2012. szeptember

László fél kézzel fogta a kormányt, miközben padlóig nyomta a gázpedált. Bár a kocsi egy ideje borzasztóan leharcolt lett, most mégis úgy szelte az aszfaltot, mint mikor megvette. Fogalma sem volt, mitől jött hirtelen rendbe az autó, de nagyon élvezte, hogy ismét a régi fényében ragyog. Jól húzott a motor, a hangja, akár a zene. Szerette ezt a járgányt, semmi esetre sem cserélte volna le, még annak ellenére sem, hogy Gyula rendszeresen javasolta. Az elszaladó fák lombjai összemosódtak, a panelek szürke egységet alkottak, a felezővonal már-már eggyé olvadt. László arra gondolt, hogy Angyalföldön járhat, arra emlékeztette leginkább a környék, de hogy melyik utcán hasít, azt nem tudta hirtelen.

Egy labda gurult ki elé. Lassan, komótosan pattogott, mélynarancssárga színétől úgy festett, mintha maga a nap szakadt volna le az égről, és gurult volna ki az úttestre. Két kislány követte.

László a fékbe taposott. Az autó éktelen csikorgás közepette lassulni kezdett. Úgy tűnt, nem fog megállni időben.

Az égett gumiszag pont úgy töltötte be a levegőt, mint huszonegy éve. László körbenézett. Nem hitte el, hogy lehetséges ez az egész, hisz ugyanezt az esetet már átélte egyszer.

Kivágta az ajtót, és előresétált. Most azonban nem két kislányt talált az autóval szemben. Reni állt előtte, a háta mögött a horizontba bukó nap vörösesre festette fekete tincseit. A kamasz Reni volt az, pedig azóta tizenhárom év is eltelhetett, mostanra fel kellett nőnie, mégis, pont úgy nézett ki, mint tizenöt évesen.

László egy hangot sem tudott magából kipréselni. Csak állt és nézte a lányt. Reni lassan nagy levegőt vett, majd halk, érzelemmentes hangon megszólalt: – Azt hitted, minden bűnt megúszhatsz, ugye? – László összeráncolta a homlokát, hirtelen nem bírt válaszolni, a halántéka lüktetett. – Pedig egyszer téged is utol kell, hogy érjen a végzeted. Előbb vagy utóbb, de kell. – A lány felnézett, egyenesen a férfi szemébe meredt. Huncut mosoly jelent meg az arcán. Olyan, amilyen gyakran bujkált az ajkán, mielőtt László végleg elvette tőle a felhőtlen életet. – Ha mást nem, egyszer mindenki meghal.

László érezte, hogy egyre jobban kiveri a víz, izzadt a tenyere, kiszáradt a szája. Igyekezett összeszedni magát. Hisz ez csak Reni, és vele szemben igazán nincs mitől félnie, sőt!

– Mit akarsz? – vetette oda.

– Igazságot – suttogta.

László egy pillanatra megkönnyebbült. Nem tudta mitől, de mégis érezte a mellkasán, a vállán, ahogy oldódik a feszültsége

– Igazán? – nevette el magát. Az ajkát félre húzta, a szemöldöke felszökött. – Az sajnos nem létezik – tette hozzá cinikusan.

Eleredt az eső. Látszólag a semmiből, hiszen addig felhőtlenül narancssárgállott felettük a késődélutáni égbolt. László vissza akart fordulni az autóhoz, abban bízott, hagyott benne valamit zápor esetére. Ahogy oldalra nézett, egy esernyőt talált a kocsinak döntve. Egy másodpercre átfutott rajta a kérdés, vajon hogy került oda. Visszafordult az út irányába, de a lány már eltűnt. Értetlenül nézett körbe. Megragadta az ernyőt, arra gondolt, körülnéz az út mentén, hátha megtalálja.

Ahogy a feje fölé emelte az ernyőt, Reni bukkant elő a szövet takarásából. Már teljesen elázott. Fekete tincsei az arcára tapadtak, amitől bőre még fehérebbnek tűnt. Lassú, óvatos léptekkel közeledni kezdett hozzá.

– Tudtad, hogy a legsötétebb helyeken... – Átölelte Lászlót, ujjaival végigsimította a hátát – ...születnek a legsötétebb lelkek? – A férfiba tompa fájdalom hasított, nem is egy helyen, minden ponton, ahol Reni ujjbegyei hozzáértek. Levegőt sem kapott. Mintha valami futónövény indái vágtak volna belé, amik szaladtak rajta végig, belülről kezdték beszőni. Alig érezte, inkább csak tudta, mégis kezdett rajta eluralkodni a halálfélelem.

Itt felriadt az álomból. A hátán feküdt, a saját ágyában, de nem tudott megmozdulni. A sötétben eleinte minden egységes vakfeketeségbe mosódott. Majd lassan, ahogy hozzászokott a szeme az éjszakához, egy emberi alak rajzolódott ki előtte. A mellkasán ült, és hamarosan az arcát is látta. Képtelenség lett volna kivenni ebben a sötétségben, neki mégis sikerült. Reni volt az. Már megint? – mondta volna, de nem bírt megszólalni.

Reni nem nézett rá. Egy penge volt nála, amivel a tenyerén igyekezett sebet ejteni. Nagyon koncentrált, ettől visszanyerte azt a gyermeki báját, ami annak idején annyira gyönyörködtette Lászlót.

A megvágott kezét a férfi fölé emelte, akire meleg vércseppek hullottak.

– Tessék! – mondta halkan Reni. – Itt van, ha ennyire akartad!

Ezután eltűnt. László megpróbálta megmozdítani a karját, ami végre engedelmeskedett. Hirtelen felkönyökölt, majd egészen felült. Megtörölte az arcát, hátrakapta a fejét, vizsgálta a párnát, a lepedőt, de vérnek nyoma sem volt.

– Baszd meg, paralízis! – túrt bele őszbeforduló szőkésbarna hajába, és visszadőlt a párnájára.

Egy gondolat azonban nem hagyta nyugodni. Az a furcsa nő jutott eszébe, a kereszteződésnél. Eddig annyival nyugtázta, hogy valami őrült lehetett, de most már azon gondolkozott, mennyire hasonlított Renire.

Lehetett ő? Lehetett Reni? – kérdezgette magától, miközben egyre biztosabb volt benne, hogy igen. A gondolat teljesen lázba hozta, ott állt előtte, egy karnyújtásnyira volt tőle. És mennyire megváltozott! László egyre jobban bánta, hogy akkor nem ismerte meg. Legalább hozzászólhatott volna, hogy újra hallja a hangját, megérinthette volna, hogy újra érezze a bőrét, vagy bármi. Hirtelen csillapíthatatlan vágyat érzett aziránt, hogy megtalálja. Újra látni akarta, legalább látni. Tizenhárom éve sóvárgott utána, és bárhogy próbálkozott, senkit nem talált, akivel megismételhetné ezt az élményt. Most már Renire volt szüksége, épp eleget vágyott rá.