1992. február

Csak László és István volt bent a doktorandusz szobában, szótlanul dolgoztak. László asztala közvetlenül az ablak előtt állt, remek kilátása nyílt az egyetem előtti gondozott parkra. Nem messze tőle Gyula hatalmas asztala terpeszkedett, vele szemben, a sarokban pedig István helye volt, egy rozoga, diplomamunkákkal teli szekrénysor mellett. István a számítógépét szerelte, a nyelve hegyét kidugva koncentrált, a szoba ódon parkettája nyekergett a talpa alatt. László közben lázasan gépelt, csak néha állt meg, hogy ellenőrizze a jegyzeteit. Az elmélyült munkából hangos koppanások zökkentették ki.

- Hú, a francba! - szisszent fel István. Erősen rázta a kezét, arca fájdalmas grimaszt vett fel. A nagy mozdulatok hevében kissé elvesztette az egyensúlyát, tette egy lépést oldalra, a földre ejtett szemüvege reccsent a talpa alatt. - Hú, a francba! - ismételte meg.

- Téged meg mi lelt? - érdeklődött László.

- Megvágott az áram, most meg a szemüvegem is oda! - mondta keserű, mégis meglepően nyugodt hangon.

- Miért nem húztad ki a gépet? - kérdése közben felpattant a székéből, és Istvánhoz sietett, hogy felvegye a szemüvegét, illetve a mellette heverő csavarhúzót.

- Ezt a szart akartam megigazítani, azt hittem, hogy gyorsan végzek vele.

László a szemüveget nézegette, csak a híd repedt el, a lencsék épek voltak. - Ezt majd én megoldom - mondta, majd választ nem várva a fiókjához lépett, ahonnan egy fehér ragasztószalag került elő.

- Az honnan van? - kérdezte István meghökkenve.

László szemöldöke magasba szaladt. István szerette megtalálni a leglényegtelenebb tényeket. - Itt tartom a fiókomban, hogy kéznél legyen, ha csajokat kellene kikötözni. - Válasza közben körbetekerte a keret hídját, majd visszanyújtotta Istvánnak a szemüvegét.

- Kösz - mosolygott István. Alig, hogy újra az orrára helyezte, az ajtó szélesre tárult, és Gyula lépett be rajta.

- Uraim! Csupa jó hírrel szolgálhatok! - Karját a magasba emelve széttárta, arcán széles vigyor terült el, miközben lassú léptekkel közeledett a saját asztala felé. - Te meg hogy nézel ki? - pillantott Istvánra.

István ő-zött, az ujját dörzsölte.

- Hosszú, majd elmeséljük - legyintett László. - A jó hírt mondd inkább, arra nagyobb szüksége van.

- A doktori körüli problémák megoldva! - Gyula közben levette a kabátját. - A jövő évtől már biztosan visszakapja az egyetem a tudományos fokozat adási jogát.

- De mi ebben az évben fejezzük be ezt a munkát - vonta meg a vállát István.

- Az is megoldva! - Az asztalra dobta a cigarettás dobozát, majd lerogyott a székébe, zakóján egy rántással igazított. A többiek türelmetlenül meredtek rá. - Ja, mindhármunkat alkalmaznak tanársegédnek - jegyezte meg legyintve, mint mellékes információt.

István eltátotta a száját - Komolyan? - kérdezett vissza.

László az asztalra csapta a tollát - Pazar! - tört ki belőle. - Ezt már nevezem jó hírnek!

- Egy évet csúszunk, ennyi az egész. Ne feledjem! A ma esti dísztermes konferenciára is hivatalosak vagyunk.

- Ma este? - kapta fel a fejét István.

- Hogy a február tizenhetedikei konferencia ma este van-e? - Gyula maga elé rántotta az asztali naptárát. - Ó, igen! Úgy néz ki, hogy ma este van! - Laza mozdulattal visszadobta a naptárat a helyére, majd a cigarettás dobozért nyúlt.

- Hú, nekem meg nincs öltönyöm! - kapott a fejéhez István

- Akkor barátom, szaladj el egyért, mert ezt a bulit nem érdemes kihagyni!

István azonnal felkapta a táskáját, és kiment.

- Chö - rázta a fejét László vigyorogva.

- Ja, igen, holnap meg Kispál lesz a Tilos az Á-ban - mondta Gyula, miközben felpattintotta a doboz tetejét, és kihúzott egy szálat.

- Jól hangzik, szólok Krisztának.

