2012. szeptember

Éva egy órával előbb kapta meg a lány adatait. A szülei kérték a kezelést ebben az esetben. Átolvasta a levelüket, megnézte az adatokat tartalmazó kartont, megírta a jegyzőkönyv fejlécét, de csak későn vette észre, hogy az előző tanévről nincs semmi anyaga. A lányt öt percen belül várta. Gyorsan felemelte a telefont, és tárcsázta a szokásos melléket. Ez a szám mindig Juci asztalán csörgött.

– Szia Juci! Segítened kell nekem!

– Húha, miben?

– Kéne arról valami rövid összefoglaló, hogy ez a lány mivel töltötte az előző tanévet, volt-e valami órákon kívüli program, ilyenek.

– Szóval egy szokásosat? – Juci közben csattogott a rágójával, valamivel zörgött, egy tollat kapcsolhatott be.

– Igen, egy szokásosat, kérlek!

– Ókkéé, összeírok neked valamit, aztán leviszem, úgy jó?

– Köszi, szuper vagy!

– Nincs mit drágám!

Ahogy Éva letette a telefont, már kopogtak is az ajtón. Egy szőke kislány lépett be, bizonytalannak, feszültnek festett, de úgy tűnt, csak az ismeretlen helyzet hozhatta zavarba. Pántos felsőt viselt, hozzá szűk szárú farmert, illetve egy sportos cipőt. Semmi különös nem volt benne a kortársaihoz képest, épp csak egy kicsit festett visszafogottabbnak.

– Szia! Foglalj helyet! – mosolygott kedvesen rá a nő.

Tizedik osztályos volt. A szülei szerint egy ideje megváltozott a viselkedése és feltűnően étvágytalan lett. Kezdetben azt hitték, azért, mert nem sikerült olyan jól az előző éve, és talán ez vette el a kedvét. Az is felmerült bennük, hogy az osztálykiránduláson történt valami, de hamar kiderítették, hogy nem erről van szó.

Először az osztályfőnökkel, Ferivel beszéltek, ő mondta nekik, hogy van az iskolának pszichológusa, írjanak e-mailt. Aztán az idős tanár megbeszélte Évával a mai napot, míg a szülők e-mailje csak ma érkezett meg.

– Hogy érzed magad?

– Köszönöm jól! – vont vállat a lány, érdeklődő zöldes szemével egyenesen Évára nézett.

– Mesélj magadról egy kicsit!

– Újpalotán lakom a szüleimmel, egy éve költöztünk fel Pestre, előtte Gombán laktunk. Ööö. Van egy öt éves öcsém. – Tanácstalanul széttárta a kezét, jelezve, hogy nem tudja, mit mondhatna még. – Ennyi.

– Mesélj Gombáról, voltak ott barátaid?

– Az összes barátom ott lakik! Ez volt a leghülyébb ötlet, hogy idejöttünk! – Hangja megkeményedett, az orrát is felhúzta. Éva a költözés szót kiemelte a jegyzetében, mint egy lehetséges problémás eseményt.

– És hogy jössz ki az osztálytársaiddal?

– Azok hülyék! – tört ki belőle.

– Összevesztél velük?

– Nem, nincs is velük közös témám.

Éva bólogatott, költözés, új közösség, látszólag elég egyértelmű.

Kopogás zavarta meg őket, Juci lépett be. A nyakát egy kissé behúzta, mikor meglátta, hogy Éva nem egyedül van, a hangját egészen halkra fogta, mintha azzal semmissé tehetné a jelenlétét. – Itt az anyag, amit kértél!

– Köszönöm!

Juci lábujjhegyen osont ki a szobából, halkan becsukta maga mögött az ajtót. Éva egy rövid ideig nézte az összefoglalót, aztán szemezgetni kezdett róla.

– Látom, jársz angol korrepetálásra.

– Igen.

– Segít?

– Szerintem segít, de sosem volt az erősségem az idegen nyelv.

Nem nyert – gondolta. – Kaptál egy szaktanárit hangoskodásért?

Anna erőtejesen kifújta a levegőt, majd halványan biccentett. – Igen – nyomta meg a szót, mintha csak bevallaná, hogy az imént nem mondott igazat. – Egy lánnyal végül is valóban összekaptunk.

