A négy mágus még az erdőben elvált a felszabadított mágusoktól, kivéve egy férfit. Magas volt, sötét hajú és szemű, napbarnított, öltözéke elegáns. A négy mágus észre sem vette, úgy érték el a di Grecho házat.
Meglepetésükre nem a szülők nyitottak ajtót, hanem egy megviselt, fáradt lovag, egy sebesült rigóval a karjai közt.
- Eldhan! - ugrott a lovag nyakába Alhadion, vigyázva a madárra.
- Dio, Isten hozott! - mondta Eldhan.
- Szervusz Eldhan! - ölelte át Oliah.
Bementek a házba, majd Alhadion elmesélte kaladjaikat. Eldhan kicsit sem lepődött meg, majd ő következett.
- Az a szomorú hír, - kezdte Eldhan. - nos, Enrico Dandolo dózse meghalt a csatában.
- Tessék? - kérdezte Janus.
- Szegény öreg tudta, hogy a hazautat nem éli túl. A pápa így sem zárta a szívébe a Latin Királyság miatt, és végeztek vele.
- Istenem! - suttogta Julia, és keresztet vetett.
Csendben ültek, majd Olivia hozott tükörtojást. A négy mágus igencsak meglepődött.
- Gyors kérdés, hány napig voltunk távol? - kérdezte Alhadion.
- Négy teljes napig. - mondta Theseus.
- Már azt hittem, elmentetek Bizáncba. - mondta Eldhan.
- Nem, és épségben vagyunk. - mondta Julia.
- Figyeljetek, én most elmegyek a kővel... - kezdte Alhadion.
- Állj csak meg! - mondta Olivia. - A sötét ékszereidet kérem beszolgáltatásra!
- Anya, ezek veszélyesek! - tiltakozott Alhadion.
- Épp ezért kérem. - mondta Olivia. - Dio, csak a te érdekedben.
- Hát... Én inkább a ládámban tartanám a többi régi kacat közt. Ott biztos nem keresné senki. Nyugodj meg anya, tudom, mit csinálok.
- Mint mindig. - morogta Oliah.
- Rendben, tégy, amit akarsz. - mondta Olivia. - De légy óvatos!
- Mint mindig, anya. - mosolyodott el Alhadion, és felment a szobájába.
Gyors leltárazást tartott: Donna Khatrina Fekete Gyűrűje, a Sötét Talizmán, egy másik, szabotált gyűrű, és a Zöld Gyűrű.
Egy ideig figyelte a smaragdkövet a fekete vasfoglalaltba ágyazva, és nevetett, milyen amatőr illeszt smaragdot egy szellemek megidézésére szolgáló gyűrűbe. Aztán eszébe jutott, hogy ő az az amatőr, és diplomatikusan elhallgatott. Fogott egy csipeszt, kivette a smaragdot, a helyére tett egy lapnyi vékony obszidiánt, majd a dioptázt, és összezárta a foglalatot.
A gyűrű egy kicsit pattogott, majd Alhadion elővett egy kevés aranyport. Egyszer kipróbálta, hogy az egyik arany hajszálát porrá őrölje, így varázsport kapott.
A Zöld Gyűrű kacagott, majd Alhadion ráfújta az aranyport. A gyűrű meghunyászkodott, és engedelmesen megállt.
- Ha megmozdulsz, neked annyi. - mondta Alhadion, majd egy pillanatra kitekintett az ablakon.
Egy férfi járt arra, és hirtelen eltűnt. Alhadionnak nagyon gyanús volt a dolog, de visszafordult az asztalához.
- Szerinted, Fehér? - kérdezte a Fehér Gyűrűtől.
A gyűrű vészjóslóan megmoccant, mire Alhadion bólintott.
- Biztos vagy benne, hogy Donna Khatrina embere?
A Fehér Gyűrű ismét megmoccant, megerősítő választ jelezve.
- Segítesz nekem? - kérdezte Alhadion ismét.
A Fehér Gyűrű legurult az asztal alá. Alhadion sóhajtott, majd egy kis csomagot és egy botot talált ott.
- Arra célzol, hogy kellene nekem egy mágusbot? Ahogy gondolod.
