Luke

"A remény a legrosszabb gonosz, mert elnyújtja az emberek szenvedését. "

Attól a naptól, hogy megérkeztünk Auschwitz-ba egyetlen célom volt. Nem érdekelt kinek, mikor, hol és hogyan, de szenvedést akartam okozni. Szenvedést akartam okozni, hogy ne érezzem a fájdalmat, amit Hess életben léte és tettei okoztak. Azzal kezdtem az első napot, hogy a rám osztott szektorban az új embereknek el mondjam mi vár rájuk valójában a rácsok mögött. A józanság egyre inkább vált idegességgé bennem és még az is zavaróvá lett, ahogy az emberek rám néztek. El vittem Evelina-val a rabokat enni, de csak, hogy a konyhán kapjak vodkát. Amikor oda értem azonnal be mentem az épületbe miközben Evelina parancsokat osztott a raboknak, hogy álljanak sorba.

- Stern! - szóltam a konyha lengyel vezetőjének. Le dobtam magam az egyik székre, amin többnyire a konyha dolgozói ültek, amikor dolgoztak. - Hozz abból a vodkából, amit hozattál.

- Már is mein Reischfhürer. - emelte le a sapkáját. Aztán azonnal el is tűnt a raktárban.

- Herr kommandant. - lépett be egy lengyel őre a tábornak. - Az újak közt vita tört ki! Verekedtek is. - mondta jelentését. Stern vissza jött egy üveggel, aminek átlátszó színű tartalma az aznapi első megmentője volt a gondolataim káoszának. Azonnal meghúztam az üveget és követtem kifelé a katonát, aki azzal a megszólítással lépett, be ami Hess tisztje. Nem voltam a tábor vezetője, az ő volt, csak mások felismerték és rettegték a szörnyet, amit ő teremtett. Így az amire vágytam, hogy mindenben felül múljam itt is sikerült.

- Mi a probléma? - álltam meg a két nő előtt, akik verekedtek. A katonák már szét választották őket és a többi elé álltak. Az egyiküket, és nem akartam, de szerettem. Rosemary volt az, az én drága, Rosemarym. Még egy korty vodkával adtam erőt magamnak, hogy ne befolyásoljon olyan érzelem, amire nincs szükségem.

- Kislány, kiborította levesem. - szólalt meg az ismeretlen nő, rettenetes némettel, egy lány felé mutatva, akit azelőtt soha nem láttam.

- Ezért kellett verekedni? - fintorodtam el. - Hát, még a viselkedésetek is olyan akár a patkányoknak. - erre pár katona nevetni kezdett. Én Rosemary arcát figyeltem, aki lépett egyet felém, de a fejét nem emlte fel. Majdnemhogy a cipőmet nézte.

- Uram, a húgom véletlen meglökte, kiborult a leves és el akarta venni a testvéremét. Én csak meg akartam védeni a húgom. - mondta. Arra szinte nem is figyeltem mit beszélt, persze halottam, de mint mondtam már, akárhányszor hallottam a lány hangját, mindig csak az érdekelt, mennyire boldoggá tesz.

- Ostobák vagytok. - nevettem fel. - Az egyszerű megoldás az, hogy kérsz másik adagot.

- A hölgy azt mondta jár egy adag. - folytatta a másik nő. Az ő hangja egész más. Ő dühös és a hangja bennem sem kelt mást, csak dühösséget. Amit leginkább ellenvetése okoz.