– Min?

– Elvette a rajzaimat – csattant fel. Egy kissé bele is vörösödött, úgy tűnt, még mindig ideges lesz, ha eszébe jut.

Éva számára ez magyarázattal szolgált arra, pontosan mi baja is volt a lánynak az osztálytársaival. Úgy döntött, erre hamarosan visszatérnek.

– Milyen volt a Szilvásváradi kirándulás? Jól érezted magad?

Anna eltátotta a száját. Halk, nyekergésszerű hang jött ki belőle. – Hogyne – válaszolt egy kimért bólintás mellett.

– Ott is zaklattak?

– Tessék? – nézett rá elképedve a lány. Mint aki nem hitte el, amit hall, a hangja is felcsuklott.

– A többiek, akikkel összevesztél, ott is hecceltek?

– Ja! – megkönnyebbült nevetés tört ki belőle. – Nem, nem erről van szó.

– Hát miről? – szaladt a magasba Éva szemöldöke.

– Semmiről, csak... – Dadogni kezdett, mint akinek nem jut eszébe a megfelelő szó, vagy nem találja az egérutat – ...nem, nem, nem jó egyedül!

– Értem.

Éva nézte a lányt. Valamiért nem volt őszinte, és ez neki kezdett nagyon gyanús lenni. A szaktanári nem akárkitől volt. – Egy ketyegő bomba. Talán már robbant is? – Belelapozott az előző tanévi tanári bontásos órarendbe. Meg sem lepődött a kísérő pedagógus nevén.

Éva ajkáról leolvadt a mosoly, hangja kissé megkeményedett – Hogy jössz ki a tanáraiddal?

– Jól – vonogatta a vállát a lány.

– Bezseny Lászlóval?

Anna szeme elkerekedett. Meredten nézett a nőre, majd kimérten válaszolt. – Vele is.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ha elmondod a problémádat, akkor én tudok majd segíteni? – Éva egy pillanatra sem engedte el a szemkontaktust.

– Nem, nem tud! – csattant fel Anna.

Éva előtt hirtelen megjelent Reni, ahogy felpattan, és ingerülten kiabál „Befejeztük!" majd kiviharzik. Szóhoz sem jutott, míg Anna be nem fejezte a mondandóját.

– Ha csak meg nem győzi a szüleimet, hogy menjünk haza.

Éva belátta, hogy felesleges sürgetni a dolgokat. Legalább most nem tapogatózik annyira sötétben. Vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon. Sikerült visszaerőltetnie a megszokott mézes-mázos mosolyát. – Akkor mesélj még egy kicsit Gombáról – kérte meg lehetetlenül kedvesen, mire Anna hosszasan beszélni kezdett a barátairól.

Miután a lány kilépett a szobából, Éva visszaült a gépéhez. Egy ideig csak nézett maga elé. Megint egy peremre szorult diák, akit jó eséllyel meg is félemlítettek. Ugyanúgy egy ördögi kör. A lány nem fog elárulni semmit, amíg nem érzi magát biztonságban, és Éva addig nem tud tenni semmit, amíg a lány nem mondja el, mi történt. „Tűrjük, hogy itt sétáljon, mint egy ketyegő bomba?" – ugrott elé a kérdés.

Nem Reni, ne tűrjük! – gondolta, majd lassan felállt, és a polcos szekrényhez sétált. Lekapott egy piros irattartót. Évekkel ezelőtt lekerült hozzá egy elérhetőségi lista. Gyakran kezelték irattárolóként a kis alagsori szobát. Kikereste a B betűt, aztán megállt az asztalánál. Egy kicsit gondolkozott még, de végül a scannerhez sétált. Miután bemásolta, elmentette a gépén a képet, aztán behozta a levelező programot. A tolltartó fém hengere alól kihúzott egy fejjel lefelé fordított névjegykártyát és begépelte az azon látható e-mail címet.

Az egeret a küldés gomb felé húzta, majd megtorpant. Hezitált egy rövid ideig. Végül egy nehezet sóhajtott, és megnyomta az egér bal gombját.

"E-mail elküldve."