1999. május

A vízcseppek sűrűn hullottak, kopogtak a fehér zuhanytálcán. A lecsapódott páracseppek érként csurogtak le a halványkék csempén, kanyarogva, akadozva. Reni alig kapott levegőt a sűrű vízfüggöny alatt, de nem csak a zuhatag fojtogatta. Az a szörnyű emlék újra, és újra támadt, megállíthatatlanul, végtelen hurkokat képezve.

Dirr-durr, mi ez? Dobogás? Nem! Dobbantás! Valaki felé szalad. Ki van ott? Te vagy az? Nem, maga az ördög, Lucifer érkezett el ezen a késő délutánon, ahol alkony hasad. A gyermekkor lenyugvó napja megakadt, lezuhant, vérvörösen csordogált a padlón, akár a leejtett tojás, úgy folyt szét, pusztán tónusaiban volt más.

Reni a hideg csempének szorította az arcát, a víz az állán csurgott tovább, a háta zsibbadt a vízsugártól. Hiszen itt már csak maga van, magával. Itt már jó helyen lesz, a víz alatt. Jó helyen lesz, hisz ide való. Csak addig érint kényelmetlenül bármilyen helyzet bárkit, míg be nem látja, a megfelelő ponthoz ért, oda készült talán mindig is.

Körbenéz, nem érti, mi ez itt? Megint érzi, egy kar, egy karom, egy karó, lám a démon ismét mögötte áll. A hajába kap, markol, tép, a nyakába harap, célt ér. Nem is víz, nyál csorog végig a nyakán. Nem is víz, vér csorog végig az ágyékán. Egy ördögi futónövény, a feketeözvegy hálója, besző, benő, maga az éles tőr. Kiszívta belőle az életet, ami maradt utána már csak hulladék, üres, akár a zuhanytálcában ottfelejtett kifogyott flakonok.

Hallgasd csak! A víz is ugyanúgy kopog rajta, súlyos visszhanggal, zajongva. Már-már borzongatta, ahogy a lelke üres kongását hallgatta. Hihetetlen volt számára minden, ami valóság. Mióta is ült itt? Mindegy, ki tartja számon? Az idő szubjektívvé változott. Egy álomból valóságot, a valóságból fikciót, két testből egyet, egy lélekből kettőt, így rendeződött újra egy röpke délután alatt minden, ami valaha konzisztens volt, darabjaira tört.

Akkor most már seperd fel, tessék, mi ez a mocsok? És ő próbálta is egybetartani a széttört cserepeket, de az már-már lehetetlennek tűnt, valami újra, és újra kicsúszott az ujjai közül. Visszazuhant oda, ahonnan érkezett, megint ott volt, a huszonkettesben, ahol a Mefisztó. Egy terembe zárva álltak egymásnak szemben, se előre se hátra. Reni látta maga előtt, ahogy egy durva talp zsenge liliomra tapos.

Majd vége. Ismét vége, aznap már sokadszor. A vízcseppek csak peregtek, neki pedig kiázott az ujja, ráncos lett a bőre, tudta, hogy ideje lenne mozdulni, de nem bírt. Nem, amíg le nem mosta a mocskot. Talán ha elég sokáig ázik, lecsurognak a gondok a lefolyón.