Rosmary

"Csendes voltam, de nem vak.."

Nem kezdem a legelején az túl unalmas lenne és bizonyára ismered is már a könyvek lapjairól. Első körben azt mondom el ki is voltam; Berlin egyik legjobb orvosának a lánya. Ugyan csak fogadott, de engem is úgy szeretett és ellátott mint a két testvéremet, akiknek egyike Saul, az anyám előtti fia volt. Szerettem az életem. Életvidám voltam, akivel csak tudtam igyekeztem kedves lenni, ami bizonyára az édesanyám tulajdonságaiból öröklődött rám. Ő tanárként dolgozott és nagy szeretetnek örvendett a gyerekek, a kollégái és a szülők részéről is, annyira imádta a munkáját. Fredricket is így ismerte meg, Saul a tanítványa volt. A családja után az volt a második éltetője..igen, ő abba is tört bele, hogy ezt elvesztette. Hogy nem foglalkozhatott többet gyerekekkel. Persze ott voltam én, a húgom és a bátyám, neki pedig ez elég is volt, de mindig hiányzott neki a többi gyerek, annak ellenére is, hogy számára a családunk volt az első. A nevelőapám komoly ember volt és mindig céltudatos. Élő példája annak, hogy valaki őszülhet bele az aggódásba és gondolkodásba. Neki sokkal inkább számított a vallása és hogy minden jót megteremtsen a család számára. Ezt pedig nála jobban igen kevesen csinálták. Ahogy mondtam a munkájában is az egyik legjobb volt. Adódott rá alkalom, hogy Münchenből vagy más országokból is érkeztek hozzá páciensek. Emlékszem egyszer jött egy hölgy, bizonyára dús gazdag lehetett, ez látszott az öltözékén és a viselkedésén. Modortalan volt, az apámmal is gorombán vislekedett. Azt akarta, hogy mert hosszú utat tett meg, vegye előre őt. Az apám csak annyit mondott neki.

- Kérem, foglaljon helyet kissasszony!

Aztán be ment a rendelőbe és ellátta a betegeit, majd a hölgyet is, annak ellenére is, hogy egy út széli kocsis megirigyelhette volna a nő szitkait. Akkor már kezdtek megkülönböztetni minket a vallásunk miatt. Arra is emlékszem apám elmeséléséből, hogy azt mondta, tetves zsidó patkány. Azt nem tudom miért ment orvoshoz, ezt nekünk sem mondta el soha, de miután ellátta a hölgyet megkérdezte tőle:

- Hölgyem! Ha tetves zsidó patkánynak tart, miért tett ekkora utat, hogy én lássam el?

A nő nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és elhagyta a rendelőt. Azután nem látta többet az apám.

A húgom Grisska, mi így hívtuk, ő csak általános iskolába járt. Mindig tudott ki találni valamit, amiért apa és anya dühösek voltak. Sokkal inkább követte a német lányokat, akik elég sokat csapongtak ki és jártak el otthonról. Tiszteletlen soha nem volt, illetve ha a szüleink nemet mondtak neki valamire, az mindig nem is volt. Egyszer ment el, annak ellenére is, hogy apánk és anyánk nemet mondott. Akkor már el kezdtek korlátozásokat is vezetni számunkra. Azokra még azt mondanám türhetők voltak. Nem mehetünk be bizonyos helyekre, vagy nem tartózkodhattunk meghatározott időnként az utcán, illetve ott volt a csillag. Az öt ágú Dávid-csillag, ami az első jelölésünk volt. Apám mindig büszkén vislete.

- Akár mit is tesznek, mi nem tagadjuk meg magunkat, Urunkat és vallásunkat. - mondogatta sokszor. Ó, te jó ég, mintha most is hallanám.

A húgomat egy fiú hívta el. Talán egy héttel azután, hogy este nyolc után állandó kijárási tilalmat rendeltek el számunkra. Arra is emlékszem, hogy a neve Peter volt. Azt mondta neki csak buliznak egyet és aztán haza is hozza.

