Alhadion elővette a Fekete Gyűrűt, és még egyszer, jó alaposan megnézte. Az ereje nap mint nap nőtt, és végre értette, miért. Donna Khatrina arra játszott, hogy az apja visszatérjen, és remélte, hogy az ő oldalán fog harcolni. Alhadion viszont nem adta meg magát ilyen könnyen. Elővette a Kék Gyűrűt is, majd az asztalra helyezte.
- Ha minden jól megy, belelátok Donna Khatrina fejébe. - mondta, és felvette a gyűrűt.
Alhadion először csalódott, amikor nem történt semmi, majd hirtelen éles fájdalommal megfájdult a feje. Szédülve húzta fel a Fekete Gyűrűt, majd hirtelen a lateráni bazilikában találta magát.
Donna Khatrina türelmetlenül várakozott, egy obszidánkéssel a kezében. Éppen azt élezgette, amikor hirtelen felkapta a fejét.
- Elmúlt a vihar. - lepődött meg, és felpattant. - Hol van már az a hintó?!
- Attól tartok, Donna Khatrina, hogy még nem érkezett meg. - mondta az egyik pap.
Donna Khatrina bólintott. "Hát akkor mitévő legyek?" - gondolta, és a késére pillantott. Alhadion majdnem felkiáltott, de összeszorított ajkakkal várta, mi lesz.
"Elfogyott a türelmem."- gondolta Donna Khatrina, és a kést a papba mélyesztette.
- Nyugosztaljon az Úr, ifjú bolond! - mondta kárörvendően, majd megérkezett a hintó, és beült.
- Hova lesz? - kérdezte a kocsis.
- Valahová. - mondta Donna Khatrina, és elvarázsolta a kocsist. - Majd mutatom az utat.
A kocsi szédítő sebességgel száguldott, de senki nem vette észre, mert Donna Khatrina varázsködje vette körül.
A kocsi meg sem állt Velence határán, a mocsárvidék menti erdőben. Itt Donna Khatrina megölte a kocsist, kiszállt, és elővett egy térképet.
"Nyugatnak száz méter, a fenyőnél fordulj balra, menj ötven lábnyit előre, le két ember magasságot, és megleled az örökséged, számunkra gyerekjáték az egész." - olvasta Donna Khatrina.
"De nincsenek is fenyők Itáliában!" - gondolta Alhadion, mire Donna Khatrina felkapta a fejét.
- Merre bujkálsz, Suanir? - kérdezte Donna Khatrina.
Alhadionnak mindene sajogni kezdett, majd levette a Kék Gyűrűt.
- Te jó isten! - mondta. - Itt van a közelben. Uram, segíts!
Aztán Alhadionnak támadt egy ötlete, elővett egy fekete vasdarabot és néhány smaragddarabot.
- Gyerekjáték az egész. - mondta, és nekilátott a munkának.

Negyed órával később eszébe jutott a látókő, amit egyszer készített. Gyorsan elővette, és csak a fenyőfára koncentrált.
Donna Khatrina még az erdőben volt, de azt a bizonyos örökséget nem találta meg, hiába ment ötven lábat előre, és ásott le negyven méter mélyre, semmi nem volt ott.
Alhadion gyorsan eltette a látókövet, elővette a Sötét Talizmánt, a Fekete és az új Zöld Gyűrűt, egy fekete köpenyt is kerített, majd anélkül, hogy bárkinek szólt volna, elindult az erdőbe.

