Egy kiadós edzés után a meleg zuhany teljesen feltöltött. Sokkal jobban éreztem magam, és annyira már nem is voltak fájdalmaim. Mosolyogva kaptam fel a telefonomat az ágyamról és nagy léptekkel haladva indultam meg le. A többiek épp tv - t néztek mikor én megérkeztem. Steve és Sharon szorosan egymás mellett ülve nézték. Míg az előbbi is pillantást sem pazarolt rám, addig az utóbbi elég alaposan végigmért. Egy sötétzöld átlag garbós pólót, és egy fekete farmert viseltem. Tony volt az aki legelőszőr észrevett.

-Nocsak Blake ismersz más színt is a feketén kívül? - mosolyodott el egy pillanatra.

-Nagy ritkán. - vontam meg a vállam. Clint ahogy meghallotta a hangom azonnal felpattant és nyomban hozzám indult. Sharon egy gúnyos mosolyra húzta az ajkait, majd elővette a telefonját. 

-Te vagy a megmentőm! - súgta nekem Clint.

-Ennyire élvezed a társaságom? - kérdeztem vigyorogva.

-De még mennyire! Ma mindenki eléggé be van savanyodva. - húzta el a száját.

-Hát ha sokáig el kéne viselnem a társaságodat én is be lennék. - kacsintottam.

-Nana! Ez nem volt szép. - rázta meg a fejét rosszallóan. 

-Tudom. Pont azért mondtam. - paskoltam meg a vállát. Barton megforgatta a szemét, majd a bordáim közé bökött. 

-Hé! Ez nem fer! - ütöttem bele egy a vállába. Kénytelen volt egyet hátralépni.

-Igen? Te akartad! - vigyorodott el, majd nagy lendülettel megindult felém és a vállára kapott. Csak, hogy arra nem számított, hogy én ezt nem hagyom és átfordulva a földre érkeztem. Clint elvesztette az egyensúlyát és rám esett. Nevetve fetrengtünk a földön. A többiek csak értetlenkedve néztek ránk. Néhányan úgy gondolták, hogy köztünk talán lesz valami. Persze mi tudtuk, hogy az esélytelen. Clint - nek ott volt a családja és ők mindennél fontosabbak voltak neki. Én pedig sosem akartam tőle semmit. Még akkor sem ha ő másképp érzett volna velem kapcsolatban. Számára olyan voltam mintha a kis testvére lennék, ő nekem pedig mintha a bátyám lenne.

-Szállj már le rólam! - rúgtam le magamról nevetve. Nagy nehezen sikerült összeszednünk magunkat. 

-Jól van kölyök, jól van.. Ezt még visszakapod.. - suttogta nekem. 

-Vagy majd te. - morogtam neki. Steve mérges pillantásokat lövellt felénk amit nem tudtam hova tenni. Igyekeztem nem foglalkozni vele, de nem tudtam hova tenni. 

-És még azt mondják, hogy nincs köztük semmi. - tárta szét a karját. Mint egy veszett kutya úgy ugrottam volna neki, ha Clint nem kap el hátulról. Idegesen kaptam el a karját és hámoztam le magamról. Vettem egy nagy levegőt és igyekeztem kontrolálni a dühömet. Az évek alatt egyre jobban sikerült, de volt időszak amikor csak Dove jelenlététől függött, hogy valakit nem öltem meg. Ahogy eszembe jutott a legjobb barátom az arcom eltorzult és minden nyugodtságom elszállt. Ökölbe szorítottam a kezeim és nem múlott sokon, hogy valakit nem ütöttem meg. A Bosszúállók sosem láttak kiborulni, és nem is akartam, hogy az megtörténjen.

-Hé.. Nyugi. - szorította meg a vállam Clint.

-Nyugodt vagyok. - sziszegtem.

-Látszik. - morogta, majd elengedett. Natasha aggódva lépett elém.

-Minden rendben? - kérdezte halkan, hogy csak ketten halljuk.

-Persze. - mondtam halkan.

-Biztos? Az előbb majdnem Stark torkának ugrottál. - vizslatta az arcom.

