2002. tavaszi szemeszter

– Laci! – csapott Ildi kollégája asztalára a tanáriban, olyan hirtelen, hogy az ott ülő majdnem leugrott a székről meglepetésében.

– Igen! – Mintha egy álomból ébredt volna, és azt akarná elrejteni, katonásan válaszolt. Ildi mindenre elszánt tekintettel nézett rá, mint aki valami óriási feladat előtt állna.

– Segítened kell nekem!

– Éspedig? – László összevonta a szemöldökét, nem tudta elképzelni, mi a fene történhetett.

– Jön hozzám az osztály szerenádozni.

– Van ilyen hagyomány, valóban. – Igyekezett tartani a komor arckifejezését, holott kis híján kitört belőle a nevetés. Ildit általános iskolai pedagógusnak képezték ki, több mint két évtizede, ráadásul még annak sem lenne alkalmas. Természetes, hogy félt ettől az eseménytől.

– De én a huszonkettedik kerületben lakom, a világ végén.

– Ühüm. – László az állához emelte a kezét, mintha egy nehéz kérdésen töprengene. Ildi mosolyogva megrázta a fejét, és elmondta mi a kérdés.

– Mivel te a kerületben laksz, és hozzád is mennek, arra gondoltam, hogy én is mehetnék oda, és akkor nem kell annyit utazniuk. – Elhallgatott, László szemébe nézett. – Ezt ciki így megkérdezni?

– Nem! Nem, dehogy! Gyere nyugodtan! Ha átugrassz egy kicsit előbb, együtt előkészíthetjük a terepet.

Ildinek fülig szökött a szája, mint akit most hívtak randevúra. – Az nagyon jó lenne.

– Kábé hánykor?

– Öhm, korán kezdik, de minket hagynak utoljára, szóval nagyjából nyolcra jönnek, úgyhogy odamehetnék hatra.

– Jó, várlak! – mosolygott biztatóan, mintha valóban alig várná azt az estét.

Ildi végig idegeskedte az egész tanévet. Ez volt az első osztálya. Ilyenkor, mikor végzősök lesznek, annyi programot kell végigcsinálni, és ő mindenben igyekezett segíteni nekik. László persze tudta, hogy nem csak a szerenád áll a dolog hátterében, és hogy egyszer ennek is el kell jönnie. Nem sok kedve volt a hozzá, de a Renivel történtek óta még inkább úgy gondolta, hogy nem hátrány, ha akadnak, akik feltétel nélkül megbíznak benne.

Ezt a szerenád dolgot sem bánta. Addigra úgy nézett ki, ez már végleges, örökké itt fog tanítani.

***

Gyula a tanév elején kereste meg azzal, hogy nagyon jó híre van. László bement hozzá az egyetemre. A tanszéket átköltöztették egy új épületbe. László úgy érezte, mintha egy kórházban járna. Letisztult belső tér, a bejáratnál egy hatalmas tábla a falon, ami az egyes tanszékekhez nyújtott iránymutatást, az acélszínű lift folyamatosan pityegett, valahányszor megérkezett valahova. Már járt Gyula szobájában egyszer, de akkor még nem volt kint, hogy „docens", a neve alatt.

– Nagyon jó ez a kilátás! – gyönyörködött a Dunában. Biztos volt benne, hogy most már hamarosan minden nap látni fogja ezt a képet, mert végre visszakapja az életét.

– Az bizony! – csapott Gyula a vállára. – Menj, látogasd meg a Drogbárót is!

– Jó ötlet!

László és Gyula már tényként kezelték, hogy most minden visszaáll a régi állapotába. A tanszékvezetői szoba ajtaján, ami most tárva-nyitva állt, kint volt már István neve. László belépett hozzá.

– Gratulálok, tanszékvezető!

– Laci! Örülök, hogy látlak! – István haja erősen megkopott, vékony, fém keretes szemüveget viselt, alig lehetett ráismerni. László két hónapja nem látta, István nagyon ritkán járt el velük. Felállt az asztalától, hogy kezet fogjon Lászlóval, majd visszaült a székébe. – Foglalj helyet!