- Az apám ismeri a katonákat, nem lesz baj. - mondta a húgomnak. Nos, a kis Grisska fülig szerelmes volt ebbe a fiúba. Nem tudom hány óra lehetett, amikor fel keltett. Zokogva jött haza, az arca véres volt és alig tudott járni annyira megverték, csupán azért mert zsidó volt. A fiú és a barátai tették. Katonák még csak nem is látták őket és Grisska is kerülte őket haza felé. Az apám tajtékzott. Soha annyira nem volt még dühös. Anyám akkor kérte először, hogy meneküljünk, de az apám nem akarta ott hagyni sem a rendelőt, sem Berlin-t.

A bátyám mindig is apám szavát követte. Saul egész életében az orvosi pályára készült, hogy majd át vegye a rendelőt. Az utolsó fél éve volt hátra az egyetemen, amikor minden indok nélkül elbocsátották. Volt rá okuk, mégpedig az, hogy zsidó család sarja volt. Anyám megpróbált tenni azért, hogy megkapja a diplomát. Be ment az egyetemre, a városi tanácsra, hogy tegyenek ellene valamit. Kapott egy kérelmet, amit be is nyújtott az egyetem részére, de a bátyámat soha nem hívták vissza. Aztán a kezdeti korlátozások után jött az első igazi borzalom. A zsidó gettók. Három napig tartott míg az összes zsidót el küldték Münchenből. Borzalmas volt látni, ahogy az a sok ember az utcán csomagjait és családja kezét szorongatva kényszerből zokogva elhagyja az otthonát. Amit a német katonák nem koboztak el, vagy törtek össze a tárgyaink közül, azt akkor még mind el vihettük. Minket egy berlini gettóba vittek. Ott még voltak papírjaink, szerezhettünk munkát, élhettünk, csak nem hagyhattuk el a kapukat, amiken hatalmas betükkel az állt JUDE. Kettő hét, eddig volt a lakásokban villany, fűtés és víz szolgáltatás. Azután bármit is próbált tenni az apám a kis tanácson, ami a kapukon belül volt, minden egyre csak rosszabb lett. Az anyám varrónőkként kezdett dolgozni, hogy éljünk valamiből. Ezért ő ki jutott a kapukon. Apám hiába keresett akármit neki nem volt munka. Csupán a gettón belül tudta hasznosítani eddigi tudományát és orvosi ellátását biztosított. Emlékszem nem is egyszer került konfliktusba a katonákkal, azért mert nem kaptunk időben vagy egyáltalán gyógyszer szállítmányt. Lassan mindent megvontak a gettókban. Alig lehetett ételt és ívó vizet is szerezni. Az emberek nagy nehezen ugyan, de némi segítséggel ki szökdöstek a gettóból. Egyszer az éjszaka közepén fel riadtam a puskák dörrenésére, másnap amikor fel keltünk egy három tagú család holtteste feküdt a kaputól nem messze. Egy apa, anya és egy kislány, aki alig lehetett három éves. Könnyeket ejtve haladtunk el mellettük. Az nap én is mentem anyámmal a varrodába.

- El kell tünnünk. - súgta az anyám rettegéssel a hangjában. Olyan erősen szorította a kezem, hogy már fájt, de erőt adott, biztonságot, így egy szót sem szóltam, csak mentem mellette tovább és némán bólintottam. Míg dolgoztunk, anyám elmondta, hogy van itt egy nő, aki ki tud vinni minket és elbújtatni. Nem is tettem hozzá, a táboroknak nevezett helyek, rémkamráikkal együtt már léteztek. Készen álltak, hogy embereket kínozzanak ott és ezt meg is tették. Amikor csak alkalom adódott rá. Először csak időszakos munkára hívták be oda az embereket. Volt aki vissza tért, volt aki nem. Aztán már senki, eljött az az idő, hogy tudtuk, ha valakit be hívnak egy sárga levéllel azt nem látjuk többé. Hiába volt rajta, hogy egy, kettő vagy három hónap. Soha többé nem tértek vissza. Aznap amikor először mentem dolgozni anyámmal, az édesapám is kapott egy levelet. Anyám zokogott. Én és a húgom csak némán ültünk fent a szobában és hallgattuk Saul-t, ahogy próbál nyugtatni minket.

