Alhadion di Grecho kissé furcsa volt. Csendes fiú volt, művelt, és - ezzel sosem hencegett - mágus is. Rendes családban élt, szüleivel és két testvérével, Eldhannal és Oliah-val, akik szintén mágusok voltak. Ő volt a legkisebb gyermek, nővére, Oliah a legidősebb, ő az ötvösművészetre tanította, bátyja, Eldhan pedig "hadgyakorlat" címén mindig a földre terítette. Anyja bába volt, apja kereskedő. Milyen idilli család, nem igaz?
Viszont volt egy féltve őrzött titkuk: mágusok voltak. Nagyon is jól tudták, hogy Velencében, a szülővárosukban írtották őket, így Alhadion sem mert varázsolni, pedig igazi szenvedélye volt. Azt megfigyelte már, hogy ha rossz kedve volt, mindig felvidította az ártatlanok szenvedése, de ezt soha nem ismerte volna be sem magának, sem másoknak. Ő csak "nevetett a hangyákon, akik cipelik a hatalmas morzsát".

Alhadion egyik nap kiment a kertbe, és élvezte a napsütést. Ettől mindig megnyugodott és kikapcsolódott, illetve sokszor érezte úgy, hogy energia járja át. Úgynevezett néhány barátja sokszor kinevette emiatt, így Alhadion a hátsó kertben ült le egy hatalmas diófa alatt, csendes magányban.
- Szia Dio! - jött hozzá a nővére.
- Szia Oliah! - köszöntötte mosolyogva Alhadion. - Eldhan és a szüleink még nem jöttek meg?
- Nem. - mondta Oliah.
Akkor mutatok valami, gyere! - mondta Alhadion izgatottan, és a pincébe vezette Oliah-t.
Alhadion elővett egy kis dobozkát, majd kivett belőle egy aranygyűrűt, benne egy gyémántkővel.
Oliah elismerően biccentett, de a műsornak még nem volt vége. Alhadion felhúzta a gyűrűt, vörösesarany haja világított, aranybarna szeme felvillant egy pillanatra, majd megidézett egy kristálygömböt.
Oliah arcáról a kezdeti mosoly lehervadt, de Alhadion még nem fejezte be. Egy energiagömböt is megidézett, és a gömbbe varázsolta.
- Látókő. - mondta Alhadion mosolyogva. - A jövő, a múlt, és a jelen látására.
- Ugye nem mutattad senkinek? - kérdezte Oliah ijedten, a gyűrűre mutatva.
- Dehogy! - mondta Alhadion, majd biztos helyre eltette a gömböt és a varázsgyűrűt is.
- Alhadion, jól tudod, hogy nem szabad varázsolnunk! - folytatta Oliah.
- De Anya is, tegnap megmentette a dózse kisunokáját! - ellenkeztett Alhadion.
- Az egészen más, Alhadion.
Alhadion arcáról is lehervadt a mosoly, majd a belülről bársony borítású fadobozkát nézegette. Ügyes faragás volt, egy rózsa középen, négy sarkában tulipán, köztük indák. A vörös bársony puha volt, és melegen tartotta a féltve őrzött gyűrűt.
Alhadion mégis gyűlölettel nézett rá, majd összecsukta a dobozt, és zsebre tette.
- Mennyi pénzt kerestél ma? - kérdezte Oliah-tól.
- Nem sokat, épphogy a holnap reggeli kenyeret meg tudjuk venni belőle. Figyelj, van egy gazdag megrendelőm, most felmegyek, elkészítem a munkadarabot.
Alhadion nem válaszolt, mire Oliah leült mellé a falépcsőre.
- Figyelj csak Dio, holnap velem jöhetsz munkába, és megcsináljuk az ékszereket ketten. De semmi mágia, jó?
- És mi lesz az iskolával? - kérdezte Alhadion.
- Majd azt mondom, lebetegedtél. Na, mit szólsz, Dio?
- Rendben van.
- Helyes, úgy látom, megjött Eldhan. Menj, játsszatok!
- Jó. - mondta Alhadion, és elfutott.