– És ki lett a dékán? – kérdezte, miután leült.

– Áh – legyintett István. –, másik tanszékről választották most. Ez nekünk nem túl jó, de másnak is esélyt kell adni, ugye.

– Hát igen.

– Hú, megkaptam a pályázatodat! – Izgatottan szólt a hangja, mint aki már a jövőt tervezgeti.

– Örömmel hallom – bólintott elégedetten László, a bokája a térdén pihent, egy újabb pillantást vetett a fantasztikus kilátásra, ami ezerszer jobb volt, mint a régi épületben.

– Igen – komorodott el. – Tudod, nem hiszem, hogy ez menni fog.

– Tessék? – László arcáról leolvadt a mosoly. Azt hitte, rosszul hallott valamit.

– Nézd, a te múltaddal, nem is tudom, nekem nagyon fontos, hogy az egyetem jó híre megmaradjon, és amit tettél, az nem biztos, hogy belefér ebbe a képbe.

– Ez a te ötleted volt, seggfej! – csattant fel.

István felvonta a szemöldökét, az ujját a magasba emelte. – Nem jó, ha mindig másokat okolsz a hibáidért, hidd el nekem!

– Te most megőrültél?

István nyugodtsága annyira lehetetlennek hatott. Az egész helyzet olyan volt, mint egy hideg zuhany. László mellkasába mart a csalódottság, az átvertség keserű érzése.

István kimérten folytatta. – Úgy gondolom, a középiskolai tanároknak a középiskolában van a helyük, az egyetem meg a matematikusok terepe.

László meredten figyelte egykori szobatársát, halványan megmozdult a szája sarka. – Hát erről van szó. – Elszállt belőle minden kétségbeesés, helyére a harag, és a lesajnálás lépett.

István összekulcsolt ujjakkal, az ajkát vékonyra húzva nézte. – Sajnálom.

– Az összes munkád egy szar volt, ha nem javítom ki, égünk mind a ketten! Adjunktusnak sem lennél kinevezve a mai napig! Még a rohadt szemüvegedre sem tudtál vigyázni!

Remegett a dühtől, amit főleg saját maga miatt érzett. Azt hitte, jól ismerte Istvánt, évekig egy szobán osztoztak, mégis be tudta húzni a csőbe. Hát erről volt szó. A féltékenységéről, amiért nem ő volt körbeünnepelve. László iszonyú erővel érezte magán az igazságtalanság súlyát. Nem ő tehetett róla, hogy István soha nem volt elég jó, nem az ő álmainak kéne darabokra hullania miatta.

Nem hallotta, amikor beléptek az szobába.

– Megértem az érzelmeidet, de sajnos nem tudok változtatni ezen a helyzeten. – István felpillantott arra, aki az ajtóban állt. – Viszont szeretnélek meghívni egy örömteli eseményre! – Egy vörös hajú nő sétált mellé. – Az egy hónap múlva esedékes esküvőnkre.

László felpillantott – Kriszta! – tört ki belőle a felismerés. Féltékenység volt, persze, de nem csak az eredményekre. – Úr isten, hogy lehettem ilyen hülye! – Csak ült, és bámult rájuk.

– Látod Laci, nem csak neked fontos ennek az egyetemnek a jó híre – jegyezte meg Kriszta győzedelmes arckifejezéssel. László szó nélkül kiviharzott a szobából.