Alhadion gyorsan elrejtette a sötét ékszereket, majd munkához látott. Talált a csomagban egy nagyobb darab, gömb alakú hegyikristályt, majd jobban megvizsgálta. Gyönyörű és erővel teli volt, majd a csomag többi részét is megnézte. Volt még ott némi görbe kristálylap, egy aranydarab, és egy elkészítési leírás.
Alhadion biccentett, majd megnézte a fabotot is. Világos színe volt, előre lecsiszolt. Az aranyat megolvasztotta, vékony spirálban öntötte a botra, majd sárkánykarmokra emlékeztető foglalatot készített a kristálygömbnek. Készített egy olyan részt, ahol a keze elfért két aranysáv között, éppen odaillettek a kristálylapok. Végül beillesztette a hegyikristályt a helyére, majd aranyport szórt a botra, és varázsigéket mormolt fölötte.
Miután végzett, megnézte a neki írt üzenetet a leírás mellett.
"Drága uram! Shuan Nirrakk emlékivel élve, Donna Khatrina ellenségeként nem semmi az életed. Íme néhány tipp, hogyan készülj fel ellenük: Először is én magam. Kedvellek, és nem hagyom, hogy átkok szálljanak rád. Egy bot, amivel látszik, hogy nem vagy kispályás. Nem sokan tudnak ilyet birtokolni, készíteni még kevesebben. De neked menni fog (leírás nem messze!). Egy máguspáncél, mint a nagy embereknek. Arany illik hozzád, a fölött hordhatnád a fehér talárodat. Tudom, volt ilyened, de az béna volt. Egy korona, vagy fejdísz jól állna, a páncélhoz igazítva (ha Donna Khatrina tőrt alkalmazna). Emellett áldjon az Úr! A Fehér Gyűrű szelleme, Hegyi."
Alhadion a gyűrűre nézett, majd azonnal munkához látott. Azt már maga, sem tudta, hogyan csinálta meg a megfelelő szerszámok, illetve üllő nélkül a páncélt, de a végeredmény a célnak megfelelt.
Eltette az új munkákat, majd Oliah jött be egy levéllel.
- Ez a tiéd. - mondta. - Donna Khatrina hiányol téged.
- Azt meghiszem. - mondta Alhadion, és felolvasta a levelet. - "Ha nem adod át, ami engem illet, átkozott legyél a családoddal együtt! Üdvözlöm az Árnykirályt." Nemes egyszerűséggel ez a nő el akar törölni a Föld színéről. Mit gondolsz?
- Hibbant banya. - mondta Oliah. - Holnap reggel megyek dolgozni, eljössz velem?
- Mindenképpen. - csillant fel Alhadion szeme.
- Remek. Julia és Janus holnap visszamennek a szüleikhez.
- Ó, kár. - sóhajtotta Alhadion.
- Nyugalom, Dio, Julia nem hagy el téged. - mondta Oliah. - Ki ne akarna a leghíresebb velencei bajkeverővel barátkozni?
- Ne viccelj már! Nem vagyok bajkeverő, sem híres.
- Hát, én nem így tudtam. - mondta Oliah, majd elment.
Alhadion még utánanézett, majd gyertyát gyújtott. Este volt, viszont neki egyáltalán nem akaródzott lefeküdni, így leltárt készített a többi varázstárgyáról is. Fehér Gyűrű, bot, aranypáncél, fehér köpeny, Jóslat, Látókő, Kék Gyűrű, Sárga Gyűrű, Narancs Gyűrű, és nála volt a Vízelementálok királynőjének gyűrűje is.
- Hm, vissza kéne vinnem... - morfondírozott, majd lenézett az ablakból.
Mindössze két emeletre volt tőle a talaj, közel-távol csak a nappali ablakai. Alhadion magához vette legújabb munkáit, felvette a fehér köpenyét, a Fehér Gyűrűt, egy tarisznyába rejtette többi tárgyait, csak a sötét tárgyakat hagyta a helyén, majd leugrott az ablakából. Szerencsésen landolt egy bokorban, majd a Fehér Gyűrűvel megvilágítva az utat, az erdőbe sietett.
A furcsa férfi előbújt rejtekéből, és Velence belsejébe rohant. Ebből Alhadion semmit nem vett észre, nyugodtan sétált a legközelebbi tóig, ahol ő és Julia összefutott a medvével.
