2012. szeptember

Reni enyhén megszédült, ahogy egyre közelebb ért a régi iskolához. Elsuhant a panelek mellett, az árnyas parkot annyira megbámulta, hogy majdnem belehajtott az előtte haladó autóba. Lassanként feltűnt az épület, mintha a semmiből magasodott volna ki, az ablakokon megcsillant a napfény. Reni gyomra liftezett. Lassított a kocsival, leparkolt egy törtfehér kettes golf mellett, tekintetét végigfutatta az épületen, majd megakadt az egyik második emeleti ablakon. A huszonkettes ablaka.

Kiszállt, bevágta a Land Rover ajtaját. Elhaladt az épület oldala mellett, a bejárathoz igyekezett, miközben egy színes hajú lány mellett sétált el. Reni megtorpant, visszafordult, mint akit látomások gyötörnek. Mikor megpillantotta az arcát, hülyén érezte magát. Nem Kitti volt, nyilán nem. Hogy lehetett volna? Mostanra vagy harminc éves.

A lány az orrát felhúzva figyelte. Renit megcsapta a fűszag, úgyhogy inkább megfordult, és sietett tovább az épület bejáratához. A lépcsőn fellépve egyre erősebben tört rá az érzés, hogy neki nem lenne szabad itt lennie. Az ajtó, akár egy kapu a múltba, mögötte mindent elnyelő sötétség tátongott.

Az épületbe belépve kellemes félhomály fogadta. Végignézett az aulán, a színes falakon, a különös, gömbölyded padokon, majd a portáshoz fordult. Valóban ugyanaz volt, mint tizenhárom éve, ráadásul ugyanúgy is nézett ki. Kövérkés, ősz hajú, mint akit itt felejtettek a kilencvenes évekből.

– Jó napot, Haller Évához jöttem egy konzultációra, tíz órára – darálta el, miközben az ujjaival kopogott a portásablak pultján.

– Jó, jó, menjen kedves! – mosolygott az öreg portás.

Az épület kihaltnak tűnt, tanóra lehetett. Reni jóformán menekült az alagsorig. Csak a magas lépcső aljában torpant meg. Az út a legrosszabb rémálmok felé. Véletlenül sem akart belefutni Lászlóban, akármilyen erősnek érezte magát, nem volt rá felkészülve. Még egyszer nem fog úgy állni előtte, remegve, megalázva, földbegyökerezett lábakkal, ezt megígérte magának. De azt sem gondolta volna szerencsésnek, ha más tudomást szerez arról, hogy ő itt járt. Nem, maradjon ez csak meglepetés.

Ahogy odaért az alagsori ajtóhoz, egy pillanatra megtorpant. Látta régi önmagát, ahogy bemegy, ahogy igyekszik megőrizni a titkán, próbálja elterelni a témát. Megjelent előtte, ahogy László ott áll előtte a folyosón, „Mit mondtál neki?" kérdezi, és alig akarja továbbengedni. Reni közeledő lépteket hallott, ezért inkább belépett az ajtón.

– Szia Reni! De pontos vagy! – jegyezte meg Éva az órájára pillantva.

– Jó napot!

– Foglalj helyet!

Ahogy körbenézett, úgy tűnt, itt semmi sem változott, furcsa nosztalgikus hangulat fogta el. A sötét szoba, ahol mindig ég a villany. Egy fehér orvosi ágy a sarokban, mivel hely hiány miatt ez volt az orvosi szoba is. Egy kényelmes fotel fogadta a problémás diákokat, akik ide lekerültek. Évának volt egy nagy asztala, számítógéppel, ami, bár azóta modernebb lett egy fokkal, még így is elég réginek számított. Egy ilyen beszélgetésen azonban mindig vele szemben ült le, egy karosszékbe.

– Mesélj magadról, hogy vagy? – érdeklődött a hatvanas nő olyan hangsúllyal, mintha egy régi barátja ugrott volna be hozzá.

– Köszönöm, jól, van egy jó munkahelyem, nem panaszkodhatom. – Reni hallotta, mennyire távolságtartóan szól a saját hangja. Mintha ismét kamaszként ülne Évával szemben, és ismét nem lenne szabad túl sokat mondania.