***

A lakásavatót követően István viszonya egyre jobb volt Krisztával. A lány gyakran benézett hozzájuk a doktorandusz szobába, megesett, hogy csak Istvánt találta ott. Sokszor megálltak a folyosón is beszélgetni, sőt, néha István falazott Lászlónak, ha tudta, hogy „szóbeliztet" valami csajt. Falazott, és közben majd megszakadt a szíve, arra gondolt, ha neki lenne ilyen nője, ő biztos nem bingózna többet az életben, az az egy-két elkeseredett hallgató, aki mindenre hajlandó volt a tanuláson kívül, fel sem ért Kriszta egy puszta mosolyához sem. A mogyorószínű szemével úgy tudott elábrándozni, mintha egyenesen a jövőt látná maga előtt, mikor vidám volt, mintha még a szeplői is mosolyogtak volna. Ha barátian a vállára tette a kezét, István úgy érezte, mintha megint megvágná az áram. De most nem fájdalmasan. Erősen, mégis kellemesen, felvillanyozóan, édesen.

Igazságtalannak érezte a helyzetet. Indokolatlanul kapott meg mindent az élettől az a senki. A jobb tárgyakat, a nagyobb megbecsülést. Folyamatosan belejavított a munkáiba, mintha valamit jobban tudna. Hisz mégiscsak ő, István végzett matematikusként, a fene vigye el! Ráadásul állandóan lekezelően viselkedett vele szemben. Nyilván azt hitte, mindenben jobb. Aztán összejött Krisztával. Istvánnak már a bulin tetszett a lány. Lászlóval egyszerre indultak el felé. Jól emlékezett, valami táncoló párt nem tudott kikerülni, és mire felnézett, Laci már pont azt a lányt fűzte, akit ő akart. Persze, nem szólt egy szót sem. Mégis, mit lehet erre mondani? Nem tudhatta, nem beszélték meg előre, ki kire hajt. De ez a lány nem csak szép, hanem okos is volt, emellett kedves, és érdekes. Miközben azzal járt, aki nem érdemelte meg, folyamatosan csalták. Hát ilyen az élet.

Az első nagy veszekedést követően Kriszta Istvánhoz ment fel. Elsírta neki, hogy biztos abban, hogy Laci megcsalta, nem is egyszer.

– Jaj, Kriszta! – ölelte át István a lányt akkor. A leharcolt kanapé recsegett alattuk, Kriszta sírása mellett monotonon zúgott a számítógép, égett porszagot szórt szét a szobában. István akkor vette észre, hogy lyukas a zoknija. Elég cikinek érezte, de ki a franc gondolta volna, hogy Lacinak épp aznap jut eszébe lebukni?

István egyszerre sajnálta a lányt, és örült a helyzetnek. Rossz volt így látni őt, akiért most már mindent megtenne. Átérezte, milyen szörnyű lehet ez neki. Mégis, miközben igazán őszintén szánta, majd kicsattant az örömtől. Ott volt, végre idáig is eljutottak. A lepel lehullott, az igazság kiderült, már csak egy utolsó döfésre volt szükség, és holnap talán együtt ébredhetnek. – Tudod, van valami, amit nem mondtam el – kezdett neki nehézkes előadásban annak a vallomásnak, amire már olyan régóta készült. Aminek végre úgy érezte, elérkezett a legmegfelelőbb pillanata.

– Micsodát? – nézett rá könnyes szemmel Kriszta.

– Laci valóban megcsal.

– Hogyan? – Mogyoróbarna szeme tágra nyílt.

– Amit a csoporttársad mondott, az igaz. Minden bukott lánynak felajánlja, hogy ha tesz valamit érte, akkor javíthat, Gyulával ezen versenyeznek. – Kriszta nem válaszolt, csak meredt rá azzal a hatalmas, könnyáztatta szemével. – Már vagy öt éve csinálják, folyamatosan – tette hozzá.

– Ezt eddig miért nem mondtad?

István egy rövid ideig csak nézett a lányra. Jó kérdés, mit lehet erre mondani? Pontosan tudta, hogy ha korábban hozná fel ezt a témát, az nagyon csúnyán visszaütne. Ő lenne a srác, aki bármit képes összehazudni, csak hogy megkapja a lányt. Többet ért itt a türelmes kivárás.

– Nagyon nehéz volt ez a helyzet nekem. Gondolj csak bele! – A hatás nem maradt el, látta, ahogy Kriszta tekintete egy pillanatra elréved.