-Minden a legnagyobb rendben. - motyogtam. Igaza volt. Több ilyet nem engedhettem meg magamnak. Sosem láthattak engem idegesnek. Akkor gyengének gondoltak volna. Natasha bólintott egyet, majd kettőt hátralépett és megfordulva visszasétált a többiekhez, akik még mindig engem fürkésztek. Sóhajtva vontam meg a vállam és nagy léptekkel elindultam ki a toronyból, hogy kiszellőztessem a fejemet. Sharon gúnyos mosollyal nézett rám, majd visszafordult a telefonjához és nagyon ügyködött valamin. Ahogy kiléptem az ajtón egy kicsit megnyugodtam. Már nem kellett feszengnem a fürkésző tekintetektől. Sosem érdekelt, hogy az emberek mit gondoltak rólam, de valamiért abban a pillanatban nem akartam, hogy egy idegbeteg őrültnek könyveljenek el. Hiszen annál azért több voltam. Fury pedig ha abban a pillanatban látott volna nagyot csalódna bennem. Hiszen úgy képeztek, hogy a legidegőrlőbb helyzetben is nyugodt fejjel legyek képes gondolkodni. Valami miatt azonban nem sikerült. Vagy valaki miatt. Akárhányszor Steve - re gondoltam a szívem jobban kezdett el verni. Nem akartam így érezni, de valami miatt mégis. Ennek a legkevésbé sem örültem. Semmi és senki nem vonhatta el a figyelmemet a legfontosabb feladatomról. Minden azon állt vagy bukott, hogy mennyire sikerül összeszednem magamat. 

-Csak nem eltévedtél? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. A fejemet felkapva megfordultam. 

-Rég vártam ezt a találkozást. - mondta sziszegve. Hirtelen feltámadt a szél és a haját oldalra fújta. Maszk takarta az arcát, én pedig mindennél jobban leakartam tépni róla. 

-Ahogy én is. - húztam egy apró mosolyra a számat. Nem volt nálam fegyver, ő pedig tele volt velük. Semmi másra nem támaszkodhattam tehát csak a saját testi erőmre. Hirtelen előkapta a fegyvereit és lőni kezdett. Éppen, hogy találtam magamnak fedezéket egy fa mögött. Ahogy jobban körbe néztem rájöttem, hogy egy parkban voltunk ami tele volt emberekkel. A lövésekre felfigyeltek és menekülni kezdtek. Volt aki csak menedékbe húzódott és videózni kezdett. 

-Tűnés innen! - kiabáltam rájuk, de vagy nem hallották vagy nem akarták. Mikor kifogyott a lövedékből kiugrottam a fedezékből futva indultam meg felé. Nagy lendületet vettem és a nyakába akartam ugrani, de számított erre és a lábamat elkapva repített el. Nagyot nyekkenve érkeztem meg egy padra. Persze összetört alattam. Kissé kábán feltápászkodtam. Megráztam a fejem és újra nekiindultam. Ő is elindult felém. Már csak pár méter választott el minket amikor a hátáról leakasztott egy botot. Megpörgette és felém ütött vele. Sikerült elütnöm, így nem ért el. Közben az emberek még mindig videóztak. Néhány pillanattal később egy helikopter jelent meg nem sokkal a fejünk felett. A híradósok voltak azok. Körülbelül 3 kamera kezdett el minket venni. Ez egy pillanatra kibillentette az előttem álló lányt, így egy erős rúgással mellkason rúgtam. Váratlanul érte és elejtette fegyverét. Néhány métert kénytelen volt hátrálni, addig én sem voltam tétlen és felkaptam a botot. Megforgattam a jobb kezembe, majd állon vertem vele. Megrázta a fejét és idegesen jött felém. Sikerült eltalálnia a térdemet, ami összecsuklott alattam, majd a mellkasomra jutott. Levegőért kapkodva estem hátra, amit ő kihasznált. Rám térdelt és a fojtogatni kezdett. Nagy nehezen sikerült kicsavarnom a kezét, és lelöknöm magamról. Köhögve kászálódtam fel.

2021.02.01.

(És talán a sors fintora, hogy pontosan egy éve írtam meg ezt a részt.)