Egy hónappal korábban

Ma hazautazom Budapestre. Már lassan egy éve nem voltam otthon. Az apám halála óta a nénikémnél lakom, és ott is dolgozom Szlovákia fővárosában, Pozsonyban.

Tizenhat éves voltam, amikor elvesztettem az apámat. Anyával csak ketten maradtunk, de én már nem bírtam tovább azt a légkört mellette, ami otthon volt. Egyszerűen képtelen volt túllépni apa halálán, egy idegroncs lett belőle, én meg ettől kezdtem már eléggé besokallni. A házunkban is nagyrészt minden apára emlékeztetett, így tizenhét évesen úgy döntöttem, hogy itt a vége. Én már nem bírom tovább, elköltözöm otthonról. Azért választottam az apám felőli nénikémet, mert egy nagyon kedves, aranyos nő, meg egyébként egyedül él. Kell neki a társaság. Pozsonyban fejeztem be a tanulmányaimat is, és kaptam egy nagyon jó állást pincérlányként.

Lehet, hogy nem a legjobb döntést hoztam azzal, amikor anyát végleg magára hagytam, de az annál rosszabb volt, hogy folyton apát síratta, én meg hamar túl akartam lépni rajta. Eléggé akaratos és lobbanékony személyiség vagyok. Nem kevésszer fordult már elő, hogy csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy anyát majdnem felpofozzam az értetlenkedései miatt. De inkább hagytam a francba az egészet. Most mégis úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Ez egy baromság, de anya újra férjhez akar menni. Még mindig nem hiszem el. Ugye mondanom sem kell, hogy én egyáltalán nem repesek az örömtől emiatt, szerintem ez nagyon elhamarkodott döntés volt a részéről, de... Mégis csak az anyámról van szó. Ott leszek vele, ha azt akarja, hogy támogassam talán az élete legboldogabb napján. Végül is jó, ha van mellette valaki, de nem tudom, hogy ez hosszú távon mennyire lesz majd kitartó. Azért szívesen segítek neki az esküvői előkészületekben, és annak sem árt majd utánajárnom, hogy mégis ki lehet az a bizonyos pasi, aki el akarja venni az anyámat.

Egy rövidke repülőút után taxival mentem haza. Igazából már megvolt a jogsim, Pozsonytól Budapestig nem is lett volna olyan hosszú az út, csak még gyűjtöttem az autóra. Anya sosem tudod vezetni, így nem is jöhetett volna utánam. Az újdonsült pasija pedig tud vezetni, csak anya állítása szerint most éppen dolgozik. Remek! Legalább előbb érek haza, mint ő, és lesz időm megszokni az új helyzetet, még mielőtt letámadna. Ezt azért mondom, mert ha anyáéhoz hasonló, általában mindig pörgős és vidám személyisége van, akkor bizony hosszú lesz ez a pár hónap számomra.

Időközben megérkeztem a házunkhoz. Nem sokat változott egy év alatt, mégis érezhető volt, hogy van benne élet. Nem úgy, mint amikor elmentem. Az akkoriban kiszáradt és kopár növényzetet, most tarka virágok helyettesítették. Talán tényleg jó hatással van anyára most ez a kapcsolat. Előkerestem a zsebemben lévő régen nem használt házkulcsomat. Ahogy kinyitottam az ajtót, valami leírhatatlan érzés fogott el. Eszembe jutottak az emlékek, és arra gondoltam, hogy milyen lesz majd anyát újra látni.

– Hahó! Megjöttem! – adtam hangot érkezésemnek belépve a nappaliba.

– Andrea? Kicsim! – jött elő a konyhából anya mosolyogva, hogy megölelhessen.

– Szia anya!

– Annyira jó téged újra látni! És nézzenek oda, hogy milyen szép nagy lány lettél.

– Azért egy év nem olyan sok, bár ami igaz, az igaz. Te is boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnsz, mióta utoljára láttalak.