- Adjatok neki, levest! - kiálltottam el magam. Az ismeretlen nő fel kapta csajkáját és elindult volna, de elé teszem a kezem. - Még nem fejeztem be. - intek a katonának, aki ki hívott ide. Az kikapja a kezéből az edényt és a leveses tálhoz viszi. - A veszekedésetek és az ellenvetés a szabályok ellen, nem marad büntetlen. Mindkettőnek, aki benne volt, adjanak huszonöt ütést. - folytatom közben. Két katona aki eddig a fal mellett álltak, a parancsokra és a rendre vigyázva, akkor el indultak egy állványért, amire rá tudják majd fektetni azokat, kiket büntetésre ítéltem. Amikor a két katona vissza tért az állvánnyal, a két nő felé fordultam. Rosemary akkor emelte rám először a szemét a nap folyamán. Ő volt az egyetlen, akiknek a szemében bántott a félelem, pedig akkor is ezt láttam. Mégsem tettem az ellen, hogy ne lássam ezt. Ennek az oka pedig az volt, hogy nem akartam elhinni, hogy valaki olyan kedves lett az én össze tört szívemnek, mint az a lány.

- Ki fogja kezdeni? - szólaltam meg újra, aztán ittam volna az üvegemből, pedig az már üres volt, nekem pedig az emlékeim közt sem volt mikor fogyasztottam el az utolsó kortyot. Meg gyújtottam egy cigarettát, és meglepetten néztem fel. A fájdalmam is erősödött amikor újra rá néztem, és meghallottam amit mondott.

- Én leszek, az első! - lépett elő egy lépést és fel emelte a fejét. Miért, Rosemary, miért? gondoltam, de csak bólintással jeleztem, hogy kezdjék.

- Vetkőzz! - parancsoltam, ahogy néztem Rosemary-t még inkább rosszul éreztem magam. Nem akartam bántani, de azt hittem ha nem engedek az talán megakadályozza azt is, hogy közel kerüljön hozzám. Rosemary szó nélkül le vette a csíkos inget. A mellette álló nőnek adta, akinek az arcvonásai az övéhez hasonlóan egy angyaléra emlékeztettek, és csak az aggodalom és a fájdalom látszott benne. A lány lehajtotta a derekát, egyenesen felém fordítva az arcát. Még fel is nézett rám, a teste ugyan megremegett, de a szemeivel arra sarkalt csináljam. Egy katona a háta mögé állt. Kezében ostor és csak az én parancsomra várt. Bólintással jeleztem, hogy mehet, miközben a szívem olyan heves dobogásba kezdett, mint addig soha. Nem hagyhatom, hogy bárki bántsa. Ahogy erre gondoltam, a katona már le is sújtott. Rosemary sikítás nélkül tűrte, habár a háta már akkor megrepedt és fehér bőrét lassan elborította a vér.

- Egy. - mondta kedves hangján, még most ezen körülmények közt is gyönyörű és bájos volt. A katona aztán újra le csapott. - Kettő! - halottam újra Rosemary-t, aztán megint az ostor és megint a bájos hangja. Ez volt életem során a második alkalom, hogy nem néztem boldogan, ahogy szenved előttem valaki. Ahogy a rég múlt fájdalmas emlékei is felidéződtek azonnal fel kiálltottam.

- Állj! - a katona ismét emelte volna a kezét, egy újabb csapásért. - Hagyd abba. - néztem dühösen a katona felé. Az azonnal hátra is lépett egyet. Én oda mentem a lány elé, az álla alá nyúltam és fel emeltem az állványról. Rosemary minden ellenére egyenesen állt meg előttem. - Remélem ennyi elég volt, hogy ne kelljen többet megvédeni ilyen módon a húgodat.

- Elnézését kérem, Luke úr. - mondta fel emelve a fejét. Abba pedig ahogy a nevemet ki mondta bele borzongtam. A szívem, amit oly rég nem éreztem magaménak most azt súgta csókoljam meg és vigyem magammal. De tudtam, hogy az milyen szenvedéssel járna neki. - Akár mit tesznek velem, ki fogok állni, érte, amíg élek.

- Akkor mi lenne, ha nem élnél? - fel emeltem a fegyverem és Rosemary homlokához nyomtam. A szemében rettegés látszott, ami nekem sokkal jobban tetszett, mint bárki másé, de ugyanakkor Rosemary-t gyűlöltem rettegni látni. A legrosszabb az volt, amikor tőlem rettegett. Akár csak most. Ilyenkor a szememet mindig könnycseppek égették, a szívemben lévő fájdalom pedig megfojtott.

