Hm... Az ember tizennyolc évesen azt képzelné, hogy ő már felnőtt és meghódíthatja szinte az egész világot. Semmi sem állhat az útjába, ő mindent megtehet. Én is azt hittem. És hol vagyok most? Hol van most a nagy és büszke Rónai Andrea? A sürgősségin...

Az utolsó kép, amire tisztán emlékszem, az egy felém száguldó fekete audi volt. Hogy ez hogyan történt, az most nem fontos. A lényeg az, hogy a következő pillanatban, amikor kinyitottam a szememet, csak azt láttam, hogy az úton fekszem. Fájt minden porcikám, de a legnagyobb fájdalmat mégis a hasam tájékán éreztem. Aztán megláttam az egyre csak növekedő vértócsát az aszfalton és bepánikoltam. Alig voltam magamnál, de arra kristály tisztán emlékszem, hogy kapkodtam a levegőt, reszketett mindenem. Utoljára még egyetlen szó csengett a fülemben, mintha csak visszhangként hallottam volna.

– Andrea! – ordította a nevemet Ő, de erre nálam a kép megszakadt.

Egészen a műtőig még pillanatokra láttam alakokat, akik valószínűleg a mentők voltak. Hallottam hangokat, de nem értettem semmit. Aztán egy nagy fehér szobában tértem magamhoz. A kórházban. Hallottam a gépek csipogását, és éreztem a szoros kötést a hasamon. A karom tele volt sérülési sebekkel. Kibírhatatlanul fájt mindenem, de ordítani képtelen voltam. Ott feküdtem erőtlenül.

Itt fekszem erőtlenül...

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy kétségbeesett arckifejezésű férfialak lépett be a szobámba.

– Apa? – próbáltam kinyögni a szót szinte elhaló hangon.