Eldhan csakugyan megjött, egy megsebesült madárral a karjai közt.
- Szia Dio! - köszönt, majd óvatosan letette az állatot.
Rigófióka volt, Alhadion nagyon megsajnálta.
- Meg kéne gyógyítani. - mondta Eldhan, majd Alhadionra nézett. - Kérlek, figyeled, hogy el ne rontsak valamit?
- Amiről anyáék nem tudnak, nem fáj nekik. - mondta Alhadion mosolyogva. - Természetesen segítek.
- Kösz, Dio. - mondta Eldhan, és nekilátott gyógyítani.
Alhadion figyelte egy ideig, majd a madár csipogni kezdett.
- Jobban lesz. - mondta Alhadion.
- Igen. Az egyik lovag, El Macho dobta meg a szárnyát egy kővel. Össze is verekedtem vele, de legyőzött.
- Értem. Mi a helyzet a keresztes háborúval?
- Lesz. Az én csapatom, a Templomos rend is harcol majd. És vagy én, vagy El Macho lesz a vezér. Harc dönti el holnap. Ó, Dio, HADGYAKORLAT!!!
Eldhan támadni készült, de Alhadion kivédte azt. Eldhan elismerően füttyentett, majd elővett két fakardot.
- Ez a tiéd! - mondta Eldhan, és odadobta Alhadionnak az egyik kardot.
Eldhan támadott, Alhadion hárított. Eldhan a lábát célozta meg, de Alhadion lábát felemelve, másik lábán perdülve kiverte a kardot Eldhan kezéből.
Eldhan meglepetten vette föl a kardját, majd bevitt egy támadást Alhadion oldala ellen. Alhadion ezt nem tudta hárítani, és ijedtében eldobta a kardot. Eldhan vállát megvonva eldobta a kardját, és kigáncsolta Alhadiont. Alhadion elesett, majd Eldhan lenyomta a sáros földre.
- Egy, kettő... - számolt hangosan Eldhan.
Alhadion ekkor meglökte Eldhant, és lenyomta a földre.
- Egy, kettő, három! Nyertem! - mondta Alhadion, majd felsegítette a meglepett Eldhant.
- Ezt hogy tudtad? - kérdezte Eldhan.
- Megmutatom. - mondta Alhadion, majd lehúzott ujjáról egy gyűrűt. - Ez itt egy varázsgyűrű, én csináltam.
Eldhan megnézte az arany foglalatú, rubinköves gyűrűt. A belső részén véset volt: HARCOS. A rubin furcsán csillogott, ahogy Alhadion szeme is.
- Ugye tudod, hogy...
- Sss! Amiről a szüleink nem tudnak, nem fáj nekik. - mondta Alhadion, és elmosolyodott. - Erősebb leszel tőle, és jobban kiszámíthatod El Machót.
- Dio, ez csalás lenne...!
- Nem láttad még El Macho gyűrűjét? Tegnap megnéztem, varázsgyűrű. Egy boszorkány keze van a dologban. Vagy bepereljük El Machót, vagy elveszed a gyűrűt, és használod.
- De hát úgysem hisznek nekünk, ha szólunk ellene!
- Hát ez az. Gyerünk, Eldhan! A gyűrű kiegyenlíti az erőviszonyokat. Győzzön a jobb!
Alhadion előre látta maga előtt Eldhan győzelmét, El Macho és segédje vereségét, illetve azt, hogy ünneplik őt. Ez mámoros érzéssel töltötte el, és belegondolt, hogy így akár a város legerősebb mágusa lehetne, a többi mágus pedig a lábai előtt heverne. Az oldalán azonban egy boszorkány állt, Alhadionnak egy megérzése azt súgta, El Macho társa, aki elárulta őt, és még segítette is Alhadiont sötét mágiával…
Gyorsan elhessentette a gondolatot, és visszatette a gyűrűt a dobozába.
- Minden rendben, Dio?
- Persze. Figyelj, el kell vennünk El Macho gyűrűjét. És akkor nem kell a Vörös gyűrűt használnod.
- És ha észrevesznek? Dio, eszednél vagy?!