– Igazad van, ne haragudj! Köszönöm, hogy legalább te őszinte voltál velem végül.

István úgy érezte, most végre célba ért. Látta Krisztán, hogy nagyon gondolkozik valamin. Itt az alkalom. Már az ajkán érezte a lány ajkát. A nyakában a karját. Gondolatban már szorosan átölelte, és el sem engedte többet.

– Ha bármit tehetek... – hajolt közelebb, ajka Kriszta arcához ért, érezte a lágy bőrét, végigszaladt rajta a vágy.

– Rendbe kell hoznom ezt a kapcsolatot valahogy! – vágott a szavába. Elhúzódott, István szemébe nézett. – Ne haragudj, de nekem ez csak így, nem megy.

István megtorpant. Óriási csalódottságot érzett, bár tudta, hogy ez az egész erről az erkölcsös neveltetésről szól. Arról, hogy Kriszta már odaadta magát Lászlónak, és ezért nem akar csak úgy váltani. De ez a bomba végre igazán hangosan ketyegett, ide már csak egy egészen kevés türelemre volt szükség.

István tehát csak várt, de már nem sokat. Mikor László megbuktatta Krisztát, és végleg szakítottak, úgy érezte, végre részben elégtételt vett. Krisztában forrt a düh. Addigra teljesen megváltozott. Mintha más állt volna előtte, de neki ez az új lány is tetszett. Bosszút akart állni, és István mindenben támogatta. Az első ötletük a publikációra készített munka ellopása volt. Miután kiderült, hogy a fiúkkal mindhárman adjunktusok lettek, István valahogy lebeszélte Lászlót a helyreigazításról, és együtt belátták, hogy most már mindegy.

Kriszta elégedett volt, de amint megtudta, hogy megint az exe lesz a tanára, ismét aggódni kezdett.

István a kirojtozódott foteljában ült, az aznapi postát lapozgatta át. Nagyrészt szóróanyagok, Ingyen Piac, Julius Meinl újság, ilyesmik. Kriszta maga elé bámult, a kanapé kartámlájának támaszkodott. – Ki kell rúgatnunk! – szólalt meg.

– Jah – mosolygott István.

Kriszta komor arccal fordult felé. – Nem, tényleg ki kell! Ennek nem lesz vége! Most jön egy újabb tárgy, aztán az államvizsga, meg kitudja! Végig fogja velem pótvizsgáztatni a hátralévő tanulmányaimat, aztán nem fogja hagyni, hogy bekerüljek doktorira. – Kipirult a haragtól, a körmét rágta. Már bármire képes volt a céljai érdekében. A naivitása, érzékenysége, nyomtalanul eltűnt.

– De hogy távolíthatnánk el? Ha tudnám, már rég megtettem volna – pillantott fel István.

– Nem tudom.

István a földre dobta a Julius Meinl-t, a következő szóróanyag a Matávtól jött. Egy földbolygót ábrázoló rajz volt a képen, amit körbefont valami szürkés vonal. Mellette a reklámszöveg: „Internet elérhetőség az ön otthonába is! Lakossági internet előfizetés." István az árára pillantott. Hangtalanul tört ki belőle a rövid nevetés – Úr isten! – Már az előfizetésért is elkérték a havi bére negyedét, a modem pedig egy egész havi fizetésével volt egyenlő, és akkor még nem is használta a szolgáltatást. Percdíjra számolták a tarifát, pont annyi volt, mintha vidékre telefonálgatna. – Na, de mennyi pénzt érne ez meg nekünk? – merült fel benne. Azon gondolkozott, hogy lehetne egyáltalán kivitelezni. – Ha én élőben tudnám, amikor mondjuk, valami történik, és akkor... akkor mi? Ha mondjuk, tudna róla valaki más is, mondjuk a dékán – felpillantott a szórólapból, Kriszta őt figyelte. – És ha kiderülne, miket csinál?

– Hogy?

– Internettel.

