Anna szökdécselve hajtotta libáit hazafelé a városba vezető, földes út mentén. Jól ismerte már az utat, hisz nap, mint nap járt-kelt arrafelé. Amikor meglátta a hatalmas tölgyfát az útelágazásnál, már tudta, hogy be kell fordulnia jobbra, s majd a csordogáló patakot követve meg is látta a távolban a magányosan álló házukat a kis domb tetején.

   Mire az otthonukhoz ért, már rutinszerűen nyitotta ki óljuk ajtaját, amikor hirtelen egy hatalmas patkány futott ki onnan és neki szaladt Anna lábának. A teremtmény a hátára esett, de villám sebességgel fel is kelt, majd megrázta fejét. Mikor felnézett csak egy hatalmas óriást látott, így újra futásnak eredt.

   Anna is meglepődött a váratlan találkozástól, és szemével valami dobható után kutatott, majd meg is látott egy tégladarabot. Gyorsan felkapta, majd az ártalmas betolakodó felé hajította a lövedéket, ami sajnos nem talált. A patkány egy hatalmasat ugrott, mikor a kis tégladarab a farka mellett ripityára törött. Anna tudta jól, hogy ezek a rágcsálók csak balszerencsét hoznak mindenkire, és csak nézte, ahogy a ház melletti bokrok között elveszett a célpontja.

   Egymás után hajtotta be libáit, majd mikor végzett, dalolászva nyitott be a vályog házuk ajtaján.

- Anya! - kiáltott Anna - Megjöttem!

  Választ nem kapott.

- Anya? – kérdezte most már halkabban és szemével próbálta megtalálni anyukáját.

   Észrevette, hogy szobájuk ajtaja résnyire nyitva állt. Különösnek tartotta ezt, hisz édesanyja arra tanította, hogy mindig csukja be maga mögött az ajtót. Odaosont és belesett a résen.

   Egy fekete, hosszú csőrű valami állt édesanyja ágya mellett. Az anyukája pedig ott hevert az ágyban csúnya fekete pöttyökkel borítva. Anna tudta már, hogy mi történik, anyja elkapta fekete halált és egy doktor épp kezelni próbálta őt. Kivágta az ajtót, majd édesanyja ágyához sietett.

- Anya! Anya! – A hangja kezdett elcsuklani, de folytatta. – Ugye rendben leszel? Ugye nem hagysz itt, ahogy apa is? – A könnycseppek gyorsan folytak le a piros arcáról.

  Anyja fáradtan feltekintett és belenézett lánya könnyektől csillogó szemébe.

- Ne aggódj, Kicsim. Majd ez a doktor elvisz téged egy olyan helyre, ahol biztonságban leszel.

   Anyja hirtelen a kezét a szájához téve öklendezni kezdett, és fejét lányáról elfordítva próbált levegő után kapkodni. Vett egy mély lélegzetet, majd miután látta, hogy mit köpött ki tenyerébe, gyorsan megtörölte markát az ágy szélén lévő kendőbe, és letette maga mellé a most már enyhén vörös szövetet.

- Az most nem érdekel, hogy velem mi lesz! – Anna szinte már ordított és a fejét is rázta ellenkezés közben.

- Ne aggódj, Kicsim, majd ez a bácsi mindent elintéz, ha már én nem leszek rá képes.

- Ne mondd ezt! Igenis meggyógyítalak! Megkeresem a módját legyen bármi is az!

   A feketébe öltözött férfi próbálta Anna karját megragadni, de a lány gyorsan elrántotta kezét és a szoba ajtajáig szaladt.

- Tarts ki, mert ígérem, hogy kerüljön bármibe is, de megtalálom a módját, hogy meggyógyítsalak! - majd kifutott a házból, elsuhant a libák óljai mellett és eltűnt a fák és bokrok között.

   Anna kezével próbált minél több faágat elseperni útjából és csak egy dologra tudott koncentrálni. Egy történetre, melyet édesanyja és édesapja mindig mesélt neki, ami egy aranyhalról szólt, amit, ha kifognak, teljesíti 3 kívánságodat. Ez a csoda valahol a világvégén lakott, így a házuktól nem messze futó patakot követve próbálta megtalálni, hisz minden folyó víz egyszer eléri a világvégét.

   Napokig követte a vizet. A part mentén lévő fák zamatos gyümölcseiből lakmározott és mikor szomjas lett ivott az átlátszó patak éltető vizéből. A nappalok ragyogón teltek, míg az éjszakák rettentő hidegbe torkollottak. Dideregve meghúzta magát egy fa tövében, ahol próbált megpihenni, de a folyamatos köhögése ebben mindig megakadályozta. Valószínűleg a hideg esték során megfázhatott.

  3 nap és 3 éjjelen át volt úton, amikor végre megérkezett. A patak elérte a Földnek a szélét, aminek a vize vízesés szerűen zúdult le a semmibe. A nap sütött, a madarak daloltak, a fűzfák indái között pedig süvített a szél. Ezt az idillt a lány egy-egy hurutos köhintése tudta egy pillanatra megtörni.