- Mi ez a hangoskodás? - jött le Oliah.
Alhadion elmondott mindent, a látomásán kívül. Oliah komoran hallgatta, majd megszólalt.
- Azt a gyűrűt el kell lopni. Vagy Eldhan használhatja a sajátját. De ha anyáék megjönnek, el kell mindent mondani nekik. Ennyi?
Alhadion ijedten bólintott, kinyitotta a száját, majd becsukta. El akarta mondani, mit érzett, de mégsem tette meg. Úgy érezte, ha elmondja, valósággá válik.
"Meg kell találnom a boszorkányt, és le kell győznöm!" - gondolta, majd felment a szobájába.
A gyűrűjét tanulmányozta, majd egy víztócsában meglátta a tükörképét. Látta furcsán ragyogó haját és szemét, és elégedetten dőlt hátra.
- A gyűrű működik. Az erőm nagyobb, kiegyensúlyozottabb, az érzékeim jobbak. Hm, lassan a mostani, szürke ruhán nem áll jól nekem. Egy fehér vagy arany jobban illene...
Reszketett a keze, majd azzal, amelyiken a gyűrű volt, csettintett.
Az arany, testhez simuló páncélruha jobban állt neki, mint addig bármi más, majd kipróbált egy fehér talárt rajta. A keze remegése viszont bosszantotta.
Anyja kopogtatott, majd gyorsan visszaváltoztatta a ruháját, eltette a gyűrűt, és újra az átlagos Alhadion di Grecho lett.
- Hoztam vacsorát. - mondta az anyja, és elmosolyodott. - Csak kenyér, némi hús és víz.
- Köszönöm. Ülj le! - mondta Alhadion, és anyja leült.
- Tudok a tervről. Lopd el a gyűrűt, majd segítek, én és Oliah eltereljük a figyelmet.
- Jól van. Apa mit szólt hozzá?
- Beleegyezett.
- Jól van akkor. Lefekszem aludni.
- Máris? Fárasztó napod volt, Dio?
- Igen. - mondta Alhadion, és bebújt az ágyába.
Mikor anyja kiment, tette el a gyűrűjét biztos helyre.

Álmában megjelent a boszorkány, aki magához hívta.
- Alhadion di Grecho, jöjj közelebb! - mondta a boszorkány, de Alhadion nem ment.
- Ki maga? - kérdezte Alhadion, de a banya nem válaszolt.
- Csak jöjj! A gyűrűmet akarod? Jöjj el érte! A hatalmamat akarod? Vedd el tőlem!
Alhadion üldözni kezdte a banyát, végül a banya kergette őt, így ébredt föl, verítékben úszva és sápadtan.
Oliah állt fölötte, kezében a reggeli.
- Szedd össze magad, Dio! - mondta Oliah, majd kiment.
Alhadion elővett két gyűrűt, egy sárgásnarancsot és egy sötétkéket, a Gyorsaság és a Tudás gyűrűit. Nevetve gondolt a banyára, majd elővett egy szürkésebb gyűrűt, a Homály gyűrűjét.
- Akármilyen gyűrű is az övé, az enyémek erősebbek. - mondta, és eltette a varázsgyűrűket.

Mind az öt di Grecho kint volt a párbaj helyszínén. A tervük a következő volt: Alhadion, Oliah és az apjuk elindulnak, hogy a nemesek közt eladják az áruikat, majd Alhadion ellopja a gyűrűt. Ha ez a párbaj előtt nem sikerül, Eldhan használja a Vörös gyűrűt.
- Gyerünk! - mondta az apjuk, és a két gyermek elindult.
Oliah-t viszont megállította valaki.
- Di Grecho asszony, elkészült a gyűrűmmel? - kérdezte egy nő.
Férfiruhában volt, de Alhadion halkan felnyögött, amikor felismerte őt. Nyugalmat erőltetett magára, és felvette a gyűrűjét.
- Már majdnem, csak csiszolni kell a követ, és belehelyezni. - mondta Oliah.
- Majd én. - szólta el magát a nő.