Kriszta érdeklődve leült mellé, az öreg fotel nyekergett, ahogy a lány a kartámlára nehezedett. Kriszta egészen hozzábújt, István érezte a teste melegét, a parfümének illatát. Nehezére esett koncentrálni.

– Én itt látnám, mikor valami történik, és felhívnám a dékánt. Akkor pont tetten érné.

– De kit vennél erre rá?

– Azt még nem tudom.

– Engem!

István felpillantott, összevonta a szemöldökét, Kriszta elrévedve nézett maga elé. – Nem! – ellenkezett hevesen.

– De! Gondolj bele! Ez lenne az, amiért nem fogna gyanút, mert elöntené a bosszúvágy, hogy jól kiszúrhat velem!

István megrázta a fejét. – Laci nem egy bosszúálló típus, csak ilyen kis szemétkedések telnek ki tőle, mint ezek a pótvizsgáztatások.

– Ezt akkor sem hagyná ki. Ezt biztos, hogy nem! Csak a bogarat kell elültetni a fülében, az ötletet adni a kezébe. – Kriszta levegőt is alig vett.

– Akkor is hülyeség! – István hangja a magasba csuklott. – Nem engedhetem! Ja, és nem is akarom!

– Most félre kell tennünk az érzelmeket! A jó ügy érdekében! Ez annyira működne, nem is hallanánk róla többet! – Kriszta teljesen beindult az ötlettől, egyenesen kipirult. Istvánnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán csak egy utolsó randit szeretne egykori szerelmével, de hamar elhessegette a gondolatot. Hiszen undorodik az orális szextől, erre csak úgy biztos nem vágyna. Ennyire meggyűlölte volna Lászlót, hogy még erre is képes, csak tűnjön már el a francba?

– Meg aztán – szólalt meg újra Kriszta –, ha egy ilyennel lebukna, az életben többet nem kapna egyetemen munkát.

István az elszánt tekintetét figyelte, ahogy Kriszta Lászlóról beszélt. Nem volt már benne semmi, csak a tiszta gyűlölet. Így végül István beleegyezett, hisz valóban ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Miközben készültek a nagy tervre, csak egy buktatóba futottak bele. Kiderült, hogy mivel telefonvonalról működik a hálózat, így szükségük lesz még egy mobilra is. Nem volt olcsó a készülék, István úgy fizette ki az árát, mintha a fogát húznák. Személyi kölcsönt is fel kellett rá vennie, de belátta, hogy ha Kriszta bevállalja a csali szerepét, ő igazán rákölthet erre még egy kicsit (kéthavi fizetést). Elégedetten nézte a téglalap alakú készüléket, nagyjából egy centis kijelzője volt, és hosszú antennája. Mire kilépett a boltból, egyenesen boldog volt. Még sosem tartott a kezében mobiltelefont.

A többi meg már ment, ahogy kell. A dékán örömmel fogadta az internet ötletét, hiszen jól jött a kutatásaikhoz. István is elég hasznosnak találta. Esténként gyakran feljárt a hálózatra. Magyar nyelvű tartalom még nem volt fellelhető, de az amerikaiak már teljesen belakták. Idegenekkel chatelt, letöltötte az összes Pink Floyd albumot, és annyi pornót talált, amennyit addig el sem mert képzelni. Egyik-másik a legvadabb álmait is felülmúlta.

A nagy nap előtt vett egy jó minőségű szivart. Aztán csak várta a fejleményeket. Úgy érezte, ez volt élete legjobb befektetése.

Egyedül arra kellett vigyáznia, nehogy ráterelődjön a gyanú. Gyula óriási befolyással volt a dékánra. Már a diplomamunkáját is nála írta, aki úgy kezelte, mint a saját fiát. Istvánnak kellett a támogatásuk, hogy elérjen idáig. Most, hogy sikerült, teljesen szabad volt. Övé a nő, övé a pozíció, övé végre az elismerés. Gyula meg innentől kezdve csak egy beosztott.