- Krisztának? Minek? Komolyan járni akarsz vele? A szilveszteri bulin is ott volt! Mondtam, hogy az rossz jel, és látod, igazam volt! - Gyula, kezében a cigarettával, élénken gesztikulált.

- Nem tudom - vont vállat László -, kedvelem. Miért ne, amíg működik?

Gyula olyan fejet vágott, mintha valami nemi betegség tüneteit kellett volna meghallgatnia. - Miért ne? '92 van! A falon túl! Az új világ, és ennek mi vagyunk a királyai! Ez maga a mennyország, most már kár meghalni!

László halványan elnevette magát, kényelmesen eldőlt az asztalán, könyökölve tartotta a fejét. - Nem is tudom. - Valóban nem is tudta. Maga is rajongott a jobbnál jobb csajokért, az alkohol és amfetamin mámorában úszó bulikért. Mégis, valahogy nem bírta kiverni a fejéből ezt a lányt. Talán a naivsága, az hogy annyira irányítható volt, vagy a tudat, hogy még szűz, esetleg mindez egyszerre. Úgy döntött, elhívja, miért is ne? Ha csak ez kell ahhoz, hogy végre megfektesse. Már az ötlettől is enyhe merevedése lett, hogy egy szűz lányt dughat.

- Az a csaj még bajt hoz a fejedre, meglátod! - Gyula közben végre a szájába tolta az eddig szorongatott cigarettát.

- Nem hiszem - vigyorodott el László. Nevetségesnek tartotta az ötletet, mégis miféle bajt hozhat a fejére egy olyan ártatlan kislány, mint Kriszta?

- Meglátod! - Mereven tartotta a mutatóujját, mintha csak előttük lenne az, amit meg kell látni. - Azt mondd inkább, mi lelte a Drogbáró szemüvegét - sziszegte, miközben az öngyújtó lángjához közelített.

***

A dohos téglafalakból áradt a cigaretta és az alkoholszag. A hely megtelt bulizni vágyókkal. Voltak köztük közel harmincéves fiatalok, akik nemrég szabadultak meg a párt által támogatott tánc-dal estektől, és nem tudtak betelni az igazi rock bulikkal. De voltak köztük tizenévesek, akiknek fogalmuk sem volt a szocializmussal kompatibilis szórakozásról, és nem is érdekelte őket, milyen az. Aznap este mindenki Kispálra érkezett.

- Három sört, légy szíves! - mondta Gyula, az ujjaival is mutatva a rendelt mennyiséget, miközben a pultba kapaszkodott. A vörös téglafal nedves volt és morzsolódott, Gyula a nadrágjába törölte a téglamorzsákat. Csak akkor dermedt meg, mikor egy vékony, magas hang szólalt meg mögötte.

- Ezt nem hiszem el! Ez a tanár úr!

Gyula óvatosan oldalra nézett, majd egyből vissza is rántotta a fejét. Ó a szentségit! - artikulálta hang nélkül. A málladozó pultra könyököl, az ujjaival trappolva várta a rendelést. Lábujjhegyre emelkedve leste, hol tart a csapolás, mikor végre letették elé a három korsót.

Kirombolt a tömegből, kétségek között hagyva a lányt, aki addig mögötte állt. Nagyon utálta, mikor összefutott a saját hallgatóival, így sokkal nehezebben tudott felszabadultan bulizni. Az volt a véleménye, hogy a hallgató lányok a tanszéki szobába jók, az elsős lányok meg addig, amíg nem ő tanítja őket.

- Szentségit, itt van valami diákom! - újságolta el az asztalnál a többieknek.

- Bizony, a tanári élet nagyon nehéz - válaszolt László. Kriszta mosolyogva nézett rá, miközben a barátjához bújt.

- Ne! Te a Jakab tanár úrral barátkozol? - szólalt meg a pultból már ismerős hang. Gyula hangtalanul artikulálta a többieknek, hogy „szentségit", miközben csak meredt rájuk. Mint aki nem mer hátrafordulni. László finoman félrehúzta a száját. A tekintete dühösnek tűnt. Gyula tudta, hogy csak ő látja ezt a változást rajta, Krisztának nem fog feltűnni. Azt jelenti, hogy régi barátja szintén kellemetlennek találja a helyzetet. László ugyanis arra játszott, hogy csekély esélye van annak, hogy bárkivel összefussanak a hallgatók közül, ezért nincs is miért aggódni. Gyula az ajka alatti szőrszálakat rágcsálta, miközben végig futott rajta, hogy bár a helyzet László számára aggasztóbb, ez rajta most nem segít.

