Anyám azt hiszem sosem szeretett. Nem csak engem, úgy az egész világot. Mindenre és mindenkire ellenségként tekintett. Apámtól elvált mikor még kicsi voltam. Egyikőjüket sem érdekelte igazán a sorsom. A bíróság végül anyához ítélt, heti kettő alkalommal viszont apával kellett töltenem a napot. Egyikőjük sem repdesett az örömtől, én magam sem. Talán az lett volna a legjobb, ha új szülőket kapok, ők meg megszabadulnak a nem kívánt gyermeküktől. Az élet máshogy hozta... nem szeretem az életet. Nem bánt jól velem. Igyekeztem más módon szemlélődni, de a vége mindig csalódás maradt. Megkínzott, letepert, fájdalmat, sebeket okozott. Nehéz élni... és én rosszul élek.

Azt sem tudja, hogy pszichológushoz járok. Ha tudná sem igazán hatná meg valószínűleg. A tó partján találtak rám idegenek. Én már csak a kórházban tértem magamhoz. Nem maradt meg, hogy hogyan kerültem oda. Egyedül egy fura, sápadt, hosszú hajú alak képe lebegett a szemem előtt, de abban sem voltam biztos, hogy az egészet nem-e álmodtam. Minden összefojt. Egy dolog vált világossá. Segítségre van szükségem.

Tőle ezt nem kaptam meg. A mai világban talán erre használták a kiégett középkorú nő kifejezést. A munkán kívül nem létezett más számára, de nem azért mert imádott volna dolgozni. Kevés órabérért, sok és keserves melóval próbált eltartani engem és saját magát. Szar helyzetben voltunk. Apa segítsége sem volt már elég, a kis panellakást nehezen tudtuk fenntartani. Így úgy voltam vele, jobb ha keresek magamnak valami munkát.

Nem tudom miért titkoltam el előtte, hogy dolgozom. És utólag azt sem, hogy ő hogy nem vette észre. Azt hiszem féltem tőle. Féltem, hogy azt a keveset is elveszi amim még maradt. Végül is dolgozni sem volt rosszabb, mint otthon lenni. Itt pár ember legalább beszélt hozzám és nem gyűlöletkeltő, negatív szavakat vágott a fejemhez. Ha valamiért nem tudtam elvállalni egy napot, megkérdezték mi az oka. Lehet nem épp a lelki világom érdekelte őket, de még ezek is jól estek. Ennek ellenére az igazi okot sosem árultam el.

Így azt hiszem nem nehéz kitalálni, hogy mire költöttem a pénzt, amit megkerestem. Minden erőmmel azon voltam, hogy magam tegyem szebbé a sorsom, ha már mások nem tudják. Először egy fejhallgatót vettem, hogy megfelelő minőségben hallgathassam a kedvenc számaimat. Viszont a zene egy idő után nem segített. Ekkor jött a pia.

Alkoholistának nem nevezném magam. Csak akkor ittam, amikor semmi más nem jöhetett szóba. Nem kívántam, sőt undorodtam a keserű löttyöktől. Akkor miért pont ezekhez nyúltam? Ez tűnt a legolcsóbb és legártalmatlanabb megoldásnak, ráadásul apámnál is mindig ezt láttam. Csak amíg ő dühöngött, rombolt, aztán nagy nehezen álomba merült egy átivott éjszaka után, én... én sírtam, aztán küszködve magamba erőszakoltam egy üveg bármit, hogy tompítson érzelmeimen. Nekem nem a világgal volt bajom, hanem magammal. Nem illettem ide. Nem illettem másokhoz. Máshoz.

Azon a délután vált ez bennem biztossá, mikor összevesztem a legjobb barátommal. Ő tudott rólam mindent. Tudta, hogy mennyire nem érdeklem a szüleim, hogy mennyire válságos időket él a párkapcsolatom, ami mostanra megszűnt és azt is, hogy a szakember sem tud segíteni nekem. Valahogy másra volt szükségem. De ő nem akart velem együtt keresni tovább, hogy mi lenne az. Magamra hagyott az útvesztőben, ahonnan egyik út sem juttatott ki. Minden csak.... ugyanoda ért vissza.

Hazafelé sétáltam. Anyát nem foglalkoztatták az orvosi tanácsok, miszerint jobban kellene figyelnie rám és ügyelni, hogy a hidegebb idő miatt rétegesen felöltözzek. Mindössze egy vékony sálat kötöttem a nyakamba és fittyet hánytam a bűntudatra, mivel egy kabát sem ártott volna, ha nem akarok beteg lenni, vagy újra kórházba kerülni.

Annyira nem érdekelt ez az egész. Hiába igyekeztem kimászni abból a sötét gödörből amibe estem, nem volt segítségem. Nem véletlenül keveredtem ezelőtt is a tópartra. Azóta sem tudom megmondani, hogy pontosan mi történt akkor. Az életem... amit utáltam valahogy teljesen megváltozott.

Úgy éreztem valaki figyel, de nem láttam. Valaki nyomon követi az összes mozdulatom, valaki, aki most is követ, aki érzi hogy nem vagyok rendben és valaki aki... Aki számára fontos vagyok. Érzem, hogy itt van. Hűvös szellő érinti a vállamat és sepri tovább onnan kócos tincseim. Ez ő. Részévé vált minden léptemnek, sőt a létemnek is. Tőle függött. Elég volt, hogy ne dobjam el. Ő lett az árnyékom árnyéka.

Akimindig velem van, nesztelenül. Aki nem kér semmit, csak figyel. Én is megakartam figyelni őt. Megérteni és... megszeretni. Ez viszont nem volt egyszerű.