***

László Gyulánál verte az ajtót, aki vidáman nyitotta ki. – Nos, hogy ment?

– Hát, több mint szarul!

Gyula arcáról lefagyott a vigyor. – Mi?

– Ráérsz?

– Persze. De mi volt?

László belépett az ajtón, amit Gyula behajtott mögötte. – Tudtad, hogy Istvánnak és Krisztának egy hónap múlva lesz az esküvője?

– Hú, baszd meg! – Gyula hangja felcsuklott, elkerekedett szemmel nézett rá. Visszasétált az asztalához. – Fordítsd el a kulcsot a zárban, aztán gyere ide!

László követte az utasításait.

– Volt egy tippem, hogy tetszik neki, még mikor a csaj végzett az egyetemen, de annyira mondta, hogy ez nem igaz – mesélte Gyula elgondolkodva. – Ezért ért rá egyre ritkábban! Ettől változott meg annyira! – Gyula kihúzta a fiókját, aztán megtorpant, ismét Lászlóra pillantott. – Várj! Amikor Krisztával lebuktál, ő hagyta ott a kamerát, meg...

– Bizony!– bólogatott László. – Már én is összeraktam a kirakót.

– Jól csőbe húzott! – A fiókjából előszedett egy kis dugós kémcsövet. Az alján kevés fehér por volt. Az asztalra szórta egy részét, majd egy bankkártyával két csíkot alakított belőle.

– Amfetamin?

– Nem. – Gyula lazán az asztalra dobta a kártyát. – Ez kérlek, kokain. Ettől jobb kedved lesz.

László felvonta a szemöldökét. – Honnan van?

– A csajom tud ilyeneket. Ha nagyon szar napom van, néha előveszem. Baromi drága. – Átnyújtott egy összetekert ezrest. – Próbáld ki!

László hezitált, csak nézett rá, nem mozdult.

– Gyerünk! A vendégem vagy! – unszolta.

– Legyen – sóhajtott.

Miután felszívta, hamarosan érezte is a hatását. Felpörgette, mint az amfetamin, de sokkal kellemesebb érzéssel töltötte el. Egyenesen vidámabb lett tőle.

– Hát ez tényleg jó! Nem hittem, hogy egyszer alkalmam nyílik kokózni.

– Egyszerűen kiírtja a problémákat – lelkendezett Gyula.

– Lássuk be, jól megleptek – rázta a fejét.

– Engem is.

– Nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént. Te emlékszel még, mikor elsőéves egyetemistaként hárman versenybe vertük ki a faszunkat? Erre meg. Áh, mindegy. – A szemöldökét dörzsölte, lemondóan szólt a hangja.

Gyula egy pillanatra maga elé meredt, az emléket próbálhatta felidézni, majd az asztalra borult, csak a háta mozgott, hangtalanul rázta a röhögés. Újra felpillantott. – És ő nyert!

László elvigyorodott, kitört belőle is a nevetés. – Ki más? – Végül egy nagyot sóhajtott. – Mindegy most már, kurvára mindegy. Csak a fene se nézte volna ki a szerencsétlen Pistikéből, meg a miatyánkos kis falusi libából, hogy erre képesek.

– Nem mi? Ezt én sem. – Gyula a fejét rázta sajnálkozva, még mindig széles vigyorral. – Az a legrosszabb, hogy mikor megtudtam, hogy pályázik a tanszékvezetői állásra, még támogattam is.

– Ez volt a terve – vont vállat vigyorogva László. – Jó ez az anyag, tényleg jó! – csapott finoman az asztalra.

– Ugye? Vannak dolgok, amiket nem bírnék nélküle. Erről jut eszembe! – A hangja keserűre váltott – Még nem is mondtam, úgy tűnik, hogy nekem is lesz majd esküvőm.

– Hogyhogy?

– El kell vennem, különben elhagy. Vagy rám gyújtja a házat, még nem tudom.

– Mónika? De már van egy fiatok így is, nem elég az?

