2012. október

Anna sokáig nem tudott napirendre térni az osztálykirándulás felett. Magába fordult, irtózott a történtek gondolatától, amik újra, és újra visszakúsztak a fejébe, valahányszor elhessegette őket. Ilyenkor a feszültség, a tehetetlenség és az undor szinte fojtogatta. Nem tudta, mit kéne igazából kezdenie a helyzettel. Hogyan kéne napirendre térnie felette. Egész nyáron a megoldást kereste, de nem találta meg.

Aztán lassanként eljutott arra a pontra, hogy ez valószínűleg így működik itt. A többi iskola sem lehet könnyebb, és ha jobb jegyeket szeretne, jóban kell lennie vele. Úgy döntött, nem lehet olyan nehéz. Majd úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, hisz nem is történt semmi. Miközben próbálta magát meggyőzni, beúszott egy emlék a mellét szorító kézről.

Sokat töprengett, hogy megtalálja a legjobb megoldást. Közben a szülei elküldték pszichológushoz, mert szótlan volt, és étvágytalan. Nem is értette, eddig is szótlan volt, ettől még nem kell pszichológushoz küldeni az embert. Az a nő próbálta meggyőzni róla, hogy mondja el, mi volt, de ő akkor már döntött, és nem akarta ezt a dolgot mással megbeszélni.

Egyáltalán azt sem értette, honnan tudhatta a pszichológus, hogy mi volt. Még véletlenül sem érintette ezt a témát. Talán természetfeletti képességei vannak? Vagy akivel ilyen történik, az már visel magán valami jelet? Lehet, hogy mindenki látja, tessék ez az a lány, akivel bármit meg lehet tenni.

Már rengetegszer lepörögtek benne az események újabb és újabb forgatókönyvvel. Több pontot is talált, amit máshogy kellett volna csinálnia, és valahányszor talált egy újabb elhibázott döntést, egyre jobban haragudott magára, amiért akkor nem úgy cselekedett.

„Én tudok egy módot. Gondolkozz el rajta!" – villantak be Annának László szavai. Vajon hogy érthette? Válaszolnia kéne rá? Valóban erről van szó, hogy ha odaadja magát, akkor jó jegyet kap?

Az ablakhoz lépett, az utcán nagy volt a forgalom. Egy busz haladt el a ház előtt, a levegő megtelt kipufogófüsttel. A kilátás szürke panelházakból állt. Színtelen volt a világ, rideg, és Anna úgy érezte, itt az emberek is ilyenek lehetnek. Idegen volt számára minden. A több sávos utak, a hétvégi estéken ittasan kóválygó fiatalok, a fények, amik egész éjjel világítottak, a csillagokat sem látta rendesen. Egy ilyen rideg világban nem tűnt számára hihetetlennek, hogy ilyen rideg emberek éljenek.

A folyamatos feszültségből egyszerre elege lett. Úgy gondolta, nem fog itt egyedül találgatni, nem fogja ezt a kétkedést magával cipelni. Megkérdezi a tanártól, hogy mit akar, aztán majd annak fényében eldönti, mi legyen. Hiszen, lehet, hogy ő értette félre, talán az egész helyzet nem is olyan komoly. Butaság, amin csak nevetni lehet, hogy félreértette. Majd, miután egészen megnyugtatta magát, ismét beúszott a gondolataiba egy emlékkép, ahogy leszorítják, egy erős kéz behatol a bugyijába és egy érdes ujj a hüvelyébe mélyed.

Nem, nem, nem! Nem érdekel! – kapott a szeméhez, mintha így képes lenne eltakarni maga elöl az emlékképeket. Úgy gondolta, majd ő megoldja, mint eddig mindent.

Így jutott el egy keddi napig. Az óra végét jelző csengő megszólalt, mindenki pakolni kezdett. Ő lassan, ráérősen rámolta a holmiját ide-oda, húzta az időt, ahogy tudta. Végre az utolsó diák is kiment a teremből. Ekkor a vállára dobta a táskáját, és elindult a tanári asztalhoz, ahol a matematika tanár rendezetlen papírokat próbált összeszedni az asztalról.

– Mit szeretne tőlem? – állt meg előtte olyan határozottan, ahogy csak tudott.

– Tőled? – László szemöldöke a magasba szaladt.

– Amit mondott, hogy gondoljam át, mit gondoljak át, mit akar? – Megvetéssel a hangjában vetette oda a kérdést.

László megállt, felegyenesedett, tekintetét végigfuttatta Annán, ajka sarkában megszaporodtak a ráncok. – Semmi olyat, amit ne élveznénk mind a ketten.

– És ha nemet mondok?

László könnyedén vállat vont, felmarkolta a papírokat, az asztalnak ütögette a köteget. – Akkor minden marad változatlanul, ennyi. – Mondandója végén az asztalra támaszkodott, belelapozott a kupacba, mintha attól félne, valamit esetleg elhagyott.

