Rosemary

"Reménykedjünk a legjobban és készüljünk a legrosszabbra.. mindig"

Az az út, olyan volt amilyennek lennie kellett. Amilyennek lennie kellett a pokolba vezető útnak. Az én lelkem akkor veszett el. Gyalog indultunk az állomásra, és még csak megdöbbeni sem volt időnk azon, mégis miért áll az egyetlen utasszállító vagon mögött, három marha vagon. Nem is kellett sokáig tűnődni, a katonák azonnal a vékony deszka felé irányítottak mindenkit. Az emberek kavarogni és lökdösni kezdték egymást, hogy ne érje őket ütés a gumi botokkal, amik a katonák kezében voltak fegyver gyanánt.

- Csak ne engedjétek el egymás kezét! - mondta az apám. Ő anya és Grisska kezét szorította, én anyáét és Saul-ét. Így mentünk fel a vonatra, még a deszkán is apa vezetésével. Hallottam, ahogy az emberek keresik azokat akiket a tömeg elsodort mellőlük. Hallottam, ahogy valaki fájdalmasan sikít. Hallottam, ahogy minden ember csendesen zokog. A vagon zsúfolásig telt és szinte levegő sem volt bent. A legrosszabb mégsem ez volt. Életem egyik legrosszabb élménye, az volt amikor a vonat megállt. Ez az élmény ez volt az a pont, amikor először bele rokkantam az egészbe, pedig igen ez még csak a kezdet volt. Amikor megállt a vonat, azok akik álltak sikítva döltek a padlóra. Pár perc után kattant a zár és az ajtó kinyílt.

- Megérkeztünk? - kérdezte valaki. Az első akit megláttam Luke volt.

- Tíz embert szeretnék kérni, aki önként és dalolva le száll. - mondta, a hangja nyugodt volt meg győző, mintha semmi baj nem történhetne. Az ami miatt mégis mindig azt éreztem mellette senki nem lehet biztonságban, az a mosolya volt, és a szeme. Igen, Luke szeme igazából mindent még azelőtt elárult, mielőtt valóban láttam volna ki is ő. Akkor még naív voltam és nem akartam elhinni, hogy valódi, amit a szemében látok. Igazából, akkor először talátam magam igazán szembe magam Luke-kal. Pontosabban, a szörnnyel, aki benne lakozott. - Ha nekem kell választani mindenki meghal. - a hangja továbbra is nyugodt volt. Amiatt amit láttam nem mertem megmozdulni sem. Voltak akik lassan le ugrottak a vonatról, mert most még a deszka sem volt ott. Heten álltak meg Luke előtt, aki továbbra is mosolygott. Övéről le rántotta a pisztolyát és ugyanezzel a mosollyal, amivel beszélt, egy gyerekre szegezte. Egy gyerekre, aki talán hét éves lehetett. 

- Akkor játszunk egy kicsit. - mondta tovább, fel emelte a bal kezét, széttárva az ujjait. Már akkor tudtam, hogy valami szörnyűség fog történni. Aztán talán ezért, mert akkor felismertem ezt a mosolyt, mindig tudtam. - A lényeg, hogy, ha addigra, mire az összes ujjam lecsukom nem lép le még három ember a kisfiú meghal. Folytatjuk ezt egészen addig, míg itt. - folytatta, az ujjait komolyan lecsukva, közben újra megszólalt.  - Ha nem lép elő valaki meghal. - Ez volt az első alkalom, hogy a másodperc töredéke alatt kellett döntenem. Miatta. Mégis fájt. Luke közben lecsukta az ujjait, mivel még nem léptem elő, pedig épp akkor akartam, amikor lőtt. Össze rezzentem és nem mertem a fiúra nézni. Az emberek sikítottak és befogták a fülüket. Az anyja lerogyott mellé, és zokogni kezdett. Nem én voltam az egyetlen, aki elő lépett. Anya megfogta a kezem, de elhúztam és le ugrottam a vonatról. Az egyik talán velem egy idős fiú, a kisfiú anyja mellett állt, akinek Luke nem is tudta a nevét. A báttyja volt. 

- Csukjátok be! - intett először a katonáknak. Mikor azok megtették amit kért, akkor fordult újra felénk. Még mindig mosolygott. - Most öt-öt ember megáll egymással szemben. Ne kelljen említenem, hogy most az öt másodperc alatt két ember hal meg mert a játékhoz párban kellenek.

- Mi baja magának? - kiáltott fel akkor egy ember. A szeme könnyes volt. Az arcán ugyanazt láttam, amit a nevelő apám arcán is.