Alhadion felkapta a fejét, és jobban megnézte a nőt. "Igen, ő a boszorkány." - gondolta, majd lesütötte a szemét.
- Az ifiúr az inasa? - kérdezte a nő.
- Igen, a tulajdon kisöcsém, Dio.
- Jó napot. - mondta Alhadion, majd "elment a dolgát intézni". - Elnézést.
- Alhadion a lovagok öltözői felé ment, és beosont El Macho öltözőjébe. A gyűrű az asztalon volt, és elvette azt.
A kezében felizzott az ékszer, haja pedig erőteljes sötétedésnek indult. A tárgy forró volt, és sötét lángokkal égette a tenyerét. Tudta, hogy ha felkiált, észreveszik, így gyorsan egy dobozba tette a varázsgyűrűt. Felvette a Fehér Gyűrűt, és megkönnyebbülten dőlt hátra.
Azt is tudta, hogy El Macho keresni fogja a gyűrűt, és igyekezett ezt lemásolni.
A gyűrű felrikoltott, Alhadion felhúzta a Homály Gyűrűjét, de a boszorkány és El Macho bejött. A boszorkány leleplezte őt, és iszonyatos erővel csavarta hátra a kezét. Alhadion haja még világított, szeme is aranyszínű volt, a gyűrűket elrejtette, így nem ismerhették fel.
Haja az arcába hullott, onnan nézett farkasszemet El Machóval.
- Mi a neved, tolvaj? - kérdezte, de Alhadion nem válaszolt.
El Macho belerúgott Alhadion sípcsontjába, és megismételte a kérdést. A boszorkány belemélyesztette körmeit Alhadion húsába, de Alhadion némán tűrte.
- Mi van, elvitte a cica a nyelved? - kérdezte a boszorkány.
- A becsületes nevem Aurum. - mondta Alhadion, mire El Macho lelökte őt egy székre.
- A tolvajoknak nincs becsülete, így kénytelen leszek téged Tolvajként szólítani.
- Nekem nyolc. - mondta Alhadion nyugodtan.
- Hogy beszélsz az uraddal, jobbágy?! - kérdezte El Macho, majd kutakodni kezdett Alhadion ruhái közt.
- Keresel valamit, Octavianus? - kérdezte Alhadion, és gúnyosan kacagott.
- A nevem Augustus! - mondta El Macho, és vaskesztyűs kezével pofon vágta Alhadiont.
A vas égette Alhadiont, és kínjában felordított. A boszorkány csak mosolygott, majd két egyenruhás rontott be.
- Mi ez itt? - kérdezte egyikük.
- Ez a tolvaj ellopta a gyűrűmet! - mondta El Macho.
- Ez a lovag egy csaló! - kiáltotta Alhadion. - Varázsgyűrűt birtokol, és egy boszorkánnyal cimborál!
- Na persze, én meg a dózse vagyok! Mi a neved, paraszt?
- A nevem? - kérdezte Alhadion, és felegyenesedett a székben. - Di Grecho. Alhadion di Grecho.
A két egyenruhás a fejét kapkodta. Egy híres-neves kereskedő fiát nem lehet csak úgy bebörtönözni.
- Hol az ellopott tárgy? - kérdezte az egyik.
Alhadion intett, hogy átkutathatják. A két egyenruhás neki is látott, de semmit nem találtak.
- Tiszta vagyok. - mondta Alhadion.
A boszorkány elfintorodott, majd megbűvölte Alhadion kezét, hogy éppen az arcát érje.
-"Arcul csapott! - kiáltotta dühösen, ujjával Alhadionra mutatva.
- Jól van, Khatrina asszony. Elvisszük a kis csirkefogót oda, ahova való.
Az egyenruhások elvezették Alhadiont, aki először ellenállt, de belenyugodott a döntésbe.
- Uraim, nekem és a nővéremnek muszáj elkészítenünk egy gyűrűt Donna Khatrinának. - mondta. - Sürgős megrendelés, és ma éjfél a határidő.
- Majd beszélünk a dózséval, di Grecho úrfi. - mondta az egyik egyenruhás, majd durván belökték Alhadiont egy cellába.