A férfi ezalatt beért a városba, félúton találkozott Donna Khatrinával.
- Hol a gyűrű? - kérdezte Donna Khatrina.
- A fiú ládájában. - mondta a férfi mosolyogva. - Most ment az erdőbe.
- Az erdőbe? - kérdezte Donna Khatrina kíváncsian.
Dél felé haladtak, lassan kiértek a városból.
- Ez érdekes. Te elmész a gyűrűért, én a fiú után megyek.
Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, Donna Khatrina eltűnt a fák között.
Alhadion a tóhoz ért. A környék kihalt volt, csak egy menyéttel találkozott út közben. Leguggolt, megmártotta a kezét a vízben, majd felállt, és elővette a vízgyűrűt.
- Felséges királynő, visszahoztam a gyűrűdet. - kezdte Alhadion. - Köszönöm a segítséget! Tiszta a kristálybarlang.
Bedobta a gyűrűt, majd sokáig nézte a víz fodrozódását. Lassan fordult vissza, mire egy izzó, vörös, szempárral találta szembe magát. Ijedtében majdnem felsikoltott, és teljesen elsápadt.
Donna Khatrina elmosolyodott, majd közeledett Alhadionhoz. Alhadion sziklaszilárdan állt, amíg nem érezte közelről Donna Khatrina parfümjét. Köhögni kezdett, hátrált, majd addig lépett hátra, amíg a vízbe nem esett.
Donna Khatrina megvetően kacagva közeledett, de Alhadion gyorsan a túlparta úszott. Donna Khatrina egy tűzgolyóvarázslathoz készült, mire a tűzgyűrű előtűnt a semmiből Alhadion lába előtt.
Gyorsan felhúzta a gyűrűt, Donna Khatrina lőtt, Alhadion hárított. A tűzgolyó kis lángokká esett szét, néhány Donna Khatrina ruhájára esett, és a finom kelme lángra kapott.
Alhadion kacagott, Donna Khatrina dühösen oltotta el ruháját, és Alhadionhoz közelített, egy gömbvillámmal a kezében. Alhadion is érezte, hogy jön a baj, és egy fénygömböt idézett meg.
Egyszerre támadtak egymásra, a fény és a villám eltérítette egymást. A fény megállt a tó fölött, és kis sugarakra esett szét, a villám viszont könyörtelenül haladt az ellenkező irányba.
Egyszer csak reccsenést hallottak, egy fiatal fa kidőlését. Alhadion is nagyot nyekkent, majd hirtelen a hang irányába rohant.
Donna Khatrina szitkokat és villámokat szórt utána, de egyik sem talált célba. A meglepően könnyű aranypáncél nem engedte át a fizikai támadásokat, a szitkokkal pedig Alhadion nem törődött.
Donna Khatrina hamarosan lemaradt, és megállt pihenni. Azonnal el is vesztette Alhadion nyomát.
- A fenyő! - kiáltott fel hirtelen Alhadion.
Balszerencséjére Donna Khatrina meghallotta őt, és a szélnél is sebesebben futott felé.
Alhadion az égő fa fiatal ágait nézte, és igyekezett eloltani őket. A víz csak rosszabbat tett, és mintha már az is meggyulladt volna.
Donna Khatrina felkacagott, és egy villámot lőtt Alhadion felé. Alhadion ijedten fordult hátra, maga elé kapta a kezét, és várta a halált.
A fenyő néhány megmaradt ága védelmezően takarta el Alhadiont, és vedőburkot képzett kettejük körül. Donna Khatrina kacagott, érezte, hogy a fenyő hamarosan elpusztul. Még egy támadást nem bírna ki. Egy villám csapott bele a fába, az mintha hatalmasat nyögött volna, majd recsegve-ropogva Alhadionra dőlt.
A védőburok még így is rengeteg energiát felfogott, mint erre Alhadion rá is jött, és ez apró kisülésekben nyilvánult meg. Úgy tett, mintha halott lenne, alig vett lélegzetet. Donna Khatrina elmosolyodott, Alhadionhoz ért volna, de a villámmal teli védőburok azonnal megégette a kezét.
Káromkodva húzta volna el a kezeit, de Alhadion a csuklói után kapott, és lefelé húzta.