- Ne lője le, kérem. - kiállt fel a nő, aki most már Rose húga mellett áll. Ő volt az édesanyjuk. - Ha valaki, akkor én legyek az.

- Na, de hölgyem, hölgyem, hát mi ez az önfeláldozás? - nevettem rá. A fegyverem továbbra is Rosemary arca előtt várta, hogy elsüssem. Habár ki sem biztosítottam és nem is lettem volna képes lelőni azt a lányt.

- Rosemary a lányom, uram! - mondta a nő. Én fel emeltem a fegyvert Rose feje fölé és a levegőbe löttem. Erre a nők sikítottak, Rosemary be fogta a fülét és térdre rogyott előttem.

- Az első és legfontosabb kurva szabály, hogy a régi neveitek már nem léteznek. - ordítottam a fegyver dörrenés mellett. A dühösség ami a hangomban és bennem volt, nem a nők hibái miatt volt, az egyetlen oka a lelkiismeret furdalás. Ahogy le néztem Rosemary-re, ahogy a vékony teste remeg a sírástól, ahogy a vér átitta a ruháját, azokból a sebekből, amiket az én parancsomra mértek rá, ki is folytak a forró könnyeim az arcomon. Lecsuktam a szemem és mérlegelni próbáltam mit is tegyek. A dühös és ördögi énem lelőtte volna a lányt és az anyját is, az az énem akinek volt szíve megfogta volna Rose-t és meg sem állt volna vele Jo orvosi szobájáig. Mégsem hallgattam egyikre sem.

- Stern! - ordítottam el magam. - Kérek még egy vodkát.

- Uram, már sajnos nincs, abból amit az előbb.. - válaszolta mereven és vigyázzba állva előttem.

- Kurvára leszarom! - ordítottam megint. - Csak hozz nekem valami, alkoholt különben a te fejed lövöm szét!

A férfi minden szó nélkül rohant be a konyhába. Stern Hoffman egy német bűnöző volt. Harminckét embert ölt meg mielőtt az Auschwitz-i koncentrációs táborba zárták, tőlem mégis elég volt egy pillantás, hogy belé fagyjon a szó. Az az őrült pillantás, ami rettegésben tartotta az egész helyet, egy embert kivéve.

- Evelina. - fordultam a barakk felügyelő tisztjéhez, amint Stern be ment. - Az a nő kapja meg az ütéseket, négyet mint az 1044-es, aztán mindenki fusson harminc kört a barakk mellett.

Evelina bólintással jelezte, hogy értette a parancsomat.

- Akiknek nincs dolga indulhatnak is! - hallottam ahogy kiabál, de akkor már sarkon is fordultam és ott hagytam mindenkit. Az idegeim addigra mintha az egekben táncoltak volna. Eszembe jutott, hogy Stern keresni fog a piával, de nem érdekelt. A saját szobámba tartottam, ahol zavartalanul hódolhatok kedvenc idő töltésemnek. Azonban a terveim az nap sem jöttek be, Hess-nek köszönhetően. Így vissza gondolva, talán azt is élvezte ha szét verem.

- Három transzport indulna a szektorodból, de a papír munka még nincs elintézve. - mondta, amint beléptem az ajtón.

- Ha nálam lennének azok a szaros papírok, az arcodba vágnám. - feleltem és mentem is tovább. - Hagyj békén.

- Luke! Vannak kötelességeid, mert.. "Reicshfhürer lettél"! - azt hiszem ezt akarta mondani, de azóta sem tudom, a mert-nél vissza fordultam és a falhoz vágtam az ajtó mellett. A tisztek és foglyok, akik szolgálónak voltak az elő térben, mind oda néztek, de egyik sem mozdult, hogy meg mentse Hess-t. Ők talán nem mind, de tudták, hogy milyen vagyok. Tudták, hogy aki a kezeim közé kerül, az nem szabadul élve, Hess-t kivéve.