- Tényleg tudni akarja? - nevett hangosan. - Na tegyék, amit mondtam.

Körülöttünk két katona és három tiszt állt. Fegyverekkel a kezükben, amik kevesebb mint öt másodperc alatt meg is ölnek. A lényeg annyi lett volna, hogy tegyük amit kérnek? Akkor is ha fájt. Akkor is ha ezért feladtunk és elveszítettünk mindent, ami azelőtt a miénk volt. Meg tettük, amit kér, mert féltünk.

- Adajtok nekik fegyvert. - szólt a katonákhoz. -  Aki lő életben marad. - mondta tovább, a szabályokat, mintha tényleg egy játéknak fogta volna fel. - Legyen most is az ötmásodperces játék és a katonák utána lőnek. - mondta még szélesebb mosolyra húzva az ajkát.

És megtette. Fel emelte az ujját. Most tudtam, hogy nem lesz időm. Lecsuktam a szemem, és el sütöttem a fegyvert. Ami valóban dörrent, és megöltem az idős urat, aki Luke-hoz szólt. A szemem akkor lábadt igazán könnybe, amikor elém állt Luke. Újra becsuktam a szeme, hogy a könnyeim ne törjenek elő.

- A lányt a vagonba, a többiket lőjétek fejbe. - mondta tovább a parancsait. Azt nem tudom megmondani mi volt a rosszabb. Ahogy ott lent megdörrentek a katonák puskái, vagy az, hogy a vagonban amiben vissza szálltam, ott feküdt a fiú, egészen Auschwitz-ig.  Az anyja az egész utat zokogással töltötte. Vagy az a tudat, hogy odalent megöltem egy embert. Valakit, aki az apja volt egy másik embernek, talán a nagypapája egy gyeremeknek. De ha nem ölöm meg, akkor én fekszek, ott. Mondhatná erre bárki, hogy ez nem kifogás, pedig ott, akkor a németek rém uralma alatt az volt. Az volt, mert bármelyik perc lehetett az utolsó. Az egyetlen, ami vigasztal azzal az idős úrral kapcsolatban, hogy attól a szörnyűségtől és fájdalomtól, amit én láttam meg mentettem.

Ott aztán minden amiről eddig beszélt Luke semmissé lett. Az a hely amiről beszélt, nem itt volt. Inkább csak nem mondott el mindent. Nem mondta el mi vár ránk. Be vallom egy időre eltűnt a szemeim elől. Nem láttam, de nem is érdekelt hol van. Az ottani szenvedés mindent elnyomott. Még azt is, hogy gondolkodni tudjon az ember. Mintha arra soha nem lett volna idő. Inkább mi nem akartunk gondolkodni. Túl sok borzalmat láttunk, hogy azt át lehessen gondolni.
Mind azt hiszik mi ártatlanok voltunk, de talán mégsem. Az első kiválogatáson már megszokottan itélkeztek élet és halál felett. Az emberek már nem mertek sikítani sem. Én legalábbis hagytam, hogy taszítson a tömeg. A kis fiúra gondoltam, a vonaton. Aztán az anyjára aki a valahol ott áll abban a sorban, amiben én is. Azokra, akik a bácsinak a családtagjai. Miután ki válogatták az embereket, a katonák ismét mindenkit elindították az összes embert. Minket egy nagy fa épületbe vezettek. Hatalmas terület volt benne és több fogas állt sorokban.

- Vetközzenek le! Most mindenek előtt le kell zuhanyozzanak. - mondja egy katona, aki nő. Egy tiszt, rangja csak az Auschwitzi koncentrácios táborban volt érvényes. Körülötte mindig a kápók dolgoztak, teljesítették a parancsokat. Ismét mindenki megtette amit mond. Le vettük a ruháinkat és a szögekre akasztottuk, mikor mindenki meztelenül állt, akkor szólalt meg megint a nő.

- Most menjenek be. - erre mind mentünk és azon szerencsések közé tartoztunk, akik tényleg víz alá kerültek. A zuhany útán végig meztelenül tűrtük ahogy levágják a hajunkat. Aztán egy számot rajzolnak tintával majd tűvel a kezünkbe, mintha már nem számítana, ami eddig a nevünk volt. Az enyém 1044. Nem voltam több azok közül, akik megjárták a poklot Auschwitz-ban.
Miután a tetoválás is ránk került már egészen késő volt. A ruháinkat nem kaptuk vissza. Fekete és fehér csikós ruhákat kaptunk, a fejünkre egy sapkát, vagy kendőt. Egy fa papucsot. Aztán be vezettek minket egy másik házba. A sötét és hatalmas házak közt. A lámpák világítottak, és csak azt figyeltük merre megyünk. Nem rettegtem még annyira mint akkor. Egyszer még láttam Luke-ot. Amikor a kezembe vésték a számot, ott állt az ablakánál a nagy barakknak, amibe azután sokszor láttam. Nem tudom, hogy csak képzeltem-e, hogy engem nézett. Minden héten egyszer eljöttünk ide vizsgálatra.