- Nem lesz baj, húgocskáim. - mondta. - Megvédünk titeket. Megvédjük apát is. Ezért vagyunk egy család.

Ahogy ezt ki mondta én dühös lettem, pedig előtte talán soha nem öntött el ez az érzés. Ennyire intezíven nem. A családra gondoltam akiket ott láttam a kapu mellett, a kislányra aki rémülettel telt arccal, fennakadt szemekkel holtan szorította az anyja kezét. Kiabáltam a bátyámmal, pedig őt is majdnem annyira tiszteltem és szerettem mint apámat.

- Ne mondd, hogy nem lesz baj! Ne mondd, hogy minden rendben lesz! Ha egy percig is ezt gondolod ostoba vagy! Minden csak egyre rosszabb lesz. Nem csak félre tettek minket, hanem akár a marhákat ketrecbe zártak.

Az anyám és az apám aznap este döntöttek úgy, hogy el szökünk. Gyorsan kellett cselekedni, csupán három napunk volt, apám behívási időpontjáig. Anyám beszélt a nővel, hogy menni akarunk. Én nem hallottam mit és hogyan. A platósautó már egy nappal korábban ott volt. Pontosan a mi háztömbünk előtt álltak meg. Ki néztem az ablakon és rémülten rohantam anyám és apám szobájába, hogy szóljak nekik.

- Bújj el valahová, kérlek! - kiáltotta már akkor anyám. - Majd azt mondom valaki házhoz hívott és nem tudom hol vagy.

De akkor már késő volt. A csizmák kopogása a padlón elhalkult az ajtónk előtt. A vér is megfagyott az ereimben. Anyám is elsápadt és a kopogásra az ajtó felé fordult. Apám olyan higgadtan nyitotta ki, mintha az egész világon semmi baj nem lenne. Katonák voltak. Onnan tudtam, hogy az izmai meg feszültek.

- Miben segíthetek uraim? - kérdezte.

- Maga Dr. Frederick Saltz? - hallottuk a németet. Az apám csak bólintott. Nyílván megpróbált felkészülni rá, hogyan is búcsúzik tőlünk. Amennyire ismertem abban is a mai napig biztos vagyok, hogy magát szidta gondolatban, hogy eddig hallogatta a szökést, ahogy azért is, hogy nem hallgatott anyámra, mikor először kérte erre. Akkor pedig az utolsó pillanatban elindult volna, de nem volt rá ideje. - Kérem a családjával együtt pakolják össze a legszükségesebb holmijaikat és jöjjenek le a kocsihoz. - mondta megint a férfi. Apám minden válasz nélkül becsukta az ajtót.

- Tegyük amit kérnek. - mondta olyan szomorúsággal a hangjában, amit akkor egyszer és azután soha nem hallottam. Lehajtotta a fejét és be ment a szobába. Az anyám még egy percig, továbbra is falfehér arccal bámult az ajtóra.

- Menj, szólj a testvéreidnek. - fordult aztán ő is a szobába.

Azon a napon amikor a családom és én elhagytuk a gettót szokatlanul sok járőr volt az utcákon. Minket a három katona, akik az ajtónkon kopogtattak egy olyan teher kocsira tett fel, amin szállítmányok vagy katonák érkeztek.

- Hová viszed ezeket? - szólt az egyik katona, amikor mi már fent voltunk a kocsin.