Szinte már teljesen sötét volt, mire Alhadion odaért. Donna Khatrinát nem találta az örökség állítólagos helyén, és nyugodtan felsóhajtott.
- Shuan Nirrakk Mester! - szólította meg Donna Khatrina.
Alhadion megfordult, és kimért léptekkel közeledett Donna Khatrinához.
- Úgy sejtem, sikeresen elvesztetted a talizmánom. - mondta Alhadion.
Donna Khatrina meg sem tudott szólalni, majd bólintott.
- Honnan tudod? - kérdezte végül.
- Nálam van. - mondta Alhadion. - Csak teszteltelek. Úgy látom, berozsdásodtál, Vasorrú Bába!
- Te nem lehetsz Ő. Shuan Nirrakk meghalt, éreztem tizenhét évvel ezelőtt!
- Komolyan? - kérdezte Alhadion meglepetten, majd eszébe jutott, hogy ő most Shuant kell játssza. Megérintette a Zöld Gyűrűt, és gúnyos hangnemben folytatta. - Téged is sikerült átvernem?! Te tényleg ilyen ostoba vagy, Khatrina?!
- És mi lesz az örökségemmel?! Azt nem veheted el tőlem!
- Nem is rossz ötlet. - mondta Alhadion. - Végül is engem illet, amíg még élek.
Donna Khatrina teljesen elsápadt, legszívesebben elszórta volna az összes átkot, amit ismer. Alhadion is tudta ezt.
- Eszedbe se jusson! - mondta Alhadion, majd megmutatta a Sötét Talizmánt. - Látod ezt? Amíg nálam van, az átkaid visszaütnek. Ó, egy ilyet egyszer nagyon szívesen megnéznék!
Donna Khatrina ijedten hátrált. Alhadion először nem fogta föl, mit is mondott, mert teljesen ösztönös volt. Aztán ráeszmélt, hogy a Zöld Gyűrű túl jól sikerült, és ő is hátrált.
- Tűnj el az erdőből! - mondta Alhadion, Donna Khatrina pedig elrohant, mint akit üldöznek.
Alhadion levette a köpenyt és a gyűrűt is, és elővette a papirost, amire felírta, hol az örökség.
- A fenyőnél balra, ötven lábnyi előre, két embermagasság le, gyerekjáték az egész. Ó!
Alhadion elővette a Zöld Gyűrűt, majd rákoncentrált.
A gyűrűből zöld füst szállt föl, majd egy férfi alakját vette föl.
"Fenyő? Furcsa, hogy ez itt legyen. Hm, hova rejtsem a dobozt? Ez jó kiindulási pont lesz." - mondta a füstalak, majd számolt. - Ötven láb ebbe az irányba...
- Az én lábméretemmel. - suttogta Alhadion.
"Két ember magassága." - mondta a füstember, és elővett egy sakkbábut.
- Parasztember.
"Gyerekjáték az egész. Khatrina, csak remélni tudom, hogy rátalálsz, ha nekem annyi..."
Alhadion eltette a gyűrűt, majd számolni kezdett.
- Ötven lépés erre, két parasztember magassága lefelé...
Alhadion ásni kezdett, majd megakadt a keze egy fémdobozon. Gyorsan kivette, felnyitotta, és kiborította tartalmát.
Egy üzenet volt benne, meg egy üres üvegcse.

"Kettő mágusé lesz a világhatalom,
De egy uralkodik, nyerjen viadalon!
Mágusország messze vagyon idő-térben,
Egyik mégis hozza, másiknak ott vége.
Színtiszta Aranyifjú, éjsötét múlttal,
Éjjeli Sötétasszony, színarany múlttal."

Alhadion eltette a papirost, de az kiugrott a zsebéből, és a másik oldalán esett a földre.
"Donna Khatrina de Ramores-Nirrakk, Alhadion Suanir di Grecho, vállaljátok a háborút egymás és a világ ellen?!"
- Remek. - mondta Alhadion. - Miért pont én?!
"Mert csak ti vagytok olyan erősek, hogy a világot átalakítsátok. Sok sikert, mágusok!" - írta a lap, majd engedelmesen Alhadion zsebébe szállingózott.
Alhadion elindult az ösvényen, amerre jött, de az hirtelen véget ért az erdő másik végén. Alhadion bosszankodott, majd eszébe jutott, hogy a Kék Gyűrűvel kijuthatna. Azonnal rájött, hogy az nincs nála, és egyre sötétebb volt.
- Nyavalyás erdei éjszaka! - mondta, majd elővette a Zöld Gyűrűt. - Ha nem segítesz kijutni reggelig, neked annyi, világos?!
A gyűrű kacagott, - legalábbis úgy tűnt - majd a kő kísérteties, zöld fénnyel világítani kezdett.
Alhadion felemelte a gyűrűt, mint egy fáklyát, arcára kísérteties árnyékot vetett a zöld fény, majd elindult visszafelé azon az úton, amerre a fenyőfától jött. Furcsállta, hogy egy állattal sem találkozott, majd meglátott a távolban egy lila fényt. Alhadion elrejtette a gyűrűjét, és a földre hasalt. Vörösesarany haja még így is világított, majd földet szórt rá, úgy figyelt.
- Miért van ilyen koromsötét? - mérgelődött egy férfi.
- Elhallgass! - mondta egy nő. - Meg kell találnunk az apámat, és ez csak sötétben megy.
- Donna Khatrina...! - suttogta Alhadion.
- Érzem a jelenlétét... Itt kell lennie valahol! - mondta Donna Khatrina, és megállt a fenyő mellett.
A férfi legyintett, hogy úgysem találnak semmit. Donna Khatrina viszont makacs volt, és tovább kereste Shuan Nirrakk árnyát.
Alhadion lassan araszolt hátra, vigyázva, hogy a hajáról ne hulljon le a föld.
Donna Khatrina egyszer csak odavilágított egy lila mágusfénnyel, de Alhadion meg sem moccant. A Zöld Gyűrű villódzott, amit Donna Khatrina azonnal kiszúrt.
- Tudom, hogy itt vagy, apám. - mondta, ujjával a gyűrűhöz közelített, de nem ért hozzá.
Alhadion megérintette a Sötét Talizmánt, megvárta, hogy kellő erőmennyiség áramoljon magába, majd olyat tett, amit addig soha: átváltozott egy fekete kígyóvá.
Ahogy csak tudott, elkúszott a fenyő mellől, de Donna Khatrina elkapta a farka végét, és felemelte.
- Nem szöksz meg előlem! - mondta mosolyogva. - Ölts emberi alakot, Shuan! Gyerünk!
Alhadion megmakacsolta magát, belemart Donna Khatrinába, majd visszaváltozva rohant az ellenkező irányba.
- Menj utána! - parancsolta Donna Khatrina, a férfi pedig Alhadion után eredt.
Alhadion kétségbeesetten futott, a haja fénye még mindig nem tompult, pedig egyszerre használta a Sötét Talizmánt és a Fekete Gyűrűt is. A Zöld Gyűrűt nem merte elővenni, nehogy a fénye és az ereje magához vezesse üldözőjét.
Egyszer csak meglátta egy fa mögött Velence épületeit és házait, nem messze pedig a sajátjukat is. Boldogan futott tovább, de visszapattant az erdő szélénél, és egyenesen az őt üldöző férfira esett. A férfi meglepetten kiáltott fel, Alhadion pedig felpattant, és az erdő széle mentén menekült el. Talált egy barlangot, ahol koromsötét volt, de neki éppen ez felelt meg.
Fáradtan ült le a barlang falának tövében, és kifújta magát kicsit. A futás nagyon kimerítette, de legalább már a haja nem buktatta le.
Jobban megvizsgálta a Zöld Gyűrűt, mitől lett olyan erős a mágiája, majd rájött, mennyire éhes és fáradt. Először arról gondoskodott, hogy kialudja magát: megidézett egy kísértetet a Zöld Gyűrű segítségével.
- Mit kívánsz, gazdám? - kérdezte a kísértet.
- Izé... Őrködj, amíg alszom, és senkit ne engedj se ki, se be! És szólíts Alhadionnak, ha kérhetem.
- Igenis, Alhadion gazda! - hajolt meg a kísértet, és kiállt a barlang bejáratához.
Alhadion elégedetten mosolygott, és hamar elnyomta az álom.