– Hát igen, Richárd... Tudod a vőlegényem, teljesen megváltoztatta az életemet egy jobb irány felé.

– De hadd kérdezzem már meg tőled! Szerinted ez az esküvő nem elhamarkodott döntés egy kicsit? Mármint úgy értem, hogy ha szeretitek egymást, akkor oké, miért ne, felnőttek vagytok, de csak két éve annak, hogy apa meghalt, és ti csak pár hónapja ismeritek egymást.

– Tudom, hogy most sok kérdés kavarog a fejedben, és ahogy téged ismerlek, félek attól, hogy egyáltalán el fogod-e fogadni ezt a férfit. Mindenre választ kapsz majd, de tudod mit? Most csinálom a vacsorát. Rakott krumplit készítek. Ha gondolod segíthetsz nekem, és akkor beszélgethetnénk is egy kicsit.

– Rendben, csak lepakolok a szobámba.

– Oké.

Amíg felvittem a csomagomat a szobámba, anya szavai visszhangoztak a fejemben. Boldognak látszik, de nem teljesen. Inkább olyan kiszolgáltatottnak tűnik. Láttam én már ennél izgatottabbnak is, például apa karjaiban, de ez most olyan, mintha rá lenne szorulva erre a Richárdra.

Végül lementem hozzá a konyhába.

– Na és milyen az élet Pozsonyban? – próbálta oldani a hangulatot.

– Hát nem sokban különbözik Pesttől. Talán kevésbé mozgalmasabb. Engem inkább az érdekel, hogy veled mi van.

Anya mély levegőt vett.

– Lehet, hogy most a látszat csal, de én tényleg kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy Richárd az életem részévé vált. Nagyon hálás lehetek neki emiatt.

– Mesélj! Hogy jöttetek össze? Hogyan kérte meg a kezed?

– Furán hangozhat, de miután elmentél, és én annyit sírtam azért, hogy lassan tényleg mindet elveszítek, az jutott eszembe, hogy miért ne csinálhatnám ebben a helyzetben azt, amit te tennél.

– Elmenekülni? – néztem rá értetlenül.

– Nem. Szórakozni. Bulizni menni, és pocsolya részegre inni magam.

– Anya! – kerekedtek ki a szemeim a ledöbbenéstől.

– Tudom, hogy ez nem rám vall, és az is volt az utolsó. Szóval én tényleg elmentem egy szórakozóhelyre, de nem igazán volt értelme, abból a szempontból, hogy kicsit elfelejtsem a dolgokat. Csak pár pohár piát ittam, és szörnyen idegesítő volt az a hangos zene is. Úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek, így próbáltam hívni egy taxit, de ahogy kimentem a friss levegőre, az ital miatt elkezdtem nagyon szédelegni. Itt vett észre engem Richárd, és felajánlotta, hogy hazavisz.

– Óh, várjunk csak egy kicsit! Te belementél abba, hogy részegen beülj egy vadidegen kocsijába?

– Tudom, hogy őrültség, de konkrétan nem tudtam megállni a saját lábamon. És ő annyira kedvesnek és segítőkésznek tűnt.

– Hát persze – forgattam a szemeimet.

– Hazahozott. Megköszöntem neki, és hidd el, tudatában voltam annak, hogy mekkora szerencsém volt, hogy nem vitt el valahova magával.

– Aha.

– Aztán másnap megint összefutottunk egy üzletben. Meghívott egy italra, és nagyon jól elbeszélgettünk. Meséltem neki az életemről, az apádról és rólad. Elmondta, hogy neki is volt egy lánya, de valamilyen rejtélyes okok miatt sajnos ő már nem él.

– Akkor felesége is volt, nem?

– Igen. A nő alkoholfüggő, ezért elvált tőle.

– Óh, értem.

– Egyre többet találkozgattunk. Aztán egy ideig nem igazán ért rá. Sok volt a munkája, én meg... – erre egy pillanatra elakadt a szava.

