Luke

" A gondolataim főállásban tapossák a lelkemet.."

Azon a napon, amikor indult a gettó, Auschwitz-ba már korán reggel ideges lettem. Hess valamilyen kedves és jó szándékú oknál fogva, nálam kezdte a reggelt. Úgy rontott be, mintha otthon lenne.

- Azzal tisztában vagyok, hogy a tisztelet nem az erősséged, de hogy kopogni sem tudsz, azt nem gondoltam volna. - fintorogtam az asztalnál ülve, a kávém felett, és kisebb szerencséjére a nap első cigijével a kezemben.

- Még nem szedted össze magad?! - ordított ugyanúgy, mint azelőtt, hogy ki neveztek. Nekem a szokásos mosolyom jelent meg az ajkaimon és az az őrület a szemeimben, ami annyira boldoggá és magabiztossá tett mindig, föleg ha Hess idézte elő. Őt mindig jobban szerettem kínozni mindenkinél. Igazából bárki szenvedett vagy halt meg a kezeim által mindig Hess jutott az eszembe. Minden alkalommal arra vágytam, hogy az a féreg legyen ott. Ahogy a cigimet elnyomtam fel is pattantam, egyenesen a nyakára kulcsoltam volna a kezem újra.

- Herr Hess, mein Reischfhürer! - állított meg Götz szava, aki a Hess mögött nyitott ajtón lépett be. Engem büszkeség töltött el és újra csak a mosolyommal támadtam, Hess felé. - A zsidók nemsokára lent vannak mind.

- Herr Hess, Götz, lefelé! Ez parancs. - mosolyogtam. Nem tudtam abba hagyni azokat a helyzeteket, amikor éreztethettem vele, hogy a felettese vagyok, majdnem annyira élveztem mint a halálát. Ők ketten azonnal le is mentek, habár Hess nem hagyhatta ki, hogy dühösen végig mérjen. Én továbbra is mosolyogtam és még integettem neki. Mégsem voltam nyugodt. Össze tudtam volna rombolni az egész szobát miután ki mentek. Az egyetlen megmentőmhöz, a piás üveghez nyúlva indultam le én is miután fel öltöztem. Akkor bontottam meg a boros üveget, de mire ki értem az ajtón már nem volt a kezemben. Ennyi kellett ahhoz, hogy nyugodt legyek, hogy amikor újra meglátom Hess-t, ne tépjem ki helyben a szívét. A rendezett sorokban akkor már ott álltak az emberek, ahogy az emelvény mellett a katonák is. Mind arra vártak, hogy végig mondjam a jól betanult kamu szöveget, amit Auschwitz-ról és a többi munkatáborról elő adtunk. Amint elindultak én is a kocsimba ültem. Meglepetésemre Evangelia is mellém ült.

- Az a hely nem hölgyeknek való. - mondom Eva-ra mosolyogva. Igazából boldog voltam, hogy velem jön. Csak ő és Jozeph maradt nekem, Wolfon kívül, akiket őszintén szerettem.

- Hidd el lesz amit élvezni tudok majd. - felelt a lány, miközben meggyújtottam a cigim és beindítottam a motort.

- Te leszel a tiszti kurva, értem. - nevettem fel, amire kaptam is egy kisebb pofont.

- Na, ne bánts ha, vezetek. - szóltam megint.

- Persze, vezetsz részegen. - mondja Eva. - Ha balesetünk lesz nem azért mert én megütöttelek.

Előbb értem oda az állomásra mint a zsidók díszmenete. A katonák, akiknek félre is kellett ugrani a kocsim elől, szó nélkül jöttek, hogy ki nyissák az ajtót. Én oda dobtam az egyiknek a kulcsomat, hogy álljon fel a vonatra a kocsimmal. Aztán a kávézóba mentem az oldalamon, Eva-val. Azt az időt míg a gettó lakói is ideértek, ott töltöttük. Amikor hallottuk a kiabálást akkor mentünk ki. Eva azonnal az első vagon felé vette az irányt, ahol egy katona várta, hogy felsegítse, míg a zsidók egymást löködve és tűrve, hogy a katonák is ütésekkel és szitkokkal sürgetik, hogy fel szálljanak a marhavagonokba, egy darab deszkán jutottak fel a vonatra. Én élvezettel néztem végig és hallgattam a kétségbesett kiabálásokat, ahogy szeretteiket keresik, és az ütésekre fellhangzott fájdalmas sikolyokat. Mikor mind a három marhavagon bezáródott, amibe majdnem négy száz embert zsúfoltunk bele, én is felmentem, az utasszállítóba, hogy le pihenjek egy füves cigaretta után, mielőtt még Hess megtalál. Habár akkor már semmi joga nem volt nekem parancsokat osztani. Az út Berlin-től Auschwitz-ig négy napig tartott, én közben semmi mást nem csináltam, csak ittam, elszívtam a maradék füvemet és Eva társaságát élveztem. A négy nap alatt egyszer álltunk meg. Én akkor épp meztelenül feküdtem, Eva ugyanígy mellettem a közös kabinukban.