Alhadion egy furcsa zajra ébredt föl. Idegesen nézett körbe, de a szellem a helyén volt.
Azután megállapította, hogy nem teljesen elhagyatott a barlang, hanem egy medve lakik benne. Igyekezett elhagyni a barlangot, de a szellem feltartóztatta.
- Engedj ki! - mondta Alhadion.
- Senkit se ki, se be. - mondta a szellem.
Alhadion elővette a Zöld Gyűrűt, megismételte a parancsot, mire a szellem azonnal kiengedte őt.
Ekkor elkövette az egyik legnagyobb hibát: kétségbeesetten menekült, fel egy fára. A medve követte, ráadásul Donna Khatrina is észrevette őt.
És ismét a fenyőfa közvetlen közelében voltak mindketten, csakhogy Alhadion fönt, a medve középen, alattuk Donna Khatrina.
- Shuan. - sziszegte a fogai közt Donna Khatrina.
Alhadion észre sem vette, hogy a Sötét Talizmán, a Fekete és a Zöld Gyűrű amíg aludt, végig rajta volt, így a haja szinte automatikusan fekete lett.
"Egy pozitívum." - gondolta Alhadion túl korán.
- Gyere le, Shuan! - mondta Donna Khatrina, és éppen egy átokhoz készült. - Egy medvével te sem tudsz megküzdeni...!
Alhadion leugrott a fáról, és sajnos pontosan Donna Khatrina elé érkezett.
Donna Khatrina elmosolyodott, majd megragadta Alhadion csuklóját. Alhadion kirángatta volna a kezét, de Donna Khatrina könyörtelenül szorította.
- Ugye nem gondoltad, hogy megszöksz? - kérdezte Donna Khatrina.
- Hogy merészelsz így beszélni apáddal? - kérdezte Alhadion elcsukló hangon.
- Csak az árnya vagy. Nem félek tőled, Shuan.
- Pedig félhetnél. - mondta Alhadion, és egy varázslattal próbálkozott.
A varázslat viszont nem sikerült, és nem érezte azt a változást, amit varázsláskor szokott. Felnézett a fára: a medve ijesztő sebességgel közeledett.
- Várok. - mondta Donna Khatrina.
Alhadion úgy tett, mintha varázsolna. Csettintett, mire a medve ráesett Donna Khatrinára. A szorítás enyhült Alhadion csuklóján, ő pedig elrohant az erdő határához.
Az erdőről felszállt a sötét köd, Alhadion éppen meglátta Velence házait.
Délután volt, az az időszak, amikor Alhadion legtöbbször kint ült a kertben, és napozott.
Hirtelen tudatosult benne, hogy nem evett egy hosszú ideje, és összeesett az erdő és a város határán.