- Parancsot teljesítek. - felelt az, aki értünk jött. Talán mondanom sem kell, akkor még nem tudtuk, hogy azok az emberek akkor segíteni akartak. Igen sokan megpróbáltak segíteni, csak olyan hamar fel adták.. vagy nem voltak elegen, hogy mindenkin segítsenek, a lényeg, hogy egy idő múlva ezek a segítő kezek úgy tűntek el, akár a fa levelek, amiket a szárnyára kapott a szél. Mi ott ültünk össze bújva, remegve és már-már zokogva a félelemtől.

- Mi lesz velünk anyu? Hová visznek? - kérdezte a húgom, Grisska, könnyes szemeivel anyámra nézve. Az anyám csak a fejét rázta meg, és pár másodperc után válaszolt, ahogy megfogta apám kezét. Talán mert valakitől neki is erőt kellett merítene.

- Apa és én vigyázunk rátok, drága gyermekeim. - a hangja akkor olyan lágy és kedves volt, ha nem láttam volna az arcán mennyire aggódik és retteg ő is, hittem volna neki, hogy nem lesz semmi baj. Az autóra senki más nem szállt már fel. Még beszéltek a katonák, de bevallom arra már nem emlékszem mit. Aztán a kocsi elindult és biztosak voltunk abban, hogy valamelyik munka tábor lesz az úti célunk. Nehezen vettem ugyan, ki az épületek és a város kinézetét, mert a lámpák halvány fénye kevés lehetőséget adott erre, de végig figyeltem. Azt gondoltam nem felejthetem el Berlin-t. Tudnom kell mi hol van, ha valaha haza térhetek. Azóta sem voltam képes rá, hogy elmenjek Berlinbe. Pedig ezen borzalmak után nagyon sokat utaztam és a világnak számos pontján jártam, de úgy éreztem, ha látnám azt a várost, látnám a parkokat, ahol a testvéreimmel, a barátaimmal annyit játszottam és beszélgettem gyerekkoromban, vagy az éttermeket amelyikek egyikében minden vasárnap együtt ebédeltem a családommal, ha látnám az utcákat, ahol gondatlanul sétáltam, mikor még mindenem meg volt, akkor bele pusztulnék ebbe az iszonyatos fájdalomba, hogy a családom és minden ami valaha boldoggá tett, ami valaha az otthonom volt, most eltűnt. Olyan borzalmak közt tűnt el, amit szavakba önteni sem lehet.

De talán nem is ugrok ennyire az elejébe. El mondok pár szót a gettóról is, mert hát borzalomból ott is több akadt, mint az áram és víz szolgáltatás hiánya. Történt ott is borzalom a családommal.

Nos, a gettó már az a hely volt ahol semmi nem szabott gátat az erőszaknak és a náci katonák rémtetteinek. Némileg moderálták magukat, de akármit megtehettek.

Mindennap össze kellett gyűlni a nagy kapu előtt. Akkor úgy szelektálták át az embereket, mint a marhákat. Az egyik nap amikor a szokott időpontban oda állt a gettó apraja nagyja, egy számunkra ismeretlen állt a magas emelvényen, ami a kapu mellé volt építve. Eddig az orvos várt ott minket, aki döntött életről és halálról. A német katonák egyébként is jó képűek voltak, ezt senki nem tagadta, de az a szökés barna hajú ifjú mintha köztük is jobban nézett volna ki. Ahogy az emberek egyre többen jöttek elé, ő a katonákkal beszélt, de akkor amikor már majdnem mindenki rendezett sorokban állt előtte, külön a férfiak, külön a nők, ő odafordult. Világos kék szemei megvetően néztek le az ott állokra, az arcán pedig, a hírességeket megszégyenítő vonásokkal undor látszott. Nem csak a helytől, hanem talán az egész világtól.