- Miért álltunk meg? - néz ki az ablakon Eva. - Ez már az az állomás?

- Nem. - ráztam meg a fejem, aztán kipattantam az ágyból és az egyenruhám nadrágjával kezdve fel öltöztem. Be voltam tépve és szórakozni akartam. Amikor kiléptem a kabin ajtaján, Götz és Freyer már mentek le felé a vonat lépcsőjén.

- Luke, kijött! - kiáltott boldogan és részegen Götz. - Akkor buli lesz.

Én csak mosolyogtam és már kész tervvel szálltam le, azzal kapcsolatban a két férfi után, hogy mivel fogok szórakozni.

- Kértek valamit? - kérdezte Freyer, az állomás kávézója felé haladva.

- Egy whiskey-t. - mondtuk egyszerre Götz-cel. Freyer nem szólt egy szót sem rá, de mire kinyitattam az egyik marhavagon ajtaját kihozta az italokat és magának egy kávét.

- Tíz embert szeretnék kérni aki önként és dalolva le száll. - mondtam szembe mosolyogva, a hunyorgó és rémült emberekkel. - Ha nekem kell választani mindenki meghal.

Lassan ugyan, de el kezdtek le szállni az emberek. Volt köztük férfi, nő és fiatal egyaránt, mindössze hét ember állt meg velem szemben. A többiek túlságosan féltek. Én fel emeltem a fegyverem és kegyetlen módon egy kis fiúra szegeztem.

- Akkor játszunk egy kicsit. - mondtam, fel emeltem a kezem ki tárva azt az öt ujjam, amik nem a fegyvert tartották. - A lényeg, hogy, ha addigra, mire az összes ujjam lecsukom nem lép le még három ember a kisfiú meghal. Folytatjuk ezt egészen addig, míg itt nem lesz előttem a három ember. - fel emeltem a kezem, aztán egyesével lehajtottam az ujjaim. Három volt nyitva amikor újra megszólaltam. - Ha nem lép elő valaki meghal. - láttam, hogy könny szökik az emberek szemébe. Közben a Hess szemében látott megvetésre gondoltam. Mivel senki nem lépett elő, ott a vagonba lőttem, mire a fiú holtan esett össze. Az emberek sikítottak és befogták a fülüket. Én pedig, mint valami őrült mosolyogtam. A gondnak talán azt is lehet nevezni, hogy ez többször megtörtént később is, amikor választ próbáltam kicsikarni az emberekből, és mindig csak akkor vitt eredményre, mikor már legalább egy ember meghalt. Ami ezután következett, nos az nem mondom embertelen. A három ember most is megjelent előttem. Ennyi kellett nekik, hogy cselekedjenek.

- Csukjátok be! - intettem a vagon ajtó felé, ránézve két katonára, aki mögöttem állt. Azok megtették, mikor az összes ajtó becsukodott, én megszólaltam. - Most öt-öt ember megáll egymással szemben. Ne kelljen említenem, hogy most az öt másodperc alatt két ember hal meg mert a játékhoz párban kellenek.

- Mi baja magának? - kiáltott fel akkor egy ember.

- Tényleg tudni akarja? - nevettem fel hangosan. - Na tegyék, amit mondtam.

Mint ahogy azt már mondtam ezt olyan sokszor játszottam el, de egyszerűen nem tudtam máig sem megérteni, hogy mi az oka annak, hogy mindannyiszor hagyták, hogy meghaljon így valaki. De többször soha nem kellett lecsuknom az ujjaimat. Pedig élveztem azokat a pillanatokat. Az emberek egymással szembe álltak. Ezután kaptak egy-egy fegyvert.

-Aki lő életben marad. - mondtam. - Legyen most is az ötmásodperces játék és a katonák utána lőnek.

Azt hiszem ez is egy olyan dolog volt ami szőrnyé tett engem. Alig hagytam időt. Most fel emletem a kezem és széttártam az ujjaim. Az a csend fülsiketítő és fájdalmas volt. El is kezdtem lecsukni az ujjaim. Még négy nyitva volt, amikor egyetlen fegyver elsült. Az egyik fiatal fiú, aki Rosemary-vel állt szemben, a földre esett. A gyönyörű lány szeme csukva volt. Talán nem akarta látni a hullát.

Akkor talán már éreztem a sullyát, annak amit tettem. De még folytattam, talán nem akartam elfogadni, hogy már akkor túl sok szenvedést okoztam, mindenkinek magam körül. Még tovább kínoztam az embereket.