A barakk amibe be vezettek ugyanolyan volt mint az összes többi. Amiből több száz állt egymás mellett. Valóban azzá téve a helyet aminek szánták. Erre a helyre a világ törvényei nem voltak érvényesek. Auschwitz-nak saját szabályai voltak. Néhány ember már volt oda bent. Az arcuk ugyanolyan ijedt volt, mint amit én is éreztem. Ebből tudtam, hogy ők is nem rég kerültek a falak és szöges, áramos drótok mögé.

- Feküdjenek le és pihenjenek. - mondta a nő, aki eddig osztotta a parancsokat. Mi lassan kezdtünk el az ágyak felé menni. Talán már akkor kellett volna félnünk attól, hogy ezért is kaphatunk golyót? Még nem tudtuk igazán, de igen, volt rá alkalom, hogy valaki a kiadott parancsot teljesítve kapta meg a halálos lövést. Ennek az egyetlen oka, hogy a katonák szórakozni akartak és ott meg is tehették. Az ágyakon.. nevezhetem azt egyáltalán ágynak? Fából készült három emeletes és rettentő kényelmetlen volt. Szalmával volt le terítve és két emberre jutott egy takaró, ami a hideg téli estéken, mintha ott sem lett volna.
Az éjszaka hosszú volt. Anya és Grisska volt csak mellettem. Apáról és Saul-ról nem tudtunk semmit.

- Tudja valaki, hol vannak a férfiak? - kérdezte anya, miután az ajtó becsukódott.

- Ugyanúgy itt vannak. - felelt egy hang, amit nem ismertünk. Egy volt a régebbi foglyok közül. - Majd megmutatom melyik kerítés túl oldalán, de ha oda mész megölnek.

- Azt mondták együtt lehetünk majd. - súgta anyám.

- Hazudtak, anya. - mondtam. Azóta, hogy lelőttem azt a férfit először szólaltam meg. Anyám mintha akkor fogta volna fel, mi is volt eddigi hallgatásom oka. Amikor vissza szálltam én egyedül a vonatra, csak örült, hogy élek. Most átölelte a nyakam és megkérdezte.

- Mindenben hazudtak. - kezdtem el zokogni az anyám karjaiban. - Megöltem, anya. Megöltem valakit. Ha nem teszem meg, akkor az én életemet veszik el. Akkor én halok meg.

- Édes, édes, Rosym. - suttogta halkan, azokat a szavakat, amikkel az édesapám a halála előtt mindig meg tudott nyugtatni. Az a perc, amikor a fejemet simogatva ezt suttogta anyám, azon kevés emlék egyike, amire boldogan tudok vissza nézni. Ott aludtam el és a hajnal korai órája olyan gyorsan jött el, mint azelőtt soha. A nap még nem jött fel az égre, amikor a barakk ajtaja kicsapódott, nagy lámpája a plafonon fénnyel árasztotta el a szobát.

- Fel kelni és a barakk előtt sorakozó. - kiáltotta el magát Luanna, a női tiszt.
A kápó és két helyettese közben végig jártak az ágyak közt és mindenkit felráztak. Egyikük, aki a kápónk volt inkább ütésekkel biztatta fel kelésre az embereket. Ő nem zsidó volt. Lengyel és azért került ide, mert gyilkolt. Nem is akárkit, egy német tisztet ölt meg, aki a zsidó barátnőjét akarta megerőszakolni. Aztán pedig mint Luanna hűséges pincsije élte a napokat, mert állandóan mellette legyeskedett. Azután, hogy felkeltünk és a barakk elé álltunk, jó sokáig nem történt semmi. Csak álltunk ott és vártunk, még csak azt sem tudtuk mire. A kápó hozott egy széket Luanna-nak aki kényelmesen elhelyezkedett és ugyanolyan csendben ahogy mi ott álltunk, úgy ült ő is. Körbe akartam nézni. Tudni akartam mi is ez a hely, de hátul álltam. Anya szorította mindkettőnk kezét. Tudtam, hogy őt csak az érdekli, hogy a lányai mellette maradjanak. Kicsit lábujjhegyre álltam, mert a kíváncsiságot nem tudtam legyűrni.