- Neked halottnak kéne lenned a fenyővel együtt! - sziszegte dühösen Donna Khatrina.
- Úgy tűnik, szerencsém van. - mondta Alhadion mosolyogva.
Hirtelen ellökte magától Donna Khatrinát, majd ő is talpra ugrott, és egy fénysugarat lőtt rá. Donna Khatrina hátraesett, Alhadion gyorsan vizet fakasztott a föld alól, és Donna Khatrina a saras vízbe esett. Alhadion halkan nevetett, de nem sokáig. Donna Khatrina megidézett egy árnylovagot, ami Alhadionra támadt, majd egy másikat, ami felhúzta a sárból.
Alhadion csak arra tudott gondolni, hogy az a boszorkány mindig megőrzi úrihölgyi álcáját. Pedig Shuan Nirrakk csak egy árva volt, szegény sorú, és Alhadion nem gondolta, hogy a lánya sokkal jobb körülmények közt élhetett volna.
Hirtelen rájött, hogy bármi történik, nem említheti a jóslatot vagy a kristályokat. Az végzetes lett volna számára, mert Donna Khatrina biztosan elrabolta volna magával, ha megtudja, hogy valóban komoly ellenfelei egymásnak.
Az árnylovag lassan hátracsavarta Alhadion két karját, Donna Khatrina kacagott.
- Milyen hasznos, ha az ember apja az Árnykirály volt. - mondta megvetően.
Alhadionnak szinte azonnal tervek és balsejtelmek formálódtak a fejében. Látta azt a furcsa férfit, sejtette, hogy a Zöld Gyűrű nincs biztonságban, és nem is lesz ő maga sem. Gyorsan kellett cselekednie.
- Lancelot, hozzon nekem egy kis vizet, nagyon megszomjaztam! De siessen, különben tudja, hol találja a fejét! - mondta Alhadion, csettintett, mire az árnylovag elindult a legközelebbi tóhoz.
Pont, ahogyan Alhadion remélte. Donna Khatrina döbbenten állt, a lovag után nézett. Az árnylovag lassan a vízelementálok tavához ment, majd valami lehúzta a mélybe. Donna Khatrina felocsúdott, de ekkorra Alhadion már egy légáramlat hátán lovagolt, nem messze a házuktól.
Donna Khatrina egyszerre sírt, dühöngött és nevetett, kacaját Alhadion akárhogy próbálta, nem bírta elfelejteni. Mintha hallotta volna már ezt a furcsa hangot, de nem törődött vele. Ha valaki megszerzi a sötét ereklyéket, annak csúnya vége lesz.
Szobája ablaka gondosan be volt zárva, és épphogy megnyugodott, amikor faszilánkok roppantak a talpa alatt.
Majdnem felkiáltott, majd felmászott a szobájába. Hajnalodott, az első napsugarak kellemesen felmelegítették és energiával töltötték fel Alhadiont.
- A tűzgyűrű! - kapott észbe Alhadion. - Azt is majd vissza kell vinnem.
Felment a szobájába, ahol látszólag minden a helyén volt. Belenézett a fiókba: a világos gyűrűknek, illetve a jóslatnak nem esett baja, illetve mégis. A jóslat lapja egy kicsit beszakadt. Alhadion nem mert a ládába nézni, inkább egy szellem és egy korona képét véste egy vaslemezre, és sóhajtott.
- El sem hiszem, hogy megteszem. Shuan Nirrakk. Shuan Nirrakk. Shuan Nirrakk.
Shuan Nirrakk szelleme unottan lebegett Alhadion előtt, megpróbált a vaslemezen túlra menni, de mágia akadályozta mozgását.
Alhadion nyugodtan állt, bár a keze remegett.
- Mit akarsz, Suanir? - kérdezte Shuan Nirrakk.
- Hol vannak a tárgyaink? - kérdezte Alhadion.
Tetszik, hogy többes számot használsz. Igen ügyes munkák, remélem, egyszer megtanítjuk egymást a saját mesterségünkre.
- Ne tereld a szót!
- Ahogy kívánod! - mondta Shuan Nirrakk gúnyosan, és meghajolt. - A mi édes leánykánk egy embere ellopta a Sötét Ereklyéket. Ha javasolhatom, öljük meg mind a kettőt, segítek, és szabadon engedsz.