- Gyertek, üljetek le! - kínálta hellyel a többieket Kriszta. Gyula halványan a száját is eltátotta, miközben végre maga is helyet foglalt. Úgy könyökölt az asztalra, hogy közben még mindig Krisztát bámulta, majd Lászlóra pillantott, aki homlokát ráncolva itta a sörét. Gyulának akkor esett le, hogy Kriszta nem tudta, hogy László számára több mint kínos lenne, ha bárki az iskolából tudomást szerezne az ő kapcsolatukról. Hogy ez miért nem volt evidens a lány számára, azt Gyula nem értette, de abban biztos volt, hogy erről ők elfelejtettek beszélgetni. Gondolataiból a kis kétcopfos hallgatólány zökkentette ki, aki már egy ideje hozzá beszélt.

- ...és annyira jó volt az algebra szeminárium is, meg hogy hármast kaptam, mondom, az egész eszméletlen!

- Aha, mikor is kezd már ez a kurva zenekar? - Gyula az órájára pillantott, majd megdörzsölte az arcát.

- Én már alig várom az algebra kettőt! - A lány a férfi combját simogatta. Gyula kissé megugrott, óvatosan lenézett, jól érzi-e, hogy a lány keze megállíthatatlanul halad a combján felfele. Visszapillantott a hallgatóra, aki úgy vigyorgott, mintha viccet meséltek volna neki az imént. Gyula vett egy nagy levegőt, egy pillanatig tétovázott. A karját megemelte, halványan visszahúzta, majd ismét megemelte, mire végre elterült az arcán a rá jellemző ravasz mosolya.

- Nos, ha az első szeminárium így tetszett, akkor a másodikat nagyon fogja élvezni! - karolta át a lányt.

- Nem akarna a mosdóban külön órát adni? - lehelte a fülébe, miközben a kezével egészen messze jutott Gyula combján.

- Elnézést! - hümmentett mellé halkan, miközben lassan felállt a székéből. - Külön órát kell tartanom a mosdóban, ha megbocsájtotok!

Kriszta addig nézett utánuk, amíg el nem tűntek a mosdóban. Egészen meghökkent. Ez az a környezet, ahova el akart jutni, de mégis úgy érezte, sehogy sem tud benne feloldódni. Mintha csak a nézője lenne a pezsgő életnek, amihez ő túl merev.

- És neked nem lenne kedved megnézni a másik mellékhelyiséget? - csókolta végig László a nyakát.

- Hogyne, azonnal! - nevette ki éles kacagással. Biztos volt benne, hogy barátja viccel.

- Na, komolyan!

Kriszta érezte, ahogy a kezek egyre vadabbul ragadják meg. Hallotta, ahogy László vágyakozva, erősen szívja be a bőre illatát. Szinte ő is átélte, ahogy partnerét magával ragadja a szexuális izgalom lila köde, és ez az érzés teljesen megrémítette. A gondolat, hogy egy nyilvános vécén történjen meg az, aminek egy gyertyafényes hálószobában kellene (Egy gyertyafényes hálószobában egy esküvő után), semmi mást nem váltott ki belőle, csak az undort. Hiába szerette volna ő is úgy elengedni magát, mint a többiek, hiába akart ő is úgy viselkedni, mint mindenki más a korosztályában, mégis, egyedül az jutott eszébe, ahogy egy koszos csempéhez nyomják, amin ezer, meg ezer hugyos kéz támasztotta már magát azelőtt, és mindeközben a zihálás a fülében egyre fokozódik, ő semmi mást nem érez a vizeletszagon kívül. A puszta gondolattól is úgy tűnt számára, már most magán viseli a hely és a helyzet mocskosságát. Az iszonyatos érzéstől szinte lelökte magáról a párját.

- Ne hülyéskedj már! Ennek nem ez a menete!

László egy nagyot sóhajtott, kelletlenül a combjára csapott, majd megköszörülte a torkát és beletörődve megszólalt - Jó, akkor nem - nyugodtan szólt a hangja, de a szürke szemében tükröződött a türelmetlenség, és a sértődöttség.

Kriszta inkább oldalra sandított. Épp elkapta István tekintetét, aki hirtelen a repedező mennyezetet kezdte figyelni. Tejfölszőke haja kócosan ált, halványkék szemében szomorúság látszódott. Előtte egy szétcincált söralátét hevert.