- De azt nem te fogod meg mondani, mi az! - ordítottam dühösen az arcába, miközben a nyakát szorongattam. Egyetlen ember volt, aki mindig oda lépett mellém, dacolva a démonnal, aki mindent és mindenkit elpusztított maga körül. Pedig ő ismerte a legjobban, a démonom.

- Luke, kérlek. - érintette meg, Jozeph Mengele a vállam. A kezeim engedtek a szorításon, de még nem engedtem el.
Jo volt az aki elhúzott tőle. Talán előbb öltem volna meg, ha Jo nem állít meg szinte minden alkalommal.

- Hagyhatnád, hogy megkínozzam kicsit. - néztem szembe, Jozeph-fel. Hess közben a torkára tette a kezét és a folytogatásom hatására köhögni kezdett. A többi szobában lévő továbbra is meredten nézte az eseményeket.

- Hagynám én, ha tényleg csak kínoznád. - felelte a barátom nevetve. Mindig azt gondoltam Jo-ról, hogy ostoba, amiért szinte mindig mindent olyan könnyelműen és lazán kezelt. Képes volt olyan kényelmesen és tisztán fecsegni bármi féle borzalomról, mintha a nap szépségét dicsérné. Jozeph Mengele egész másfajta örülettel rendelkezett nálam, amit én nem tudtam megérteni, de ő mindig megértett engem. Akkor is amikor nem beszéltem. 

Hess össze szedte magát, miközben én utasítottam Alina-t, hogy hozzon nekem alkoholt. Azt akartam, hogy Hess tudja, hogy én vagyok a felettese. Ezért miután a lány el ment, én Hess felé fordultam.

- Most, az egyszer adok még egy esélyt Hess! - szólaltam meg. - Próbáld meg újra elmondani amit akartál, csak ezúttal ne felejtsd el, hogy a feletteseddel beszélsz.

Ritkák voltak azok az alkalmak, amikor Hess úgy viselkedett, ahogy azután. Mintha néha neki is túl sok lettem volna, vagy csak tudta, hogy nem győzhet ellenem. A kezembe vettem a whisky-s poharat, amit Alina tartott felém, amikor Hess a szemembe nézve megszólalt.

- Reischfhürer, kérlek írd alá a rád váró papírokat. - mondta dühös szemekkel és gúnyos hanggal. Azonnal lehúztam a pohár tartalmát, mert szétáradt bennem a dühösség. Eszembe jutott az, amit azelőtt tettem, hogy bejöttem ide. Rosemary hófehér bőrén a vére, aztán az arca. A fájdalom is és a határozottság is. Gyülölni kezdtem magamat, és el akartam felejteni mindent. Talán akkor először éreztem igazán, hogy valóban egy szörnyé lettem. Mindent magam mögött hagyva fel mentem a szobámba. Ott a szoba bal oldalán a vitrinhez mentem és ki vettem egy boros üveget. Zenét kapcsoltam be, aztán az ajtó felé néző asztal mögötti székre ültem, és a szememet lecsukva inni kezdtem. Közben sorban szívtam a cigarettákat. A szemeimet közben könnyek égették, és ahogy az alkohol átjárta a testem végre nem éreztem semmit.

Ott a székben ébredtem fel. A kezemben egy üres boros üveg. A jobb oldalon a terasz ajtón már jól láttam, hogy kezdett sötétedni. Meggyújtottam egy cigarettát, és az ajtó felé mentem, hogy kiabáljak Alina-nak, aki nem sokkal azután meg is érkezett.

- Hozz nekem kávét, kevés kávé, sok tej és három cukor. - mondtam el neki, miért hívtam. Alina azonnal ki ment, hogy megcsinálja amit akarok. Én akkor este álltam neki, hogy aláírjam a papírokat, amiket Hess délután akart.