- Te teljesen bolondnak nézel engem? Tudom, mire vagy képes szabadon.
- Látom, jó helyen születtem újjá, okos és tehetséges ifjú vagy. Azt viszont sose feledd, te én vagy. Khatrina is így talált rád, a kristályok is felismerték a mágiám nyomát.
- Most rögtön hallgass el! - mondta Alhadion. Mély levegőt vett, majd folytatta. - Hogyhogy Donna Khatrinánál van a Zöld Gyűrű, és itt vagy?
- Megidéztél szerény kastélyomból, Mesterem! - mondta gúnyosan Shuan Nirrakk, és elmosolyodott. - Jól tetted, különben az új mesterem szolgálatába kellett volna álljak.
- Akkor most tartozol nekem.
Shuan Nirrakk méregzöld szeme tágra nyílt, majd ijesztően összeszűkült, és gyűlölettel nézett Alhadionra.
Alhadion nyugodtan vállat vont. Tudták mindketten, hogy Shuan Nirrakk nem árthat Alhadionnak, hacsak nem azt a parancsot kapja.
Shuan sóhajtott, és unottan álldogált.
- Mit kívánsz tőlem? - kérdezte végül.
- Csupán annyit, hogy kövess!
- Csak ennyit? Minek nézel te engem?!
- Szellemnek. - mondta Alhadion, és sejtelmesen elmosolyodott. - Menj vissza szépen a vasba!
Shuan Nirrakk sóhajtott, majd engedelmesen megszállta a vaslemezt. Alhadion elrakta azt, majd leosont a szobájából.
Éppen kilépett volna az ajtón, amikor valaki a nevén szólította.
- Dio, te mit csinálsz?
Alhadion ijedten fordult hátra.
- Eldhan? Tudod, éppen csak...
- Tegnap este felforgatták a szobád. Láttam a tettest.
- Remek, vagyis nem, nem remek... Izé... ellopta a Sötét Ereklyéket. Épp indulni akartam...
- Veled megyek.
- Ez őrültség! Nem is, egyedül boldogulok.
- Az eddig nem jött be. Veled megyek, Dio, ha tetszik, ha nem.
- Jól van. Gyere! De szólok, Shuan is velem van.
Eldhan nem szólt. Alhadion lassan sóhajtott, és igyekezett nem arra gondolni, hogy adósa lett Shuan Nirrakknak.
Elindultak, de a ház kapujában megálltak egy pillanatra.
"Talán rossz ötlet ez az egész. Menj haza, pihenj, Alhadion!" - suttogta egy lágy, dallamos hang a fejében. Alhadion majdnem vissza is fordult, amikor Shuan Nirrakk szelleme erővel visszahúzta.
Alhadion és Eldhan értetlenül pislogott. Shuan a szemét forgatta, majd leült a gyepre.
- Szirénmágia. - mondta, hangjából gyűlölet és megvetés hangzott, illetve egy kis sóvárgás is. - Az anyám... szirén volt. Néha őket nevezik a vízelementálok ellenségeinek.
- És igazuk van? - ocsúdott fel Eldhan.
- Még szép, ezek kicsit gonosz teremtések, nézz csak rám! Mindig két hangjuk van, és a gonoszt csak a tanult, bölcs mágusok hallják. Az én drága kislányom el akarja fojtani a varázserőtöket. Engem akar. Tudja, hogy a sziréneket nem szívesen ölöm meg... Suanir?
Alhadion lassan összeesett, egyenesen Shuanra. Shuan Nirrakk szeme hirtelen megcsillant, majdnem elmosolyodott, aztán szája lefelé görbült.
- Mi történt Dióval? - kérdezte Eldhan aggódva.
- A szirének szeretik, ha az áldozat pihen. Könnyebb nekik így kinyerni a varázserejét. Ügyesek, de én még ügyesebb vagyok.
- Nincs egy kicsit elszállva magától, Nirrakk úr? - kérdezte Eldhan epésen.
- Ha azt akarod, hogy segítsek az öcséden, vissza kell szerezni az ellopott ereklyéket.  - tért ki a válasz elől Shuan Nirrakk. - És még egy kérésem lenne.
- Mégpedig?
- Meg kell szállnom az öcséd.