  Anna álmélkodva figyelt és hallgatta a természet koncertjét, amikor meglátott valamit a vízben. Arany színű pikkelyein megcsillant a napfény, a függönyszerű úszóit pedig fodrozta a szellő, miközben mutatványokat hajtott végre a levegőben. A lány közelebb merészkedett a szépséges lényhez és fejével követve figyelte, ahogy a hal különféle mutatványokat csinált. Kiugrott a vízből, majd kecsesen visszapottyant, újra és újra megismételve a produkciót, amikor hirtelen Anna az aranyhal után kapott, amit sikeresen el is fogott. Nem volt nehéz kiismernie a hal mozgását, hisz olyan volt, mintha a lény direkt azt szerette volna, hogy kifogják. A lány a fény felé tartva nézegette zsákmányát.

- Azonnal tegyél le! - mordult rá az aranyhal a kislányra, aki először meglepődött, de továbbra is szorosan tartotta.

- Dehogy engedlek! Te fogsz nekem segíteni! Te fogod meggyógyítani az édesanyámat a betegségéből!

- Már miért segítenék? Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok én?

- Hát hogyne tudnám! Te vagy az az aranyhal, aki teljesíti 3 kívánságomat. – A hal erre nevetni kezdett, amit Anna nem tudott mire vélni.

- Ti bolond emberi lények... - sóhajtott egyet – Azt hiszitek, ha idejösztök és kiszakítottok az élőhelyemről, akkor teljesítem 3 kívánságotokat. Na persze! Ha ez így lenne, akkor naponta több száz ember kívánságát kéne teljesítenem, amihez egyáltalán nincs kedvem. Szerinted miért nincs itt egy ember sem rajtad kívül?

  Anna körbenézett és tényleg nem látott senkit.

- Nem tudom – mormogta az orra alatt csalódottan.

- Persze... nem tudtok semmit, ezért várjátok a csodát valaki mástól! Valaki más majd megoldja nektek a problémáitokat, így nektek csak hátra kell dőlni, és élvezni kell mindazt, amit más megcsinál! Ebből lett elegem. Miért csak nekem kell teljesítenem mások kívánságát? Miért csak nekem kell dolgoznom, és cserébe csak annyit kapok, hogy nem esznek meg vacsorára?! – A lány szótlanul hallgatta az aranyhal panaszáradatát.

- De tudod... Nekem tényleg nagy szükségem lenne rád. Elég lenne akár csak egyetlen kívánság is. Kérlek, gyógyítsd meg anyukámat a pestisből!

  A halacska gondolkodott egy darabig, majd újra megszólalt.

- Nincs kedvem. – Anna csak tátott szájjal figyelt, majd mikor szólni akart volna, a hal közbevágott – De! Ha teljesíted 3 kívánságomat, akkor megfontolom a te egyetlen kívánságodat.

- És mi lenne az a három kívánság? – kérdezte, de legszívesebben csak nyársra húzta volna és a ropogó tűz mellett nézte volna végig, ahogy azok az arany pikkelyek aranybarnára sülnének.

- Először is engedj el! A következőt meg majd kitalálom úgy 100 év múlva.

- Nekem nincs ennyi időm! – majd elengedte a halat, és vigyorogva nézte, ahogy az leesik a magasból egyenesen egy lyukba, aminek az alján nagyot koppant.

- Tudod, hogy ez mennyire fájt? Mellesleg hol vagyok?

- Valami beomlott hangyabojnak tűnik – vigyorgott a lány.

   Az aranyszínű szépség körbepillantott és látta, ahogy a sok apró lábú sokaság felé tart, majd lassan kezdi ellepni őt.

- Ne csak nézd, hanem segíts rajtam! Szedd le rólam ezeket a hangyákat!

- Oh, ez lenne a második kívánságod? – kuncogott magában a kislány, de a nagy vihorászás közben újra köhögni kezdett, ami az idő folyamán már rosszabbodott.

- Az, bánom is én! Csak szedd már le ezeket a parazitákat, amik a pikkelyeim alá próbálnak mászni!

   Anna kikapta a hangyabojból a halacskát és elkezdte leseperni az idegesítő, apró lényeket. Az aranyhal, már majdnem megköszönte volna a lánynak a segítséget, amikor látta, hogy újra a veremben van.

- Miért tettél vissza? – mordult fel mérgesen majd látta, ahogy egy újabb fekete hadsereg célba vette.

- Hát nem az volt a kívánságod, hogy tisztítsalak meg a hangyáktól? Akkor meg mégis mi a baj? - enyhén oldalra biccentette a fejét és csak figyelte az aranyhalat.

- Azonnal szedjél ki ebből a lyukból és tegyél vissza a patakba!

- Ez lenne a harmadik kívánságod? Nem lenne rossz máris elpocsékolni a harmadikat is? Mi marad így 100 év múlva? – nézett értetlenkedve, miközben bal mutatóujját ajkára biggyesztette.

- Igen, ez a harmadik. Most akarom és nem 100 év múlva! – kiáltott kétségbeesetten a halacska.