– Te meg? – kíváncsiskodtam.

– Azt gondoltam, hogy minek áltassam magam? Megint lemondott egy találkozót. Nem is kellenék neki igazából. Tudom, hogy most ennek nem fogsz örülni, hogy még el sem mondtam, de én öngyilkos akartam lenni.

Abban a pillanatban mintha egy tört döftek volna a szívembe. Meg sem tudtam szólalni.

– Na de anya!

– Nem sikerült. Richárdot bántotta a lelkiismerete, hogy ismét nem tud velem találkozni. Próbált engem telefonon felhívni, viszont én kikapcsoltam a mobilom. Nem akartam, hogy zavarjanak, ha megteszem. Ha felvágom az ereimet.

– Pfu, te...! Ha egyedül érezted magad, akkor miért nem hívtál fel engem? Bármikor és bármiről beszélgethettünk volna – teljesen lesokkoltam.

– Hadd mondjam végig! Richárd egyre idegesebb lett, hogy miért nem veszem fel neki a telefont többszöri hívásra sem. Ott hagyta a munkát és, mivel nem nyitottam neki ajtót, betört a házamba. Már majdnem sikerült nekem, de amikor beért a fürdőszobába, ahol voltam, kikapta a kezemből a kést, amivel csak kisebb vágásokat tudtam ejteni a karomon. Nézd csak! Még látszik a helye - húzta fel a pulóvere ujját.

Én csak tágra nyílt szemekkel hallgattam a eseményeket.

– Úristen! Anya, neked elment az eszed. Egy szakemberre lenne szükséged, és nem erre a...

– Ezután bekötötte a karom, és azt mondta, hogy soha nem szeretné, ha ez még egyszer előfordulna. Ekkor engem is meglepve, határozott szavakkal megkérte a kezem, és én igent mondtam. Ezzel teljesen megmentette az életemet. Te nem tudod, hogy én mennyire megkönnyebbültem akkor.

Mielőtt ezt az egészet lereagálhattam volna, megjött Richárd.

– Halihó! – üdvözölt minket a nappaliból.

– Szívem! – ment ki anya hozzá.

Én csak álltam ott, mintha leforráztak volna. Anya majdnem megölte magát, és nekem ezt senki nem mondta. Még most is olyan félvárról veszi. Engem dühömben már lassan a sírás kerülgetett.

– Mmm. Milyen jó illat van itt – jegyezte meg Richárd a konyhába belépve. 

– Ugye? Rakott krumplit csinálok vacsorára – ecsetelte anya – Ja, és hadd mutassam be neked a lányomat, Andreát – végig nézett rajtam – Amellett, hogy fáradt az utazástól, most egy kicsit feldúlt is, mert nem rég meséltem el neki, hogy mi történt velem.

– Áh, értem. Horváth Richárd vagyok, örvendek a találkozásnak! – nyújtott kezet felém egy széles mosollyal az arcán.

– Én is – üdvözöltem fapofával.

– Akkor szerintem vacsorázzunk! – javasolta anya.

Egyszerűen képtelen voltam ezt felfogni. Anyáék úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Nem hagytak egy percre sem nyugodni ezek a gondolatok. Még vacsora közben sem.

– És ha nem jövök haza, el sem mondod? – vontam kérdőre anyát.

– Micsodát?

– Azt, hogy majdnem meghaltál.

– Andrea.

– Tudod milyen lett volna téged is elveszíteni?

– Hát eddig mondjuk nem nagyon érdekelt, mit ne mondjak – motyogta magában.

– Mi van?

– És különben is! Ha haza se jössz, akkor miért kellett volna elmondanom neked? Eddig sem nagyon érdekelt, hogy mi van velem.

– Ez nem igaz!

– Na jól van, nyugodjatok meg mind a ketten! – szólt közbe Richárd – A lényeg az, hogy értesültél róla – fordult felém – Sőt, szerintem sokkal jobb, hogy Barbara személyesen mondta el neked, mint hívásban.