- Mit csinálsz, Rosemary? - suttogott anya kétségbeesetten.

- Nyugi. - feleltem vissza, szintén suttogva. Ahogy láttam, mintha minden második barakkból ugyanígy ki állították volna az embereket. Amikor viszont a nap elkezdett az égre kapaszkodni meg kellett győződnöm arról, hogy amiket láttam a barakkok mellett élettelen testek voltak. Egykor emberek voltak, igen, de már halottak. A mi barakkunk volt az egyetlen, ahol a nap fel kelte előtt ébredésre bírták az embereket. A többiek akkor verték fel, amikor a nap első sugarait megláttuk az égen. Végig néztük, ahogy először őket is sorokba rendezik, majd parancsot adnak nekik, az indulásra dolgozni. Az egyik csoportban egy nő kiesett a sorból. A többi nő úgy futott el mellette mintha ott sem lenne. Egy női tiszt, aki mellettünk is ült, belé rugott. A teste nem mozdult. Az azután követő dörrenésre össze húztam a szemem. Gyolyót eresztett a nő fejébe. Azért mert bele fáradt a szenvedésbe. Az összes barakkból kinőttek már a nők, de mi még ott álltunk. Utoljára azon a reggelen ettem, mikor elindult a vonat. Négy napja, akkor már. Nem voltam messze én sem attól, hogy össze essek. Anya tartotta bennem a lelket. A végsőkig pozitívan bestélt hozzám és Grisská-hoz. Biztatott minket, hogy tartsunk ki.

A nap már teljesen világossá tette a világot. Még inkább fel fedve, azt a szörnyű világot amiben akkor, ott éltünk. A házak amik a lakó helyként szolgáltak, egyformán fából készültek. Nagyok és tágasak voltak, belsejükben ugyanúgy zsúfolásig sorakoztak az emeletes ágyak. Mindnek a tetején egy hatalmas lámpa adott fényt. Amikor az összes barakk ki ürült, Luke akkor jött ki a táborba. Egyenruhája most elegánsan és rendezetten áll rajta. Mindennap amikor kijött megnéztem Luke-ot. A barakkunk pont a tisztek szállója mellett volt. Persze ezt is kerítéssel védték. Mellette virágok is nyíltak. Mindent láttam, az összes reggelen, amit Auschwitz-ban töltöttem. Minden fájdalmat, amit a nap is.

- Jó reggelt, Evelina. - mondta Luke kedves hangon. Amikor hölgyekkel beszélt mindig különösen kifinomult és udvarias volt, ő maga és a hangja is. Ahogy a nő fel állt és tisztelgésbe vágta magát, én Luke haját kezdtem vizslatni. Bármeddig néztem, nem tudtam be telni vele. A hajszálai kissé vizesek voltak az nap reggel, és fésületlenül, a nedvességtől be göndörödve lógtak kócosan az arca körül. Szőkés barna színe a tincseinek a fény miatt aranyos színben játszott. Az arc vonásai akkor lettek a mosolyból komolyak, amikor felénk fordult.

- A német birodalom munkásai vagytok. - mondta ugyanolyan hangon, ahogy a gettóban és ahogy az állomáson beszélt. Amit most láttam a szemében, az fájdalom volt és a gyűlölet az egész világ iránt. - Mint azt már tudják, a hely neve, Auschwitz. Itt és a mai naptól mindenhol, maguk zsidók a patkányok alatt vannak, a rang és a fontossági listán. Ezt kéne elő adjam és úgy kínozni magukat, ahogy csak tudom. Az én szabályaim mégis mások lesznek. Amíg azt teszik, amit mondok, addig én is jó leszek. Ha az emberek úgy viselkednek, ahogy akarom, hozatok plusz ételt, több takarót és még meg is hallgatok bármit, amit kértek. Viszont ha ennek az ellenkezője történik, akkor az egész barakk és az egész szektor szenvedni fog. Az pedig, hogy szenvedést okozzak a hobbim. Most fognak ételt kapni, aztán Evelina elmondja hol kell dolgozzanak. - ahogy befejezte meg gyújtott egy szál cigarettát és elindult. Az Evelina nevű tiszt követte, a kápók minket is utánuk küldtek. Az egyetlen amire akkor gondolni tudtam Luke utolsó mondata volt. Végre ehetek majd.