– Mit dolgozol?

– A Honvédségnél vagyok.

– Nahát! – Éva szemöldöke a magasba szökött, mint aki többet lát ebben az apró információban.

– Igazából azért jöttem... nem is tudom miért jöttem, vagy mit várok, de... – Megakadt egy pillanatra, Éva arcát fürkészte. Van joga szívességeket kérni azok után, hogy annak idején egyáltalán nem volt hajlandó együttműködni? Végül úgy döntött, akár van, akár nincs, ha már idáig eljött, nem fog csak úgy kisétálni – ...hogy tudna-e valami anyagot adni a régi foglalkozásainkról?

– Persze! Van több hangfelvételem, és jegyzőkönyvem is – közben felállt, egy nagy fiókos szekrényhez sétált, és az egyik rekeszből egy dobozt vett ki, amit odavitt Reninek. – Belehallgassunk most, vagy elvinnéd magaddal?

Reni magnókazettákat talált a dobozban, ajkán nosztalgikus mosoly jelent meg. Rég látott ilyesmit. Nézegette a kazettákat, mindegyiket felcímezték. Köztük volt a szüleivel történt beszélgetés, majd egy Bezseny László feliratú akadt a kezébe. Egy rövid ideig bámult rá, aztán felnézett. – Nem is kérdezte ki az összes tanáromat egyenként, csak ezt az egyet! – Hunyorogva, halvány mosollyal az ajkán jelentette ki ezt a felismerést, mint aki rájött egy bűvész trükk lényegére.

– Igen. – Éva ajka széles mosolyra ugrott. – Célirányosan dolgoztam. De nem igaz, hogy egyedül vele beszéltem! Ha megnézed, közte van az osztályfőnököd is.

Reni kis keresés után valóban ráakadt. Mégis egy másik keltette fel az érdeklődését. – Emesével is beszélt?

– Ezt a környezet felmérésének hívjuk.

– És mit mesélt? Meghallgatta tőle is, mennyire magára hagytam? – Reni cinikusan szólt.

– Nem, elmesélte, hogy megváltoztál egyik pillanatról a másikra, és nagyon aggódott érted.

– Milyen kedves! – Száját félrehúzva ejtette el a megjegyzést, majd elengedte a kazettát, ami zörögve visszazuhant a többi közé. Biztos volt benne, hogy Emese nem tudta neki megbocsájtani, hogy nem állt mellé, őt viszont a májusban történtek után már nem érdekelte ez a sérelem. Tudta, hogy nincs oka haragudni rá, mégis úgy gondolta, ha akkor Emese nemet mond Petinek, nem történik meg ez a veszekedés, és akkor ő legalább egy emberre tudott volna támaszkodni, amikor szüksége lett volna rá. Amikor igazán kellett volna mellé valaki. De addigra már nem bízhatott meg Emesében, és ez úgy érezte, ha közvetve is, de egykori barátnője hibája.

Éva arcáról eltűnt a barátságos mosoly. Figyelte Renit, hunyorogva nézte, úgy tűnt, valami nem hagyja nyugodni. – Mi történt, Reni? – kérdezte meg végül, hangja feszülten, mégis érdeklődve szólt.

Reni felpillantott, nagy levegőt vett, majd megszólalt: – A legrosszabb, amit el tud képzelni.

Éva lehajtotta a fejét, arcán látszott, mindeddig bízott benne, hogy nem ezt a választ fogja kapni, ha egyszer eljön ez a pillanat. – Szent ég! – mondta halkan. – Itt, az intézményben?

– A huszonkettes teremben. Egy késő délután. – Reni tárgyilagosan válaszolt, érzelmek nélkül, mint aki már rég túllépett a történteken. Aztán kinézett a kis alagsori ablakon, akár csak a kamaszkori beszélgetéseiknél. Reni elkapta, ahogy Éva összevonja a szemöldökét. Tudta, hogy most is folyamatosan elemezgeti, de nem bánta.

