2012. szeptember

A vízcseppek sűrűn hullottak, kopogtak a villamosmegálló tetején. A tócsák híztak, vízátfolyások szaladtak keresztül a zebrán. Reni alig kapott levegőt a sűrű vízfüggöny alatt, de nem csak a zápor fojtogatta. Az eső alkotta függöny homályából egy ismerős alak képe rajzolódott ki. A hurok újra fordult. Mint amikor rémeket lát az ember, de Reni hiába rázta meg a fejét, mégsem tűnt el a látomás. A lámpa zöldre váltott, és a tömeg elindult felé, az úttest túloldaláról. A rém alakja is közeledett. Reni érezte, ahogy egyre hevesebben ver a szíve, és ahogy a lüktető vér a nyakán üti pánikszerű ütemét. Földbe gyökerezett a lába, tizenöt éves kora óta nem érzett ilyen félelmet. Mintha víz alá került volna, hullámokban érte el az egyre hevesebb és hevesebb rettegés. Már nem is hallotta ami körülötte volt, csak a dobogást a fülében.

Jött.

Egyre jobban jött.

Reni pedig csak bámult rá, le sem tudta venni a szemét róla. Ez nem látomás! A rém észrevehette a felé irányuló érdeklődést, mert megállt mellette. Esernyője széléről vastag cseppek hullottak Renire.

A rém a homlokát ráncolta, úgy tűnt, nem ismeri meg.

Bár csökkent köztük a különbség, alakja még mindig hatalmasnak tűnt, ahogy Reni fölé tornyosult ebben az őszi esőben.

Végül tovább indult az esernyős férfi. Határozatlanul, vissza-visszapillantva, de egyre távolodva.

Reni sokáig nézett utána. Nem hitte, hogy valaha újra látja, de most rájött, van, amitől nem lehet elmenekülni. A félelem fekete marka erősen kulcsolódott a torkára. Egy pillanatra megjelent előtte, ahogy a szürke szempár rámeredt egy perccel korábban, majd ismét kívülről látta önmagát. Látta, hogy néz a férfira, mint aki magával az ördöggel találkozott. Látta, hogy néznek vissza rá. Értetlenül, erősen kotorászva az emlékek sűrű kazaljában, majd eredménytelenül továbblépve. Reni érezte a karján az érintést, a nyakán a csókot. Görcsbe rándult az alhasa. Szépen lassan visszatért a huszonkettesbe.

Először csak az emlékek sorozták, lepergett előtte az egész esemény újra és újra, változó sorrendben. Egyes részek még többször, mint mások. Úgy érezte, ez ellen nem tud mit tenni, az eset örökké kísérteni fogja. Bombázni kezdték az emlékképek, mintha más irányította volna a fantáziáját, és neki semmi beleszólása nem lenne abba, hogy mire akar gondolni. A meleg léghullámok a fülén, melyek a mély, halk hangot kísérik, az ajkak érintése, a fájdalom, ami olyan erős. Kiabálni szeretett volna, de csak állt, és nézett utána.

Talán a vízzel lefolynak a gondok...

Hatalma volt felette. Ez a hatalom, aminek a birtokában bármit szabad. Az emberek megtesznek dolgokat, csak mert megtudják. A hatalom, az mozgat végül mindenkit.

Talán a vízzel minden lefolyik...

Még mindig hatalma volt felette. Még mindig le tudta rántani a félelmek legmélyebb mocsarába, akár egyetlen pillantással. Rég ragadta magával ez az állapot. Szabadulni akart tőle minden áron.

Talán a vízzel lefolyik a múlt is...

A tenyerét nézte, ahogy onnan az alkarjára csurgott az esővíz, majd a könyökéről folyt tovább a föld felé, sűrű cseppekben végződve. Reni már sokkal erősebb volt, mint akkor. Az egyetemet katonai kiképzés követte, majd felajánlottak neki egy posztot, és később hadnaggyá tették meg.

Lehet, hogy csak az tud hatalmat gyakorolni a másikon, akit hagynak, hisz hiába bármilyen titulus, azt az embert mégis hatalmasabbnak érzi önmagánál.

Talán itt az ideje, hogy végre ne hagyjam magam!

Ökölbe rándultak az ujjai, mint akit felráztak, úgy tért magához. Egyszerre többé nem érezte a félelmet. Egy egészen új érzelem kapta el, és ő maga is meglepődött, hogy ez eddig nem jött eddig.

A düh.

Dühös volt, most először őszintén, és kizárólagosan. Mintha eltűnt volna a félelem, és a helyére más lépett. Valami, vagy valaki, ki tudja, a lényeg, hogy aki többet nem akar félni.

Csák állt a szakadó esőben, a zebra előtt, és az ökölbe rándult ujjait nézte, a könyökéről csurgó esővizet, majd lassan felpillantott. Már sehol nem látta a férfit.

Végre határozottan érezte, hogy meg kell bosszulnia, hiszen éppen itt az ideje!