– És ha elmondom valakinek? – csicseregte könnyedén

– Azt nagyon nem ajánlom. – Nyugodt hangsúllyal válaszolt, de Anna mégis kiérzett belőle valami fenyegetőt. A mondat közben Annára nézett, a szürke tekintet mintha a levegőt is megfagyasztotta volna, a lány lélegzete is elakadt egy pillanatra.

– Akkor. – Egy kis ideig maga elé nézett, próbált rájönni, mi is itt a helyes válasz. Az egyik nem az, ez nyilvánvaló volt. A másiknál nem tudta mi lesz. Minden marad a régiben? Tehát ha tanul, minden rendben lesz, vagy meggebedhet, akkor sem fog jobb jegyeket kapni? Volt egy tippje, és ha igaza van, az azt jelenti, hogy végleg elbúcsúzhat a Képzőművészeti Egyetemről dédelgetett álmaitól. – Akkor nemet mondok! – bökte ki nagy nehezen. Belátta, hogy így-vagy úgy, de csak egy opciója van.

– Jó, semmi gond – biccentett László, a holmija már a kezében volt, indulni készült, a hangja könnyednek hangzott –, én csak felajánlottam egy lehetőséget.

Anna nem mozdult. Nem tudta elhinni, hogy minden tönkremegy körülötte egy költözés miatt. – Mehetünk? – kérdezte László a tétován álló Annát, aki bólintott. Mikor elindultak, László a hátára tette a kezét, amitől a lány úgy rezzent össze, mint akit áramütés ért.

Anna megnyugodott, hogy végre letisztázta ezt a kérdést. Nem történt meg, úgy döntött csak ezt kell magába sulykolni, és egy probléma máris megoldódik. Hamar talált magának ismét egy új kérdést, amin aggódhat. A pszichológus jutott eszébe. Még mindig nem értette, honnan sejti mi történt, de egyre jobban aggasztotta. Ha kiderül, hogy az a nő bármit is tud, abból a férfi arra a következtetésre fog jutni, hogy ő mesélte el neki. Ötlete sem volt, mivel járna ez, de úgy érezte, semmi jóval. Az emlékeibe bevillant az a jeges tekintet, amitől Annának egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Kirázta a hideg.

Idővel kezdte elfelejteni a vágyait, terveit, csak a túlélésre koncentrált. Már nem aggasztották a rossz jegyei. Úgy döntött, ha nem veszik fel sehova, akkor sincs semmi. Végül bármi történik, semmi sem számít. Majd úgy él tovább.

Keménynek kell itt lenni, kurva keménynek.

Úgy érezte, ha hagyja magát tönkretenni, akkor vége. Itt ha valaki nem elég kemény, örökre vége. Úgyhogy ő is az lesz. Nem engedi, hogy ez a dolog, meg hogy egyáltalán bárki beletaposhasson a lelkébe.

Ezzel le is tudta valamennyire zárni magában az egészet. Igaz, nem volt minden rendben. Már előző nap stresszelt, ha tudta, hogy másnap vele lesz órája, de igyekezett lerázni magáról a feszültséget. Talán csak az ő hülyesége, hogy kavarog a gyomra, ha csak rá kell néznie, de a dolgok attól még el vannak simítva.

Este az ask FM-et olvasgatta, közben halkan szólt a laptopjából Rihanna California king bed című száma. Az ágyon feküdt keresztbe. Az ajtó törtüvegén keresztül halvány fény szűrődött a szobába. Már teljesen be volt rendezve az ő kis birodalma, mégsem tudta otthonosan érezni magát benne.

Valaki az osztályából kiírt egy olyan kérdést, hogy „Kit utálsz a legjobban (osztálytársak)?" A válaszok sorakoztak alatta, majdnem mindenki az ő nevét említette.

Le vagytok szarva, én is utálok mindenkit! – gondolta. A telefonja zökkentette ki, az unokaöccse hívta Viberen, aki Gombán lakott. A videó akadozott, néha szellemképet hagyott maga után, de Anna így is ki tudta venni a rókaszerű arcát. – Csá, Öcsi! – hason fekve rajzokat nézegetett a neten, miközben az egészen új Galaxy telefonon beszélt. A költözés apropójából kapta, hátha akkor nem bánja majd annyira. Anna ugyan örült neki, de ettől a telefontól egy cseppet sem lett könnyebb az élete.

– Mi újság?

– Minden szar! Nálatok? – lehajtotta a fejét az ágyra, csukott szemmel válaszolt.

– Itt nem annyira.

– Azt gondolom! – Erős honvágy kapta el. Megjelent előtte a régi szobája, a hatalmas puffokkal, és babzsák fotelekkel, amin annyit hevertek a barátaival, és az óriási szekrényével, amiben kényelmesen elfértek a ruhái.