– Nagyon nagy hiba volt, hogy nem mondtad el a teljes igazságot!

– Nem volt. – Reni lágyan megrázta a fejét, válaszára Éva felvonta a szemöldökét, ezért Reni folytatta: – Akkor kellett volna valamit tenni. Később már semmi bizonyíték nem volt a kezünkben, mindenki tudta, hogy megbízhatatlan vagyok.

– Te elfelejted, hogy nem csak a nőgyógyász számít szakvéleménynek. Itt voltam én is, és egy igazságügyi pszichológus is megmondta volna, hogy igazat mondasz.

– Anyám soha nem hitt a pszichológiában. Azt mondta, az nem is orvos tudomány – vont vállat.

– Ő lehet, hogy nem, de a bíróság nagyon is sokat ad a pszichológia szavára.

– Én még ma is azt látom, hogy hosszú és nehézkes egy ilyen eljárás. A jogi út nehezen járható.

Éva nem válaszolt, majd, mint aki témát akar váltani, felélénkült. – Mindenesetre, odaadom neked ezt a dobozt.

– Nem kell megtartania, vagy valami?

– Ez mind egy másolat. – mosolygott a nő. – Aznap, mikor megkerestél, lemásoltam az egészet. – Reni ránézett az utolsó előtti foglalkozásuk dátumát viselő kazettára.

– Hogy nézett ki az a füzet?

– Sima, A5-ös, kék vonalas füzet.

– Kék vonalas? Ki nem találtam volna! – mondta vidáman, mintha egy régi találós kérdés válasza hangzott volna el.

– Igen, én is meglepődtem, mikor megláttam, ezért is kérdeztem meg.

– Lehetne még egy kérésem?

– Persze!

– Meg tudná nekem szerezni a tanár úr jelenlegi lakcímét? – a tanár úr szót mély megvetéssel a hangjában mondta ki, és közben felmutatta a László nevével jelzett kazettát.

Éva arca gondterheltre váltott. – Reni, a bosszú nem a legjobb megoldás.

– Ne aggódjon, nem fogom megölni azt a férget – humorosnak szánta a megjegyzést, de Éva arca még komorabbra váltott. Reni megköszörülte a torkát. Tudta, hogy ez amúgy is túl nagy kérés, mégis bízott benne, hogy sikerül meggyőznie. – Úgy gondolja, hogy a bosszú nem könnyíthet az áldozat lelkén?

– De, talán igen, de ami utána vár rá, az egy büntető eljárás, ami még jobban mélyíti benne az igazságtalanság érzését. Bármilyen lehetetlennek is tűnik, főleg ebben a helyzetben, most már meg kell tanulni a feldolgozás, és lezárás módját. Ha gondolod, adok egy telefonszámot, nyugodtan jöhetsz hozzám terápiára.

Reni, mintha meg sem hallotta volna az utolsó mondatot, folytatta: – Ha sikerülne egy vallomást kicsikarnom belőle, és azt fel is venném, lehet, hogy új ügyekre is fény derülne. Nem megérné?

Éva maga elé bámult egy pillanatra, látszott, hogy próbálja mérlegelni a kérdést. – Reni, én ezt akkor sem tartom jó ötletnek. Veszélyes, ráadásul egy ilyen szembenézés még többet árthat.

– Nekem már úgyis mindegy, de másoknak? Tűrjük, hogy itt sétáljon, mint egy ketyegő bomba? Komolyan, arra várunk, hogy legyen miért bíróság elé állítani végül?

Éva lesütötte a szemét. – Ezt így akkor sem lehet. Hidd el nekem!

Reni nagyot sóhajtott, és felállt.

– Ha meggondolta magát, keressen meg! – Egy névjegykártyát tett az asztalra, majd felkapta a dobozát és elindult az ajtó felé. – Köszönöm, hogy fogadott! Viszont látásra!

Reni még elkapta Éva sajnálkozó arckifejezését. Abban bízott, hogy talán ha lesz ideje átgondolni, jó döntést fog hozni. Akkor aztán nem lenne előtte akadály.