyik kis barátod, majd megment? - mosolyodott el gonoszan. 

-Nekem nincsenek barátaim. - vontam fel az egyik szemöldököm. Kellő magabiztosságot kellett sugároznom. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. A férfi egy pillanatra elgondolkodott, majd megfordult és elsétált. Ott maradtam egyedül, de nem sokáig. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő után de megjelent Dove is. Kíváncsian vártam, hogy mit akart. 

-Blake... nagyot csalódtam benned. Ilyen könnyen elfogni az egykori társam. - nevetett fel. 

-Szóval emlékszel. - mondtam.

-Részletekre. - biccentett. Valamit lerakott a mellettem lévő asztalra. Valamit tudni akartak tőlem. Csak nem tudtam, hogy mit. 

-Akkor gondolom azt is tudod, hogy mi történt miután "meghaltál". - próbáltam rávezetni hátha elmondja, hogy mi is történt vele.

-Nem. Az utolsó emlékem, hogy beteszel abba az autóba. Csak, hogy tudd nagyon pipa vagyok rád. Neked kellett volna ott feküdnöd! - bökött felém.

-Akkor ezt már ketten gondoljuk így. - mondtam komolyan. Ezzel sikerült egy kicsit összezavarodnom ugyanis néhány pillanatig engem bámult. Próbálta kideríteni, hogy vajon igazat mondok - e. Ismert így tudta, hogy tényleg így gondoltam. Nekem kellett volna abban az autóban lennem akkor. 

-Mindegy. Hála neked olyan erős lettem, mint amilyen melletted sosem lehettem volna. - mosolyodott el ördögien. Az a nap és az azt követő hetek örökké bevésődött az emlékembe. A következő pillanatban felkapott egy kést és a vállamba dobta. Nem ordítottam. Hang nélkül tűrtem mindent, hiszen nem tűnhettem gyengének. Nem láthatott annak. Nem volt szabad. Mosolyogva felvett egy botot az asztalról. Néhány pillanatig forgatta a kezében, majd megnyomta a rajta lévő botot, mire rezegni kezdett. A következő mozdulattal belém vágta. Áramos bot volt. Az egész testemben fájdalmat éreztem, de továbbra sem adtam ki egy hangot sem. Egy pillanatra visszahúzta magához, majd újra belém vágta. Mikor elemelte tőlem a fejem lecsuklott. Pedig az még csak a kezdett volt. Sokkal de sokkal rosszabbakat kellett átélnem az utána elkövetkezendő 2 hétben. Minden egyes nap többször próbáltak megtörni, de nem engedhettem. Dove még egy párszor megismételte a mozdulatsort aztán ledobta az asztalra a fegyverét és kisétált. A testem teljesen elgémberedett a mozdulatlanságtól. Próbáltam valahogy magamat kiszabadítani, de nem sikerült. Nem volt nálam sehol egy fegyver amit használni tudtam volna. Túl fáradt voltam a gondolkodáshoz is. A fejemet az oszlopnak döntve próbáltam kitalálni valamit, de nem sikerült.

2021.02.12.