– Ne is mondd! Ha akkor tudom, hogy ő maga vágta tönkre a gumikat, nem kapsz tőlem semmit! De nem számít, attól függetlenül Mónika követeli az esküvőt. Ez a nő őrült, érted? – Gyula lába folyamatosan járt, miközben a kezével erősen gesztikulált.

– Akkor minek veszed el? Csak a gyerek miatt?

– Dehogy! – legyintett Gyula, összevonta a szemöldökét, mintha valami nagyon fontosat készülne elmondani. – Mert olyanokat tud, hogy te el sem tudod képzelni!

– Például?

– Például az egész farkamat be tudja kapni. Tövig, érted? Meg vannak ilyen jóga golyói, vagy mik. Azzal szokott edzeni.

– Mármint?

– Odalent! Így megerősíti az ottani izmait, amitől szex közben úgy rá tud szorítani, hogy szabályosan korai magömléssel küszködök, mint egy tizenöt éves!

László elvigyorodott – Szóval, úgy érzed, megéri?

– Hogy megéri? Ha holnap egy késsel a mellkasomban ébredek, akkor is megérte, nekem elhiheted.

László rosszallóan elhúzta a száját. Találkozott már a lánnyal, ráadásul az ő segítségével jutott hozzá a fogamzásgátlóhoz. Ahhoz a fogamzásgátlóhoz, amit végül Reni torkán nyomott le.

Gyula elrévedve folytatta: – Néha a semmin is felhúzza magát, és tárgyakat vág hozzám. Néha meg még számomra is túllépi a normális viselkedés határait. Múltkor elbújt az asztal alatt, a teremben. Ilyen hosszú katedra volt, szemben döntött padsorok a hallgatóknak. Szóval, előadás közben érzem, hogy motoszkál, aztán egyszer csak bekapta, miközben órát tartottam! Szerinted, hogy hangzott az az előadás?

László hangosan felnevetett.

– Baromi ciki volt! – tette hozzá Gyula.

– Meggyőztél, ezt tényleg meg kell tartani! Nekem is jól jönne egy ilyen csaj!

***

Mire Ildi a tanév végén megkereste a szerenáddal, kezdett beletörődni, hogy most már ide tartozik.

Hatkor megszólalt a csengő. A kolléganője állt az ajtóban, egy üveg borral. – Gondoltam, hozok egy kis kedvcsinálót!

László szeme sarkában összegyűltek a szarkalábak – Nagyon kedves tőled, fáradj be!

Ildi egy hátizsákkal érkezett. – Hoztam kenyeret, sajtot, meg felvágottat, szóval csinálhatnánk szendvicseket.

– Aha! – válaszolt, miközben a bort bontotta.

– Nagyon izgulok, ez az első végzős osztályom!

– Akkor ezt meg kell ünnepelni! – A kezébe nyomott egy pohár bort. – Tessék!

Koccintottak. Ildi mélyen a szemébe nézett, miközben ivott.

– Akkor kezdjünk bele! – tette le a poharát a nő.

– Jó – biccentett László, előszedett a konyhaszekrényből egy vágódeszkát, meg néhány nagyobb tálcát.

– Felvágod a kenyeret? Én addig előkészítem a sajtot és a felvágottat.

Elkezdtek dolgozni, nem is nagyon történt semmi, amíg nem végeztek a méretre szabással. Munkahelyi dolgokról beszélgettek, és néha ittak egy kicsit.

– Oké, kész vagyok! – mondta Ildi, majd bekapta az ujját, hogy lenyalja róla a ráragadt sajtot. Közben hirtelen megfordult a kenyeres tálcáért.

László pont a háta mögött volt, és a kijelentésre ő is odafordult, így összeütköztek.

– Óh! – Ildi először nevetett, majd tovább meredt a férfi szemébe, aki egy pár másodperces egymásra bámulás után megcsókolta.

Hevesen csókolóztak. Ildi László dereka köré kulcsolta a lábait, aki a nőt a fenekénél tartotta, és elindult vele a hálószobába.