   A halacska nézte, ahogy a fekete apró lények egyre közelebb kerülnek aranyként fénylő pikkelyeihez. Várta a legrosszabbat, de ekkor a lány kis kezeivel kiemelte a fogságából. Elsétált a patakig, majd a vízbe tette, de még mindig szorosan tartotta.

- És hol a fizetségem?

  Az aranyhal adott egyet a pikkelyei közül és elmondta, hogyha ezt az édesanyja megeszi, akkor meg fog gyógyulni. Anna nagyon örült az ajándéknak, majd nézte, ahogy a hal kiúszik kezei közül és eltűnik a sziklák és különféle vízi indák között. Ha tudta volna, hogy csak a pikkelyére volt szüksége, akkor tényleg nyársa húzta volna.

  Vett egy mély lélegzetet a tiszta levegőből. Még egy pillanatig hallgatta azokat a tökéletes, tiszta hangokat, majd útnak eredt hazafelé. Csak arra tudott gondolni, hogy egy nap el kell látogatnia újra erre a helyre édesanyjával. Most már sokkal boldogabb volt, mint pár nappal ezelőtt, hisz sikerült orvosságot szereznie.

  3 nappalon és 3 éjjelen keresztül haladt, de az út sokkal hosszabbnak tűnt neki. Teste hihetetlenül legyengült, szinte alig tudott járni. Köhögése napról napra csak rosszabbodott. Néha egy kis vér is feljött öklendezése közben, de ez sem tántorította el attól, hogy hazatérjen és meggyógyítsa édesanyját.

   Nem kellett sok idő mire megpillantotta a házukat. Az épület előtt valamilyen lovas szekér állt, de nem törődött vele. Felszaladt a kis dombon, megkerülte a libák óljait és egyenesen édesanyájához sietett.

- Anya! Anya! Megtaláltam a gyógyszert, amit ígértem neked! Most már minden rendben lesz! – a mondat vége elég nyögve-nyelősen sikerült, hisz gyakori köhögése most is előtört belőle.

   Benyitott szobájuk ajtaján, majd meglátta anyját mozdulatlanul az ágyában heverve.

- Anyu? – hangja enyhén elcsuklott. – Anya? Jól vagy?

   A maszkos férfi most is ott állt édesanyja ágya előtt, de most egy kis üvegcse volt a kezében. Egy üveg, amire egy halálfejet festettek.

- Sajnálom, de meg kellett tennem... – szólalt meg a férfi a maszk miatt különös hangon – Anyukád már nagyon szenvedett. Minden áron látni akart téged utoljára, de az állapota már menthetetlen volt.

   Anna meredten állt a szoba közepén az arany pikkelyt szorongatva. Mi értelme volt így elindulni? Miért utazott több napon át, mikor édesanyja már halott? Már megölték... és a gyilkosa épp ott áll előtte. Ezek a gondolatok cikáztak össze-vissza a fejében. Sírni akart, de valamiért nem tudott, csak döbbenten nézett ki a fejéből. Fájt a szíve. Fájtak a lábai a sok futástól. Fájt a tüdeje a sok köhögéstől. Fájt a keze, mert amikor ökölbe szorította markát, akkor a pikkely felsértette tenyerét. És fájt az egész teste a sorra megjelenő fekete pöttyök miatt.

   Hirtelen köhögni kezdett és összerogyott. A szeme könnyezett, majd foltos kezében megpillantotta az aranyként fénylő, életmentő pikkelyt. Anna csak újra az anyjával akart lenni. Újra átölelni őt és érezni a teste melegét. Felnézett a doktorra, az anyja halott testére, majd újra a pikkelyre. Becsukta szemeit és az aranyló gyógyszert behajította az ágy alá. Remélte, hogy senki nem fogja megtalálni azt a pikkelyt és azt is remélte, hogy ezt a házat is ugyanúgy felégetik, mint az összes többi pestises lakást.

- Csak rajta doktor úr! Nem kell haboznia. Legyen Ön az én gyilkosom is! – szólt most már magabiztosan, de a köhögése nem csillapodott.

   Majd elmosolyodott. Még egyszer utoljára. Kiitta a fekete ruhás halálfejes üvegcséjét és lassan kezdett minden elsötétülni előtte.

   A sötétség hirtelen fénnyé alakult és ott volt a csobogó pataknál. Látta a visszatükröződő vízben ugrándozó aranyhalat. Hallotta a fűzfák és a madarak dalát. Majd meglátta Őt. Ott ült egy almafa tövében és békésen majszolta a fa terméseit. Sem egy köhintés, sem egy fekete pötty nem volt rajta. Amikor anyja is észrevette lányát, maga mellé hívta kellemes, lágy hangon. Majd meglátott egy másik alakot is. Egy férfit, ki csókot adott édesanyjának. Ő is intett neki.

- Anya... Apa... Hazatértem! – mondta Anna és kicsorduló könnyekkel repült szülei ölébe.

   Már nem is törődött azzal, ahogy az ő és édesanyja testét épp felrakják a szekérre, majd a libák kétségbeesett gágogása mellett, a lassan porig égő házat otthagyva elhajtanak a kis dombról.