- A lányt a vagonba, a többieket löjjétek fejbe. - intettem a katonák felé. A whisky-s pohár addig a kezemben volt, azelőtt húztam le, hogy elindultam a kabin felé. Út közben adtam Götz kezébe, akit nem kellett kérjek, hogy vigye vissza. Azután az út ugyanolyan csendesen telt, mint addig az állomásig. Azonban egyvalamiben más volt. A marhavagonokban is tudták az emberek, hogy most a vég jött el. Mondthatnák, hogy idő előtt mutattam meg nekik, de tudniuk kellett. Az igazat megvallva ez volt a parancs. Mi pedig ezt tettük. Már esteledett, amikor Auschwitz-hez értünk, innen két irányba lehetett ellátni. Az egyik oldal tele volt mozgással, de mintha már akkor halott lett volna. Ijesztően magas házak és halvány fény volt az állomáson. A kutyák ugattak, amibe sikolyok vegyültek. A másik oldal tiszta volt és érintetlen. A város mögött, amit Oswinschim néven ismerhettek az emberek, ott volt egy veteményes. Arra volt fenntartva, hogy a katonáknak élelem legyen termesztve. Emellett volt Auschwitz vonat állomása.
Eva azonnal egy kocsiba ült a bőröndjeivel. Neki azonnali út járt a tisztek szállodájában fenn tartott szobájába. Én meg álltam és figyeltem amellett az ember mellett állva, aki tényleg mindent tudott rólam. Joseph Mengele. Ő volt az egyetlen barátom. Azt hiszem, volt amikor már ő is félt tőlem, mégis a végsőkig mellettem maradt. A mi vonatunk mellé, kettő másik is befutott, így Jo-nak volt dolga, a válogatás terén. Én szolgálót akartam választani magamnak. Furcsa volt erre gondolni, de azt akartam Rosemary legyen az. Az a lány, olyan volt az elejétől, mintt aki képes lett volna megmenteni. Talán én nem hagytam neki? Megráztam a fejem, és Jo mellé léptem.

- Hova küldenéd? - néztem fel rá, amikor egy fiatal lány állt meg előtte. Akkor dobtam el a cigaretta csikkjét.

- Dolgozni. - vonja meg a vállát, Jo. Én nem szóltam egy szót sem. Megfogtam a lány kezét és én is fel mentem a tiszti szállóba. Az ajtó előtt egy katona várt, ukrán volt azt hiszem. A német kiejtése legalábbis rossz volt.

- Doktor Mengele, bízott meg vele, hogy vezessem fel, a szobábájába. - mondta. A kezét a már rég megszokott katonai szalutálásra emelte.

- A legfelső az ugye? - nézek fel a lépcsőn, ami egy teraszhoz vezet, ami magas oszlopokon áll, a tiszti szálló főbejárata előtt. A katona bólint, ami biztossá teszi, hogy ukrán és csak kényszerből volt a tábor örzösénél. Velük üzletelni is lehetett, a foglyok közül is, ki használták egy-ketten, a későbbiekben. A lányt először fürdőbe küldtem, aztán amikor fekete egybe részes ruhában elém jött, végig néztem rajta. Fekete haja és nagy barna szemei voltak, az arca fehér volt.

- Mi a neved? - szegeztem neki az első kérdésem. A lány fel emelte a fejét és úgy mondta, a kérdésemre a választ.

- Aliana, uram!

- Az enyém, Luke. - mondtam, mosolyogva. Tetszett a lányban, hogy magabiztos volt. - Mától a szolgálóm leszel. Azt tedd amit kérek, és nem lesz bajod. - mondtam el neki, azt is amit mindig elvártam, és nem is lett volna nehéz teljesíteni.

- Értettem, uram. - folytatta a lány magabiztosan. Egy valamit tudni kell az Auschwitzi tisztekről, nekik már csak az alkohol szabott ott gátat, a táborban. Semmi és senki nem mondott egyetlen szót sem, tehettek akármit a foglyokkal, legyenek azok zsidók vagy nem. Erőszak, embertelen és fájdalmas orvosi kísérletek, éheztetés és mindenféle kínzás. Ostor fabotok és fegyverek dörgése adott minden áldott nap, ritmust a sikolyok alá, amik ilyenkor felhangzottak. Én ide nem terveztem magammal vinni a lányt, akit szolgálónak választottam. Azonban Alina különleges volt, mintha az elejétől értette volna, hogyan kell életben maradni egy ilyen helyen.

- Ha most nem tudok tenni önért valamit, uram én vissza vonulok, amíg le nem jön vacsorázni. - olyan magabiztosan beszélt a lány pont arról, amit elvártam, ami muszáj komunikáció volt.

- Hozz egy üveg, whisky-t és irány a munka. Ha érdekel, mi lenne odakint a sorsod velem jöhetsz. - néztem rá mégis, valami kedves mosoly félével az arcomon, de kedves nem akartam lenni. A lány bólintott és el is indult a whisky-ért, aztán velem is jött. Talán azt gondolta, ha nem teszi, már el is jön számára a vég. Inkább végig nézte velem az emberek sorokba rendezését és a külső személyiség jegyeiknek teljes megszüntetését.