- Hello! - kiállt fel. A hangja nem olyan megvető, mint eddig a katonáknak. Majdnemhogy kedves, inkább azért, hogy meggyőzze az embereket, csak ezt akkor még nem tudtuk. Akkor még nem láttuk azt a borzalmat. - A mai nap más lesz. Ma kiválasztjuk azokat az embereket, akiket el visznek, egy másik helyre, hogy szolgálják a Német Birodalmat. Mivel ebben a gettóban vannak a legtöbben, nyílván ez nem egy vagy két napig fog tartani, de remélem egész idő alatt számíthatok az együtt müködésre. Mielőtt mind ebbe bele vágunk, Freyer doktor elvégzi a szokásos vizsgálatokat. Ameddig a gettó teljes nagyját fel nem számoltam kérem a türelmüket és együtt müködésüket.

Később tudtam, meg, hogy a neve Luke Höss volt. Vaskereszttel tüntettett Reichsfhürer-je a Német Birodalom-nak.
Azon az estén érkezett meg, amikor minket ki vitt az a teherautó. Már az úton haladtunk. Elhagytuk a várost.
Nem hallottuk mi történt, de az autó akkor vissza fordult a gettóba.

Attól a naptól kezdve, hogy Luke megjelent, az egész gettó rosszabb lett. Már nem jött több étel szállítmány és más sem, az embereket már nem engedték ki. Három napig vártunk. Addig teljes blokád alá lett vonva az összes ház. Aztán a harmadik nap után, újra össze hívatta az embereket.

- Változott a terv emberek. Sajnálom azt a kellemetlenséget. - mondta. A hangja most sem változott, amikor így ki állt az emberek elé, mindig ilyen hangja volt, később is. - Még egy hét lesz az az idő, amíg, itt lesznek. Addig Freyer doki, minden beteget ellát és mindenkit megvizsgál.

A család akkor még ott feküdt a kapu mellett. Luke Höss akkor állt meg mellettük, amikor az embereket Freyer doktor elé kezdték vezetni. Mindenki ott állt még a kapu mellett.

- Ezt tegyék el az egyik elhagyott helyére az állomásnak. Elvisszük, amikor indulunk. - ezt mondta. A hangja most egész más volt. Mondhatom úgy, akik közé tartoztak, azokkal némi barátiasság is volt a hangjában. Nem értettem akkor, hogy miért, de az első pillanattól, amikor megláttam, nem tudtam le venni róla a szemem. És most már abban is biztos vagyok, hogy ezután bármikor megláttam őt ez nem változott.

Azon a reggelen az összes embert megvizsgálta Freyer doktor, aki szintén Luke úrral érkezett. Akiket balra küldött, azok még ott álltak amikor a jobb oldalon állók újra a város felé lettek vezetve. A varrodába vezettek minket. Katonai egyenruhákat varrni.  Amikor a városban mentünk az egyik hasonlóképp elegáns tiszt, aki a városban kísérte az embereket, mellém lépett.

- Mielőtt elindulnátok majd este, gyere a varroda mellé. - halkan beszélt. - Legyél tisztában azzal kicsi lány.. - ezt már nem tudta végig mondani. A sor mellett megjelenik egy szépen csillogó, fekete, autó. Luke Höss ült benne.

- Este őrjáratban leszel ugye? - mosolyog rá Luke Höss a kocsiból. A mellettem álló katona bólint.

- De ha meg tudják.. - mondja a mellettem álló. Az édesanyám amerikából érkezett ebbe az országba. Az első nyelv amit megtanultam a német volt.

- Nem kértem komentárt, csak választ, Götz. - mondta. Olyan mosoly volt az arcán, amitől megijedtem. De akkor még nem is ismertem igazán ezt a mosolyt. Mert akkor még nem ismertem Luke-ot. Götz neve Peter Götz volt, nem mondom azt, hogy a barátja volt, de számíthatott rá. Bólintott, Luke akkor feltolta a napszemüvegét, és bele taposott a gázba. Mindig őrült módon száguldozott, de soha nem okozott balesetet. Azért is nem figyeltem igazán anyámra. Az járt a fejemben amit Götz úr mondott. Nem tudtam mit akart, de már akkor rettegtem.