– Ja értem, szólj csak bele amúgy nyugodtan! Még meg is kérlek rá! – vágtam oda a férfihoz.

– Tessék? – ráncolta össze a szemöldökét.

– Andrea! – szólt rám anya.

– Na nem! Én nem fogom hagyni, hogy az én kikérdezésem nélkül döntsetek el bármi olyat, ami engem is érint. Igenis anya, fel kellett volna hívnod, hogy valami baj van, és hidd el, hogy már az első repülővel jöttem volna ide.

– Andrea, állj le! Értem, hogy most emiatt kiborultál, de nem történt semmi.

– Mégis hogy a francba mondhatod azt, hogy nem történt semmi?!

– Barbara, szerintem jobb lett volna, ha ezt nem ma mondod el neki. Nyilvánvalóan már nagyon fáradt, és... – szakított ismét félbe Richárd.

– Óh, persze, majd elhalasztja. Minek is elmondani egyáltalán? Hátha örökre elfelejtődik.

– Én csak azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem ez a megfelelő alkalom a veszekedésre.

– Ja, végül is megbeszélhettük volna, ha nem abban a pillanatban toppansz be az ajtón.

– Nem az én hibám, ha képtelen vagy kezelni az indulataidat.

– Elnézést kérek, hogy ijedtséggel töltött el az a hír, hogy az anyám ki akarta nyírni magát.

– Na jó, fejezzétek be! – emelte fel anya a hangját – Én egyáltalán nem ezt akartam. Andrea, szerintem most pihenj le egy kicsit. Ez így nagyon sok volt neked egyszerre. Richárd, te pedig igazán lehetnél egy kicsit elnézőbb vele.

– Persze, elnézőbb. Úgy látszik, hogy hiába volt apja, ha tizenhat éven keresztül, nem tudta megnevelni. De majd megváltozik itt minden – szegezte rám szigorú tekintetét a férfi.

– Mi van?! – akadtam ki teljesen – Hát már bocsánat, de nem az én lányom patkolt el, mert nem figyeltem rá oda eléggé.

Hirtelen súlyos csend telepedett le a konyhába. Mindenki érezte, hogy ezzel a kijelentéssel átléptem egy határt.

– Köszönöm a vacsorát! Azt hiszem, én most felmegyek – állt fel a helyéről komor arcot vágva Richárd.

– Várj! – tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem tőle – Ne haragudj, én nem úgy gondoltam, csak nehéz ezt az egészet feldolgozni.

– Valóban? Talán könnyebb lenne, ha tényleg felnőttként viselkednél, ahelyett, hogy játszod a hisztérikás kislányt.

– Hisztérikás?! – bár ez a mondat már megint nagyon felhúzott, ezt a békát lenyeltem.

– Jó éjszakát! – azzal a férfi felvonult a hálószobába.

– Kitaláltam! Éjszaka megfojtom egy párnával – mosolyogtam dühösen anya felé.

– Andrea! – szólt rám.

– Én nem tudom, hogy mit látsz benne. Egy öntelt fa-... – anya szigorúan rám nézett –...-szi. De most komolyan.

– Richárd egy céltudatos ember.

– Akaratos és manipulatív.

– Ezt egyetlen este alatt állapítottad meg?

– Vannak jelei, hidd csak el!

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz a helyzet – vette a kezébe a mosatlan edényeket – De én akkor is hozzá fogok menni. Valakire nekem is szükségem van. És ezt te nem fogod tudni megakadályozni, bármennyire is harcolsz ellene.

– Te tudod, viszont csak egyszer lássam meg, hogy erőszakos veled szemben, fel fogom jelenteni.

Anya elmosolyodott, és megsimogatta az állam.

– Te leszel, az első, akinek szólok erről. Megígérem neked, édesem!

Ez nem volt túl meggyőző, de egyelőre megteszi.