– Megyünk hozzátok hétvégén – nyekeregte Öcsi kissé magas hangján.

– Helyes! Mehetnénk már mi is hozzátok valamelyik hétvégén.

– Áh, én azt hallottam, hogy az ilyen pesti lányok már nem járnak vidékre – legyintett színpadiasan.

– De egy humoros kis szarzsák vagy te! – jegyezte, amin Öcsi felnevetett. Anna szomorú hangon folytatta: – Itt tudod, mindenki undok. De tényleg mindenki! Utálom ezt a várost.

– Ilyen a dzsungel. Mint abban a számban – vont vállat. Vékony szeme, ami mindig olyan ravasz tekintetet kölcsönzött neki, most barátságosan figyelte.

– Milyen számban?

– Ismered, nem? Guns 'n' Roses, Welcome to the Jungle. Los Angelesről szól, a városi dzsungelről, de szerintem bármilyen nagyvárosra passzol.

– Tudod jól, hogy szar vagyok angolból! – Kissé felemelte a hangját.

– Várj, átlinkelem Face'-en a számot, aztán lefordítom, mint a múltkorit, és ezt is megtanulhatod. Többet ér, mint egy egész éves angol óra. – Öcsi egészen lelkesnek tűnt.

– Oké – egyezet bele Anna. Szerette ezeket a dalszövegfordításokat, szórakoztató volt, és úgy érezte, tényleg sokat tud belőle tanulni.

Felkönyökölt, behozta a Facebookot a laptopján, majd elővette a firka füzetét. Könnyebben megmaradt benne az, amit leírt.

„Welcom to the Jungle / Üdvözöllek a dzsungelban

We got fun 'n' games / Nálunk aztán minden van"

Elkezdte írni a képernyőn megjelenő szöveget, majd megakadt. – De itt valami játékokat ír.

– Nem kell mindent szó szerint venni! – csuklott fel Öcsi hangja.

– Oké, bár nem tudom, hogy segít ez az én angolomon – jegyezte meg halkan Anna.

– Móka, és játékok vannak náluk, ha ennyire érdekel. – Öcsi türelmetlenül rázta a fejét, amitől a telefonon elmosódott az arca.

– Oké – majd Anna zárójelben a sor mögé írta: – „móka és játékok".

Ezután tovább körmölte, amit unokaöccse írt, közben újra, és újra leállította a zenét, hogy lépést tartson vele. Néhány részletnél megtorpant. Úgy nézte a füzetébe került szöveget, mint valami vészjósló üzenetet.

„.../ Üdvözöllek a dzsungelban

/ Figyeld, ahogy térdre kényszerít

/ Nézni akarom a szenvedésed (..."

Anna érezte, ahogy végigfut rajta a hideg, a karján sorra felálltak a vékony, szőke pihék. A szám egy lassabb részhez érkezett. A dallamról a zuhanás jutott eszébe. Kíváncsian várta, mit mond el neki itt a szöveg. Lapozott a füzetben, mert már nem fért ki az előző oldalra, amit írt.

„.../ Tudod te hol vagy?

/ A dzsungelben baby!

/ Meg fogsz haaalniiii!"

Összevont szemöldökkel olvasta, amit leírt, akkor vette észre, hogy egészen kiszáradt a torka, óvatosan megköszörülte, csak utána szólalt meg.

– Fura ez a szám.

– Tök király szám, imádom ezt a bandát! – válaszolt Öcsi.

Anna elkövetkező napjai sokkal nyugodtabban teltek. Attól, hogy nem kellett többet rágódnia az osztálykiránduláson történteken, szinte teljesen visszakapta önmagát. Visszatért az étvágya, megint kiment estéként a nappaliba a szüleivel tévézni, és a kedve is határozottan jobb volt. Legbelül pedig minden összeomlott. Lassanként lerázta magáról az álmait, semmi más nem érdekelte, csak a jelen.

Még három alkalommal találkozott Évával, majd a szülei lefújták az egészet, és nem győztek hálálkodni pszichológusnak, hogy milyen csodát tett. Éva nem igazán értette, mi hozhatta hirtelen helyre a dolgokat. Arra gondolt, hogy talán Annának egyszerűen sikerült túltennie magát rajta. Ki tudja mi történt, lehet, hogy nem volt annyira súlyos az eset, mint Reninél. Bánta azonban, hogy abba kellett hagyni a foglalkozásokat, így esélye sem volt, hogy valamilyen módon vallomásra bírja Annát. Elfogyott a fegyvere Lászlóval szemben. Csak abban bízhatott, hogy Reni majd valahogy tényleg megoldja, de bele se mert gondolni, hogyan. Attól félt, nagyon szélsőséges lépésekre fogja elszánni magát, és azzal senki sem jár jól.

Szeretett volna valahogy segíteni neki.