Az ágyra rakta, miközben tovább csókolóztak. Vadul futtatta végig rajta a kezét, feljebb tolta a topját, felfedező útra indult a nő testén. Ildi lerángatta róla a pólóját. Egyre türelmetlenebbül vetkőztették egymást, közben minden új, a másikon előkerült testfelületet vágyakozva simogattak. Amint teljesen meztelenek lettek, László egyből behatolt a nőbe. Vadul, hevesen, szinte szerelmesen.

Legalábbis Ildi ezt érezte.

Lászlónak nem sok kedve volt lefeküdni vele, de úgy érezte, most itt az ideje, hogy folytassa azt, amit annak idején elkezdett. Ildin azóta látszott, hogy mennyire akarja, mióta megismerte. Aznap, mikor abban a teremben megcsókolta, csak még jobban felpiszkálta a tüzet. Most pedig itt volt a lakásán, bort is hozott, ő pedig kedvesen fogadta. Gyakorlatilag zöld utat kapott, egyszerűen bunkóságnak érezte visszautasítani, ezért úgy döntött, ennyi igazán beleférhet. Hisz nem kis balhét úszott meg neki köszönhetően.

Ildi hasán halvány ráncok futottak keresztül, az egész nő öregebbnek tűnt, mint amilyen volt. Lászlónak az jutott eszébe, hogy megcsinálni egy tizenöt évest, azért mégis más élmény volt, és ahogy erre gondolt, már úgy ment minden, ahogy kellett. Bár Ildi egyszer megállította azzal, hogy húzzon fel egy gumit, de hamar megtalálta újra a ritmust.

Érezte, ahogy a nő próbálja megfordítani. Úgy döntött, hagyja. A hátára feküdt, így Ildi került felülre. Jobban szeretett irányítani, de nem bánta, hadd legyen, amit akar, talán hamarabb szabadulhat. Ildi gyorsan kezdett el ugrálni rajta, amíg el nem ért az orgazmusig.

Pazar! – gondolta László – Akkor, most én jövök, és végeztünk is. – A hátára döntötte Ildit. Mikor megfogta az érezhetően megereszkedett mellett, eszébe jutott a friss, feszes cici. Azért az egy vissza nem térő alkalom volt! Az összes egyetemi kaland együtt sem ért fel vele. Felidézte minden pillanatát annak a délutánnak, hogy milyen friss volt, a bőre puha. Senki nem járt még abban a punciban.

Közben egyre hevesebben reszelte Ildit, aki hallhatóan nagyon élvezte ezt a pózt is. Lászlóhoz csak néha jutott el Ildi hangja, alig érezte a szenvedélyes érintését. Ő fejben ismét Reniben járt, a haját markolta, a nyakát csókolta. Megjelent előtte, mikor kihúzta, és a farkán volt a szűz vér. Ennél az emlékképnél Ildibe élvezett.

Csak feküdtek egymás mellett. A nő boldogan simogatta, László azon gondolkozott, milyen szöveggel lehetne majd megakadályozni, hogy ez egy állandó programmá váljon.

– Öhm – törte meg a csendet végül Ildi –, azt hiszem be kéne fejezni a szendvicseket, mert mindjárt itt lesznek a gyerekek! – lendületesen felállt, összeszedte a ruháit, és öltözni kezdett.

László nem kelt fel azonnal, a hajába túrt – Jesszus, ez úgy hangzik, mint valami kibaszott idilli családi este! – Ildi!

– Igen? – Ildi megtorpant, felpillantott, miközben a felsőjét igazgatta.

– Csak szeretném tisztázni ezt a dolgot, mert ez egy elég bonyolult kapcsolat lenne, tudod, kollégák vagyunk, jönnének a hülye pletykák.

Ildi kedvesen elmosolyodott, visszament, és leült mellé az ágyra. – Igazad van, én is így érzem. Legyen ez egy egyszeri, szép emlék! – majd átölelte.

Persze, nem az lett, de az alkalmi státuszát azért megőrizte.